Tenigl Takács László

„ITT ÉLNED S HALNOD KELL”

Öt történet a roma kivándorlásról [2012 június]

„ITT ÉLNED S HALNOD KELL”

„Kivándorlónak tekintendő az, a ki tartós kereset czéljából külföldre távozik … A belügyminiszter … a munkások külföldi államokba történő szerződtetésének szabályait az érdekelt miniszterekkel egyetértőleg ugyancsak rendeleti uton megállapíthatja … intézkedésekről, nemkülönben ezeknek megváltoztatásáról az országgyűléshez jelentést kell tennie.” (1909. évi II törvénycikk a kivándorlásról, 1.§.)

menekülő tömegek

A 19–20. század fordulóján, a nagy kivándorlási hullám idején több törvény is született bonyolításának szabályozására. A rendeletek alapvetően nem korlátozni kívánták az emigrációt, hiszen annak okait, az ínséget és a munkanélküliséget az állam képtelen volt megszüntetni. A kivándorlás az ország gyarapodásával is kecsegtetett, mert az útnak indulók többsége reménykedett, hogy néhány év vagy évtized múlva visszatér, és némi tőkével újrakezdheti itthoni életét. Ez igen keveseknek sikerült. Az országból menekülő tömegekre már elindulásukkor frissen alakult „utaztató” cégek csaptak le. A paragrafusok zöme ezért – nyilván kevés eredménnyel – a kivándorlók jogait, érdekeit próbálta védeni, és komoly büntetéseket helyezett kilátásba a kivándorlásra specializálódott, illetve alakult vállalkozásokkal szemben, amennyiben azok visszaélnek a hazájukat elhagyók kiszolgáltatottságával.

Félreértés ne essék, nem a boldog békeidőket kívánom visszasírni. Az említett évtizedekben több mint egymillió honfitársunk hagyta el szülőföldjét. Főként a nincstelen rétegek vágtak neki az ismeretlennek, akikre szülőföldjük urai nem tartottak igényt. Szegényeinktől valahogy mégsem sikerült megszabadulni. Nagyobbik részük itthon ragadt, sokasodott, élt, pusztult, némiképpen asszimilálódott az egyenlőség eszméjére alapozott társadalom megvalósításának tragikus kísérlete során, majd alig két évtized alatt újratermelődött annak még tragikusabb bukását követően. Az utóbbi két évtizedben új megélhetési migráció kezdődött, amivel szemben az ország éppúgy tehetetlen, mint száz évvel ezelőtt. A különbség annyi, hogy ma már törvények sem születnek az elmenekülők védelmére. A kivándorlók (leginkább: a kivándorlást megkísérlők) körében magas a romák aránya. Az ő sorsukat illusztrálják az alábbi interjúk és élettörténetek.

Amadeo de Souza-Cardoso: Luxus hegedű, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Gábor 24 esztendős ex-egyetemista. Mintegy négy éven keresztül több szakkal is próbálkozott. Az elsőn a hírhedten gyilkos (közös megítélésünk szerint teljesen fölösleges) szigorlat miatt vérzett el. Az érettségin elért magas pontszáma miatt újabb és újabb szakokra vették fel. Ezeken már sikeresen teljesített, ugyanakkor belátta, hogy a megszerezhető diplomával az égvilágon semmit sem tud kezdeni. A négy év során mintegy 900 ezer forint diákhitelt halmozott fel, ennek jelentős részéből munkanélküli családját támogatta. Végül úgy döntött, az utolsó nagyobb hitelösszeget egyben veszi fel és befekteti. Jogosítványt szerzett, abbahagyta a kurzusok látogatását, beiratkozott egy meglehetősen költséges targoncás-tanfolyamra, majd némi indulótőkével a zsebében nekivágott az Uniónak.

– Gábor! Mióta tervezted a kivándorlást?

