Horgas Judit

IDŐBE VETVE

2008 szeptember

IDŐBE VETVE

Már a Robinson Crusoe magyar fordítását olvasva is feltűnt, milyen sokszor szerepel az idő szó a regényben. Talán az olyan ügyetlen fordulatok miatt éreztem így, mint „időközben néha kitisztult az idő” vagy „időközben azt is fontolóra vettem, hogy tömérdek időbe kerülne ez az új munka”? Nem kedvelem a statisztikákat, most mégis megszámoltam: 127. Vajda Endre, a magyar fordító szóhasználata magyarázná? – hümmögtem magamban, vagy hogy a lakatlan szigeten, a természet kénye-kedvétől függő embernek olyan fontos az időjárás, amit röviden szintén időnek hívunk? Az angol eredeti ugyan pár fejezettel hosszabb (az ismertebb magyar kiadásokból kimarad Robinson hazatérésének, majd szárazföldi utazásának leírása, meg az izgalmas 20. fejezet, amiben Péntek megbirkózik egy medvével), de ez sem magyarázza, hogy a rövidke regényben 416-szor szerepel a time szó – ami, a magyarral ellentétben, nem utal az időjárásra. Még egy gyors ellenőrzés: a sziget (island) csupán 199-szer fordul elő. Percek, órák, napok, hetek, hónapok, évszakok, évek: mindezeket nem számoltam, csak a puszta, pőre időt.

szeszélyesen váltogatja mozgását

Lehet, hogy a regény nem a civilizáció és a gazdálkodás fejlődéséről, az angol gyarmatosításról vagy a vallásos hitről szól, ahogy legtöbb elemzője gondolja, hanem magáról az időről, ami Robinson esetében egyáltalán nem rohan, inkább szeszélyesen váltogatja mozgását: olykor éveken át lustán nyújtózik, aztán hirtelen vágtatni kezd, egy darabig szaporán pereg, majd lassan ismét elcsitul, mintha Robinson nem a regény főszereplője volna, csupán az olvasó könyvbe ágyazott érzékszerve, amellyel az idő mindig váltakozó múlását érzékeli? Defoe az elszigetelt ember történetével talán azt a mindannyiunk által tapasztalt közhelyet ábrázolja, hogy a múló időt, pontosabban a múló idő sebességét az adott pillanat határozza meg. És hogy kellő ívet, elegendő időt hagyjon, a szerencsétlen hajótöröttet huszonhét évig, két hónapig és tizenkilenc napig tartja fogságban a szigeten.

robinson1

Offterdinger & Zweigle, 1880, wikimedia.org

Defoe-t az irodalomtörténet az első jelentős angol regényíróként tartja számon, több mint ötszáz könyvet, pamfletet, cikket írt igen változatos témákban, a politikától a bűnözésen és a házasságon át a természetfölötti jelenségekig. Vérbeli profiként fokozza az olvasóban a feszültséget: már a regény legelején sejteti, milyen megpróbáltatások várnak hősére, aki így számol be atyja intelmeiről: „lesz időm majd gondolkozni azon, milyen helytelen volt elhanyagolni tanácsát. De akkor már senki sem segít a visszatérésben… Talán maga sem tudta, hogy előre látja jövőmet.”

