Szepesi Attila

JÓZSEFVÁROSI LEVÉL

1994 február

JÓZSEFVÁROSI LEVÉL

A Baross utcában, amit egykor Stáció utcának hívtak, nem is annak Körúton belüli, „bútoros” szakaszán, hanem a Horváth Mihály téren túlin — áll egy bér­ház. Falán emléktábla hirdeti, hogy itt élt egykor Jókai Mór. Nem ebben az épü­letben, hanem egy földszintes, vidékies sarokházban 14 éven át. A „sárga ház”-ban, ahogyan Mikszáth is emlegeti. Innen „költözött ki” Laborfalvi Rózával nya­ranta a sváb-hegyi kertbe. Társzekereken szállították a háztartás nélkülözhetetlen tárgyait és a gazdasági udvar állatait.

A főváros előbb csak tempósan, majd — a századforduló idején — gyorsan ter­jeszkedett a kültelkek irányában. Határa sokáig a Kecskeméti-kapu (a mai Kálvin téren), aztán már a mai Nagykörút, aminek helyét még sokáig a Duna mocsaras, nádlepte vízfolyása foglalta el.
Pacsirtamező
Mai nevét a Józsefváros 1777-ben kapta. Korábban Pacsirtamezőnek mondták. Kertészek, iparosok lakták a környéket. A Horváth Mihály (az 1950-es évekig Mária Terézia) tér helyén egy kacsaúsztató terpeszkedett, oldalában kertes viskók, majorságok, vízlevezető-árkok kerítette sikátorok, s egy vendégfogadó — tulaj­donképpen kocsma —, ami Pindter Mátyás nevét viseli.

A lakosság, ahogy az utca nyelve is, vegyes. A magyar mellett gyakori a német, a szlovák, sőt a lengyel szó is. A plébániatemplomban ennek megfelelően hol ez, hol az a szertartások nyelve.

Korabeli metszeteken nyomon követhető a városnegyed fejlődése, de még az 1838 márciusában bekövetkezett nagy árvíz idején is szerény, falusias: egy rézkar­con jól megfigyelhető a pusztító habokból kimagasodó plébániatemplom, hátteré­ben az omlatag viskókkal, előtérben a ladikján evező Wesselényi Miklóssal, aki a távoli Révpart felé igyekszik emberekkel tömött ladikján.

A millenniumi építkezések lendületével aztán a főváros valósággal bekebelezi ezt a hajdani, zárt kisvilágot. Eltűnnek a viskók, a majorságok és a kertek; s a rusztikus környezet helyén megszületik a városnegyed — már a maira emlékez­tető — előképe.

szepesi02285

John Lukács, Budapest szülötte, aki évtizedek óta Amerikában él, s ott tette közzé a századforduló magyar fővárosáról értekező remek könyvét, említi, hogy a Duna-parti metropolis legnagyobb tragédiája az, hogy épületei nagyjából egy időben készültek, ennek következtében aztán egyszerre indultak romlásnak is. Ha áll ez a városra, fokozottan igaz a Józsefvárost illetően, hisz ezen a — sem iga­zán belváros, sem igazán külterület — mikrovilágon nem sokat változtattak az el­múlt évtizedek során a városszépítők.

Peremrészei — a Rákóczi út, Körút, Üllői út —, melyek kulisszaszerűen elrejtik a belső utcák nyomorúságát, még csak-csak mutatna valahogy, de ha az ember mögöttük is körülnéz, egy romladozó, kivénhedt városnegyed képe bontakozik ki előtte.
az elvarázsolt Mátyás tér
Kell hozzá némi fantázia, hogy észrevegyük a sokévtizedes piszok- és koromréteg alatt épületeinek egykori szecessziós ékességeit, maradék freskóit, virágmintás vaskapu-díszeit: például a Népszínház utcában, ami nappal is alkonyi hangula­tot árasztva indul a nyüzsgő Körúttól, s torkollik bele a Teleki téri piacba. Belőle a hajdani iparosvilágot idéző utcák ágaznak ki — Kis- és Nagyfuvaros utca —, beljebb az elvarázsolt Mátyás tér áll, ami — nem éppen poétikus szépsége mégis különös hangulata okán — érdekes gondolatokat indukált a főváros szerelmeséből, Granasztói Pálból: „sokáig a létezéséről sem tudtam. Majd véletlenül arra járva felfedeztem, s nyomban megkapott. Szinte törnöm kellett a fejemet: Miért? Közepén igénytelen parkféle, itteni gyerekek játszótere, idősek pihenőhe­lye. Más forgalma alig van, csendes, csaknem elhagyatott. Az viszont érződik, hogy lakják. Ez, s talán a tér aránya teszi, talán más, de atmoszférája van. Valami szerény belvilágé.”