– Vérem, én már az első év után tudtam, hogy nekem nem sok babér terem az egyetemen. Főleg, hogy mondták, ezt a szakot tíz százalék, ha elvégzi. Mikor a másikra, a felsőfokú szakképzésre átmentem, már nem volt tanulnivaló sem. Mindent tudtam. Azt is, hogy ezen a pályán elhelyezkedni csak összeköttetésekkel lehet. A végzettséget senki sem nézi. Úgyhogy két évig igazából a városi életet szoktam, a diákhitellel pedig levettük a jelzálogot a házról. Két magyar haverom kint volt már, ők is hívtak. Úgyhogy az utolsó évben már csak egy gondolat foglalkoztatott, Anglia. De azt is tudtam, jól meg kell szervezni. Nem akartam úgy járni, mint a Márkóék.

mindent egy lapra

(Márkóék mindent egy lapra tettek fel egy évvel beszélgetésünk előtt. Összes értékesíthető ingóságukat eladták, és az egész család buszra ült egy beígért belgiumi munka reményében. Márkó meg is kapta, szokás szerint azonban „kipróbálták” erőnlétét, s betanuló idejében a legnehezebb fizikai munkákat végeztették vele. Márkó nem ment át a vizsgán, gerincsérvet kapott, s két hét után haza kellett jönnie. Családostul, tekintve, hogy gyógykezeltetése idején képtelen lett volna a bérelt lakást fenntartani, és odakint semmiféle társadalombiztosításban nem részesült. Szerencséjükre rozoga bútoraikra senki nem tartott igényt, így nem a csupasz falak közé kellett hazajönniük.)

– Bejött-e a targoncázás, amit terveztél?

– Állandóan ígérgették, hogy majd gépre kerülök. Ez két szempontból is tuti, részben jóval nagyobb az órabéred, meg nem is lehet svarcban csinálni. De eddig még csak pakoltunk, ládáztunk, néhány hétig voltam gépsoron is.

– Lassan fél éve, hogy kinn vagy. Folyamatosan volt-e munkád eddig?

– Tudod, ez olyan, mint amit a magyar multicégről mondtam. Hét végén mindig nagy az izgalom, hogy kellesz-e tovább. Nekünk az a szerencsénk, hogy négyesben bérelünk egy lakrészt, és kettőnek mindig akad valami melója. Ha mind a négyen tudunk menni, félreteszünk a húzósabb időkre. Ezért tudtam kinn maradni december végén is. Mert akkor, vérem, minden leáll.

– Hogy állsz az angollal?

– Angol angolt én még csak az utca túloldalán láttam. Meg a zsernyákokat. Meg a tulajt, akitől lakást bérlünk. Ahol én dolgozom, ott mindenki magyar vagy szlovák, de vannak már ukránok is.

 

– Nagyon vágod a számítógépet. Nem próbáltál azzal keresni valami jobb melót?

– Felejtsd el. A kinti munka pont arról szól, hogy azt csinálod meg, amit már nemcsak az angolok, de a kinti színes bőrűek sem vállalnak. Ha szemeteskocsira kerülsz, már megfogtad az Isten lábát.

– Mi volt eddig a legjobb élményed?

– Londonban volt a Rammstein koncert. Elég húzós volt a belépő, de épp meglett volna mind a négyünknek. Aztán tudod, mit csináltam, vettem az árából egy laptopot. Ha ráérek, netezek, csetelek, szkájpolok.

– Jártok valahová?

– Na, ez a másik, amit felejts el. Ha elkezdesz sörözni, szívni, bulizni, mindent felélsz, amit félretehetnél. Mert a kaja aránylag olcsó, alig több mint otthon. És ha kiütöd magad, úgy mész hajnalban melóba, mint a mosott szar. Ha kiszúrják, felejtheted. És olyan sincs, hogy péntek vagy szombat este, mert sosem tudhatod, mikor kell bemenni. Mondjuk, abban rendesek, hogy pár nappal előtte szólnak. Már a cigizésről is szinte teljesen leszoktam. Négyen szívunk el egy szálat, körbeadogatjuk, olyan drága.

