Novotny Gergely

JÓBARÁTOK

JÁTÉK KÉT HANGRA [2002 május]

JÓBARÁTOK

(Természetesen szeretném befolyásolni a rendezőt, bár ez eddig még sosem sikerült. Mindazonáltal nincs ellenemre, ha jobbat talál ki, mint én. Örülnék, ha tartózkodnának a naturalista vagy természetes előadásmódtól, és inkább színpadiasan, szavalva, szinte skandálva mondanák a szöveget. Szerintem az előadás előnyére válna, ha két teljesen eltérő hang beszélne, T. tenor volna, éles, időnként szinte rikácsoló, G. pedig vastag, basszus, időnként dünnyögne, dörmögne. Annak is örülnék, ha a színészek nem tartózkodnának a színfalhasogató hatásoktól, ugyanakkor élveznék a szövegmondást és a komédiázást.)

G.: (Beszéde vontatott, bárgyú, töprengő, jóindulatú, tanácstalan, aggódó, kedveskedő, de nem tudja: hogyan fogadják mindezt.) Állítólag írva vagyon, hogy Isten a saját dicsőségére teremtette a világot és az embert. Szép kis dicsőség. Helyében szégyellném magam. Legtöbbször. Általában. Kevés kivétellel. Mi a véleményed? Mért nézel rám olyan gyanakodva? Szeretném, ha eljönnél velem sétálni. Tolnálak a guruló székedben − és közben beszélgetnénk. Jót tenne neked. Odakinn tombol a tavasz. Énekelnek a fűrészgépek. A kertekben permeteznek. Szép sárga, zöld színű és szagú permeteket szórnak ki, hogy megöljék az ellenséges élőlényeket, és nekünk jobb legyen. A mi érdekünkben permeteznek, a győztes és kiválasztott ember érdekében, hogy boldogabbak, elégedettebbek legyünk. Hallasz? Jössz velem sétálni?

T.: (Beszéde határozott, kijelentései kategorikusak, átlát a szitán, tudja, hogy mihez tartsa magát, őt ne nézze senki bolondnak, vele ne kukoricázzanak, aki át akarja ejteni, korábban keljen föl.) Mi ez a süket duma? Tisztában vagy vele, hogy nem tudok megmozdulni. Fáj a vesém, a májam, a combom, a csonkjaim, az ízületeim, minden rezdülés kínszenvedés nekem, és most idearcátlankodsz ezzel a sétaötlettel.

G.: Gondoltam, lassan, óvatosan haladunk. Meg-megállunk. Jót tenne a szabad levegő. Az orvos is ajánlotta. Hallgatjuk a tavaszi hangokat, a fékcsikorgást, a csőtörést, motorzúgást, a karambolok csattanásait − és felszabadultan beszélgetünk.

Bálint Endre: Szobám Binderdorféknál, hung-art.hu

T.: Fecsegés. Mit akarsz ezzel? Meg akarsz ölni? Vagy csak hencegni akarsz, hogy te még vidáman vánszorogsz, amikor én már mozdulni sem tudok? Mi ez az irigység benned, ez a gyűlölet, hogy hajszolnál keresztül a küszöbökön, járdákon, lépcsőkön, miközben mondod a hülye szövegedet, ami csak arra jó, hogy bosszantson engem? Fáraszt, hogy veled szemben állandóan résen kell lennem. Idejössz nekem, eszed a kekszemet és iszod a vizemet, és kiravaszkodod, hogy gyötörhess, fitogtasd a fölényedet: te még tudsz mozogni.

G.: Ha úgy gondolod, maradhatunk. Üljünk mozdulatlanul. Beszélgessünk. Múltkor láttam egy hernyót. Állítólag ez volt az utolsó. Sikerült. Legyőztük őket. Azt mondják, hogy ez a felsőbbrendű értelem győzelme. Közeledik már az idő, hogy hiába nézelődünk, sehol egy élőlény. Végső győzelem. Nem rossz, mi? Nos, kicseréljük gondolatainkat anélkül, hogy megmozdulnánk. Mondok valamit, és várom, hogy te is kinyilatkoztasd a véleményedet.