Ha az ember errefelé elbarangol, be-bekukkant a pincék mélyén elrejtőzött, nappal is kivilágított kis műhelyekbe, megáll a hajdani városszélét idéző „pléhkrisztus” előtt, bekukkant egy-egy macskaköves, ecetfás udvarba — melynek közepén itt-ott vizét-veszített szökőkút árválkodik —, elnézi a tűzfal árnyékában kézikocsival elballagó öregembert, a harsányan kifestett — céljukat egy pillanatig sem titkoló — rosszlányokat, valóban egy zárt világban találja magát, ami hiába húzódik a századvégi hangulatú Nagykörút közelében, „belső óráját” tekintve mégis a korábbi század vége idejét éli.

A városnegyed igazi centruma mégsem ez, hanem a Baross utcán túli, az Üllői útig terjedő szakasz: Molnár Ferenc remekművének helyszíne, a Füvészkerttel meg a Pál utcával, a Kálvária térrel meg a Papgödörrel. Építészetileg elképesztően kusza, mégsem hangulat nélkül való. Öreg, düledező házai, melyek a Práter utca környékére esnek — s közülük idegenül magasodik ki néhány beton-lakótorony — egy hajdanvolt világ maradék tanúi. Némelyikük még a millennium idejét megelőző kor emlékeit őrzi. Vigasztalan a kopárságuk és esettségük, mégis lépten-nyomon meglepetésekkel szolgálnak. Áll egy harangláb. Egy-egy tetőcserepét-veszített dísztorony a sarki házakon. A műhelyek mélyén görbült mesteremberek szorgoskodnak. A lepattogzott falakon történelmet idéző feliratok: egyik a Dreher sör felülmúlhatatlanságát, másik az MKP erejét hirdeti. Némelyik félhomályos udvart sűrű bozót lepi. Vadszőlő fut fel a tűzfalakra. Látszik egy-egy öreg, mára használhatatlanná vált padláslépcső, ami a téglafalon emelkedik fölfelé, s mivel a padlást rég elbontották, ahová vezetett hajdan, most mintha a fellegek irányába kalauzolná a bámészkodót.

szepesi022806

Ha valaha, akkor 1956 októberében-novemberében történelmet írt ez a város­rész. A peremén álló, de a Ferencvároshoz tartozó Kilián-laktanyában — annak Liliom utca felé eső szakaszán — kényszermunkára ítélt alakulatok tartózkodtak. Azokat a kiskatonákat sorozták be a munkaszolgálatos századokba, akiktől — szár­mazásuk, szüleik múltja okán — tartott a rezsim. Országos parancsnokuk Maléter Pál ezredes volt. Az épület másik, Körút-Üllői út felé eső frontja építőmunká­sok szállásául szolgált. A megalázott, fegyvert is alig látó kiskatonák kezdetek­től baráti kapcsolatban voltak a munkásokkal, s az első forradalmi pillanatoktól kezdve meghatározó szerepük volt az események radikalizálódásában. Együtt vet­tek részt a Rádió ostromában, a Sztálin-szobor ledöntésében, s együtt hoztak fegy­vert a Lámpagyárból, a Soroksári úti Fegyvergyárból meg a Danubiából.
egy női zsebtükör
24-e hajnalára már meg is szerveződtek a környék felkelő-csoportjai. A városba — a Kerepesi és Kőbányai út, meg a Józsefvárosi pályaudvar felől — itt áradtak befelé a szovjet páncélos-alakulatok. Feltartóztatásukra verbuválódott a Kálvária téri csoport — a Teleki téri piac kiskereskedőiből, az ipari tanoncokból, meg a Dankó és Madách utcai cigányság egyes képviselőiből. Közülük sokan elestek, s a mai Józsefvárosi Színház előtt temették el őket. Azokat a harckocsikat, melyek a Kálvária téren mégis túljutottak, s elindultak a Corvin köz meg a Belváros felé, a Futó utcaiak tartóztatták fel, élükön Mész Jánossal, a legendás Tuskólábúval. E csoport legfőbb „harci eszköze” egy női zsebtükör volt. Ezzel érzékelték az utca torkolatába érkező tankot, ami — ismerve a korábbi fejleményeket, többnyire már oldalt fordult, a sikátornak szegzett lőtoronnyal tűnt elő — s a Futó utca 28-as ház kapualjából egy madzag segítségével hozták működésbe aknavetőjüket. A ki­lőtt páncélosokból itt valóságos torlaszok keletkeztek.

