Lipp Tamás

JÉZUS PÖRE

1993 nyár

JÉZUS PÖRE

Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának: Feszíttessék meg! A helytartó pedig monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig: méginkább kiáltoznak vala, mondván: Feszíttessék meg! Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok! És felelvén az egész nép, monda: Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon (Mt 27,22—25). Ez a négy szakasz az Újszövetség talán legtöbbet idézett része, a zsidó nép elleni támadások alapja. Ide gyökerezik a „vérvád, amelyet „önmaga idézett fejére”, s ezzel megszabta saját sorsát. Érdemes hát összevetnünk az idevágó szövegváltozatokat.

a négy evangélista

A négy evangélista különbözőképpen számol be Jézus pöréről: Máté és Márk szerint a zsidó főtanács, a szanhedrin, egy éjszakai és egy reggeli ülésen vizsgálta meg a vádlott tevékenységét, s ezután ítélte halálra; Lukács csak a reggeli ülésről tud, amelyen nem született halálos ítélet; János egyáltalán nem említi a főtanács ülését, szerinte Jézust csak Annás hallgatta ki, ezután került Kajafáshoz, majd Pilátushoz. Máté, Márk és János szövegváltozatában a főtanács hamis tanúkat állított, akik azt vallották, hogy Jézus a tanítványok előtt kijelentette: ha akarná, leronthatná Isten templomát és három nap alatt felépíthetné azt (Mt 26,59—61; Mk 14,58; Jn 2,19—21). Máté és Márk ehhez még hozzáteszi: Jézus a főtanács előtt azt is megvallotta, hogy ő Krisztus, az Isten fia, s ezért ítélték halálra (Mt 26,63—64; Mk 14,61-62).

Rembrandt van Rijn: Krisztus és a házasságtörő asszony, vázlat, Wikimedia Commons

Sokkal egységesebbek az evangéliumok, amikor Jézus és Pilátus találkozását beszélik el: a halálos ítéletben egyértelműen elmarasztalják a főtanácsot és az „egész népet”, fölmentik viszont Pilátust és Heródes Antipászt, a Róma-barát fejedelmet, a területileg illetékes döntéshozót. Márk szerint: „Pilátus pedig monda nékik: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig annál jobban kiáltanak vala: Feszítsd meg őt!” (Mk 15,14). János mindezt így beszéli el: „Monda nékik Pilátus: Vigyétek el őt ti és feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt ő benne” (Jn 19,6). Ez elég hihetetlenül hangzik, hiszen azt biztosan tudjuk, hogy a keresztre feszítést mint a halálbüntetés egyik legsúlyosabb formáját, kizárólag a rómaiak alkalmazták, a zsidók — a főtanács döntése alapján — bűnöseiket megkövezték. Lukács pedig azt mondja: „És kezdték őt vádolni, mondván: Úgy találtuk, hogy ez a népet félrevezeti és tiltja a császár adójának fizetését… Monda pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi bűnt nem találok ez emberben” (Lk 23,2—4). Egyelőre tekintsünk el attól a kérdéstől, hogy a főpapok vádaskodása igaz-e vagy sem! De vajon miért mondta a római birodalom helytartója, hogy az az ember, akiről az imént azt hallotta: tiltja a császár adójának fizetését, ártatlan? Ez a kijelentés az életébe kerülhetett volna, hiszen Palesztinában az idő tájt a Róma-ellenes lázadások legfőbb mozgatója éppen az adófizetés megtagadása volt. Érdekes, hogy miközben a Pilátus ártatlanságát bizonyító szövegrészek szinte szó szerint egyeznek, néhány szakasszal arrébb különböző árulkodó képtelenségekkel találkozunk. Az egyik ilyen Pilátus sokat emlegetett kézmosása. Miért mosott volna kezet egy római prokurátor, amikor ez kizárólag zsidó szokás volt? Mózes arra tanította híveit, hogy „mossák meg kezeiket és mondják: A mi kezeink nem ontották ki ezt a vért” (5Móz 21,6—7). Josephus Flavius, aki zsidó származása ellenére nem vádolható elfogultsággal, ezt írta Pilátusról: ,,A júdeai helytartó hadseregét Kaisareából téli szállásra Jeruzsálembe vezette. Hogy megmutassa, mennyire megveti a zsidó törvényeket, a hadi jelvényeket, amelyeket a császár képmásai díszítettek, bevitette a városba, ámbár törvényünk mindennemű képmás készítését tiltja. Ebből az okból a régebbi kormányzók a hadi jelvényeket mindig efféle díszek nélkül vitték, mikor a csapatok bevonultak a városba. Pilátus volt az első, aki a nép tudta nélkül, éjnek idején ezeket a képmásokat Jeruzsálembe behozatta és felállíttatta.” Tudjuk, hogy Pilátust Kr. u. 26-ban nevezték ki Júdea sorrendben ötödik helytartójának, a zsidóellenességéről híres Seianus, a császári gárda prefektusa járt közben érdekében. Mindezek ismeretében elég hihetetlen, hogy Pilátus ártatlan és igaz embernek nevezte Jézust, majd jó zsidó szokás szerint a sokaság előtt megmosá kezeit. Az az érzésünk, mintha Pilátus védelmére egységesítették volna az evangéliumokat. Lukács világosan utal is rá, hogy ő, az „ige szemtanúja és szolgája”, igyekezett rendbe szedni a végbement dolgok elbeszélését. Ha ez a kijelentés igaz, akkor Lukács a legkésőbbi feldolgozó, aki munkája során felhasználhatta az első két „szinoptikus” evangéliumot.

főembereink följelentésére

Mármost csak az a kérdés, miért kellett korai és későbbi tanítványoknak rendbe szedniük a dolgok elbeszélését? És melyek azok a részek, amelyeknél az egyeztetések a legnyilvánvalóbbak? Úgy látszik, Pilátusnak Jézus halálra ítélésében játszott szerepe ezek közé tartozik. Az Apostolok cselekedeteiben, amely néhány kutató szerint — Renan is közéjük tartozott — az egyik legrégibb és leghitelesebb kanonizált irat, Jézus pöréről a következő rövid tudósítást olvashatjuk: „Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen, akit felkentél, Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével” (Csel 4,27). Josephus is azt írja, hogy Jézust „főembereink följelentésére Pilátus keresztre feszíttette”. Még egyértelműbb, amit Tacitus, a „római történetírás mestere” írt Krisztusról: „Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilátus procurátor kivégeztette”, mert részt vett abban a Róma-ellenes mozgalomban, amely Júdeából tört elő, de Jeruzsálemet is megfertőzte, s amelyet egyelőre elfojtottak, de később újból feléledt.