minden kivándorló legfőbb vágya

Gáborral első és eddig egyetlen hazalátogatása során tudtam beszélgetni, bár sokat emailezünk, telefonálunk. A hazaútra azért kényszerül, mert baleset érte, s itthon kellett elláttatnia magát. Mint kiderült, repedt felkarcsonttal vezette végig Európát. Jövőképe átgondoltabb, mint valaha. Maradni akar. Erre én is biztatom, tekintve, hogy még feketén alkalmazva is körülbelül tizenöt órabérnyi munkával keresi meg a jelenlegi havi munkanélküli segély összegét. Még egy évet kell kihúznia, akkor kiviszi kisebbik öccsét, aki addigra éri el a nagykorúságot. Kettejük munkájával maguk után hozzák nevelőapjukat, majd végül a legkisebb testvért és az édesanyát. Időközben – bár ezt a mostani körülmények nem segítik – rendesen megtanulja a nyelvet is. Legalábbis ezt tervezi. Távlati céljuk a tengerentúl, lehetőség szerint Kanada. Az ottani szociális támogatásoknak legendás hírük van, ugyanakkor alapvetően csak menekült-státuszra számíthatnak. A családtagok kimenekítése – lépésről lépésre – szinte minden kivándorló legfőbb vágya. Igen keveseknek sikerül.

„A belügyminister gondoskodik, hogy a kivándorlók – kérelmükre – annak az államnak vagy vidéknek, hova kivándorolni szándékoznak, összes itt tekintetbe jöhető viszonyairól kimeritő és megbizható tájékozást nyerjenek. Felhatalmaztatik a belügyminister, hogy a kivándorlást olyan államba vagy országba, hol a kivándorlók élete, egészsége, erkölcse vagy vagyona komoly veszélynek van kitéve, …megtilthassa. Felhatalmaztatik a belügyminister, hogy a kivándorlást olyan meghatározott … utvonalakra szorithassa, a melyek az állami felügyelet és a kivándorlók érdekei megóvása szempontjából legmegfelelőbbeknek mutatkoznak.” (1903. évi IV. törvénycikk a kivándorlásról 4-6 §)

A “Tolvaj” című mediatikus festmény

Krisztina és Krisztián (még a nevük is összecseng) szinte gyermekkoruk óta együtt vannak. Együtt harcolták végig a középiskolát, az érettségit, az egyetem első két szemeszterét, végül összeházasodtak, és együtt hagyták el hazájukat.

A pár sohasem élt akár az alsó középosztály színvonalán sem, elsősorban mégsem a nélkülözés, hanem a fiatalságukat beárnyékoló diszkrimináció késztette őket kivándorlásra. Ezt olykor otrombán durva, olykor leheletfinom formában kellett megtapasztalniuk, mindkét esetben oly elképzelhetetlen, megdöbbentő szituációkban, amelyekről fogalma sem lehet annak, aki nem élte át. Már két éve Kanadában élnek, interjúnk csetelések és szkájpolások útján zajlott.

– Kriszta! Végül is elég szépen kirajzolódott már a jövőtök. Összeházasodtok, megkaptátok volna a mama házát, diplomával biztosan munkát is találtok.

– Tudod, Taki (érettségi után szokás szerint összetegeződünk), már a gimiben is sokszor beszéltünk arról, miért kellett otthon háromszor járnom a kilencediket. Az ofő nyíltan megmondta már a legelején, hogy itt nem mindenki fog leérettségizni. Nem tette hozzá, hogy „ti cigányok”, de mindenki értette, hogy kikről van szó, és ez nagyon alázó volt. Aztán jöttek a bukások. Mindig ugyanabból a két tantárgyból. Matekból és énekből.

– Hogy lehet énekből bukni?

– Nem tudom. Állandóan kaptam az egyeseket, aztán, mikor matekból mindig megvágtak a pótvizsgán is, énekből már el se mentem, úgyse lett volna értelme.

– Nyilván más bajod is lehetett. Otthagytad a szüleidet, a megyét, és leköltöztél az ország másik végébe, hogy leérettségizhess.

– Senki se szólt hozzánk. A másik két cigány (ők is lányok) már az első bukás után kimaradt. Alig vártam, hogy tanítás után visszahúzhassak a koleszbe, de elég lepra hely volt az is.

