Anna Pavord

ITÁLIAI FÜVÉSZEK

2008 október

ITÁLIAI FÜVÉSZEK

Szombat reggel van. Donninibe tartok Santa Maddalenából, ahol az elmúlt hat hetet elszigetelten töltöttem, és minden erőmmel igyekeztem elfelejteni, amit tudok. A két hely mindössze néhány mérföldre fekszik egymástól, s a köztük lévő távolság könnyűszerrel megtehető anélkül, hogy az ember rátérne az országútra. A szőlőültetvényeken és olajligeteken keresztül ösvény vezet, amelyet omladozó pajták és útjelző táblaként magasodó ciprusok szegélyeznek. A szőlőt már leszüretelték, s csupán a száraz levelek zörögnek a tőkéken. Most az olajbogyón a sor. Néhányan fából készült csipeszeket használnak: végighúzzák az ágacskákon, a fák alatt kifeszített hálóba terelve a bogyókat. Mások egyszerűen átfuttatják kesztyűbe bújtatott kezüket az ágakon – ez arra a hangra emlékeztet, mint amikor a tehenek friss, lédús fűben legelésznek. A falétrák mellett nagy, sekély fűzfakosarak állnak, tele olajbogyóval. Mellettük rendezett kupacokban lemetszett ágak, fiatal alsó hajtások, amiket szüret közben nyestek le a fákról.

elfelejteni, amit tudok

Mit keresek itt? Miért próbálom száműzni agyamból az olyan fogalmakat, mint például az evolúció s mindazt, ami vele jár? Mert a 16. században Itália volt a természet megismerését és megértését kutató tudományos központ. Bár Németországban jelent meg az első fontos növényekről szóló könyv, csaknem az összes többi nagy horderejű felfedezés és találmány Itáliában született. A növények tanulmányozásának reneszánsza már a 15. században virágzásnak indult Benedetto Rinio mesés füvészkönyvének festett lapjain. Plinius Természetrajzának első kiadása Velencében jelent meg 1469-ben. Theophrasztusz műve Gázai Teodoro latin fordításában Trevisóban látta meg a napvilágot 1483-ban. Plinius és Dioszkoridész legkorábbi magyarázói itáliai tudósok voltak: Ermolao Barbaro velencei szenátor és Nicolo Leoniceno, a ferrarai egyetem orvosprofesszora. Marcello Vergilio (1464–1521) készítette Dioscorides Demateria medicajának újabb fordítását, ami 1518-ban jelent meg, amikor a festék még meg sem száradt a Michelangelo freskóival díszített Sixtus-kápolna mennyezetén. De mégis, miért próbálom elfelejteni, amit tudok? Mert ha nem törlöm ki az agyamból mindazt, ami azóta történt – Linnaeus, Darwin, DNS –, nem tudnám értékelni az itáliai felfedezések jelentőségét. A korai reneszánsz meghatározó jellemzője volt az ókori műveltség felélesztése. A korszak második felében azonban sokkal inkább az újító felfedezések álltak a középpontban. 1533-ban Padovában Francesco Buonafede, az egyetem korábbi orvostanára lett az első professzor, aki a simplicia medicamentával, vagyis a növényeknek az orvostudományban történő felhasználásával foglalkozott. Tevékenységét ma botanikának hívnánk, de akkoriban ez a szó még nem létezett. Az 1540-es években létrehozták az első botanikus kerteket Pisában, Padovában és Firenzében, ahol 1545 decemberétől I. Cosimo Medici nagyherceg adott bérbe földeket egy kert kialakításához. Pisában a kitűnő tanár, Luca Ghini (1490–1556) a növények tanulmányozásának egészen új módját fedezte fel, amikor elkészítette a legkorábbi hortus siccust. A növények lepréselésével és száraz maradványaik könyvbe ragasztásával feltalálta a herbáriumot, azaz a növénygyűjteményt.

Luca Ghini „Morbi Neapolitani curandi ratio perbrevis” című művének első oldala, 1589, commons.wikimedia.org.

