Jámborné Balog Tünde

FLAMINGÓ TÉLEN

2010 április

FLAMINGÓ TÉLEN

Szia, mondja, amikor elsőként belép a rajzterembe. Kijavítom. Nem szia, úgy kell köszönni: jó napot kívánok. Akár a falnak beszélnék, elengedi a füle mellett, némán tesz-vesz a padjában, mintha egyedül lenne. Fehér arcú, sötét hajú, kellemes külsejű fiúcska, és nagyon emlékeztet valakire, hetekig kísért a déjà vu érzése, ám ennek semmi köze ahhoz, hogy elemibe együtt jártam az egyik nagyanyjával. A család jobb napokat látott a háború előtt – házukban háló, ebédlő, szalon, a cselédlány ágya a konyhában a függöny mögött – és nem voltak menekültek, mint mi, amikor azonban játszani mentem hozzájuk, láttam, hogy hasonlóan élnek; egy szobát fűtenek, a nagymama a cselédlány helyén lakik, mert a sparhelt is ad valami meleget, és egy héten egyszer esznek húst, vasárnap.

Azután elkerültek a városból, évtizedek múlva hallottam róluk újra. A lány, akivel évekig egy padban ültem az apácák iskolájában, megszabadult valahogy a származásához fűződő hátrányoktól, orvos lett, orvoshoz is ment feleségül, az osztálynaplóban pedig látom, hogy a fia – a gyerek apja – szintén dr., mindez azonban nem ad magyarázatot homályos érzéseimre. A múltnak az a momentuma, amit a gyerek megérintett bennem, a tudatom küszöbe alatt rejtőzködik, történnie kell valaminek, hogy felszínre kerüljön.
egy férfi soha nem sír
Ez a gyerek más, mint a többi. Nem hajlandó rendesen köszönni, gyakran a szia is elmarad. Ha rászólok, némán elmosolyodik. Látszik, hogy nem jókedvében, szája csücske finoman megremeg, mintha sírni készülne, de nem, mégsem, egy férfi soha nem sír, némán leül, megvárja, hogy elfelejtkezzem róla, azután valami váratlan dolgot művel, hogy újra magára vonja figyelmemet. Úgy tesz, mintha beszorulna a pad széle és a könyvszekrény közé, ami lehetetlen, mert legalább hatvan centi hely van a két bútordarab között. Mégis ott vergődik, mint egy csapdába került kis állat. Máskor lefekszik a földre, percekig mozdulatlan, holtnak tetteti magát, néha meg helyből eldől, mint egy krumpliszsák. Nyilvánvalóan játszik, magányos kalandok sorát éli át rezzenéstelen arccal, egy árva szó nélkül, kiszakadva a világból; rajzlapja többnyire üres, egyszer az áll rajta, hogy az Osztáj Legjob Tanuloja, máskor Petőfi, Berzsenyi, Ady nevével rója tele a papírt, és az is előfordul, hogy nyomtatott betűkkel írott verset találok rózsaszínű madarakat ábrázoló félkész rajza alatt. A sajátos helyesírású szöveg arról szól, hogy a flamingók télre elköltöznek, mert fáznak, és akadékoskodó megjegyzésemre, hogy nálunk nincsenek flamingók, halkan suttogva tiltakozik, de én láttam.