Krisztina és Krisztián egy puccos tehetséggondozó kollégiumban laktak. Az intézmény létrejöttének kálváriája is tanulságos, ötletét több város is riadtan visszautasította, míg valahol, az ország egyik leglerobbantabb térségében befogadták. A kollégiumot jól ismerem. Egy időben filmklubot is szerveztem az ottani fiataloknak. Mély, tanulságos filmeket néztünk végig a jó eszű, nyitott, érdeklődő kollégistákkal. Ezért is érthetetlen, hogy a sok száz milliós beruházás szakmai szempontból teljesen bebukott. Az induló, mintegy 35 roma középiskolás alig húsz százaléka jutott el az érettségiig, s talán ketten diplomáztak. Az épület egykor javító-nevelő intézet lehetett, mert az ablakokat minden emeleten sűrű vasháló fedte. A kollégistákra – bár működött éjszakai porta – este 19 óra után egyszerűen rázárták az épületet. A berendezést sem nagyon cserélték. Sodronyos vaságyak, rozoga műanyagasztalok. Az oktatás színvonalát jellemzi Krisztián német óvónőből átképzett mentortanára, aki lelkendezve mesélte, hogy sikerrel tette le éppen a középfokút. Mintegy két hetet áldozott arra, hogy a fiúval szó szerint bemagoltassa Walther von der Vogelweide Unter der Lindenjét. Valami szöveggyűjteményben találta. A fiú büszkén dadogta el az ódon költeményt anélkül, hogy egy mukkot is értett volna belőle. Megdicsértem, és azt kívántam, valaha vegye majd hasznát.

genetikai alapon

Az intézmény igazgatója nemigen nézte jó szemmel, hogy az Ötödik pecséttel, a Cséplő Gyurival és hasonló, ártalmas alkotással rongálom neveltjei lelkivilágát, s végül lehetetlenné tette a filmklub működését. Egy ízben alkalmam nyílt beszélgetni vele. A genetika megszállottja volt, s meggyőződése szerint genetikai alapon kellene valahogy megszervezni a cigányok (rám pislantva ezt a szót mindig riadtan „romák”-ra javította) oktatását. Hogy ezt pontosan hogyan érti, nem firtattam. Utolsó találkozásunk emlékezetes élménye, amint egy félig megrágcsált töpörtyűkrémes kenyérrel mutat végig a kissé csapzott, frusztrált, műanyag bögrékkel és tányérokkal vacsoráért sorban álló diákseregleten, s a falatot majszolva így szól: „Hát nem aranyosak, hát nem imádnivalók!?” – majd kulcscsomóján matatva sorra nyitogatja előttem a bejárati kapu négy biztonsági zárát.

Krisztina és Krisztián végül bedobták a törülközőt, s Dél-Baranyába költözve nálunk folytatták az iskolát. Gyorsan felzárkóztak, sikeresen érettségiztek, Krisztinát igen magas pontszámmal vették fel kultúrantropológia szakra, a kicsit gyengébb eredménnyel végzett Krisztián jó fizetéssel kecsegtető szakmát tanult.

Amadeo de Souza-Cardoso: Csendélet, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

– Krisztián! Az egyetem végül is – úgy tudom – jól ment. Az ívhegesztéssel te is jól kerestél volna. Miért hagytátok abba?

– Tudod, annyit nyaggattál minket a tizenkettedikben, hogy továbbtanulás, diploma, meg minden, hogy nem akartuk, nem is mertük mondani, amint lehet, elmegyünk. Ezért is hajtottunk az angolra. Te azt hitted, az egyetem miatt, de nem így volt.

– Történt valami később is?

– Én a szakképzőben melósok között dolgoztam. Nem iskola volt, inkább munkahely. Nem is tudták, hogy cigány vagyok, nem is úgy nézek ki, a nevem sem olyan. De ott volt Kalányos is, fekete, őt se cseszegették. Csak a meló számított. Én főleg azért akartam menni, mert semmi nem kötött ide. A szüleim meghaltak fiatalon, a bátyámon kívül már senkim sem élt.

– És te, Krisztina?