Az ő tudástájukon kutatok, lassan sétálva a régi, macskaköves úton, amelyet az esővizet mindkét oldalon keskeny csatornákba zúdító, erős, elegánsan ívelt szegélykövek határolnak. Talán négy órába telik, míg egy firenzei lóháton eljut ezekbe az erdőkbe, a kövezett utakra. Birkák megnyugtató szaga úszik felém. Egy kicsiny menedék alatt zsúfolódnak, az őrzőkutyát fához kötötték; ahogy előreugrik, hogy megugasson, az idős fa megrázkódik, s megkondítja az ágai közé feszített, öreg vészharangot. Egy kis fülkében mázas cserép, kékre, fehérre és sárgára festett emléktábla Madonnát ábrázol. Alatta aprócska edénybe valaki égszínkék virágú cikóriát, fehér százszorszépet és savanyú cukorka színére emlékeztető sárga gyújtoványfüvet helyezett. Magam mögött a távolban még mindig látom a nagyon magas és keskeny templomtornyot, amelynek harangját Santa Maddalena-i szobámban is hallom. Az ösvény mellett a vörös vadrózsa és erdei iszalag halmait helyenként megszakítja a szárnyas kecskerágó lávaszerűen kibuggyanó ciklámen levele: elképesztő szín az évnek ebben a szakában.

– Salve! – kiáltja egy férfi létrája tetejéről az olajfák közül.

Plinius nyelvén üdvözöl

– Salve! – válaszolom, és visszaintegetek. Luca Ghiniről és a 16. századról gondolkodom, és íme, itt egy ember, aki Plinius nyelvén üdvözöl. Ghini mindezt jól ismerte, gondolom magamban, miközben az alacsony, finom ívű kőhídhoz érek, amelyen egyszerre csak egy ember kelhet át. Alant a folyómeder hatalmas kőtömbökkel van kirakva, széles árteret teremtve a hegyekből lezúduló hóolvadásnak. Leülök a füves partoldalon, megeszem a péknél vett friss, fehér hagymás zsömlébe töltött sonkát, desszertnek vadalmát és fügét szedek. Mellettem a szagos hunyor halvány, tengerzöld bimbói éppen megjelentek az örökzöld levelek felett. Mögöttem az írisz és a nárcisz korai levélzete tör át a foltos kontyvirág márványos levelei között, amelyet Hans Weiditz nagy részletességgel ábrázolt Brunfels 1530-as könyvében. Körös-körül mindenütt zajlik az élet. De csak szórványosan. A földet itt hosszú időre parlagon hagyják, nem úgy, mint Angliában. Kevés tehén, birka vagy termőföld van erre. A tájat többnyire szőlőtőkék alkotják, amiket csak metszeni kell és a gyümölcsöt leszüretelni, meg olajfák – ezeket csaknem egy időben lehet metszeni és szüretelni. Csodálatosan kedvező a vadvirágoknak, gondolom, amint elnézek a távolba a Valdarno felett. A mi angol szántóföldünk többségük számára nem hagy elég nyugalmat, noha az évelők, például a búzavirág és a mezei pipacs élvezik az évente ismétlődő talajcserét. A repcsények, szegfűk és körömvirágok rojtos nyelvüket öltik az ösvény mentén húzódó védőfal hatalmas kőtömbjei közül. Az ösvény egy tanya mellett visz el, ahol kakasok kapirgálnak a szemétdombon, pulykák, libák és tyúkok teszik ugyanezt az udvarban, és száradó kukoricacsövek lógnak a pajtában. A tetőn termetes, narancssárga úritökök aszalódnak a napon. Néhány órával később visszafordulok Santa Maddalenába, de ezúttal másik utat választok a ligeten keresztül. Noha nem látom őket, hallom, amint a malacok makkot túrva halkan röfögnek. A szúrós csodabogyó piros termései lángra lobbantják az aljnövényzetet. Ahogy átcsoszogok a tölgyleveleken, megpróbálom rendezni fejemben az Itália vadul versengő városállamai között dúló, végeérhetetlen testvérháborúkat és vérbosszúkat: Milánó Velencével csap össze, Róma Firenzével áll hadban, Nápoly Milánóval küzd, Firenze Pisával harcol, mert az korlátozta tengerhez jutását. De aztán egy tisztásra érek, ahol kikericsek nyitják utolsó virágaikat, és két legelésző szarvas néz fel, egy pillanatra megdermedve, akár egy freskón, mielőtt elszaladnának az erdő felé. Jóval később, Santa Maddalenához közeledve, vadászok kiáltására és kürtjeik hangjára leszek figyelmes.