Maryia Ramanava: Fehér bárányok, pinterest.com

Maryia Ramanava: Fehér bárányok, pinterest.com

Több mint negyven éve tanítok, ám az ilyen gyerekekkel még mindig nehezen boldogulok. A tehetség kényes virág, és nincs biztos módszer sem felismerésére, sem ápolására; egyszer a szigor, másszor a megengedés használ. Az iskola rendje elleni lázadás, a túlzott becsvágy, sőt, a versírás sem feltétlenül a tehetség jele. Olyanok, mint az álom és essős idő a régi álmoskönyvek mottójában: magokban elmúlnak, ezért nem merek beavatkozni. Hagyom, hogy menjen a saját feje után, de a kisfiú rákényszerít, hogy foglalkozzam vele. Az hagyján, hogy kizárólag flamingókat hajlandó rajzolni, bármiről meséljek is, hosszú nyakú, rózsás flamingókat, ám egy napon kikéredzkedik, és nem jön vissza. Az utcán találom meg, az iskola előtt sétálgat a hóesésben, és úgy tesz, mintha nem hallaná a szidást, nem méltat válaszra, behúzódik a páncélja mögé. Visszaviszem a rajzterembe, ahol a többiek kéretlenül is elmondják, hogy tegnap ugyanez történt. Délelőtt eltűnt a tornaóráról és kiszökött ebédelés közben is. Ildikó néni beírt az üzenőfüzetébe, csicsergi egy aprócska kislány, behívatta az anyukáját, egy másik meg elárulja, hogy Ildikó néni nagyon haragudott. Leintem a strébereket, ám megértem Ildikó nénit, én legszívesebben elverném a fiatalurat. Eszembe jut az a hat évtizeddel ezelőtti tenyeres, amit a nagyanyja miatt kaptam. Nagyszünetben bújócskázni hívott a templomkertbe, ahová nem hallatszott el a csöngetés. Úgy elmerültünk a játékban, hogy nem vettük észre a sorakozót, és néhány perccel a többiek után oldalogtunk be a terembe. A tenyeres nagyon rosszul esett, viszont soha többet nem kóvályogtam el tízpercben az iskolakapu közeléből.
oka van
Tanítás után a várakozó szülők között megkeresem a fiú anyját. Könnyű megtalálni, egykori iskolatársnőm menye feltűnően sminkelt, fiatal nő. Világos rózsaszínű rúzst használ, műkörmei ezüstfeketék, magas sarkú csizmája orrával idegesen rugdossa a kavicsokat, amíg elmondom a történteket, azután szemrehányást tesz, hogy nem vigyáztam jobban a gyerekére. Ettől én is ingerült leszek. Mi az, hogy nem vigyáztam rá? Nem otthagytam a többi tizenötöt, hogy ezt az egyet keressem? A fia második éve iskolás, önállóan közlekedik a közös telken álló három épület között, és nagyon jól tudja, hogy nem szabad kimennie a kapun. Ha mégis megszegte a tilalmat, annak oka van, ezt kell kideríteni, ezért beszélgetünk most. Nem történt esetleg valami otthon? terelem másfelé beszélgetésünket. Ez a legújabb faksznija, csendesedik le a nő, azt hiszi, hogy a lógásért kicsapják, és nem kell tovább iskolába járnia. Az a baj, hogy eddig mindent megengedtem neki. Azt hittem, jót teszek vele, de nem. Pedig okos gyerek. Az összes író nevét megtanulta és azt is, hogy mikor és hol születtek. Ez a gyerek többet tud, mint a tanító nénije.

Kezdem érteni, miért van annyi baj a fiúval. Lenyelem a kínálkozó választ, hogy mi mindent kellene inkább megtanulnia, helyette annyit jegyzek meg: Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle később.

Természetesen orvos, csattan a válasz, mi más lenne? Mi, kérem, orvos dinasztia vagyunk. Csak nem gondolja, hogy a fiam kukásautón fog dolgozni?

 

Maryia Ramanava: Erdő. Egy gyors pillantás, pinterest.com

Maryia Ramanava: Erdő. Egy gyors pillantás, pinterest.com

 

A nő szemlátomást kilóg a dinasztiából, válaszából gőgös fensőbbség süvít, és ez újra kihoz a sodromból, de nem sokáig törődöm vele, mert hirtelen történik velem valami, és már hiába rugdossa a kavicsokat, hiába zúdul jeges szél rám a nagyparókia felől. A nő rúzzsal nagyobbra festett szája némán tátog – egyhelyben verdeső, parányi flamingó – mint a moziban a filmen, ha elmegy a hang. Bénultan állok, mert ez az a pillanat, amikor belém hasít a felismerés, és bontakozni kezd, formát ölt a múlt egy rég eltemetett darabja.

