Horgas Judit

KOVÁCSOLT NAP

2011 május

KOVÁCSOLT NAP

világ teremtése után jó ideig sötétségben éltek az emberek és az állatok, mert nem világított a nap, nem sütött a hold, de még csillagok sem ragyogtak a szurokfekete égen. Az istenek vidáman lakomáztak a mennyben, és mit sem törődtek teremtményeikkel, akik vakon éltek, mint a földigiliszták. Akkor egy hős kovács, Televelisz összegyűjtötte a Föld minden aranyát. Hatalmas korongot kovácsolt: két nap, két éjjel dolgozott az üllő mellett, se nem ivott, se nem evett, még a homlokát sem törölte meg. Amikor elkészült, megragadta az arany korongot s felhajította az égbe. Így született meg Szaulé, a nap…
három férfi
Jonas Kalvaitis hangja elhalkult. Megvárta, míg fia szuszogása egyenletes lesz, aztán a konyhába sietett. Az asztal körül három férfi ült, az utolsókat kanalazták a sűrű levesből, amit a felesége eléjük tett. Tverkus, a nyomdász, Naujokas, a cipész és Astikas, az ötvös. Alig pár háznyira laktak egymástól, mind a négyen harmincas éveik közepén jártak, és nyugodt, megállapodott mesteremberként ismerték őket a környéken. Kalvaitis, a kovács volt köztük a legfiatalabb. Amikor végeztek a vacsorával, a kovácsné letakarította az asztalt, csak a poharakat és a nagy söröskancsót hagyta elöl, egy elzsírosodott pakli kártyát tett középre, és kiment.

Tverkus szétosztotta a kártyalapokat, és néhányat egymásra halmozott, mintha a játszma éppen elkezdődött volna. A többiek némán figyelték, csak Naujokas morgolódott valamit a túlzott elővigyázatosságról, de a nyomdász leintette. Bármikor ránk nyithat az őrjárat, ha felfigyelnek a világosságra. Az itt járőröző oroszok azonban szívesebben ellenőrizték Kazlauskas kocsmáját, mert a kocsmáros mindig a kedvüket kereste, mézsörrel és frissen sült piroggal kínálta őket. A katonák állva, nagy harapásokkal tömték magukba a hússal töltött tésztát, és ügyet sem vetettek az elnémult vendégekre. Ledöntötték a sört, zsíros kezükkel hátba veregették Kazlauskast, és tovább járták Vilnius sötét utcáit, hogy felkutassák a cár ellenségeit.

agam1

A kovács konyhájában a mesteremberek a litván szabadságharc esélyeit latolgatták. Már évek óta minden hónap első péntekén összeültek, hogy a kártyázás leple alatt megvitassák, mikor és hol lenne célszerű kirobbantani a felkelést, és a litvánokon túl kire számíthatnának. Naujokas anyja lengyel volt, ezért a cipész hevesen érvelt a lengyelek bevonása mellett, és felajánlotta, hogy megtudja, van-e közöttük az övékhez hasonló csoport. Kalvaitis a zsidókban bízott, mert kereskedelmi kapcsolataik révén messzire ért a kezük, és szervezettek voltak. A bizalmatlan Tverkus azonban a lengyeleket iszákosoknak, a zsidókat pénzéheseknek tartotta, ha úgy hozza a sors, két krajcárért eladnak a cárnak, egy pillanatig sem tétováznak, ingatta a fejét. Így vitatkoztak hónapról hónapra, és ha rajtuk múlik, talán még hosszú évekig üldögélnek egymás konyhájában, az alkalmas pillanatra várva.

Egyik éjszaka sikoltozás verte fel az utca csendjét. Mire a kovács magára kapta ruháját, már csak Astikas feleségét találta a házuk előtt, az ötvöst elhurcolták a katonák. Az inasát harmadik napja rázta a láz, ezért maga szállította ki egy megrendelőjének a kész munkát. Késő este lett, mire hazaért, és a sötétben lapuló katonák mintha csak erre vártak volna: szándékosan belekötöttek. Az ötvös felesége a hangos szóváltásra kinézett az ablakon, és látta, ahogy az egyik orosz katona a földre löki a férjét, és belerúg. Astikas alig szólhatott, és mire az asszony a kapuhoz ért, már elvitték.
az orosz pofonok
Másnap délután engedték haza, dagadt arccal. A szomszédok hiába faggatták, az ötvös szótlan maradt, nem panaszkodott, és a kíváncsiskodókat is egy-egy vállrándítással intézte el. A barátai nem faggatták, de az eset után a pénteki összejöveteleken Astikas véleményét megkülönböztetett tisztelettel hallgatták, mintha az orosz pofonok bölcsebbé tették volna. A korábban is hallgatag ötvös azonban ritkán szólt, csak bólintott olykor, vagy a homlokát ráncolta. Ha mégis megszólalt, a hangja rozsdásan nyikorgott.

