Nacsinák Gergely András

IDŐZÍTÉS

IDŐZÍTÉS

A szekér idestova két hónapja parkolt le az utca közepén, éppen a könyvtárral szemben, vidám zöldre pingált anakronizmusként a körúti forgalom előtt félúton. Régi könyvekkel megrakva, és a színes gerincek látványa úgy vonzza az arra járókat, ahogy a morzsahordó öregasszonyok kötött sapkái vonzzák messziről a gerléket. Ahányszor elmegyek előtte, vetek egy oldalpillantást a batár tartalmára, csak óvatosan, egyrészt mert (többnyire) sietek, másrészt mert viszonyom az antikváriumokhoz kissé ambivalens. Motoszkál benne a mohó kíváncsiság: vajon mire bukkannék, ha pár percre lehorgonyoznék a pult, a ponyva, a kirakat előtt – ugyanakkor némi szorongással pásztázza szemem a sorokat: vajon közöttük van-e valamelyik általam írt könyv. Mindeddig megkímélt a sors ilyen találkozástól: azt hiszem, megsajnálnám szegény páriát, akiben tulajdonosa annyira csalódott, hogy jobbnak látta antikváriumba adni. Mert mi is az antikvárium? Lelencház, ahová nemkívánatos vagy fölöslegessé vált példányokat lehet elhelyezni jelképes haszonért; zátony, melyen megfeneklettek az egykor oly nagy várakozással útnak indított hajók. Vagy olyanok, morfondírozom magamban immár a körút zajában baktatva, mint egy nyilvánosház, amelyet csupa megunt szerető lakik, hervatag szépségek, kiken egykori gazdájuk itt-ott már rajta hagyta a kéznyomát, kissé meggyűrte lelküket és elhasználta testüket; most várnak, egyre várnak, hátha így, aláhúzkodva, pecsétesen, kifakulva is kellenek még valakinek. No persze antikvárium és antikvárium közt is van különbség: némelyik patinás, akár egy palota – ezekben a használt könyvek arisztokratái foglalnak helyet, mint valami gentlemen’s clubban, épp csak nem szivaroznak –, a másik oldalon rozzant raktárak találhatók, ahol a kötetek úgy feküsznek, néma csöndben egymás hegyén-hátán, mint Egyiptom némely homoklepte sírkomplexumában a hányavetin feltornyozott múmiák. Nem mondom, ezeknek is van valami baljós és varázsos légköre, de nyilvánvaló, hogy akik ide kerülnek, a nyomtatás közemberei, az irodalom proletariátusa, itt-létük súlytalan, sem-élet sem-halál tengődés egészen addig, míg egy arra járó tekintetével ki nem emeli őket az árnyak közül, újra szóhoz juttatva: az ilyen bolt mint Hádész birodalma. Máskor, utazásokon, ha egy-egy kirakat előtt lépek el, eszembe jut: van azért nemes kimúlás is, elvégre mégis más egy trasteverei sikátor tölgyfapolcán várakozni, vagy egy Szajna-parti ponyván, mint egy papundeklidobozban nyirkosodni Pesten – de aztán meggondolom magam, mert elfeledve, letéve lenni sehol sem jó; meg kellene kérdezni Keatset, jelent-e valami többletet a Testaccio és Sestius divatpiramisa közt porladni. Igaz, a könyv még nem por: 451 Fahrenheitig legalábbis nem. Bruno kiadványait és agyvelejét el lehetett füstölni a Campo di Fiorén (bár az utóbbi makacsabbnak bizonyult az előbbieknél, melyek csöndes megadással simultak a lángba), de a világok végtelen sokaságáról szőtt ábrándjait már nem. Talán, vigasztalódom, az antikváriumok árukészlete sem más, mint porhüvely, letét, míg az itt pihenő szavak mondandója ott kering, töredékben vagy egészben az utcán elsiető fejek mikrokozmoszában; metaforák, fordulatok, történetszilánkok, sors-minták, hős- és gazember-sablonok, rímek, azonosíthatatlanul, de szünet nélkül cirkulálva a kultúra véráramában. Ami a polcokon marad, az csak ideiglenes pihenő, náma-rúpa, ahogy Buddha mondja, egyszeri és esetleges név-alakzat: egyéni és mégis általános, összetéveszthetetlen és fölcserélhető, akár a zsiráfok foltjai. Könyvek persze esetenként múzeumokba is kerülhetnek, ha félúton nem égetik el őket: a múzeum a megmaradt kötetek kanonizációja, katalogizálásuk a szentté avatási pör egyik formája.

mozgo_konyvek3

m.cdn.blog.hu

De a szekér, az valami más: egyik fenti antikvár-típusnak sem feleltethető meg. Inkább olyan, mint a vándorkomédiások ekhósszekere: kétes hírű mímesek, várva várt mutatványosok jártak egykor ilyeneken, vagy mint a kordék, miken mesebeli varázslók hajlamosak közlekedni, gyanús ritkaságokat és káprázatos trükköket mutogatva a szájtátiaknak; de akiknek ponyvái alól időnkint előkerülhet a sok narvál-szarv mellett egy-egy valódi unikornistülök is. Legközelebb, határozom el, tüzetesebben is szemügyre veszem azt a kerekes alkotmányt, mert ki tudja, hátha – kockáztatva még azt is, hogy a polcról valami feledésre ítélt könyvem nézzen vissza rám, akár egy torz tükörből, intő memento mori-példázatként.

Csakhogy ekkorra már a körút másik végén jártam, késő lett volna megfordulni: és ott, a legutolsó antikvárium üvege mögött észrevettem egy könyvet, Utópia és építészet a XVIII. századi Velencében, valami efféle obskúrus címmel, és nem álltam meg, hogy be ne térjek, és bele ne lapozzak. Olaszul volt az egész, s persze olyan áron, hogy rögtön visszatettem, ilyen árakat viselni hátlapjukon a kirakati könyvek kiváltsága, mint gazdag hölgyeknek a ruha alatti diadém, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy kifelé menet az egyik polcon, épp szemmagasságban ott voltam én – vagy legalábbis egy darab énbelőlem, talán épp az, amelyet az összes közül leginkább becsültem valamire. Éppen most, és éppen itt, e sem palota, sem hádészi antikváriumban, beékelve két nálamnál öregebb könyv közé: a mulandóság.

Most mondja valaki, hogy a takarásban, a színfalak mögött nincs valahol egy direktor, aki felügyeli a dolgok olajozott menetét, s aki ilyenkor, egy-egy jól sikerült jelenet után bizonyára elégedetten csettint.

felső kép | Alexandre Duret-Lutz, flickr.com