– Hahó! Hahó! – kiáltom, jelezve, hol vagyok. Míg kiáltásaink egymást visszhangozzák a völgyön át, az útkereszteződéshez igyekszem, ahol a vadászok durva szőrű terelőkutyája ugrik elő, a nyakában a csengő rekedt, fals hangon csörömpöl.

Ezeket a hosszú, magányos sétákat a Valdarno különös módon háborítatlan vidékén Firenzébe vagy Arezzóba tett vonatutak tarkítják. Sant’Elleróból kéteurós jegy visz Firenze szívébe, ahol a festészettől kábán repdesek Giottótól Michelangelóig, gyakran egyik kedvenc törzshelyemen, a Santa Maria Novella templomban kötve ki. A Ghirlandaio-freskók festését a Tornabuoni-kápolnában 1485-ben kezdték, mégis megdöbbentően kortársnak hatnak: a várost szemmel tartó, korlátra támaszkodó férfiak könnyed, magabiztos póza, a különös mód, ahogy a festett tömeg alakjai egyenesen ránk szegezik tekintetüket, mint az az idős asszony, akivel a Donniniba vezető úton találkoztam, s három hosszú botot vonszolt maga után a faluba. A magas harangtornyok ismerősek, a vadkacsára lecsapó sólyom, a vakondtúrásra emlékeztető, élesen előtörő kis dombok mind a város mögötti táj részei. Azt a távoli ösvényt követve hasonló fákat, virágokat, tanyákat, malacokat, vadászokat, szőlőtőkéket találnék (de úritököket nem – azok még mindig az Újvilágból származó újdonságnak számítottak, amikor Fuchs a 16. század közepén írt róluk). Santa Maria del Carminében, az Arnótól délre kötelességtudóan végigvonszolom magam a művészettörténeti feliratokon, amelyek három nyelven olvashatók az oltár előtt elhelyezett paneleken. Az oltár éke Sant Agata mesterének alkotása, egy mesésen ünnepélyes 13. századi Madonna, amelyet Masolino, Masaccio és Fra Filippino Lippi 15. századi freskói vesznek körbe. Átnézek Lippi festett ajtaján, s magas, vékony ciprusokkal, borókafenyőkkel és nyárfával koronázott domb képe tárul elém. A vonatról, ami San Elleróból Firenzébe hoz, éppen ezeket a dombokat és fákat látom.

Hieronymus Harder „Herbarium vivum” című művének egy oldala. Ca. 1600, de.wikipedia.org

Ellátogatok a Mediciek Via Cavouron álló palotájába, hogy egy pillantást vessek a magasra metszett fákon fénylő gyümölcsökre Benozzo Gozzoli festményén. Talán gránátalmák? Pier de Crescenzi Liber cultus ruris című könyve, melyet 1471-ben adtak ki először, részletes útmutatással szolgál a gránátalmák, valamint a mandula, vérmogyoró, gesztenye, cseresznye, birsalma, füge, alma, faeper, naspolya, olajbogyó, körte, szilva és barack termesztéséről. Az itteni freskó, amit Gozzoli az idősebb Cosimo de Medici (1389–1464) számára festett, a Mediciek magánkápolnájának három falát borítja, és a három királyt, Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt ábrázolja: különös, félig álomszerű, félig valóságos tájon haladnak keresztül szolgákból, lovakból és vadászkutyákból álló, kiterjedt kíséretükkel, melyben még egy leopárd is feltűnik. Cosimo, a bankár és államférfi, aki megalapozta a család hatalmát Firenzében, egyben a San Marco-i Confraternita dei Magi (’Háromkirályok Társaság’) támogatója is; a szervezet vízkereszt napján minden évben jelmezes felvonulást szervezett végig a város Via Largáján. A Medicieknek tizenhat európai városban voltak bankjaik, s az ott őrzött pénz, legyen az római, velencei, milánói vagy firenzei, finanszírozta a reneszánszot. A pénz gyapjúból és selyemből származott, mert a társaság kereskedelmi kapcsolatban állt Angliával, Flandriával és Franciaországgal, ahonnan számos vég sima anyagot hoztak, amit aztán újra megmunkáltak és befestettek, míg végül kék és bíbor színekben pompáztak, akárcsak Masaccio festményének alakjai San Giovanni Valdarnóban. A gyapjúkereskedők, selyemszövők, bankárok, gyógyszerészek a hét fő céh közé tartoztak, amely a kereskedelmet uralta, és a Medici metamorfózis egyike volt a klasszikus átváltozásoknak: a kereskedelemből először pénz lett, majd l’uomo universale – megáldva bölcsességgel, jóindulattal és az összes többi erénnyel, amelyet a firenzeiek nagyra becsültek.

