Káli Enikő

ÍTÉLETNAPI HARSONASZÓ

ÍTÉLETNAPI HARSONASZÓ

Anna Margit Utolsó ítélet [1] című kiállítása a hetvenes-nyolcvanas évek műveiből válogat. A művész utolsó, érzelemmel és poézissel telített, a művészettörténetírásban eddig kellően nem megbecsült időszakának keresztmetszetét tárja elénk.
individualizált mitológia
Az évtizedekkel korábbi emlékek, elevenen maradt érzelmek ebben a korszakában is hangsúlyosan jelen vannak művészetében. A világháború és a holokauszt traumáját individualizált mitológiában festette meg. A festett mitológiát bemutató tárlat fő csomópontjai képzeletbeli triptichont alkotnak: a Paradicsom, az Utolsó ítélet, majd a Pokol képei elevenednek meg.

A tárlat két „nyitóképe” összefoglalja Anna Margit festői világát. A Gyermekkor (1970) című alkotás az 1945–48 közötti, Európai Iskolához köthető periódusát idézi. A gyermekrajzok egyszerűségéhez és a kultúra archaikus rétegeihez visszanyúló festészetének témavilága ekkor szűkül le a figurára. Képeinek egyetlen szereplője a különböző szerepekkel felruházott, és mindig kiszolgáltatott bábu.

Hídavatás

Hídavatás

A másik: önarckép – ez a műfaj első periódusától meghatározó. Trombitás önarcképén (1972) a művész kezében a korábban ártatlan játékszer fontos szimbólummá válik. A sófár vagy harsona gyakori Isten-jelkép a zsidó és a keresztény hagyományban is. A festmény kiemelt kompozíciós eleme az égő lámpás, az éberség és az igazság jelentésével ragyog a festő fölött.
népi-kisvárosi folklór
Jellemző és izgalmas, ahogyan Anna Margit a festéket kezeli. A vastagon felvitt réteg erős plasztikusságot kölcsönöz a felületnek, az élénk színek mellett a kép drámaiságát erősíti. Az alak kissé nyers megjelenése, hangsúlyos körvonalai hasonlítanak azokhoz a festett népművészeti tárgyakhoz, amelyeket a hatvanas évektől gyűjtött a festő. A népi-kisvárosi folklór darabjai beépülnek művészetébe.

A kiállításon bemutatott első nagyobb műcsoport az Éden (1970) című kép köré szerveződik. A biblikus téma az egykori társat, Ámos Imrét idézi. Az ábrázolás azonban nem idilli; eltávolított, merev világot látunk. A kép inkább a hiányra utal: a fiatal Ámost munkaszolgálatosként megölték.

A többi festményen a historikus és folklorisztikus alakok között a művész a bábuvilág része. A népi-paraszti kultúrába vetített idealizmus helyett veszteségről, elmúlásról és magányról tudósítanak a művek. Ambivalens módon egyszerre figyelhető meg a merész kitárulkozás és elrejtőzés, a bábokkal azonosulás és elkülönülés. A korszak képi világához tartozik a kollázstechnika. Több vásznon a festett felület mellé fotót, újságkivágatot vagy anyagokat, például csipkét applikált.

Özvegy

Özvegy

Anna Margit művészetében a felismerhető portré fokozatosan veszít jelentőségéből. Egyre jellemzőbb a távolságtartó, jellé sűrűsödő kifejezés. Ha korábbi portréit vizuális életrajzként értelmezzük, a kiállításon szereplő művek az emlékezés lenyomatai. A teremben számomra a legkiemelkedőbb az Özvegy (1971) című kép. Az elemi, egyszerű formák, a valószerűtlen színek Anna Margit egész 1945–48 közötti festészetét sűríti. A kör motívumát azonban megkettőzi. Az alak mögé az ikonok világát idézve, dicsfényhez hasonló rózsát fest. Az ikon-párhuzamot erősítik a frontális kompozíció, az imádkozó kéztartás és a képtér két oldalán látható angyalok. A rózsa a szerelem és a szenvedés szimbólumaként tovább árnyalja a kép jelentését. A népművészeti naivitás és a groteszk báj találkozásának kivételes példái az itt látható alkotások. A festő a tömegkultúra cifra, giccsel érintkező, a grand art határain kívüli világához úgy nyúlt, hogy egyúttal fel is emelte azt.