Robinsont minden tengeri útján üldözi a balszerencse, és egyre fokozódnak a csapások. Az első alkalommal rettenetes tengeri viharba kerül, de szerencsésen túléli. Hiába figyelmezteti a kapitány: „Úgy tekintse ezt az eseményt, mint nyilvánvaló intelmet. Maga nem született tengerésznek.” A második útja nyereséges, de szinte mindig beteg, lázas. A harmadikon kalózok fogságába esik, akik eladják rabszolgának. A két évig tartó rabságot Defoe néhány bekezdéssel elintézi – ez még mindig csak valamiféle ráhangolódás, hiszen hősünk Szaleh kikötővárosában, sok ember között él, ugyanakkor ő az egyetlen angol és keresztény a mórok között. Egy Xury nevű fiatal rabszolgával együtt szökik el, aki Péntek előképe, és ugyanúgy feltétel nélkül elfogadja az alárendelt viszonyt. Robinson eléri Brazíliát, és hamarosan sikeres ültetvényes lesz. Az író megint átugrik öt évet, ami alatt Robinson elegendő pénzt szerez, hogy újra hajóra szállhasson. Az ültetvényeken szerzett tapasztalatoknak persze dramaturgiai jelentősége is van: enélkül aligha hihetnénk, hogy a Yorkban született fiú, akit apja ügyvédnek szán, és nem neveltet semmilyen mesterségre, a lakatlan szigeten majd gabonát termeszt. Ez azonban néhány sorban összefoglalható, és Defoe nem is veszteget rá sok fölösleges szót: a harmadik fejezet elején Robinson még Xury-val menekül Brazília felé, a végén már a lakatlan sziget foglya. Az idő az olvasó érzékelése szerint valóban rohan a főhőssel, balszerencséje ide-oda veti, hiszen alighogy partot ért, már megint viharba kerül, alighogy kiszabadult, már megint rab. A fejezet végén az éhező, holtfáradt Robinsont egy fa tetején látjuk: mintha kimerevedne az addig sebesen pergő film, a hajótörött elalszik. Ezzel egyben lezárul az időmérés addig alkalmazott módszere: már nem ugrálunk át két-három éveket.

fokozatosan lassul

A negyedik fejezet az első hetekről szól, a berendezkedésről, számtalan új ötletről, leleményes megoldásokról, amelyekkel a hajótörött életben tartja magát. Az idő gyorsan telik, de semmiképpen nem észrevétlenül, mint a rabszolgaságban vagy az ültetvényen, mert mindennap új kihívást és új eredményt hoz. A szaladó perceket Robinson természeti adottságként fogadja és jól kihasználja: a napfényes órákat munkával, az éjszakaiakat pihenéssel tölti, és így eltelik némi idő, míg maga az idő eszébe jut: „Már tíz vagy tizenkét napja lehettem a szigeten, mikor eszembe jutott, hogy könyvek, írószerek és tinta híján el fogom veszteni tájékozódóképességemet az időben.” A hajótörött ugyanúgy elveszíti térbeli, mint időbeli helyét: nemcsak azt nem tudja, hol van, de azt sem, mikor van. Botra vésett rovátkákkal méri hát éjjelek és nappalok váltakozását, s az idő innentől fokozatosan lassulni látszik: a mértékegység egyre inkább a nap, majd a hét, sőt hónap lesz. Ahogy a hajótörött kialakítja napi rutinját, beosztva a munka, a vadászat, az alvás és a szórakozás idejét, az olvasó is alkalmazkodik, és már meg sem hökken, amikor hamarosan azt olvassa: „immár tíz hónapja voltam a boldogtalan szigeten”.

Az idő közben új jelentőséget nyer: az elvégzett munka nehézségét jelzi. A közgazdasági kérdésekben is jártas Defoe minden alkalommal a munkaóra mennyiségével ábrázolja Robinson nehézségeit: „bizonyára olyan küzdelmesen állítottam elő a dolgokat, ahogy előttem még senki. Természetesen végtelen sok munkával… nekem csak türelemre volt szükségem, mert bőségesen volt időm”. A munkáról szólva nem kapunk igazán érzékletes képeket például Robinson kisebesedő kezéről, széttöredezett körméről, a fokozatosan tompuló szerszámokról. Újra és újra csak ugyanaz ismétlődik: a tapasztalat, a hozzáértés és a megfelelő szerszámok hiánya érzékelhetetlenül lassúvá tesz minden munkát. Amikor azt olvassuk, egy kenu készítése több hónapon át tartott (ráadásul olyan nagy lett, hogy Robinson meg sem tudta mozdítani), vagy amikor azt írja: „a következő fél évet azzal töltöttem, hogy a kenyérsütéshez szükséges eszközöket állítottam elő”, az olvasó nehezen képzeli el, ahogy nap mint nap ugyanazon a fadarabon dolgozik. Defoe mindinkább visszatér az elnagyolt időméréshez: „miközben a második sor fát elültettem, eltelt egy évszak”, aztán „nem lehet csodálni, ha ennyi munka harmadik szigeti évem legtöbb idejét elvette”, majd egy merész ugrással: „nem mondhatom, hogy ezután öt évig bármi rendkívüli történt volna velem”.