T.: Te akarod megszabni nekem, hogy mit csináljak? Elképesztő a szemtelenséged. Itt üljek és hallgassalak, válaszoljak és találjak ki valami újat, mikor már annyit kitaláltam, és te mégis arra akarsz kényszeríteni, hogy fáradságosan törjem a fejem? Csapda! Sajnálom, hogy ilyen emberre pazaroltam az időmet, az energiámat, a szívemet. Én bezzeg kitártam előtted a lelkemet, elmondtam legrejtettebb piszkosságaimat, te pedig nem tudtál se fizetni, se szórakoztatni, az ellenségeimet sem tudtad felkoncolni. Még tisztességesen ugatni sem tudtál a kertek alatt és előrelátóan lepisálni a villanyoszlopok tövét.

G.: Nem szeretnélek ingerelni. Hidd el, szükségem van a társaságodra, mert hozzád köt a hosszú barátság, minden… a közös emlékek, a börtönévek, az alagútfúrás, küzdelem a patkányokkal, a nagy zabálások a moslékosvályú mellett, a sok vidám perc a csatornában és az a rekedt hangú üvöltés, mely annyira a szívünkhöz szólt. Mit mondhatnék, ami kedvedre volna?

Pierre Bonnard: Öltöző, Wikimedia Commons

T.: Milyen aljas és ravasz tetű vagy te. Tőlem szeretnéd ellesni a pegazus titkát, a csillagászatot az olajoshordó fenekén, a sikert a külvárosi kultúrházban, Slézinger Jolán kegyeit. Így szeretnéd kiravaszkodni a havi bérletet a parnasszusi villamosra. Szomorú, hogy valaki jó barátnak vallja magát és ilyesmire vetemedik. Nem szégyelled magad? Legalább mulatságosan komédiáznál, hogy ne teljen az idő teljesen értelmetlenül.

G.: Gondolj az egészségedre és ne izgasd föl magad. Javasolj bármit, a legnagyobb marhaságban is benne vagyok. Nem akarlak semmire sem kényszeríteni, és ha tanácsolok valamit, azt tiszta jóindulattal teszem. Segíteni szeretnék, és együtt örülni veled annak, ami van, ami a miénk lehet.

T.: Förtelmes hallgatni ezt a nyekergést, és érezni mögötte a csapdát. Lehúzni a másikat, hogy az is lemaradjon, rátehénkedni, hogy ne jusson lélegzethez. Itt van ni. Egy pillanat alatt elfogadtad, hogy ne menjek veled sétálni, pedig tudod, hogy mekkora szükségem van a levegőre, hogy bátorítanod kellene. De te takarékoskodsz az energiáddal, mindent magadnak akarsz megtartani.

G.: Mi lenne jobb: ha mennénk − ha maradnánk?

T.: Kérdezgetsz engem? Arra akarsz ravaszul kényszeríteni, hogy én hozzam meg a döntést? Mikor tudod, hogy a választ mindenkinek saját magának kell megtalálnia, mert ha más mondja és te utánamondod, az nem ér semmit, az hamisítás, hazugság. Ezzel is bizonyítod, hogy elárultál, hogy hiába töltöttél el a társaságomban éveket, nem tanultál tőlem sem invenciót, sem találékonyságot, sem kemény erkölcsi magatartást. Egyáltalán, mért jöttél ide?

G.: Barátságból. Sajnálatból. Szeretetből. Természetes, hogy az ember a barátjával szeret időzni. A barátok örülnek egymás társaságának. Nem igaz?

Rippl-Rónai József: Párizsi enteriőr, Wikimedia Commons

T.: Hamis. Hallom a hangod zenéjéből, hogy ez mind hamis. Arra ne számíts, hogy megcsalod az érzékeimet, a szimatomat, arról ne is álmodj. Meghallom a dadogó nyekergés mögött a rejtett stratégiát. Le akarsz teperni és ki akarsz fosztani. Fölénybe kerülni, aztán kitekerni a nyakam.

G.: Hidd el, tévedsz. Mi értelme volna, hogy ártsak neked?

T.: Mit tervezel, te dög? Én nyílt, becsületes ember vagyok, nem tudom követni a csavaros észjárásodat. Belőled úgy folyik a hazugság, olyan könnyedén és meggyőzően, mint a született bűnözőkből. Siklasz és kibújsz, és közben világos, hogy szűkíted a kört körülöttem.