Az évek elteltével a holokauszt emlékéhez az egyre sűrűbb magány és az öregedés terhe társul. Az időskori képeken gyakori a magányos özvegyasszony. A Magány (1978), illetve Soha már képein csupán egy horizontvonallal jelzett légüres térbe helyezi alakjait, ezzel is kiemelve az üresség, egyedüllét érzését.

Kisméretű festményei is monumentálissá válnak sokrétegű szimbolikájuk révén. Az említett Magány festményén öregasszony tekint ránk, feje fölött hatalmas sas ül, mellette fehér liliom. Akár az angyali üdvözlet változata is lehetne. A szárnyas lény jelen esetben nem a megváltás, hanem a halál hírét hozza el.
memento mori
Művein igen gyakoriak a halál képzetének konkrét megfogalmazásai. Elmúlás (1974) című képén népi, falusi belsőt idéző környezetben memento mori-ként megcsonkított bábu fekszik a ravatalon. A művész a hitvilág-szimbolikából is merít. A festmény középtengelyében található lepke a halott testből felröppenő lelket ábrázolja.

Tragikomikus Haláltangó (1980) alkotásán a téma súlyát, drámaiságát rá jellemzően iróniával párosítja. Bábui túlvilági, megfoghatatlan térben lejtik utolsó táncukat. Szintén ambivalens kép a fiatal, babaarcú figuraként megfestett Halál angyala (1983).

Anna Margit egyéni és történelmi tragédiát megjelenítő festészetét képes volt új és új témákkal tágítani.

Nincs éles határvonal, viszont markáns különbségeket látni a hetvenes évek és az utolsó korszak alkotói attitűdje között. Művészetében fordulatként jelentkezik, amikor a hatvanas évek végén zsidó identitása is középpontba kerül. Életművének utolsó korszakában már nem csupán utalásként találkozunk a zsidó és biblikus témákkal. E sorozat két fontos darabja a kürtök harsogásától ledőlő ókori Jerikó falait (1983), illetve a teremtés utáni Mindenhatót jeleníti meg (Teremtés sorozatAz Alkotó pihen, 1977). Nyers igazmondás, valamint groteszk formakultúra és tematika adja a műcsoport jellegzetességét. A kifejezetten narratív kései műveik is harsány színekkel készültek. A sok évszázados ikonográfia felülírásával megkérdőjelezi a kanonikusnak számító vallásos állításokat.

A válogatás középpontjában Az Utolsó ítélet című munkája áll. Anna Margitot valóban a végső kérdések foglalkoztatták, de képével nem igazságszolgáltatást kér. A végnapon a lelkek megítélését szolgáló mérleg nyelve nem billen el egyik irányba sem, a mellette lévő két alak ezt megakadályozza. Nekünk balra, talán az Igazság alakjaként bekötött szemű bábu, jobbra pedig a nézőt csendre intő angyal. A megbélyegzettek elhurcoltatnak, a bűnösök tette következmények nélkül marad.

cellovolde

Céllövölde

A kiállítás a nácizmus könyörtelenségével szembesítő alkotásokkal zárul. A tárlat legutolsó, egyben legszűkebb terét a Pokol termének is nevezhetnénk. Nem túlvilági, hanem nagyon is e világi pokol-képek ezek. A meglepő szimbolikájú Inferno (1981), valamint a Céllövölde (1976) a tragikumot vicsorgó iróniával ellensúlyozza. Az utóbbin idős zsidó férfi mellett Hitler, Jézus, maga a művész és egy bekötött szemű, elítélt bábu látható a céltáblán. A populáris kultúra jelenléte talán itt a legközvetlenebb, a kép a falusi vásári giccs világából merít. Kollázs-technikával még rá is erősít: az arcok kivágott képrészletek, illetve fotók.

A Gulyás Gábor rendezte kiállítás nagy erénye, hogy viszonylag kevés alkotással idézi meg az életmű ívének szellemi és stiláris gazdagságát.

[1] Utolsó ítélet – Válogatás Anna Margit hetvenes-nyolcvanas évekbeli festményeiből, Kurátor: Gulyás Gábor. A kiállítás megtekinthető: 2016. augusztus 27. – október 16. Ámos Imre – Anna Margit Emlékmúzeum (Szentendre, Bogdányi út 10-12.)
felső kép | Utolsó ítélet
 műtárgyfotó | Deim Balázs