– Nekem még külön segítettek is. Állandóan rágták, milyen fontos, hogy végre vannak cigány egyetemisták, meg az a sok hülye szöveg, hogy felelősséggel tartozom a népemért. Be lehet unni az ilyesmit is. Én csak normálisan akartam élni, mint bárki más. És mindig voltak olyan kisebb dolgok, amikről tudtam, hogy soha nem lesz végük, bármit is csinálok, egész életemen át végigkísér.

– Milyen kisebb dolgok?

– Hát egyszer sétáltunk anyuval a megyeszékhelyen. Meglátogatott vasárnap, mert ott béreltünk albérletet. Az is külön történet, hanyadszorra találtunk. Aztán odajött egy rendőr, és fényes nappal igazoltatott. Pedig csak fagyiztunk és dumáltunk a téren. Kérdezte, mit keresünk a városban, amikor a lakcímkártyánk nem ide szól. Már erre kezdtem berágni. Közöltem, hogy ide járok egyetemre. Ő erre elkérte a diákigazolványomat, hogy igaz-e, amit mondok, aztán meg azt mondta, hogy jó, de most hétvége van, nincsen tanítás, miért nem tartózkodom otthon, a falumban? Akkor már kértem a nevét, hogy panaszt akarok tenni. Odahívott egy másik rendőrt is, hátha megijedünk. Kötözködtek még egy darabig, de aztán elmentek, békén hagytak minket, mert nem tudtak mit csinálni.

világraszóló botrány

Akkor már többször is próbálkoztak a kanadai menekült-státusszal. Ezt néha megnyitják, néha felfüggesztik. Olykor vissza is toloncolnak. Megnyitása alkalomadtán a magyarországi politikai eseményekkel is összefügg. Krisztáék a roma sorozatgyilkosságok világraszóló botránya után kapták meg a tartózkodási engedélyt. Szinte le se merem írni: honfitársainknak talán a vérükkel kell fizetniük, hogy mások biztonsággal elmenekülhessenek. A fiatal párnak végül – úgy tűnik – sikerült. Született egy gyerekük, lakáshoz, szociális segélyhez jutottak. Krisztián taxisofőrként dolgozik. Gyötri őket a honvágy, de hazatérni nem akarnak. Titkos vágyuk, hogy idővel Kriszta családját is maguk után hívják. Elvesztettük őket. Talán örökre. Elvesztettük a visszatántorgottakat is. Talán azokat is, akik meg sem próbálták.

„ …a hazájukba visszatérni szándékozó vagyontalanok utiköltségeinek részben vagy egészben fedezésére, továbbá a kivándorlottaknak a külföldön való utbaigazitására, munkával ellátására, részükre menedékhelyek létesitésére, jótékony czélokra, vallási és szellemi szükségleteik istápolására külön alap létesitendő. Ez az alap létesittetik: az állami költségvetésbe e czélra felveendő összegből; az utlevélkiállitási dij czimén befolyó összegnek a bélyeg- és kiállitási költségek levonása után fennmaradó részéből, a szállitó-vállalatok által fizetendő és az engedély-okiratban meghatározandó dijakból, a kivándorlottak pénzének kezelésével és hazaszállitásával megbizandó pénzintézet által fizetendő s szerződésileg megállapitandó évi jutalékból…” (1903. évi IV. törvénycikk a kivándorlásról, 35.§)

Tibor egyik legintelligensebb barátom. Ötgyerekes édesapa, tizenöt éve munkanélküli. Nyolc elemit végzett autodidakta etnográfus. Rákényszerített szabad idejét internetes olvasgatással, ismeretterjesztő csatornák nézésével tölti. Legutóbb a tibeti és az indonéz temetkezési szokásokról kérdezgetett és tartott kiselőadást. Konyít a csillagászathoz is, ebben már nemigen tudom követni. Ha rajtakap valami tudatlanságon, sátáni kacajjal rám kiabál: „Lacikám, ha nem értesz valamit, csak gyere nyugodtan, majd én elmagyarázom.” Ezért aztán gyakran meglátogatom. Alkoholt nem fogyaszt, így egyedül sörözgetek nála. Diskurálunk erről-arról, miközben körülzsibonganak a gyerekek. Nyelvoktató programok segítségével megtanult angolul is. Kiejtése jobb, mint az enyém. Ha sakkozunk, ötből négyszer megver, komótosan megtölt egy cigarettát, majd megjegyzi: „Látod, ez is azért volt, mert nem figyeltél.” Bölcsen bólogatok. Gyönyörűen, választékos szavakkal beszél magyarul. Velem ellentétben soha nem használ trágár szavakat, sőt, olykor meg is dorgál ezért. Markáns arcú, egzotikusan szép negyvenes férfiember. Ha turbánt kötne és szakállat növesztene, senki meg nem különböztetné egy szikh katonatiszttől. Egy évvel ezelőtt elhatározta, hogy fordítani próbál a sorsán. Erre – némi kétséggel és bűntudattal a lelkemben – én is rábeszéltem.