A déjà vu onnan jött, hogy a nehezen kezelhető fiúcska Kőrösi Bandira hasonlít, Z. gyerekkori barátjára. Kilenc- vagy tízévesen, amikor Tarzant játszottak a Lúdvári erdő korhadó fűzfái között, vagy indiánost a Püspökkert vadonában, pont ilyen lehetett. Valójában nem emlékezhetnék rájuk, tíz év korkülönbség van köztünk, nem ismertem gyerekként őket, ám Z. elbeszéléseiből olyan erőteljesen és plasztikusan rajzolódnak ki, mintha én is átéltem volna közös iskoláskorukat.

Kőrösi Bandi kései gyerek volt, tartózkodó, törékeny kisfiú, és bár Tarzanként fülsiketítő üvöltéseket hallatott a folyóparton, nem úgy nézett ki, mint aki egy fűszeres és egy parasztlány frigyéből származik. Amikor az évzáró ünnepségen fürtös fejét meghajtva, sötétkék bársonynadrágban és mellénykében kiállt a színpadra hegedűjével, a közönség felhördült az elragadtatástól. Szakasztott a blue boy, a kékruhás fiú, suttogta a művészettörténetben jártas angoltanárnő, és olyan csend lett a teremben, mint úrfelmutatáskor a templomban, aztán pedig szárnyalni kezdett a dallam, Vivaldi Négy évszakából a Tél, Kőrösi Bandi született muzsikus volt.
belőle úriember lesz
Személyesen az apja boltjában láttam először, kislánykoromban; a háború után, egészen az államosításig oda jártunk vásárolni. Szépen berendezett fűszer- és gyarmatáruüzletük volt a Korzó mozival szemben a Főtéren. Ketten szolgáltak ki a feleségével, segédet nem tartottak, de a fiút még ünnepek előtt sem állították a pult mögé. Ez nem Bandikának való. Belőle úriember lesz, mondogatta a boltos az asszonynak. Nem fog hajlongani, mint az apja, hogy van szerencsém, bíró úr, van szerencsém igazgató úr! A mi fiunknak előre köszönnek majd, ő legföllebb azt mondja: tiszteletem Béla bátyám vagy szervusz Elemér, kézcsókom feleséged őnagyságának.

A fűszeres alacsony, sovány, mozgékony emberke volt. Rám néz, és tudja, mit akarok venni, az Isten is boltosnak teremtette, mondta róla anyám, és szívesen elbeszélgetett vele vásárlás közben az időjárásról, a családról és a világ folyásáról. Én is szerettem Kőrösi bácsi üzletébe járni, mert mindig viccelődött velem, kiskisasszonynak szólított, és választhattam egy szem cukorkát a pult szélén sorakozó szögletes üvegekből.

jbt_kep4

Maryia Ramanava: Belépés egy téli álomba, pinterest.com

A behavazott, huzatos templomtér eltűnik előlem, kislány vagyok, egy-két évvel idősebb talán, mint az orvos dinasztia legifjabb várományosa, a régi, macskaköves főtéren megyek hazafelé anyámmal, beugrunk Kőrösihez teafüvet és köménymagot venni, virágzó hársak illatát hordja felénk a szél. Van szerencsém, köszön ránk Kőrösi bácsi a boltajtóból, ahol a kuncsaftokat várja, van szerencsém nacsosasszony, van szerencsém kiskisasszony, tessenek bejönni, friss árum van ám! Az üzletben őrölt babkávé szaga érzik, igazi békebeli illat, szimmant bele anyám, hol lehet manapság igazi kávét szerezni? Maga varázsló, Kőrösi úr. A fűszeres rejtelmesen mosolyog, üzleti titok, nacsosasszonyom. Bocsánat, egy pillanat türelmet kérek, lép be a mennyezetig érő polcok mögé. Anyám azt hiszi, áruért megy, biztosan valami kurrens cikket hoz magával, ugyan mit kerített már megint? de nem. Sem valódi kakaó, sem vaníliarúd nincs nála, üres kézzel, ám ragyogó arccal és egy szabódó fiatalemberrel tér vissza. Van szerencsém bemutatni: fiam, a doktor úr, mondja, és szinte lebeg a tisztára sepert padló fölött. Fehér arcú, sötét hajú fiának szemlátomást nincs ínyére a dolog, de nem menekülhet, apja elállja a raktárajtót, mi pedig az utcára nyíló kijáratot. Fiam, a doktor úr, ismétli meg a boltos, élvezettel kóstolgatva a szavak ízét, harmadéves medikus. Most éppen kórházi gyakorlaton van itthon.