Az a Róma-ellenes mozgalom, amelyet Tacitus említ, Kr. u. 6-ban kezdődött, amikor Quirinius római szenátor a császár személyes megbízottjaként Júdeába érkezett, hogy előkészítse a népszámlálást. Az összeírás során mindenkinek vagyonnyilatkozatot kellett tennie, hogy a római hatalom ennek alapján vethesse ki az adókat. A népszámlálás híre nyugtalanságot keltett a tartományban, Joázár főpap hasztalan igyekezett lecsillapítani a kedélyeket. Igaz, az előkelő zsidó családok engedelmesen tűrték vagyonuk megbecsülését, de egy Gamalában született, Júdás nevű férfi hatalmas tömeget toborzott a vidéki lakosság köréből, mert azt hirdette nekik, hogy az adók kivetése jogtalan, s rabszolgaságba dönti a népet. Mindenkit felszólított, hogy „védelmezze meg szabadságát, mert most van itt a legjobb alkalom, hogy békességet, biztonságot s még hozzá dicsőséget is szerezzenek”.

Rembrandt van Rijn: Két tanulmány Keresztelő Szent Jánosról, Wikimedia Commons

Gamalai Júdás „vakmerő lázadását” a római légiók gyorsan leverték, de a Jeruzsálem végső pusztulásáig hátralévő hatvan év során Palesztinában egyre-másra éledtek újjá a Róma-ellenes megmozdulások. Erre utal Tacitus, amikor úgy beszél Jézusról, mint a Róma-ellenes „métely” egyik terjesztőjéről, akit vétkéért Pontius Pilátus kivégeztetett. Ez a megállapítás viszont ellentmond az evangélisták „egyeztetett” tanításának.

egy elejtett megjegyzés

Most lássuk a Jézus elleni pör másik előkelő szereplőjét, Heródes Antipászt! Vajon mit tudnak róla a történelmi források, és miként ábrázolják a kanonizált iratok? Lukács szerint, amikor Pilátus megtudta, hogy Jézus galileai illetőségű, elküldte Heródes Antipászhoz, mondván: hallgassa ki ő a vádlottat, hiszen Júdea és Galilea, ahol Jézus többször megfordult tanítványaival, az ő fennhatósága alá tartozott.  „Heródes pedig Jézust látván igen megörüle: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott ő felőle, és reménylé, hogy valami csodát lát, melyet ő tesz” (Lk 23,8). Vajon miért örült Heródes Antipász, Galilea „negyedes fejedelme”, amikor Jézust meglátta? Jézust ugyanis éppen azzal vádolta a főtanács, hogy egy ízben megállt a templom előtt, amelyet Nagy Heródes, Heródes Antipász apja építtetett, s azt mondta: „E templomot, melyet emberkéz épített, ha akarnám, lerombolhatnám és három nap múlva másikat állíthatnék a helyébe, mely nem emberkéztől volna” (Mk 14,58). Gyanúnkat, vajon Heródes Antipász bizonyosan oly kitüntető jóindulattal viseltetett-e Jézus iránt, mint ahogyan az az egyeztetett szövegekből látszik, Lukács egy elejtett megjegyzése keltette fel: „Egy napon jövének ő hozzá (Jézushoz) némelyek a farizeusok közül, mondván néki: Eredj ki és menj el innét: mert Heródes meg akar téged ölni” (Lk 13,31). Máténál is találhatunk egy rövid részletet, amely Antipászra vonatkozik: „Abban az időben hírét hallá Heródes negyedes fejedelem Jézusnak, és monda szolgáinak: Ez ama Keresztelő János; ő támadt fel a halálból és azért működnek benne az erők” (Mt 14,1-2).

A Keresztelő János reinkarnálódására utaló, első pillanatban ártatlannak látszó megjegyzés sokkal veszélyesebb lesz, ha összevetjük a történelmi előzményekkel.

Antipász, Nagy Heródes legkisebb fia, sógornőjét, Heródiást vette feleségül, s ezzel a törvénysértő tettével kihívta a nép haragját. Keresztelő János, aki ez idő tájt a Jordán folyó mellett, Jerikóval szemben ütötte fel sátrát, s a köré gyűlt népnek Illés próféta közeli eljöveteléről prédikált, miután az együvé tartozás jeleként ő is megmerítkezett a tanítványokkal a hűs folyóban, beszélgetés közben bizonyára nem rejtette véka alá, hogy mennyire helyteleníti a fejedelem házasságát. (Renan is megjegyzi: „Keresztelő János valószínűleg nem maradt távol a politikától”.) Antipász először talán valóban csak kíváncsi volt a körzetében működő vándorfilozófusra, s azért vitette be magához, hogy kikérdezze. Az aszkézist hirdető, sáskákkal és mézzel táplálkozó, robusztus termetű pusztai vándor, úgy látszik, Antipász előtt sem tagadta el véleményét, mert a fejedelem előbb börtönbe vetette, később felesége, Heródiás vagy még inkább mostohalánya, Szalóme kérésére kivégeztette.

Rembrandt van Rijn: A kereszt felállítása, vázlat, Wikimedia Commons

Amikor tehát Heródes Antipász a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe érkezett, s a helytartó elküldte hozzá Jézust és a főtanács képviselőit, hogy ítélkezzen ő az ügyükben, a reinkarnálódott Keresztelő János láttán nem sok okot találhatott az örömre. Antipász jól tudta: Jézus ugyanazon a vidéken prédikált, mint Keresztelő János, a két vándortanító többször találkozott, nagyra becsülték egymást, sőt, Jézus is megkeresztelkedett a Jordánban. Ezenkívül Jézus még azért is veszélyes személy hírébe keveredhetett, mert — Renan legalábbis erre következtet — nemcsak Keresztelő Jánossal tartott fenn szoros kapcsolatot, de ismerte Gamalai Júdás tanait is, aki az adófizetés megtagadására szólította fel híveit. Lehetséges, hogy Jézus éppen az ő véres bukásának hatására fogalmazott olyan óvatosan, amikor Antipász emberei a rómaiaknak fizetendő adókról kérdezték a véleményét. Ha tehát igaz az, hogy Jézus kapcsolatban állt a két kivégzett galileai vándortanítóval, s erről Pilátus és Antipász is tudomást szerzett, akkor sem a római, sem a zsidó hatóságok részéről nem sok kíméletre számíthatott. Mégis, Pilátus igaz embernek nevezte és jóindulata jeléül mosta kezeit, Antipász pedig igen megörült, és csodatéteményeiről faggatta…