Amadeo de Souza-Cardoso: Fekete alak, tájkép, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

– Angliában az volt az elképzelésünk: Rolanddal félreteszünk annyit, hogy kibéreljünk egy kétszobás lakást. Alig kerül többe, mint Magyarországon. Aztán az egyikünk fizetéséből megélünk, a másikéból pedig kihozzuk az én családomat, aztán a Rolandét. Az asszonyok ellettek volna a gyerekekkel, és ha a Roli apjával együtt mind a hárman tartós munkát találunk, gyökeret tudunk verni. Úgy emlékszem, hat hónap után megkaphattuk volna a családi támogatást, a gyerekek angol iskolába járnak, mindenki rendesen megtanulja a nyelvet. Aztán tovább spóroltunk volna, hogy tovább mehessünk. Mert Angliában nemigen veszel ingatlant.

– Hogy kezdtétek?

– Az első két hónap nagyon bejött. Akkor volt a Ramadán, a pakik akkor nem dolgoznak. Nappal mindenki otthon böjtöl, imádkozik, este pedig megy a bulizás. Augusztusban volt úgy, hogy napi 12–14 órát is dolgoztunk. Éppen csak hazamentünk aludni. Aztán vissza a hűtőházba. Kocsira is kerültem, mi szállítottuk ki a birkát a muszlim boltokba. Volt úgy, hogy 3-400 fontot is megkerestem hetente. A kisfőnökök irtó rendesek voltak, este kaját hoztak be, a tulaj pedig egy halom édességet az unokatestvérem gyerekeinek, akinél laktunk. Valami vallási parancs ez náluk, de tényleg jó szívvel adták.

A „pakik” a brit állampolgár tulajdonos, illetve annak rokonsága, akik a cégnél az előkelőbb, jobb keresettel járó pozíciókat töltötték be. Mint Tibor beszámolójából kiderült, viszonyukat a magyar romákkal a közösen tapasztalt kirekesztettség-tudat, de a két csoport közötti egyértelmű hierarchia jellemezte. A „pakik” barátságosak voltak beosztottjaikkal, ugyanakkor a kapcsolatok sohasem váltak igazán barátivá. Elképzelhetetlen, hogy egy pakisztáni vendégségbe hívjon egy romát, ahogyan ő maga sem került személyesebb kapcsolatba a született britekkel. Távolságtartásuk inkább vallási, semmint nemzetiségi alapú.

– Hogyan ért véget a hűtőházi munka?

– Karácsony táján rengeteg üzem leépít, esetleg le is áll. Tulajdonképpen nem elbocsátottak, csak szóltak, hogy most egy darabig nem kell jönni, majd tavasszal üzennek, hogy mikortól kellünk újra. Egy darabig kihúztuk a megspórolt pénzből. Akadtak agency-s melók, de az már csak kínszenvedés volt. Még az is jobb, ha egyáltalán nincs munkád, mint hogy állandóan a telefont lesed, hogy hetente, kéthetente rád csörögjenek: na, most jelentkezz itt vagy ott, de azonnal.

– Mik ezek az agency-k?

– Maszek munkaközvetítők. Begyűjtik a neveket és telefonszámokat, és ha regisztráltál, felkerülsz a listára. Persze mindig azt veszik előre, aki már régóta dolgozik nekik.