Örvendek, nyújt kezet anyám, gratulálok. Sok szerencsét fiatalember!
a jég hátán is megél
Fiam, a doktor úr zavartan motyog valamit, és égő arccal kisiet az üzletből, Kőrösi bácsi azonban folytatja, ugye meg tetszik említeni a főorvos úrnak is? kérdezi, és anyám biztosítja, hogy ez lesz az első dolga, amint az ura hazaér, bár fogalma sincs róla, miért lenne szüksége egy orvostanhallgatónak tisztiorvosi pártfogásra. A boltos sem tudja, de szeretné, ha mindenki hallana a fiáról, akiből nemsokára doktor úr lesz, a város tiszteletreméltó orvostudorainak kollegája, és képzeletében megjelenik a jövő, látja Bandikát a nagyhírű fül-orr-gégész, az ismert szülész és az egyetemi magántanár fogorvos társaságában. Bandika magyaráz valamit, éppen egy nehéz orvosi esetet ismertet, mindhárman őt hallgatják. Szerencsére sikerült lebeszélnie a muzsikuspályáról, ugyan, mi lenne ott belőle? Vidéki hegedűtanár botfülű tanítványokkal? Vagy ülne egy színházi zenekarban? Felkopna az álla, a hegedülés cigánynak való, nem egzisztencia. Az orvos, az más. Az a jég hátán is megél. Igaz, jelenleg nem túl biztatóak a kilátások, az emberek mindenfélét beszélnek, néhány izgága alak folyton gyűlésezik, meg felvonulnak, falragaszokkal csúfítják el a megyeháza kerítését, de orvos azért akkor is kell, ha eljön az a szép új világ, amit ígérgetnek, és mindennek ellenére szépen gyűlik a pénz a rendelő berendezésére, minden vevő, minden van szerencsém közelebb visz a megvalósuláshoz. Felesége éppen nincs az üzletben, otthon mossa, főzi, keményíti fia fehér köpenyeit, és olyan simára vasalja, hogy egyetlen hajszálnyi ráncocska se marad rajtuk, ő a legelegánsabb a kórházi gyakorlaton lévő helybeli orvosnövendékek, a barátai között, pedig Lajoska orvosgyerek, Z. meg a vármegyei irodaigazgató fia, de úgy néznek ki Fiam A Doktor Úr mellett, mintha csak beteghordók vagy ápolók lennének.

A sors azonban más jövőt készít, mint amilyet a boltos szán egyetlen fiának; a párkák másféle szálakat sodornak. Valahol már tankolnak egy nagy, fekete autót, ablakaira sötét függönyöket aggatnak. Valahol megcsörren a telefon, listákat böngésznek, jegyzőkönyveket írnak, és az ítéletet is meghozzák. Az egyenarcúak magukhoz veszik a szolgálati fegyvert, felöltik a ballonkabátot, Z. és Kőrösi Bandi, meg tucatnyi barátjuk és ismerősük nyílegyenesnek látszó életútja pedig úgy törik ketté, mint a gyufaszál, és Lajoskáé is alaposan megbicsaklik: tizenöt év múlva szerzi meg a diplomát, Brémában.