A többnyire autonóm városállamokból álló Itália ontotta magából a Mediciekhez hasonló, tudományosan képzett és gazdag pártfogókat, akik maguk is érdekeltek voltak az ösztöndíjak támogatásában, többek között mert így egyre nagyobb hatalmat és presztízst nyertek. A 16. századra a ferrarai egyetem, amit eredetileg IX. Bonifác pápa alapított 1391-ben, jelentős anyagi támogatást kapott Ferrara két hercegétől. „Ferrarába mindenkinek el kell látogatnia, aki a növények átfogó és pontos ismeretére törekszik – írta Joao Rodriguez de Castello Branco (1511–1568) –, mert a ferraraiak valamely isteni csoda folytán a legképzettebb orvosok és a legszorgalmasabbak a természet tanulmányozásában.” A padovai egyetem diákjai külön kérvényt nyújtottak be, hogy felállítsák a simplicia medicamenta tanszékét, amelyet 1533-ban meg is alapítottak, s követelésük lelkes támogatásra talált a Velencei Köztársaság szenátusának körében.

Velence uralta a rendkívül jövedelmező fűszerkereskedelmet, s a növényismeret segíthetett, hogy megőrizzék vezető pozíciójukat a versenyben. A Földközi-tenger legnagyobb flottájának hajóin szárított gyökerek, magvak, fűszerek érkeztek, amelyekből méreg elleni szérumokat, szirupokat, meleg borogatásokat és gyógyító főzeteket készíthettek. Velencében száznaponta készült egy új gálya. A hajók úgy mozogtak a rakpart mentén, mintha vízi futószalagon járnának: sorra elhaladtak a különféle raktárépületek előtt az árbócaikkal, vitorláikkal, evezőikkel, mind megrakodva, tele készletekkel. Minden gálya az állam tulajdona volt; az alkatrészeket és a felszereléseket egységesítették, így a legénység könnyen válthatott egyik hajóról a másikra. A Velencei Állam kereskedőközösségeket alapított Akkóban, Alexandriában, Konstantinápolyban, Szidónban és Türoszban, a velencei kereskedők pedig épp olyan jól ismerték a Fekete-tenger vidékét, mint az Adriai-tengert. A ferrarai orvos, Antonio Musa Brasavola (1500–1555) egy velencei árusról ír, aki a harang jele alatt kereskedett, „sosem számolta vállalkozásai költségét” és rebarbarát importált (gyökereket és élő növényeket egyaránt) a Volga partjáról. A 15. század utolsó éveiben Velence legalább fél tucat gályát küldött évente Alexandriába és Bejrútba, és több mint félmillió dukát értékben vásárolt külföldi fűszereket. Velencei nagykövetek éltek még a távoli Kairóban és Iszfahánban is. A velencei utazók elérték Szumátrát és Ceylont, mielőtt a portugál hajós, Vasco da Gama (kb. 1469–1524) megkerülte a Jóreménység fokát. A Londonban, Párizsban és Bruges-ben élő velenceiek információval látták el az otthoni kémhálózat irányítóit.