G.: Csak beszélgetni szerettem volna veled mindenféle cél és terv nélkül. Mondd meg te, hogy mivel győzhetlek meg… Miféle biztosítékot adjak?

T.: Ezt kérded tőlem? Mint a vásári hamiskártyások. Itt a piros, hol a piros. Úgy szeretnéd elintézni, hogy fáradságodba se kerüljön és ugyanakkor a felelősség se a tiéd legyen. Nem rossz. Jellemző. Ezt jól kifőzted.

G.: Hozzak valamit neked? Vagy kiszolgáljalak? Vagy tologassalak fel-alá a szobában? Esetleg van valami megbízásod a számomra? Drága barátom, mivel csillapíthatom nyugtalanságodat?

T.: Mondd meg, de őszintén: ezt másoknak is terjeszted?

G.: Mit?

T.: Hogy idejössz jótékonykodni. Terjeszted, hogy barátok vagyunk?

G.: Vallom, hogy a barátom vagy. Nem tagadom. De tudják is.

T.: Szép. Sejtettem. Nem lep meg. Már nem lep meg semmi. (Zenei nyelven itt kezdődik egy crescendo, tehát halkan, pianissimóval indulás és egyenletesen felnövekszik a végső fortissimóig) Nem undorodsz tőlem?

Vaszilij Kandinszkij: Hálószoba, Wikimedia Commons

G.: Tudod, hogy nem! Szerencsétlen ember vagy, és segíteni szeretnék rajtad. A barátom vagy.

T.: És … közelednél is? Ide mernél jönni hozzám?

G.: Micsoda kérdés? Ha akarod, természetesen odamegyek hozzád.

T.: És nem tartanád émelygős, gusztustalan dolognak, hogy idehajtsd a fejedet a mellemre? Hogy meghallgasd a szívemet és a tüdőmet?

G.: Ha akarod.

T.: Nem tartasz büdösnek?

G.: Ne hülyéskedj! Azt akarod, hogy meghallgassalak?

T.: Undorodsz tőlem. Viszolyogsz. Csak nem vallod be.

G.: Mondtam, hogy meghallgatlak, ha akarod. Ha csak ez kell. Tessék.

T.: Mit hallasz?

G.: Semmit.

T.: Hogyhogy? Nem hallod a szívdobogásomat?

G.: Azt kellene hallanom? Nem hallok semmit.

T.: Nyomd jobban oda a füled. Bátran szorítsad és keresd meg a helyet, ahol hallod.

G.: (fuldokolva) Engedd el a torkom, mert nem kapok levegőt…

T.: Te csak figyelj és hallgasd, mert neked az a dolgod. Ne mozogj. Ne kapálózz.

G.: (nyög, fuldoklik, vergődik)

Tihanyi Lajos: Enteriőr, Wikimedia Commons

T.: Nesze neked. Most már mozoghatsz, ha tudsz. Nekem ne játszd, hogy megfulladtál. Még szorítom a torkod egy darabig, nyugodt lehetsz. Ilyen könnyen nem úszod meg. Egy fél napig is szorítom a torkod, ha ravaszkodsz és nem árulod el, hogy még mindig élsz. Nem halsz meg te olyan könnyen. Ismerlek. Az a fulladás nem olyan egyszerű. Ravaszkodtál, ügyeskedtél, de végül ráfizettél. Tessék. Itt egy hulla. A hullája. Mit tehetek én ezzel a döggel? Mégis túljárt az eszemen! Ezt akarta. Most bújt ki a szög a zsákból. Egy hullával akart engem bajba keverni. Micsoda erőfeszítésre kényszerített, hogy fájjanak az ízületeim, hogy beleizzadjak a markolásba, hogy megfázzak és köhögjek. És végül itt maradjak egy élettelen testtel, mikor tudja, hogy mennyire undorodom. Ezt jól kiagyalta. Most aztán törhetem a fejem, ha kérdezősködnek. Tudta. Erre számított. És azzal is tisztában volt, mennyire nem bírom, ha gondolkozásra kényszerítenek.

felső kép | Vincent van Gogh: A hálószoba, Wikimedia Commons