John Batho, exibart.com

John Batho, exibart.com

Van szerencsém, kiskisasszony, köszön rám Kőrösi bácsi az egyes számú élelmiszerárudában a csemegepult mögül egy láda gyümölcsíz, két rúd parizer és fél kilónyi Hóvirág sajt társaságában, de mintha kicserélték volna: tavaly óta tíz évet öregedett. Kint, a néptelen főtéren száraz platánleveleket zörget a szél, az emberek behúzódnak házaikba, mindenki fázik és mindenki fél, Kőrösi bácsi államosított boltja ajtaján lánc és lakat, felesége ágynak esett, a fiáról hónapok óta semmi hír. Szabadnapján a boltos hivatalokat jár, hetenként felkeresi a rendőrséget, a bíróságot, hátha mondanak róla valamit, még az ávóra is elmegy, egy nagy villában rendezkedtek be a Püspökkert sarkán, van szerencsém, főhadnagy úr, a fiam, kezdené, ám el se mondhatja, hogy a fiát a pünkösdi bál után vitte el két ballonkabátos nyomozó, hogy kérdezzenek tőle valamit, reggelre visszahozzák, ígérték, de ennek három hónapja, azóta semmi hír, és máris kívül találja magát az utcán, az ajtóban álló fogdmegek hahotájától kísérve. Elindul vaktában, azt se tudja, merre viszi a lába, botorkálva megkerüli a Püspökkertet, és a túlsó sarkán ismerősbe botlik. Van szerencsém, igazgató úr, emeli meg a sapkáját, és Z. néhány hét alatt megőszült apja megtorpan. Jó napot, Kőrösi úr. Magának még van szerencséje? Adhatna belőle, mert az enyém rég elfogyott. A boltos bánatosan rázza a fejét, mindig viccelni tetszik az igazgató úrnak. Talán valami jó hírt tetszett hallani?

Hírnek hír, de hogy jó-e? Z. apja körülnéz, mielőtt válaszolna, nem fülel-e valaki a közelben, a városban sok a spicli, elég egy rossz helyen elejtett szó, és másnap már viszik is az embert. Lám, szegény K. Imre, a látszerész! Szerencsésen hazajött a deportálásból a feleségével együtt, kinyitotta az üzletet, most meg lecsukták. Két és fél évet kapott egy viccért, amit a barátainak mondott a Koronában egy pohár sör mellett. X. ügyvéd fiát tegnap kiengedték, szólal meg halkan Z. apja, valakijük van a minisztériumban, de a többieknek rosszul áll a szénájuk, úgy hírlik, összeesküvéssel vádolják a gyerekeinket, Kőrösi úr. 

Uramisten, mondja a boltos, és összegörnyed, mint aki gyomorszájra kapja az ütést, ugyan, miféle összeesküvéssel? A fiúk a korzóra jártak, a moziba, meg udvarolni, az én Bandikám hegedült, ha volt egy kis ideje. Még hogy összeesküvés…!
áporodott cigarettafüst
Állok az iskolakapuban, a szél arcomba vágja a havat, átfúj a kabátomon, de nem érzem a hideget, mert egy másik világban járok, halott évtizedek farsangolnak körülöttem, régen porrá és hamuvá lett emberekkel társalkodom. Egyik pillanatban kislány vagyok, a másikban felnőtt, a múlt fölött nincs hatalma az időnek. Emitt a tízéves Kőrösi Bandi bekötött torokkal, rekedten susogja Z.-nek: hangszálgyulladás, jól beadott Tarzannak, amott meg már negyvenévesen, táskás szemmel, gyűrötten és kopottan kóvályog az Istók patika körül. Odalép hozzánk, akár valami kéregető, áporodott cigarettafüst és valami meghatározhatatlan, kellemetlen szag csap meg, a nyomorúság kipárolgása, nem is annyira a testi, inkább a lelki mosdatlanságé, hol van már Fiam A Doktor Úr finom arcszesz illata, és a három csepp széna-parfüm a zsebkendőkön, mindenből a legjobbat a fiúnak, Rózsikám!, nekem nem is köszön, elnéz mellettem, talán azt gondolja, hogy akkor én sem látom őt, és félrehívja Z.-t, hogy beküldje két doboz Karilért, mert a patikában már ismerik, mint a rossz pénzt, és nem adnak az enyhülést hozó pirulákból. Ha megtennéd, hogy kifizeted, otthon felejtettem a tárcámat. Majd beadom valamelyik nap, ha arra járok. Ezalatt az Egyes Árudában másfél évtizeddel korábbi dátumot mutat a naptár. A pult mögött Kőrösi bácsi örvendezik tegnap szabadult fiának. Szinte lebeg a halkonzervből rakott piramis és az üvegharang alatt száradó sajtdarab között, van szerencsém, kiskisasszony, veszi elő a régi titulust, bár már kinőttem a gyerekkorból, nagylány vagyok, gimnazista, anyám rúzsával lopva kifestem a számat, nemsokára megismerem Z.-t is, mit parancsol? Grízt? Grízünk, sajnos, nincs, tárja szét a karját megjátszott sajnálkozással, elnyűtt arcán széles mosoly virágzik, adhatok búzadarát helyette? Köszönöm, azt nem kérek, rázom meg a fejemet, grízért küldtek, és a gyakorlaton lévő kerista lányok pukkadozva nevetnek a háta mögött. Csak tréfa volt, kiskisasszony, csak tréfált örömében ez a vén bolond Kőrösi bácsi. Azt hittem, tudja, hogy a gríz és a búzadara ugyanaz. Mint a krumpli és a burgonya, vagy a sertés és a disznó, vigye el kérem nyugodtan. és nevet, nevet Kőrösi bácsi, hogy a szemébe könny szökik. Nevetek én is, pedig majd elsüllyedek szégyenemben, hogy ezt se tudom, és igyekszem kifelé a boltból, szatyromban a búzadarával, de az ajtónál még utolér a hangja, tessék megmondani otthon, hogy négy év után kiengedték a fiamat. Most pihen egy-két hónapot, azután folytatja az egyetemet.