Azt beszélik, az idők hajnalán egy gonosz király fogságba ejtette Szaulét és jégtornyába zárta. A Földre ismét sötétség borult. Az emberek éheztek és fáztak, jajgatásuk és az állatok keserves bőgése az egekig hatolt, de az istenek szokás szerint ügyet sem vetettek a halandók sirámaira. Akkor az emberek felkeresték a hős kovácsot, Televeliszt. Erős volt Televelisz, de a gonosz királlyal nem bírt, ezért a csillagképeket hívta segítségül. A csillagok mind a jégtoronyra irányították fényüket, és amikor a kovács hatalmas pörölyével a torony tetejére csapott, ízzé-porrá zúzta a börtönt, és Szaulé kiszabadult. Csakhogy a jégfalak között megfakult a fénye, alig-alig pislákolt, és a Föld még mindig olyan volt, mint a decemberi este: hideg és sötét. Televelisz akkor csodálatos aranykelyhet kovácsolt, amelyben felfogta a halovány fényt. Az aranykehely csillogó fala visszaverte a napsugarakat, és ezerszeresére erősítette. A kovács megitatta a kehelyből Szaulét, és a Napistennő újra régi fényében ragyogott. Az év leghosszabb éjszakáján, a téli napfordulókor az emberek azóta is megemlékeznek a hős Televeliszről, aki új életre keltette a Napot.

Kalvaitis minden este a litván istenekről és hősökről mesélt a fiának. A kis Jurgis legszívesebben a legendás kovácsról szóló történeteket hallgatta. Gyakran üldögélt apja műhelyében, egy sámliról figyelve, amint hatalmas pörölyével újra meg újra lesújt a vörösen izzó fémdarabokra. A műhelyben meleg volt, de Jurgis nem bánta, és akár órák hosszat eljátszott az apró, fényes rézkorongokkal, amiket az apjától kapott. Az anyja puha bőrből apró zsákot varrt a korongoknak, s mikor zsebébe csúsztatta, minden lépését halk csörrenések kísérték. Ha futott, a korongok is hangosabban csilingeltek. Gyakran kellett futnia, mert anyja törékeny termetét és barna bőrét örökölte, a haja is sötét volt, mint az ördögnek. A környékbeli gyerekek sokszor csúfolták, körbevették, úgy kántálták, hogy ott megy a baubas, elkapja a hajadat, megfojt a göcsörtös ujjaival, jaj, rá ne nézz, és amikor Jurgis végre elsírta magát, diadalmasan kiabálták: vörös a baubas szeme, parázslik, mint az izzó vas, megéget, jaj, rá ne nézz, és szemükre szorították a tenyerüket. Kalvaitis, ha meghallotta a műhelye előtt gúnyolódókat, lerakta szerszámát, és az utcára sietett. Jurgis ilyenkor a háta mögé surrant, a gyerekek meg pillanatok alatt eltűntek, mert a kovácsmester erős ember hírében állt. Kalvaitis csak a fejét csóválta, és visszatért az üllő mellé, de ezeken a napokon mindig Televeliszről szólt a mese, aki akár az istenekkel is szembeszegül, hogy népét megvédje. Jurgis nem sejtette, hogy apja maga találja ki az újabb történeteket a kovács hőstetteiről, és napközben úgy formálgatja magában a kalandokat, mint az olvadt fémet.