Az agency-k, mint utánakérdeztem, semmilyen garanciát nem vállalnak a munkavállaló érdekében. Voltaképpen információt adnak el. Ha egy munkáltatónak alkalmi munkásra van szüksége, felhívja az ügynökséget, az pedig közvetíti a címet a listán várakozóknak. A munkás bérének egy részét neki utalják át, az agency ebből él. Működésük kicsit az egykori Moszkva téri embervásárhoz hasonlít, csak itt a vállalkozó nem személyesen válogat a magukat áruló munkások között.

A munkaközvetítő arra sem vállal garanciát, hogy a megadott cím, helyszín vagy időpont valós-e. Az ügynökségeket gyakran keresik meg szélhámos cégek, amelyek valójában ingyenmunkát akarnak. Kockázatuk nincs, mert sem az ügynökségnek, sem a felültetett munkásnak nem kell kártérítést fizetni.

– Roland, te két hónappal tovább húztad a munkaközvetítőnél. Mik voltak a tapasztalataid?

– Azt te nem hiszed el, tesó. Volt olyan, hogy egész napra kértek ki. Végigbuszoztam a várost, és kiderült, hogy csak egy dobozt kell elvinni valahová. Kaptam érte tíz fontot. Többe volt a beutazás. Egyszer egész délelőtt vártam a kamionparkolóban, zuhogó jeges esőben, állítólag két napra kellett volna rakodó. Nem jött senki. Mikor visszahívtam az ügynökséget, hogy mi van, azt mondták, nem az ő felelősségük, de majd annak a megrendelőnek legközelebb nem küldenek munkásokat. Hát ezzel nagyon ki voltam segítve. Végül attól szakadt el a cérna, hogy kiküldtek egy autószervízbe. Ott a tulaj nyíltan megmondta, hogy egy hetet ingyen kell dolgozzak. Kaját ad, de az első heti munkabéremet csak akkor kapom meg, ha kiderül, hogy jól melózom. Én tudtam persze, hogy sokakat átvertek már ezzel, úgyhogy otthagytam a francba. Betelt a pohár. Volt még kétszáz fontom, éppen találtam egy üres helyet a következő fapadoson. Irány haza.

Amadeo de Souza-Cardoso: A hangszer élete, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Az effajta visszaélések egyáltalán nem ritkák. Az is előfordul, hogy egy, már hosszabb ideje kinn tartózkodó csoport hív, fogad munkásokat. Lakást bérel, tehát el tudja őket szállásolni. Összeköttetései is vannak, így munkát is szerez. Ugyanakkor a „vendégül látott” fizetésének nagy részét elveszi, s annyi zsebpénzt hagy nála, hogy abból soha ne kezdhessen önálló életet, de hazamenekülni se támadjon kedve, mert így egy kicsit még mindig jobban él, mint Magyarországon. Az ilyen szervezeteket csak nagy óvatossággal nevezném munkás-maffiának, hiszen azzal együtt, hogy törvénytelenül működnek, valójában nagyobb biztonságot jelentenek a kint maradásra, mintha saját erejéből próbálkozik az ember. A „vendégség” évekig eltarthat anélkül, hogy a „vendég” egyről kettőre jutna. Személytelen, barátságtalan, olykor egyenesen fenyegető környezetben gályázza végig legaktívabb éveit, megfosztva a romák számára kiemelten fontos családi, rokoni közösség melegségétől.

házasságközvetítő vállalkozások

Hasonlóképpen illegálisak a házasságközvetítő vállalkozások. Ezek célpontjai lányok, akik EU-s útlevelüket fektetik be tőkeként. Névházasságot kötnek főként közel-keleti és ázsiai bevándorlókkal, akik a házasságért néhány ezer eurót fizetnek a közvetítőnek. A „menyasszony” ennek csak töredékét kapja, de mert a házassághoz bizonyítani kell a kint élést, munkát is szereznek neki. Olyan esetről is van tudomásom, mikor egy fiatalasszony azért vált el papíron, hogy a névházasság révén jusson néhány százezer forinthoz a család. A névházasság az elmúlt években igen elterjedt szlovákiai és romániai romák (és nem romák) körében is, úgyhogy egyre kockázatosabb, mivel felfigyeltek már rá a külföldi hatóságok.