tendenciózus fordítások

Újra fel kell tennünk a kérdést: vajon miért mentegetik az evangéliumok Pilátust és Antipászt, s miért vádolják egyértelműen a főtanácsot és az „egész népet”. Az Újszövetség zsidóellenes vonásaira már több kutató fölfigyelt. Általánosan elfogadott az a vélemény, hogy ezek vagy tendenciózus fordítások következményei vagy utólagos retusálások és betoldások, de mindenképpen a „konstantini fordulattal” függnek össze. Amikor ugyanis a kereszténységből államvallás lett, nyilván sok római vallásatya, de egyszerű hívő sem értette: miként történhetett, hogy a keresztény vallás megalapítóját a birodalom helytartója kivégeztette. Róma egyházi és világi hatóságainak egyformán az volt az érdekük, hogy Jézus keresztre feszítésében minél inkább bűnösnek láttassák a zsidókat, s ártatlannak a rómaiakat. A szent iratokat gondozó egyházatyák tehát kisebb-nagyobb mértékben módosították az eredeti szövegeket. Renan is utal rá, hogy az evangéliumok „egyeztetett munkák”, s hogy egybeszerkesztésük idején „senki sem csinált belőle lelkiismereti kérdést, ha betoldott vagy kihagyott valamit; ha felforgatta a sorrendet; Justinus például szabadon idéz az apostolok emlékirataiból”.

A konstantini fordulat után hasonló módon átírták például Josephus Jézusra vonatkozó sorait is. A zsidók történetében ezt olvashatjuk: „Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatták az igazságot, és sok zsidót és sok görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus.” A történelmi tények azt bizonyítják, hogy Josephus ezen „tanúságtétele” nem hiteles. Origenész, a nagy tudású egyházi író, a 3. század elején megütközik azon, hogy „Josephus nem tekintette a mi Jézusunkat Krisztusnak”. Ha Origenész az általunk ismert s idézett szöveget olvasta volna, nem emelhetne kifogást a zsidó történetíró ellen. Joggal feltételezhető tehát, hogy Josephus művének egy keresztény másolója, mivel nem találta megfelelőnek a Jézusra vonatkozó eredeti sorokat, betoldotta a minden igényt kielégítő, hivatalos változatot. A római birodalomban akkor már nyoma sem volt a régi vallási türelmességnek, egy történelmi tanúságtételtől nemcsak azt várták el, hogy bizonyítsa Jézus létét, de bizonyítania kellett világuralkodó voltát is. A Pantokrátor Krisztus jelmeze akkor már elfedte az egyszerű zsidó vándortanító alakját.

A zsidóellenes retusálások következtében Jézus vértanúságának szimbólumáról, a keresztről ma senkinek sem a római helytartó „tévedése” vagy a római kivégzőosztag brutalitása jut eszébe, hanem a zsidó nép nagy bűne… Pedig az vitathatatlan, hogy a keresztre feszítés a római büntetés-végrehajtásnak volt az egyik legkegyetlenebb eszköze; Jézust — Keresztelő Jánossal ellentétben — még a pallos általi halálra sem méltatták. Lehet, hogy Nagy Konstantin, aki a kereszténységet államvallássá tette, éppen a kínos emlékek miatt töröltette el a kereszthalált?

Ismeretlen Rembrandt-tanítvány: Krisztus kigúnyolása, getty.edu/art/collection

Kérdés, ha a retusálások tényét el is ismerjük, mivel az igazság ma már aligha kideríthető, a szent szövegeket nem úgy kellene-e elfogadni, ahogy azokat mai formájukban ismerjük? Más véleményt képvisel Agustin Schmied, aki egy teológiai folyóiratban, a Theologie der Gegenwartban Zsidóellenesség az Újszövetségben? címmel rövid tanulmányt tett közzé. Ebben a többi között ezt írja: „Nagyon fontos lenne az Újszövetség egymásnak ellentmondó szövegeinek újrafordítása, hogy a helyzetek és az utalások világossá váljanak. így lehetne csak a zsidógyűlölők és antiszemita asszociációk hatalmát megtörni.” Példaként említi a már általunk is idézett részletet, amelyben Máté az „egész nép”-ről beszél, ki önmagát megátkozta, holott nyilvánvaló, hogy a Pilátus előtt megjelenő zsidó elöljárókat és az utcán a különös menethez csapódó kíváncsiskodókat nem tekinthetjük egy egész nép képviselőinek, ezért szerinte megfelelőbb lenne például a „fölizgatott tömeg” kifejezést használni. Megvizsgálja a közkeletű „önmagát megátkozó nép” szófordulatot, összeveti az Ószövetségben előforduló különböző átokformulákkal, s arra a következtetésre jut, hogy „az ő vére szálljon ránk” kifejezésbe már belesűrűsödött a zsidó nép későbbi nagy tragédiájának, Jeruzsálem véres pusztulásának tapasztalata is. Végső soron a szerző az evangéliumokból kibontakozó képet „történelmietlennek” tartja, mert „ezek elfogultan ábrázolják a Jézus ellen folyó bírósági eljárást csak azért, hogy elfedjék a történelmi tényt: Pilátus — a legyöngült római birodalom császára nevében — felségárulás vádjával keresztre feszíttette a kereszténység megalapítóját”. Igaz, teszi hozzá a szerző, „a zsidó hierarchia, különösen a hivatalban lévő főpapok közreműködése nélkül a római különítmény nem hajthatta volna végre az ítéletet”.

