Körösényi Dániel

JÁTÉK

2013 július

JÁTÉK

Én egy cseresznyefa íróasztalra gondolok, te pedig egy meggyfaszipkára. Így játszunk. Azután egy vasmacskára, te meg szamovárra. Nagyokat nevetünk. De honnan jött neked a szipka? Meg a szamovár?

Régi egyiptomi cigarettát teszel a múlt századi meggyfaszipkába, úgy szívod. Máskor nem dohányzol, de most szívod, fújod. 

A cigaretta száraz, barna füstje utat tör az ajtó felé. Vékony fénycsík szeli ketté az ajtófélfát és a vastag diófa ajtót. Azon ömlik ki a füst. Lehet kék is. A szamovár elektromos, forró tea csurog csészédbe. Szívod az egyiptomit, szürcsölsz, kekszet eszel hozzá, mint orosz regényekben. 

Játszunk. Elképzeled magad, ahogyan almát válogatsz egy régi gyümölcsösben, faragott széken ülsz, tapogatod az almákat, szagolgatod, nézegeted. A gyümölcs a tálban egy cseresznyefa íróasztalon áll, ez az enyém. Szép, faragott asztal, fiókos, illatos. 

Az alma is illatos, meg a kert.

A vasmacska. Különös ötleteim vannak. Rögzíteni magunkat a hullámzó tengeren. A legénység alszik, a fedélzet csendes, a szél hallgat. Csak ketten vagyunk ott, és a vasmacska legalul. Szép.

De kicsit homályos. Ködös.

így képzelem

Most mondj mást! Napernyő. Jó. Tengerpart vagy tópart? Tengerpart legyen, és ne homok, hanem sziklák, és essen az eső. Állunk a napernyő alatt, én kisfiú vagyok, te Te vagy, én így képzelem, átázik az ernyő puha szövete, csöpög a víz a pihés nyakamra, a kócos hajadra, a homok kihűl a lábunk alatt, mégse sziklák legyenek, mindenki szalad, néhányan a vízbe rohannak kiabálva, a többség hazafelé indul, tarka ingekben, kék nadrágokban, előre dőlnek, mert szemükbe fúj a szél, mi nem mozdulunk, a vizet kémleljük, meg a látóhatárt.

Most én jövök, egy kalap jut eszembe, de csak mert ilyen csúf arcot vágsz. Kalap, de nem akármilyen. Hatalmas kalap, akkora, hogy nem is lehet hordani, hasonlít a napernyődre, csak bőrből van, nyúl vagy birka, vagy még inkább krokodilbőrből, ebbe a kalapba összegyűjtöm a tojásokat, amikre te gondoltál, és végre enni fogunk, fejedelmi rántottát sütünk belőle, négy, öt, hat, hét tojásunk is van, szép nagyok. Te jobban értesz a tojássütéshez, odaadom, itt egy serpenyő is, mi kell még?

LiliGraphie, adobe.com

Állófogas? Egy kávéházban. Újra divatba jött. Meg az újságtartó, sőt, újság, és még esernyőtartó is. Kávé persze, zacskós cukor, csokoládé, szódavíz, egy deci. A rádió is szól. Reklám. Ne szóljon a rádió, csak kávézzunk. 

Nézd, ott egy zongora! A hangja lágyan körbeleng minket, táncolunk, és én egy erdészházra gondolok, ahol nincs se zongora, se rádió, csak mi, ahogy táncolunk a zongora halk dallamaira. 

amit együtt vettünk

Ez meg egy fénykép, nagy társaság, mindenki fürdőruhában, fekete-fehér, mi is ott vagyunk, meg a szüleid, ők állnak itt jobb oldalt hátul, az enyémek is, ők az első sorban ülnek, középen, mi balra hátul, épphogy elférünk a kép széle és az állósor között. Rajtad az a szoknya van, amit együtt vettünk, meg egy zöld kabát, rajtam ing és egyszerű nadrág, fekete szövetnadrág. 

Eszedbe jut egy illat, valami virágé, egy csokor virágé, a szabadság illata, nekem a csokoládé. Bizsergek tőle.

Bizsergünk mindketten.

Egész nap csak játszunk.

A tizenhétre gondoltam, te a hetvenre. A tiéd nagyobb. 

Egy kabát. Nagykabát. Elférünk benne. Te is, én is. Csak úgy dobálózunk itt.

A pirosra gondolok, a vér színe, a bor színe, szoknyád színe. 

Te a sárgára. A nap színe, a rigó színe, a törülköződ színe.

Vörösbor. Palackból isszuk, a te kenyeredet tépjük hozzá, iszunk, játszunk, eszünk, leisszuk magunkat, csurog a bor a nyakamon, csurog a bor a melleden, minden piros lesz, látjuk, ahogy megvadulunk a bor színétől, szaggatjuk egymás ruháját, tépjük egymás bőrét, szakítjuk húsát, amíg vérünk ki nem serken. Csak játszunk kegyetlenül, magunkban. 

Én cseresznyefává változom, te meggyfává.

felső kép | Antony, flickr.com