Az ismertetett öt történet akár ötven is lehetne. Ahogy összeszámoltam, legalább ennyi roma barátom, ismerősöm próbált külföldön szerencsét, és ki tudja, hány van, akikről nem tudtam, hogy megpróbálták. A hírek szerint négyen-öten képesek egy évnél hosszabb ideig kitartani, bár az ő további sorsuk is kétséges. Krisztina és Krisztián esete kivétel. A kivándorlók s a hosszabb időre kint tartózkodni, új egzisztenciát alapozni szándékozók többsége nincstelenül, lelkileg összetörve, kudarcélményekkel tér vissza. A visszatérőket gyakran a még korábbinál is rosszabb körülmények várják. Megüresedett lakás, jelzálog, adóssághalom, főként, ha a kiutazáshoz szükséges tőkét ingóságaik elkótyavetyélésével, uzsorakamat felvételével próbálták előteremteni. Terhük a szégyen is. Megpróbálták, és belebuktak, s az efféle bukásokkal a szegények társadalma ritkán szolidáris. Valószínűleg örökre meghalt bennük a kitörés illúziója is, mert aki egyszer kudarcot vallott, aligha próbálkozik újra. Tibor mondta nekem a manchesteri „kalandtúra” után:

– Tudod, Lacikám, ez a cigány kalandtúra. Van, aki raftingol, mi hűtőházazunk. De most legalább megtanultam, hogy mettől és meddig. Ott kint megmutatták, milyen az élet. Nem az, amit a tévében látsz. És ezt csak egyszer csinálod, aztán soha többé. Csak azt sajnálom, hogy nem korábban mentem, akkor hamarabb okosodtam volna. Ne is próbálj ezután vigasztalni vagy bármire rábeszélni.

A visszatértek sorsa a szegények sorsa, a szegény romák sorsa Magyarországon. Az éppen aktuális politikai lózungoktól, kormányváltásoktól függetlenül zajló mentális és szociális erodálódás, kiszolgáltatottság a szegénység vámszedőinek, etno-bulisztereknek, helyi potentátoknak, politikai konjunktúralovagoknak és uzsorásoknak, az egészségtelen életmód, az emberhez nem méltó környezet, a visszafordíthatatlan gettósodás, az élethosszig tartó munkanélküliség lélekölő unalma, az átlagos életkornál 10-15 évvel korábban bekövetkező halál, nemritkán hosszú, gyötrelmes betegséget megváltó halál. S mindez immár azzal a kijózanító tapasztalattal, hogy nincs hová menni, mert nincs ez másképpen a határon túl sem.

Amadeo de Souza-Cardoso: Megszakadt kristály szív gyémánt, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

 

Nemrégiben beszélgettem az ország egyik tiszteletreméltó vallási közösségének vezetőjével. Hajléktalanokat etetnek s mentenek meg a fagyhaláltól, több ezer hátrányos helyzetű fiatalt oktatnak iskoláikban, felnőtteket képeznek nyelvekre, szakmákra. Patronáltjaik előtt nem is nagyon rejtik véka alá, hogy mesterségükre minden bizonnyal inkább lesz szükség a nagyvilágban, mint idehaza. Ezzel kapcsolatban félig tréfásan megjegyezte, hogy ideje lenne újraértelmezni Szózatunk szavait. Hiszen méltó dolog-e hazafiasságról papolni egy olyan társadalomban, mely honfitársaink 10 (20?) százalékától csak elvesz (ebbe a számba beleértem a kivándorlásra ítélt nem romákat is), s amelynek köznyelvében egyáltalán nem vált ki különösebb megütközést, ha valaki felveti, a legjobb lenne ezt a 10-20 százalékot egyszerűen elveszíteni. Egyetértettünk. Folytatva a „tréfát” hozzáfűztem, én már hazaáruló is vagyok, Isten előtt legalábbis bizonyosan, hiszen menekülésre buzdítok olyanokat, kiket a sors keze inkább ver, mintsem áld, s akiket minden igaz vallás tanítása szerint az ország legnagyobb kincsének kellene tekinteni.

felső kép | Amadeo de Souza-Cardoso: Erő Szerelem Harag, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com