csodatévő vándortanító

Most már csak az a kérdés, Jézus halálában mekkora felelősség hárul a zsidó elöljárókra? A 2. századból származó babiloni Talmud szerint a főtanács húsvét előtt negyven nappal adta ki Jézus ellen a körözési parancsot, de valószínű, hogy már évekkel korábban fölfigyelt a Keresztelő János nyomdokaiba lépő, újabb csodatévő vándortanítóra. „Jegyzékbe vették szavait”, de ezekben először nem találtak kivetnivalót; Jézus Hillél és Sammaj szellemi örökösének vallotta magát. A két nagy mesterről a palesztinai Talmudban ezt olvashatjuk: „Három éven át vitázott Hillél iskolája és Sammaj iskolája. Mindegyikük azt állította: A mi nézetünk a törvény. És akkor Égi Hang hallatszott, mely így szólt: Ez is, az is az élő Isten szava, de Hillél iskolájának szava a törvény. Miért találtatott Hillél iskolája méltónak, hogy az ő szava váljék törvénnyé? Azért, mert a hillelisták szelídek és türelmesek voltak, és saját nézetük mellett Sammaj iskolájának nézetét is előadták, és nemcsak hogy előadták, hanem Sammaj iskolájának nézetét a sajátjuk előtt adták elő. Ebből levonhatod: Aki önmagát lealacsonyítja, azt Isten felmagasztalja; aki önmagát felmagasztalja, Isten lealacsonyítja. Aki a dicsőséget keresi, azt elkerüli a dicsőség; aki a dicsőséget kerüli, azt maga keresi fel. Aki az időt sürgeti, sürgetni fogja az idő; aki az idő elől kitér, támogatni fogja az idő.”

Jézust többször is próbára tették a főtanács emberei, kérdéseikre általában helyesen válaszolt. Egy ízben, amikor azt tudakolták tőle, szabad-e a császárnak adót fizetni vagy nem szabad, így felelt: „Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy pénzt, hogy lássam. Azok pedig hozának. És monda nékik: Kié ez a kép és a felírás? Azok pedig mondták néki: A császáré. És felelvén Jézus, monda nékik: Adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek” (Mk 12,14—17). Tudjuk, hogy a császárnak fizetendő adó rendkívül kényes pontja volt a megszálló hatalom és a zsidó nép kapcsolatának. Gamalai Júdás az életével fizetett, amikor az adófizetés megtagadására buzdította híveit. Jézus, talán éppen az ő példája nyomán, óvatosan kikerülte a kérdésben rejlő csapdát.

Vajon a főpapokból, vénekből és írástudókból álló főtanács hogyan foglalt állást a sarkalatos adóügyben? Mindenesetre nem volt könnyű helyzetben: miután Kr. e. 63-ban Pompeius bevette Jeruzsálemet, súlyos összeütközésekkel, véres megtorlásokkal terhes évtizedek következtek. Ez idő alatt a vezető zsidó családok és a római hatóságok között kialakult egy sajátos „modus vivendi”, amelyet azonban többfelől is veszély fenyegetett. Egyrészt a római császár, a helytartó és a zsidó elöljárók között dúlt állandó hatalmi harc, többször előfordult, hogy a főtanács, ha sérelmesnek találta a helytartó valamelyik intézkedését, közvetlenül a császárhoz fordult panasszal; másrészt, újra és újra kiújultak a nemzeti színezetű, Róma-ellenes tömegmozgalmak, amelyeket a zsidó vezetők közvetlen politikai érdekeik (pártállásuk?) alapján vagy támogattak, vagy elnyomtak. Josephus szerint a „zsidóknál már régóta három filozófiai irány volt”: a farizeusok, a szadduceusok és az esszénusok. E három irányzatot végül kiegészítette egy negyedikkel, amelyet galileai Júdás alapított; az ő hívei „minden egyéb dologban megegyeztek a farizeusokkal, ezenfelül azonban szívósan ragaszkodtak a szabadsághoz, és csak Istent ismerték el uruknak és királyuknak. Semmiféle halálnemtől nem rettentek vissza, és vakmerőén fellázadtak a rómaiak ellen.” Josephus a „zsidó irányzatok” felsorolásakor a népszámlálás miatt kitört zavargásokkal kapcsolatban már emlegetett egy galamai Júdást, aki az adófizetés megtagadásán kívül — éppúgy, mint galileai Júdás — arra szólította fel a népet, hogy „védelmezze meg szabadságát”. Mary Smallwood, aki kitűnő könyvet írt a római uralom alatt élő zsidókról, filológiai adatokkal bizonyítja, hogy a két Júdás azonos személy. Ám ha ezt az állítást nem fogadjuk is el, az bizonyos, hogy mindketten ugyanahhoz a radikális, nemzeti színezetű, Róma-ellenes irányzathoz tartoztak, melyből később a zélóták mozgalma nőtt ki.

Kérdés, vajon ennek a radikális nemzeti pártnak voltak-e képviselői a főtanácsban? Ha voltak, ők bizonyára törvénytelennek tartották a császárnak fizetett adót. Talán ők álltak később Jézus pártjára? Márk szerint Jézus főként a farizeusokkal és a szadduceusokkal került ellentétbe. Valószínű, hogy az adófizetésre vonatkozó kérdést is éppen a főtanács által kiküldött farizeusok tették fel neki (Mk 12,13). Mindenesetre nehéz helyzetbe hozták: ha törvényesnek mondja a Rómának járó adót, akkor elveszítheti a radikális nemzeti párt és a tömegek támogatását, ha viszont törvénytelennek nyilvánítja, miként korábban gamalai (galileai?) Júdás, akkor menthetetlenül belesodródik ő is a politikába, amit ez idáig igyekezett elkerülni. Jézus ügyes válasza kielégítette a farizeusokat, de „látván, hogy tanítványai közül némelyek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret”, mégis bepanaszolták a főtanácsnál. Az étkezési előírások megsértése nem volt súlyos vád, ezért aligha ítélhettek volna valakit halálra.