robinson2

Offterdinger & Zweigle, 1880, wikimedia.org

A lelassult idő azonban pillanatok alatt felgyorsul, ha egy izgalmas kaland elbeszélésére kerül sor. Amikor Robinson két évi munkával végre elkészíti csónakját és elindul, hogy körbehajózza a szigetet, a tengeráramlat veszedelmesen messze sodorja. Az író részletesen leírja, mi történik, míg visszakerül a biztonságot adó partra, s a feszült órákat dél és délután négy óra között az olvasó ismét könnyedén átélheti. A kaland dramaturgiailag ügyesen fokozza a lelassult elbeszélést, és előkészíti a következő fejezetet, amelyről Robinson új korszakként számol be.

egyetlen mondattal kitágítja

Tizenöt éve él a szigeten, amikor megpillant egy lábnyomot. Robert Louis Stevenson az angol irodalom egyik legfelejthetetlenebb jelenetének nevezte a pillanatot: Robinson rádöbben, hogy nincs egyedül. A fordulat előbb-utóbb szinte minden lakatlan szigetes történetben bekövetkezik, és megint felgyorsítja az időt: filmszerűen látjuk, ahogy a rémült férfi rejtekhelyére menekül és bevackolódik. Az új korszak azonban az időmérést is felborítja: látjuk a rémálmoktól éppen szenvedő Robinsont, ugyanakkor Defoe egyetlen mondattal kitágítja az érzékelés határait: „órákig, sőt mondhatom, nemcsak órákig, hanem napokig, hetekig, hónapokig gyötörtek ezek a rémítő gondolatok”, és néhány sor múlva ismét hónapokban és években mér, amikor a fal megerősítéséről beszél. Aztán, ahogy Robinson beletörődik a félelembe is, megint évek telnek el.

Péntek kiszabadítása ismét felgyorsítja az időt, mert Defoe olyan kifejezéseket használ, amelyek pillanatokban vagy percekben mérnek: „nagyon rövid utat kellett megtennem”, „az első pillanatban”, „hirtelen”. Péntek tanítása már lassúbb folyamat, de újszerű feladatokat ad Robinsonnak és új gondolatokat az olvasónak. Mégis eltelik három év, míg újabb foglyokat szabadítanak ki, és éppen a menekülést tervezik, amikor a szabadulást hozó hajó megérkezik. A lüktető, váltakozó időmérés segítségével a huszonhét év története kalandosan izgalmas, ugyanakkor jut idő az egyébként nem túl rokonszenves szereplő erkölcsi fejlődésére is. A két utolsó fejezetet elhagyó magyar kiadás az idő szimbólummá emelésével zárul: „Ugyanazon a napon szabadultam ebből a második fogságomból, mint Szalehből a nagy csónakban, a móroktól.” Ezzel a gesztussal Defoe ciklikussá formálja a hajótörés történetét (amely akár újra bekövetkezhet, ha Robinson olyan ostoba, hogy ismét hajóra száll), és így, kiszakítva a lineáris történetmondásból, már arra is alkalmas, hogy példázatul szolgáljon a időbe vetett embernek.

kép | Currier and Ives, 1874, wikimedia.org