különleges növények után kutatva

Az utazók, nagykövetek, hajóskapitányok és kereskedők ugyanakkor új és különös növényeket is hoztak. 1525-ben Andrea Navagero velencei nagykövet, akinek villája volt Selvában és egy ritka növényekkel teli kertje Murano szigetén, hosszasan ír Giovanni Battista Ramusiónak az arab földművesek termesztette növényekről, amelyeket útközben figyelt meg, amikor Barcelonából Sevillába lovagolt. Pietro Antonio Michiel velencei nemes (sz. 1510) keresztül-kasul beutazta Itáliát különleges növények után kutatva. San Trovaso szigetén és Velencében egzotikus növényekből álló kertje volt, és állandó kapcsolatban állt az itáliai füvészek hálózatával, többek között Luca Ghinivel, Luigi Anguillarával (kb. 1512–1570) és Ulisse Aldrovandival. Velencei hajók különféle fajokat szállítottak neki a távoli helyeken szolgáló honfitársaktól, például Konstantinápolyból és Alexandriából. Híreket, könyveket és magokat gyűjtött a francia, német és flamand utazóktól és kereskedőktől, akik átutaztak Velencén. Kapcsolatai voltak Krétán, Dalmáciában és Levantéban. Megbízást adott egy kiváló füvészkönyv elkészítésére Domenico Dalle Greche rajzaival. Az ilyen alkotások velencei különlegességeknek tűnnek: Benedetto Rinio, az Andrea Amadio festményeivel illusztrált gyönyörű, 15. századi füvészkönyv tulajdonosa szintén velencei volt. Nagy velencei földbirtokosok, mint Nicolò Contarini, élénk és értő érdeklődést mutattak a növények iránt. És ugyancsak egy velencei, Ermolao Barbaro (1454–1493), a retorika és költészet padovai és velencei tanára, a Szentszék velencei nagykövete készítette el 1492–93-ban a Castigationes Plinianae-t és 1516-ban a Corollarium Dioscoridest.

Mainz 1462-es kifosztása felgyorsította a nyomtatás elterjedését Európa többi részén, 1480-ra több mint száztíz városban működtek nyomdák, ebből ötven Itáliában. Többségük Velencében dolgozott, így az állam gondozása és védelme alatt hamarosan kialakult a nyomdaipar virtuális monopóliuma. Velence Firenze méltó riválisa lett, de a Medici család túlszárnyalta a Contariniket. Nicolo Leoniceno a Hibák jegyzéke Pliniusban című munkájához írott Bevezetőjében busásan lerója tiszteletét a „bőkezű Lorenzo di Medici” előtt: „a tudás legnagyobb támogatójának” nevezi, „aki költséget nem kímélve a világ minden tájára küldött követeket, hogy összegyűjtsék a kéziratokat, hogy így (ő) és más jeles emberek hozzájussanak a tudás megszerzésének leggazdagabb eszköztárához”. Ugyanez a tanulás iránti elhivatottság ösztönözte Lorenzo fiát, Nagy Cosimót, Toszkána első nagyhercegét, hogy Leonhart Fuchst Pisába hívja, ahol az ország legkiemelkedőbb egyetemét akarta létrehozni.