Rembrandt van Rijn: Jézus meggyógyít egy leprást, rijksmuseum.nl

Érdekes, hogy az evangélisták haragja mégis elsősorban a farizeusok ellen fordul, gyakran szinte „karikatúraként” ábrázolják őket, s ezek a zsidóellenes vonások természetesen megjelennek az Újszövetség szellemében fogant műalkotásokon is. Elrettentő példaként idézhetnénk a jezsuita Giovanni Papinit, aki szándéka szerint Renan Jézus-életrajzának „ellenkönyvét” akarta megírni, nem sok sikerrel; könyvében „áruló viperáknak, feldühödött szenteskedőknek, templom rókáinak, mohó kutyáknak, röfögő csordának, zsidó csürhének, vérszomjas szelindekeknek” nevezi a farizeusokat. Munkácsy is átvette az evangéliumok farizeus-ábrázolásainak karikatúraszerűségét. Pedig ez a beállítás, miként erre a már idézett Agustin Schmied is utal, hamis; a farizeus mint az örök ellenség képe” csak jóval később, Jeruzsálem pusztulása után alakult ki. Érdemes felidéznünk, mit ír róluk a kortárs, Josephus Flavius: „A farizeusok önmegtartóztató életet folytatnak és minden élvezettől tartózkodnak; amit az értelmes megfontolás alapján jónak tartanak, azt cselekszik, és egyáltalán kötelességüknek tartják az ész parancsainak engedelmeskedni… Hiszik, hogy a lélek halhatatlan és hogy a túlvilágon jutalmat vagy büntetést kap aszerint, hogy erényes vagy bűnös volt-e az ember… Tanításaik révén olyan nagy hatással vannak a népre, hogy minden istentiszteleti szertartást, imádságot és áldozatot csak az ő irányításukkal szabad végezni. A városi lakosok azért tanúskodtak ily fényes tökéletesség mellett, mert az volt a meggyőződésük, hogy ezek az emberek szóval és tettel mindig a legjobbat akarják.”

rendpártiak

A másik csoport, amellyel Márk szerint Jézus szembekerült: a szadduceusok. Ezekről a ,,nagy tekintélyű férfiakról” Josephus azt állítja, hogy „különösen szigorúak voltak az ítélkezésben”, elleneztek minden népmozgalmat, lázadást, mert úgy vélték, ezek a zsidóság teljes pusztulásához vezethetnek. Ebben különben nem is tévedtek: a Róma ellen lázadó Jeruzsálem véres pusztulása őket igazolta. A szadduceusok köveztették meg az „istenkáromló” Jakabot, Jézus bátyját, s ők vádolták a főtanács színe előtt Pétert és Jánost; minden jel arra mutat, hogy különösen a hamis prófétákkal szemben léptek fel erélyesen. Az öreg Annás főpap, Kajafás apósa, aki Jézus pörének idején már nem ült ugyan a főpapi székben, de még mindig rendkívül befolyásos egyházi vezetőnek számított, szintén „rendpárti” szadduceus volt. Ez a párt meghatározó szerepet töltött be a főtanácsban. Valószínű, hogy a „rendpártiak” akkor fordultak Jézus ellen, amikor hírét vették, mit mondott Nagy Heródes temploma előtt: ha akarná, lerombolhatná, s három nap alatt újjáépíthetné, amely azonban akkor már nem emberkéztől volna. De nyugtalanítónak tarthatták azt a kijelentését is, amelyet Máté így őrzött meg: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák a földre, hanem hogy fegyvert. Azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa között. És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe” (Mt 10,34—36).

A szadduceusok javaslatára összeült tehát a főtanács, meghallgatta a tanúkat, de nem tudtak egységes álláspontot kialakítani; többen önhitt eretneknek tartották a vádlottat, de akadtak hívei is (Nikodemus, Arimateai József). János evangéliuma szerint Jézus ellen az volt a legsúlyosabb vádpont, hogy isteni dicsőséget tulajdonít magának. Márpedig, „ha ekképpen hagyjuk őt — hangzott a főtanács érvelése —, mindenki hinni fog ő benne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet” (Jn 11,48). Kajafás főpap világosan figyelmeztette a főtanács tagjait: „Gondoljátok meg: jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen!” (Jn 11,50). Persze ezúttal is felmerülhet a gyanú, vajon ezek az utalások nem Jeruzsálem szörnyű pusztulásának kései visszfényei-e.

Rembrandt van Rijn: Krisztus sírba helyezése, vázlat, Wikimedia Commons

Mindenesetre az bizonyos, hogy a Jézus ellen felhozott vád igen súlyos volt, hiszen a hamis prófétákat az Ószövetség törvényei szerint halállal kellett büntetni. Mózes világosan előírta: „Ne engedj néki és ne hallgass reá, ne nézz reá szánalommal, ne kíméld és ne rejtegesd őt; hanem mindenképpen meg kell ölnöd. Először te emelj reá kezet, aztán az egész nép” (5Móz 13,8—9). Végül a főtanácsban felülkerekedtek az Annás és Kajafás vezette „rendpárti” szadduceusok, s kiadták Jézus ellen az elfogatási parancsot. Mindez két nappal húsvét előtt történt. Úgy látszik, a tanács igyekezett körültekintően eljárni, s ezért megszívlelvén a szadduceus párt intelmét: „csak ne az ünnepeken, hogy a nép fel ne zendüljön” (Mk 14,2), haladéktalanul intézkedett.

Vajon mire való volt ez az óvatos sietség, ha Jézus halálra ítélését az „egész nép” oly egyhangúan követelte, miként arról Máté és Márk is beszámolt? Jézust római katonák és a templomőrség emberei tartóztatták le. Erről csak János tudósít (Jn 18,3), Máté, Márk és Lukács hallgat. Igaz, János is csak „katonai csapatokról” beszél, de a szövegkörnyezetből világos, hogy ezek minden valószínűség szerint Pilátus emberei voltak. Akkor viszont az sem lehet kétséges, hogy a főtanács a római hatóságok egyetértésével (netán kezdeményezésére?) cselekedett. Ezt a tényt azonban kevesebbszer szokták idézni, mint a „zsidó Júdás” nagy vétkét, a Megváltó elárulását.

Jézus kihallgatásáról Márk számol be a legrészletesebben. „A főpapok pedig és az egész tanács bizonyságot keresnek Jézus ellen, hogy megölhessék őt; de nem találnak. Mert sokan tesznek ugyan hamis tanúbizonyságot ellene, de a bizonyság-tételek nem valának megegyezők. És némelyek fölkelének és hamis tanúbizonyságot tesznek ellene, mondván: Mi hallottuk, mikor ezt mondá: Én lerontom ezt a kézzel csinált templomot, és három nap alatt mást építek, amely nem kézzel csináltatott. De még így sem vala egyező az a bizonyságtételük” (Mk 14,55—59). Az evangélista oly elszántan és makacsul ismételgeti, hogy Jézus ellen „hamis tanúbizonyságot tettek”, hogy gyanakodni kezdünk: talán e részletekben megint tendenciózus beállítással vagy zsidóellenes retusálással találkozunk. Gyanúnkat csak megerősíti, hogy azokról a textusokról, amelyeket Márk hamis tanúk vallomásának mond, János úgy ír, mintha valóban elhangzottak volna Jézus szájából. „Kérdik a zsidók: Micsoda jelt mutatsz nékünk? Felele Jézus: Rontsátok le e templomot, és három nap alatt megépítem azt. Mondának azért a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt? Ő pedig az ő testének templomáról szólt vala” (Jn 2,18—21). Az evangélista kissé apologikus megjegyzése arra vall, hogy a „templomrombolás” valódi, súlyos vádpont lehetett a pörben, ezért, Jézus ártatlanságát bizonyítandó, vagy a tanúkat kellett hamisnak nyilvánítani, vagy az inkriminált kijelentést szelíd szimbólummá stilizálni.