 

John Batho: Jelenlét és hiány, pinterest.com

John Batho: Jelenlét és hiány, pinterest.com

 

Képre kép jön, hangra hang, körülöttem burjánzik a múltbéli történet, kedvemre válogathatok a jelenetek között, ám csupán a sorrendjüket cserélhetem föl, a rendezés és a koncepció visszamenőleg is érvényben marad, a múlt kálvinista patentra jár, ott működik csak igazán a predesztináció. A boltos azonban boldog, mert tőlem kapott pillanatnyi jelenében nem ismeri a régen múlttá vált jövőt. Nem tudja még, hogy nincs visszaút az egyetemre, azok minden próbálkozást elutasítanak, csupán rakodás van a vasútnál, segédmunka a gyárban, betanított munka a Vas és Fémnél, majd  beteghordás és egy ápolói állás a kórházban, talán laboráns is lehet belőle, de ez csupán álom marad, Kőrösi bácsi újabb, teljesülhetetlen álma, mert az a nő, a Bandika felesége – beleunva a hazugságokba és ígérgetésekbe – összepakol és elmegy; mert túl gyorsan fogy a morfium a folyosói gyógyszerszekrényből; mert már a hegedű is az ócskáshoz vándorolt, és akárhogy halogatom, egyszer csak kiválik a körülöttem tomboló forgatagból az a múltbeli pillanat, amikor Z. belép az ajtón, sápadtan, elszoruló torokkal, hát most sikerült neki, harmadszorra sikerült, beszedte az összes istenverte gyógyszerét, ez aztán beadott Tarzannak, ám az emlékezésben nincs logika, nem a temetés képsora következik, hanem egy ismétlődő dallamfoszlány, a Tél néhány üteme hallatszik ki egy törött ablakon. Bandi hegedül, mondja Z., pedig már nem lakik senki a Verebes utcai házban, csak egy leszakadt spalettát csapdos az udvar felől a szél, és egy halk van szerencsém kóvályog a hegedűszó nyomában.

Na viszlát, söpri el egy éles hang az omladozó falakat Vivaldival, van szerencsémmel, a néhány percre életre kelt múlttal együtt. Helyére zökken az eltérített világ: itt állok a huzatos templomtéren, a huszonegyedik század első évtizedének végén, a globális felmelegedés okozta rendkívüli télben, és a fagy zuhogó ostorcsapásai alatt dideregve nézem a magyalsövényen fennakadt rózsaszín sálat, ahogy a két vége fel-fellebben, de nem tud elszabadulni, a tüskék visszatartják, na, viszlát, köszön el a rúzsos szájú nő forgószélként sodorva magával a fiát sarkon parkoló autója és az ismeretlen jövő felé.

A VAN SZERENCSÉM című összeállításból
felső kép | Maryia Ramanava: Megtört vonalak, pinterest.com