Az egyetemek – Ferrara, Bologna, Pisa, Padova, Firenze – egyrészt megfelelő hátországot biztosítottak a Luca Ghinihez hasonló tanároknak, másrészt olyan struktúrát nyújtottak, amelyben a növények tanulmányozásának tudománya fejlődhetett. Nem sokkal azután, hogy Francesco Buonafedét 1533-ban kinevezték a simplicia medicamenta professzorává, a padovai egyetem újabb úttörő lépést tett az ún. ostensor simplicium kinevezésével. A tisztség viselőjének az volt a feladata, hogy körbevezesse a diákokat az egyetem botanikus kertjében. A reneszánsz második felében új hangsúlyt kapott a növények vizsgálata; és a tudásra vágyók elsősorban az egyetemeken tanulmányozhatták az élő gyűjteményeket. Ebben a korban szinte mindent gyűjtöttek: ásványokat, különös kagylókat, rovarokat, korallokat, preparált madarakat, szárított kígyóbőröket vagy pácolt halakat. A növények jól illeszkedtek a gyűjtési, raktározási és felhalmozási mánia uralkodó vonulatába, s a természet bőven kínált alapanyagot a hatalmas gyűjteményekhez. A Közel-Keletről és az Újvilágból származó egzotikus növényekkel egyre duzzadt a lehetőségek száma. A kora 16. században a gazdag itáliai patrónusok már elképesztő méretű növénygyűjteményeket birtokoltak. A Mediciek például a trópusokról származó ananászt termesztettek firenzei kertjeikben. Az 1540-es években alapított pisai és padovai egyetemi kertek azonban nem az öntömjénezést szolgálták, éppen ellenkezőleg: mindenki számára hozzáférhetők voltak, ugyanannyi helyi és egzotikus növényt, gyomot és a gyógyításban, gyógyszergyártásban régóta használatos füvet tartalmaztak. Igyekeztek meghatározni a növények közötti rokoni kapcsolatokat, hogy megértsék, mi a célja a számtalan különböző formának. „A növények tudománya […] a természet folytonos és formailag nagyszámú változása miatt mindig is nehéz volt – írja a firenzei tudós, Marcello Virgilio Adriani (1464–1521) –, és ez mind a mai napig így van; mert az eltelt idő, az előfordulási helyek sokfélesége, az évszakok váltakozása, az emberi beavatkozás hatásai és a természet örök körforgása miatt a növények ritkán mutatkoznak ugyanabban a formában. A természeti nehézségeket tovább súlyosbítja az eltérő nemzetiségű írók feljegyzéseinek különbözősége. Ezekben a munkákban igen nagy a kuszaság.” Rengeteget dolgoztak a kusza szőttes fonalainak kibogozásán, de végül a növényekről készült kiváló és hozzáférhető képek teremtették meg a szilárd alapot, amelyre a későbbi viták épülhettek. Mindezt Ghininek és társainak köszönhetjük, akik megszárították a példányokat, s így akkor is tanulmányozhatták, amikor maguk a növények már rég elpusztultak. Sokat segített, hogy a Németországban, Franciaországban, Flandriában, Svájcban és Itáliában dolgozó tudósok közös nyelven kommunikáltak: latinul. Általában a könyvek is előbb latinul jelentek meg, majd az adott ország nemzeti nyelvén.

A „De Materia Medica” 7. századi kézirata, a „Nápolyi Dioszkoridész”, Mandragóra, 90. folio (jelenleg: Nápoly, Nemzeti Könyvtár). commons.wikimedia.org.

De a képek és a közös nyelv ellenére zűrzavar övezte még a leghétköznapibb növényeket is. Examen omnium simplicium medicamentorum (’Minden növények vizsgálata’) című könyvében a ferrarai Brasavola kedélyes, szűklátókörű elfogultsággal ezt írja a Primula verisnek nevezett növényről: „A firenzeiek, hozzánk hasonlóan, salátaként fogyasztják ezt a növényt, mely a tavasz legelején, amikor minden fűszernövény zsenge, még ehető. Ferrara földje azonban oly nagy bőségben termel ehető fűszernövényeket, hogy ezt többnyire mellőzik. Apró növény, levelei elterülnek a földön, a virága a kamillára hasonlít, ugyanolyan fehér, csupán a szirmok csúcsai vörösek. Ferrarában, ahol a telek enyhék, egész évben látjuk virágozni. A patikusok Primula verisnek, az asszonyok petrellának, míg mások Szent Péter füvének nevezik. Az újabb keletű nevek között szerepel a herba paralysis és a margarita, amely mutatja, mennyire szeretnek az emberek nevet adni a dolgoknak, ki-ki a saját ízlése szerint.”