Semmit sem felelsz?

Hiába szedik azonban rendbe az evangélisták vagy a későbbi átdolgozok az események menetét, az apró mozaikokból összeálló kép egyértelműen arra vall, hogy a tanács tagjai Jézus ellen fordultak. „Akkor a főpap odaállván középre, megkérdé Jézust: Semmit sem felelsz? Miféle bizonyosságot tesznek ezek te ellened? Ő pedig hallgat vala, és semmit sem felele. Ismét megkérdezé őt a főpap: Te vagy-é Krisztus, az áldott Isten fia? Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljönni az ég felhőivel. A főpap pedig megszaggatván ruháit, monda: Mi szükségünk van még tanúkra?” (Mk 14,60—63).

Úgy látszik, Kajafás kérdései és Jézus válaszai a főtanács még kételkedő tagjait is meggyőzték arról, hogy a vádlott bűnös, s ezért őt „mindnyájan halálra méltónak ítélték”. Az ószövetségi büntetőjog szerint az istenkáromló hamis prófétákat megkövezik, holttestüket pedig egy fára kiakasztják. A főtanács ezúttal azonban nem hajtotta végre az ítéletet. Vajon miért nem?

Az ,,istengyilkos zsidók” ellen folyó évezredes történelmi per egyik legvitatottabb pontja, hogy hol húzódik a főtanács jogkörének határa. János szerint, amikor Pilátus semmi vádat nem talált Jézus ellen, azt mondta a főtanács embereinek: ,”Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg őt a ti törvényeitek szerint. Mondának azért néki a zsidók: Nékünk senkit sem szabad megölnünk” (Jn 18,51). Ebből arra is következtethetnénk, hogy a római megszállás óta a főtanács ítéleteit a római hatóságoknak kellett jóváhagyniuk és végrehajtaniuk. Csakhogy e mondat is az evangéliumok azon részleteihez tartozik, amelyekben feltűnően mentegetik a római hatalom képviselőjét. Korábban már idéztünk ilyet: amikor például Pilátus azt tanácsolja a zsidóknak, hogy saját törvényeik szerint feszítsék keresztre Jézust. Ez olyan árulkodó ellentmondás, amely kérdésessé teszi a további részlet: nékünk senkit sem szabad megölnünk hitelességét is.

Rembrandt van Rijn: Krisztust az angyal vigasztalja, Wikimedia Commons

Néhány évvel később, de még Jeruzsálem pusztulása előtt, az Annás és Kajafás vezette főtanács megvizsgálta István diakónus tevékenységét, akit Jézus tanítványai, az apostolok a jeruzsálemi szegények gondozására jelöltek ki. Az eljárás a Jézus elleni vizsgálatra emlékeztet, ezért érdemes felidézni néhány részletét. „István pedig teljes lévén hittel és erővel, nagy csodákat és jeleket cselekszik vala a nép között. Akkor felbújtottak valami embereket, kik mondának: Hallottuk őt káromló beszédekkel szólni Mózes ellen és az Isten ellen. És felzendíték a népet, a véneket és az írástudókat; és reá rohanván, magukkal ragadták őt, és vivék a tanács elé; és állítának hamis tanúkat, kik mondának: Ez az ember nem szűnik meg káromló beszédeket szólni e szent hely ellen és a törvény ellen. Mert hallottuk, amint azt mondá, hogy az a názáreti Jézus ezt a helyet elrontja, és megváltoztatja a törvényeket, melyeket Mózes adott nékünk” (Csel 6,8—14). István a főtanács előtt lendületes vádbeszédet mondott a zsidók ellen: „A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? És megölték azokat, akik eleve hirdették amaz Igaznak eljövetelét; kinek ti most árulóivá és gyilkosaivá lettetek” (Csel 7,52). Ezek a vádak már jelzik a zsidók és keresztények, illetve a pogánykeresztények és zsidókeresztények szembefordulását és kíméletlen harcát. A főtanács az istenkáromló Istvánt éppúgy halálra ítélte, mint korábban Jézust, csakhogy őt „kiűzvén a városon kívül, megkövezék (Csel 7,58). Ez viszont arra enged következtetni, hogy a főtanács, a római megszállás ellenére, vallási ügyekben korlátlanul ítélkezhetett, s ítéletét végre is hajthatta. Jézus esetében nem ez történt. Vajon miért nem?

Azon a húsvéton, amikor Jézust pörbe fogták, más fontos események is történtek a városban. A római hatóságok éppen az idő tájt vettek őrizetbe egy bizonyos Jesus bar Abbas nevű férfit, akit Róma-ellenes felkelés szervezésével vádoltak. Az esetről, bár meglehetősen torz formában, de az evangéliumok is beszámolnak. Először is, nyilván kegyeleti okokból, elhagyják a Jézus keresztnevet, amely bár rendkívül gyakori volt abban az időben Palesztinában, az evangéliumok összeállítói kizárólag a Megváltónak tartották fent; Jesus bar Abbasból — Barabbás lesz… Barabbásról mind a négy evangélista megemlékezik: Máté „nevezetes fogolynak” (Mt 27,16), Márk „lázadónak” (Mk 15,7), Lukács „lázadónak és gyilkosnak” (Lk 23,19), János pedig „tolvajnak” (Jn 18,40) nevezi. Lukács ezenkívül még azt is állítja, hogy Barabbást Pilátus vetette tömlőcbe. Josephus, bár fölsorol minden Júdeábán és Galileában „hemzsegő rablóbandát”, nem említi Jesus bar Abbas nevét. Mary Smallwood ebből arra következtet, hogy a felkelés csupán Jeruzsálemre korlátozódott, s a római katonaság gyorsan elfojthatta. A római birodalom fennhatósága alatt élő zsidók helyzetét kitűnően ismerő történész feltételezi, hogy bar Abbas népszerű figura, afféle népi forradalmár lehetett. Jézus talán reá is gondolhatott, amikor kissé sértődötten azt mondta: „Mindazok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók: de nem hallgattak rájok a juhok” (Jn 10,8).