November 8-a után a Szent József plébániatemplom infernális események szín­helye: ide terelik össze a környéken összefogott felkelőket. Több száz ember — férfiak-nők vegyesen — zsúfolódik össze a templom hajójában. Napokig né­hány vödör vízen s néhány orosz katonakenyéren tengődnek. A padokon meg a földön ülnek, feküsznek. Vécére az oldalt álló Mária-oltárhoz járnak. Géppisztolyos rabtartóik — köztük orosz katonai egyenruhát viselő magyar ávéhások — a főbejáratnál meg a sekrestyében állomásoznak. A rebellis városnegyedben ekkor — éjjel-nappal — orosz páncélososzlopok járnak körbe-körbe. Feladatuk a lakos­ság megfélemlítése, bizonytalanságban tartása. A lánctalpasok nem szűnő, mono­ton zúgása sokakat szinte az őrületbe kerget. Később, november közepe táján, a plébániatemplom rabjait katonai csapatszállító járművekbe tuszkolják, majd a Jó­zsefvárosi pályaudvarról marhavagonokban viszik őket tovább — legjobb tudomá­som szerint a hajdani Monarchia „kaszárnyavárosába”, a galíciai Sztrijbe…

szepesi022803

A városnegyed centrumában húzódó öreg utcák — a Nagytemplom, Futó, Leo­nardo da Vinci és Práter utca — régmúlt korokat idéző házaikkal, billent járdá­jukkal, géppuskasorozatoktól sebes tűzfalaikkal, facsonkjaikkal és a múlt századból itt maradt udvaraikkal — egyszerre emlékekkel telítettek és emléktelenek. Talán ez ma a főváros legleromlottabb, legreménytelenebb része. Megroggyant házai, girbegurba sikátorai — melyek esettségükben sem hangulattalanok — egészen menthetetlenek. Hogy mi kerül majd a helyükre, nem tudható. De ha — sejthetően — itt is az történik, mint a közelmúltban földig lesarabolt Óbudán, valami végérvényesen kivész a városnegyedből: a régmúlt idők visszfénye, az a megnevezhetetlen s mindenütt más és más színárnyalat, amit a múló idő teremt az utcák kanyarulataiban, a tetők zegzugain, az arcok görbületein, s ami nélkül a tér üres és kopár matériává szegényül.
ébenbarna sikátorok
Azt csak kevesen tudják, hogy ,,Na’Conxypán” festője, Gulácsy Lajos a Józsefvárosban élt és nevelkedett. A család a József körúton meg a Rigó utcában lakott, s a nagy álmú festő diákévei a Zerge utcai főreáliskolában teltek. Bár a városnegyednek nincsen dokumentálható nyoma a Gulácsy-festményeken, talán nem tévedek, ha kimondom: e képek ébenbarna sikátorai, arany fényű ablakai, repkénnyel befutotta falai és görbült figurái — a komor spiritualisták, verklisek és táncoslányok, a kerge bolondok meg az ábrándos zsebmetszők — eredetüket tekintve józsefvárosiak. Itt, a mai Horváth Mihály tér környékén itatódhatott át a festő azzal az ébenbarna hangulattal, a komor tetők feletti égbolt ezüstszürke borongásával, ami életérzésének alaptónusa volt, s amit képeibe kivetített.

kép | fortepan.hu