A Primula veris a tavasszal nyíló kankalin hivatalos neve, de Brasavola fehér és vörös szirmú virága nem emlékeztet a kankalinra. A megoldás az egyik hétköznapi névben rejlik – a margaritában. A közönséges százszorszépről van szó, a Bellis perennisről, amely gyomnövényként virít megannyi pázsiton. Az emberekkel egy időben érkezett Európába, mégsem tudtak megegyezni, hogy mi legyen a neve. A megoldást végül a növények hétköznapi nevéhez csatolt, egyetemesen elfogadott jelzők jelentették. A hétköznapi nevek természetesen országról országra változtak, sőt olykor az adott országon belül is: amint Brasavola leírásából látjuk, sokszor négy–öt különböző név tapadt ugyanahhoz a növényhez. Ma sincs ez másként. Az ún. Galium aparine (ragadós galaj) zavaró, széles körben elterjedt gyomnövény, amelynek szárát, leveleit és borsszem nagyságú termését apró, kampós szőrök borítják. Amint az ember elmegy mellette és hozzáér, a növény ráragad, s így terjed tovább. Ragaszkodó tulajdonsága miatt adták a hétköznapi nevét: ragadós galaj, de ismerik libafűként is, mert összeaprítva szokás volt frissen kikelt kislibákat etetni vele. A hétköznapi nevek élénkek, jellemzők és mindenféle információt hordoznak a múltról. Homogenizálódó világunkban az ilyen nevek hétköznapi sokszínűsége igen fontos. De problémát jelent, hogy helyhez kötöttek, és már a reneszánsz tudósok tudták, hogy bármily rendszert is terveznek, mindenhol alkalmazhatónak, más szóval egyetemes érvényűnek kell lennie. Kéznél volt az egyetemes nyelv, s az tűnt a legegyszerűbbnek, ha ezt a nyelvet használják a rendszer megalkotásához, amely minden valaha élt lényt magába foglal. Az olyan művészek, mint Botticelli és Leonardo da Vinci, a maguk módján már elkezdték ezt a folyamatot, amikor képeiken mindenki számára jól felismerhető növényeket ábrázoltak. A megfelelő szavakat már nehezebb volt megtalálni. Ahogy Brasavola mondta „ha lehetséges volna a dolgok megértése szavak nélkül, nem lenne szükségünk nevekre: de sem a művészetek, sem a tudomány nem érthető vagy tanulható nevek nélkül. Így célszerű a legkiválóbb szerzők által választott szavakat használni, barbár kifejezések helyett, amelyeket egyetlen hiteles tudós sem ismer el.” Az itáliai egyetemeken és a hozzájuk tartozó kertekben megkezdődött a nagyszabású vita, mely egész Európából vonzotta a tudósokat. És mivel a rend és megértés kutatása a kor meghatározó vonása volt, néhány kiváló elme figyelmét is magára vonta.

apró falatkákban

– Nézzék! – mondanám az Uffiziben ácsorgó turistacsoportoknak, míg a németül, japánul, franciául, angolul beszélő idegenvezetők apró falatkákban kínálgatják a művészettörténetet. – Nézzék, mindez nem csupán a perspektíváról, festői technikákról vagy szimbólumkutatásról szól. Azok a tudósok ezeken a tájakon lovagoltak, ezeknek a fáknak az eredetéről és más növényekhez fűződő rokonságáról vitáztak. A diákok nem művészettörténeti képzést követeltek, hanem információkat a növényekről, amelyeket ezeken a festményeken látnak. Amikor Botticelli meghalt, Luca Ghini már húszéves volt. A Tavasz ébredése című kép virágai nem csupán díszítőelemek: tudósok termesztették mindet, és hosszan leveleztek róluk. Ezekkel a virágokkal valami új kezdődött.

Az Antonio Musa Brasavolához hasonló tudósok már felismerték, hogy „a növények egy százada sem szerepelt Dioscorides, Theophrasztusz, sőt Plinius könyvében sem, miközben számuk napról napra emelkedik”. A 16. század közepére már csaknem az egész világról tudtak térképet rajzolni (Ausztrália és Új-Zéland kivételével). Nyilvánvalóvá vált, hogy – ahogy Sir Walter Raleigh fogalmazott –: „Isten nem zárta a tudás minden fényét Arisztotelész agyának lámpásába”. Az itáliai hosszú, forró nyarakon sikerrel termesztettek számos addig ismeretlen növényt: kukoricát, édesburgonyát, burgonyát, futóbabot, zöldbabot, ananászt, napraforgót, jeruzsálemi articsókát. 1550-ben már lelkesen termesztették az első paradicsomokat, bár nem étkezésre szánták, hanem afrodiziákumnak. 1585-ben különféle borsok termettek bőségesen szerte Itáliában csakúgy, mint Kasztíliában és Morvaországban. Az itáliai egyetemeken az anatómia újjáéledése az orvostudomány reneszánszához vezetett, a növények tanulmányozása pedig bátorította a közvetlen megfigyelést, az ésszerű kritikát, a szellemi szkepticizmust és a klasszikus dogmák rég időszerű megkérdőjelezését.

felső kép | Giorgio Vasari: Firenze ostroma 1530 (1558, freskó), Palazzo Vecchio, commons.wikimedia.org.