egy rablógyilkos szabadulása

Vagy talán túlságosan is hallgattak? Amikor Pilátus, élvén jogával, megkérdezi a főtanács képviselőitől, hogy Barabbást vagy Jézust bocsássa-e szabadon, a tömeg azt kiáltozta: Barabbást, Barabbást! Később azt is a zsidók nagy bűnéül rótták föl, hogy Krisztus helyett egy „rablógyilkos” szabadulását kérték Pilátustól. „Megváltó, Krisztus, hamis próféta, rablógyilkos, lázadó, tolvaj, forradalmár”, ezek a szerepek eléggé egymásra csúsztak az evangéliumi szövegekben. Lehet, hogy egyszerűen csak arról volt szó: Jesus bar Abbas, a Róma-ellenes lázadás vezetője, az idő tájt népszerűbb volt Jeruzsálem utcáin, mint a másik Jézus, a galileai vándortanító?

Egyébként az a tény, hogy Pilátus bar Abbast, egy Róma-ellenes lázadás vezetőjét Jézussal együtt akarta keresztre feszíttetni, még nem jelenti azt, hogy Jézus is belekeveredett ebbe a politikai mozgalomba. Mindenesetre elgondolkodtató Lukács evangéliumának egy részlete: „Jövének pedig ugyanazon időben némelyek, kik néki (Jézusnak) hírt mondának a galileabeliek felől, kiknek vérét Pilátus az ő áldozatukkal elegyítette. És felelvén Jézus, monda nékik: Gondoljátok-é, hogy ezek a galileabeliek bűnösebbek voltak valamennyi galileabelinél, mivelhogy ezeket szenvedték? Nem, mondom néktek; sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek” (Lk 13,1—3).

Rembrandt van Rijn: Jézus meggyógyítja Péter anyósát, Wikimedia Commons

Azt nem tudjuk, hogy Pilátus melyik húsvéton kegyetlenkedett a Galileából érkezett zarándokokkal, de az a szövegből egyértelműen látszik, hogy Jézus rokonszenvezett velük. Lehet, hogy azokról a galileaiakról van szó, akik belekeveredtek a vízvezeték-építés elleni tiltakozó tüntetésbe. Pilátus ugyanis a Jeruzsálemtől mintegy kétszáz stadionnyira lévő forrás vizét be akarta vezettetni a városba — a „templom pénzén”. Jézus kivégzése és a vízvezeték elleni tiltakozás közeli kapcsolatára következtethetünk abból is, hogy Josephus mindjárt a vízvezeték-epizód után említi: „ebben az időben élt Jézus”. Smallwood szerint „lehetséges, hogy volt néhány más epizód is, amelyben galileai zarándokok Pilátus keze között lelték halálukat”.

Akárhogy is történt, tény, hogy a helytartót felelősség terheli Jézus haláláért. Már említettük, hogy azon a húsvéton lázadás fenyegette Jeruzsálemet, s Jézust együtt akarták kivégezni a felkelés vezetőjével; az is kiderült, hogy Jézus szimpatizált a lázadókkal; mindent egybevetve Jézust Pilátus katonái tartóztatták le, római módra végezték ki, s holttestével is a helytartó rendelkezett.

kényes egyensúly

Most már csak az a kérdés. Jézus elítélését a főtanács vagy a római hatóságok kezdeményezték-e. Valószínűnek tartjuk, hogy Jézus tevékenységét Heródes Anti-pász éppúgy figyelemmel kísérte, mint a főtanács vagy a római birodalom helytartója. Jézus tanulhatott elődei sorsából, s ezért igyekezett elkerülni a nyílt politikai fellépést. ,,Csodatéteményeinek” híre azonban fölkeltette a hatalmasságok figyelmét, így nemcsak híveinek és tanítványainak, de ellenségeinek a száma is gyorsan szaporodott. A szigorú, hagyományőrző farizeusokat a Törvény megszegésével haragította magára, a hatalmukat féltő szadduceusok pedig attól tartottak, hogy „önhitt eretnekségével” föllázítja az amúgy is elégedetlenkedő tömegeket, s ezzel veszélyezteti a római megszállók és az előkelő zsidó családok között kialakult kényes egyensúlyt. A Jézus elleni vádak megfogalmazásakor tehát mindkét párt „az egész nép” érdekére hivatkozhatott. De Heródes Antipász (avagy a ,,Heródes-párt”) sem nézhette különösebben jó szemmel Jézus tevékenységét; ők attól féltek, hogy a Jézus által hirdetett messianisztikus tanok, s a nyomukban támadt népmozgalom meghiúsíthatja legfőbb törekvésüket: a rómaiak által korlátozott júdeai uralmuk teljes visszaszerzését. Érdekes összefüggésre világít rá az evangéliumok azon egybehangzó állítása, mely szerint a „farizeusok és a Heródes-pártiak” együtt léptek fel Jézus ellen, „hogy megfogják őt a beszédben” (Mk 12,13). Smallwood ebben a megjegyzésben egy Pilátus elleni ideiglenes szövetség nyomát véli felfedezni, amelyet a helytartó erősen zsidóellenes, szokásaikat és törvényeiket semmibe vevő magatartása hívott életre. Pilátus és Heródes Antipász ellenségeskedéséről Lakács evangéliuma is megemlékezik (Lk 23,12), de csak mint korábbi állapotról, amely azonnal megszűnt, mihelyt a helytartó Jézus ügyében átengedte neki a döntés jogát; attól kezdve „lőnek barátok”. Heródes Antipász és a farizeusok Pilátus-ellenes szövetsége csakis ideiglenes lehetett, hiszen a Róma-barát „negyedes fejedelem” és a római helytartó alapvető érdeke aligha tért el egymástól: közös erővel igyekeztek fenntartani a kényes egyensúlyt a provincián, amelyet minden nagyhangú csodatevő vándortanító és önjelölt próféta csak fölöslegesen veszélyeztetett. Ezért végeztette ki Heródes Antipász Keresztelő Jánost, és ezért nem kegyelmezhetett meg Pilátus sem a galileai tanítónak.

Rembrandt van Rijn: Két zsidó férfi beszélget séta közben, Wikimedia Commons

Amikor tehát János evangéliumában ezt olvassuk: „ettől fogva igyekszik vala Pilátus őt (Jézust) szabadon bocsátani; de a zsidók kiáltozának, mondván: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: valaki magát királlyá teszi, ellene mond a császárnak” (Jn 19,12), ebből helytelen lenne arra következtetnünk, hogy Pilátus végül csak azért ítéli Jézust halálra, mert a zsidók megfenyegették. A helytartó későbbi pályafutását figyelembe véve, egy ilyen feltételezés aligha fogadható el. Pilátus bukását ugyanis éppen a zsidók elleni újabb erőszakos fellépése okozta: amikor rátámadt a Garizim-hegyen gyülekező, lázongó szamaritánusokra, sokat levágatott közülük, s főembereiket kivégeztette. A szamariai tanács akkor követeket küldött Vitelliushoz, Szíria helytartójához, hogy bepanaszolják Pilátust. A tanács tagjai „hangoztatták: nem azért gyűltek össze szent hegyükön, hogy a rómaiak ellen fellázadjanak, hanem csak azért, hogy Pilátus erőszakoskodásától megmeneküljenek”. Vitellius helyt adott a zsidók panaszának, s megparancsolta Pilátusnak, hogy azonnal utazzon Rómába és tegyen jelentést a zsidók ügyéről a császárnak. Pilátus nem is térhetett többé vissza állomáshelyére.

törvényszerűen járt el

A János evangéliumában a Jeruzsálemi főtanács fenyegetőzéséről olvasható részlet csupán azt bizonyítja, hogy a zsidó elöljárók — a helytartó erőszakoskodása miatt — többször is panaszt tettek a császárnak. Semmi okunk feltételezni, hogy Pilátus bármikor is a zsidók védelmére kelt volna; az pedig különösen képtelen beállítás, hogy egy Róma-ellenes lázadással gyanúsított vádlott érdekében emelte volna fel a szavát. Jézus halálos ítéletében nem szabad csupán a főtanácsot elmarasztalni, hiszen Pilátust és Heródes Antipászt legalább ekkora felelősség terheli. Sőt, az is lehet, hogy éppen ők kezdeményezték az eljárást. Mindenesetre a főtanács törvényszerűen járt el, bár nyilván kényszerhelyzetben döntött. Mi oka lett volna Pilátusnak vagy Heródes Antipásznak, hogy ellenezze az ítéletet? Sokkal valószínűbb, hogy a perben együttműködtek.

Jézus halála után az apostolok hirdették tovább a messianisztikus tanokat. A fiatal keresztény közösség eleinte nem is látszott másnak, mint egy — a zsidóságon belüli — vallási csoportnak. Később Jézus követői egyre inkább szembefordultak Mózes törvényeivel, de azért azt nem szabad elfelednünk, hogy István diakónus és Pál apostol, az első, a második és a negyedik evangélium összeállítói mind zsidó származásúak voltak. A leginkább zsidóellenességgel vádolható János-evangélium pedig egy misztikus zsidó mozgalom keretei között született. Az Újszövetség „antijudaista” részeiben tehát zsidó eredetű keresztények bírálják a zsidókat.

Rembrandt van Rijn: Krisztus megjelenik kertészként Mária Magdolna előtt, rijksmuseum.nl

Tanulságos, hogy éppen a „tizenharmadik apostol”, a buzgó és fanatikus kereszténygyűlölő zsidó Saulból lett római Paulus fordult a legkeményebben szembe a zsidókkal. Pál apostolt a zsidókeresztények gyanakodva fogadták, harcos hangú tanításai viszont nagy sikert arattak a „pogány” (főként görög) gyülekezetekben. Hogy érzékeltessük prédikációinak hangnemét, felidézünk egy rövid részletet a thesszalonikaiakhoz írott levélből: „Mert ti, atyámfiai, követői lettetek az Isten gyülekezeteinek, amelyek Júdeábán vannak a Krisztus Jézusban, mivelhogy ugyanúgy szenvedtek ti is a saját honfitársaitoktól, miként azok is a zsidóktól, akik megölték az Úr Jézust is és saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei” (ITesz 2,14—15). A Saulusból lett Paulus azért támadt ilyen dühödten saját fajtájára, a zsidókra, mert megakadályozták, hogy a zsidók között prédikáljon.

a legfontosabb ütközőpont

Az évszázadok során zsidók és keresztények között a legfontosabb ütközőpont Jézus személye lett. A zsidók, habár „választott népe ők az Úrnak”, nem fogadták el Jézust messiásnak. „Érzem a testvéri kezet, amint megérint, hogy kövessem. De ez a kéz, ez a sebhelyes kéz nem a messiás keze. Ez biztosan nem isteni kéz, hanem emberi kéz, melynek vonalaiba a legmélyebb fájdalom ivódott bele… Jézus hite egyesít bennünket, a Jézusba vetett hit viszont elválaszt” — írja egy zsidó teológus. A szakítás már a II. században megtörtént, amikor a zsidók elátkozták „az eretnek Názáretit”, s ez a szövegrész bekerült a napi főimájukba is. A keresztény válasz nem váratott sokáig magára: Rosemary Ruether ötven oldalon sorolta fel a zsidók bűneit. Az Adversus Judeos a teológiai antiszemitizmus alapműve, későbbi korok szépszámú zsidóellenes traktátusai főként ebből az ősforrásból táplálkoznak. Csak a hangnem lett egyre durvább. „Felfoghatatlan, hogy nagy műveltségű, személy szerint korrekt és feddhetetlen életű püspökök és teológusok, a szelíd és alázatos szívű názáreti, zsidó Jézus követőiként, hogyan üthetnek meg ilyen förtelmes hangot a zsidókkal folytatott vitáikban” — írja Nyíri Tamás, katolikus teológus.

Tehát már a középkorban kialakult a zsidóellenesség teljes kelléktára: toposzok, képek, fordulatok; a későbbi szerzőknek nem kellett mást tenniük, mint ezeket variálni. Nyilvánvaló, hogy az újkori antiszemitizmus „archaikus képei”, a hátborzongató, véres, hullabűzös mesék is középkori eredetre vallanak.

felső kép | Rembrandt van Rijn: Jézus tanítványai lábát mossa, rijksmuseum.nl