agam2

Az ötvössel történtek után az összeesküvők még óvatosabbak lettek: csupán egy szál gyertyát gyújtottak, és a kovács sűrű szövésű függönyt akasztott a konyha ablakába. Tverkus röplapot szövegezett, amit titokban akart kinyomtatni és terjeszteni, de már a megszólításnál elakadtak. Litván honfitársaink!, olvasta a vázlatot a nyomdász, de Naujokas rögtön közbeszólt, hogy ezzel kizárják a lengyeleket. Meg a zsidókat, tette hozzá a kovács, és hosszas vitatkozás után arra jutottak, hogy ha minden oroszellenes csoportot meg akarnak szólítani, orosz nyelvű röplapot kell írniuk, mert azt mindenki megérti. Tverkus felháborodottan tiltakozott, az én műhelyemben egyetlen átkozott cirill betű sem lesz soha!, fogadkozott, a többiek meg a fejüket vakargatták. Végül Astikas talált rá a megoldásra: szöveg helyett képeket kell nyomtatniuk, amelyek egyértelműen ábrázolják az orosz elnyomást. Mivel az ötvös ügyesen rajzolt, vállalta, hogy készít néhány tervet, és így mindannyian elégedetten térhettek nyugovóra.
hiába rimánkodsz
Egyszer Perkunasz, a villámisten valamiért megharagudott az emberekre. Talán kicsúfolták, hiszen sok ostoba szó kering magára hagyottan a levegőben, és olykor még a mennybe is eljut néhány. Így történhetett, hogy Perkunasz elhatározta: szörnyű villámaival felperzseli a Földet és elpusztít minden élőlényt. Sasmadarával küldött üzenetet az embereknek, hogy három napjuk van felkészülni, aztán itt a világvége. Csakhogy a mennyei sas megsajnálta az embereket és az állatokat. Ugyan, mit érnek vele, ha tudják, mi vár rájuk, hiszen nincs hová menekülniük, gondolkodott magában. Addig-addig töprengett, mit tegyen, míg beesteledett. A sötét éjszakában csak Televelisz műhelyében égett a tűz, mert a fáradhatatlan kovács sürgős munkán dolgozott: Perkunasz kocsijának törött tengelyét javította. A sas csőrével megkocogtatta a műhely ablakát, s amikor a kovács beengedte, előadta, mi járatban van. Elbúsult Televelisz, még az isteni kocsitengelyt is földhöz csapta bánatában, csak úgy csendült. Gondolkozott erősen, hogy most aztán mitévő legyen, mert jól tudta: Perkunaszt soha le nem győzheti. Végül megragadta a törött tengelyt, a hatalmas sas hátára pattant, és meg sem álltak az isten égi trónusáig. Illendően köszöntötte a kovács az istent, de mielőtt szólhatott volna, Perkunasz rákiáltott: Tudom, miért jöttél, Televelisz, de hiába rimánkodsz, hiába sírsz, el kell pusztulnotok! A kovács akkor szép csendesen az isten lába elé helyezte a törött tengelyt, s jól a szeme közé nézett. Nem is azért jöttem, fenséges uram, hogy sírjak meg rimánkodjak, csak ezt a tengelyt hoztam vissza, mert a tisztesség úgy kívánja, ha már nincs elég időm megjavítani, legalább visszaadjam. Meghökkent Perkunasz, mert a tengelyre nagy szüksége lett volna, s más kovács nem értett az égi kocsihoz, csak a hős Televelisz. Aztán mennyi időbe telne megjavítani?, kérdezte, de a ravasz kovács csak hümmögött, hogy az alapos munkához idő kell, nem lehet azt siettetni. Így aztán megállapodtak, hogy amíg a tengely el nem készül, Perkunasz megkegyelmez a Földnek. Azt beszélik, a rozsdás vasdarab még mindig ott van Televelisz műhelyében, mert az isten ráunt az örökös halogatásra, új kocsit készíttetett, és közben meg is feledkezett a haragjáról. Így mentette meg Televelisz a Földet.

A mesteremberek egyre sűrűbben találkoztak, hogy a felkelést előkészítsék. Az ötvös karikatúráiból százszámra készültek a nyomatok, és Tverkus rejtjeles üzeneteket fogalmazott Lidában és Hrodnában élő nyomdász barátainak, hogy gyártsanak ők is hasonló képes röplapokat. A számsorokból álló üzenetek kézbesítését Naujokas öccse, Andrius vállalta, ha ellenőriznek, mondd, hogy tartozásokat kell behajtanod, és amikor néhány hét múlva visszaért, mindkét városból biztató híreket hozott. Közeledik a felkelés napja: Hrodnában az egyetemisták oroszellenes újságot szerkesztenek, a vezetőjük Koppel Karelitz, egy vilniusi rabbi unokája. Azt hallotta, még a szentpétervári egyetemen is szervezkednek a lengyelek és a belaruszok: a fiatalok olvasókörökbe járnak, és betiltott művekről vitáznak. Lidában az asszonyok, akiknek férjét vagy fiát elhurcolták a katonák, házról házra járva pénzt gyűjtenek, hogy a felkelők fegyvereket vehessenek. A cipész öccse saját szemével látta a kincsesládát: volt abban sok rézkopejka, de akadt gyémántos aranygyűrű meg ezüst zsebóra is. Adott mindenki, amit tudott. Az oroszok meg mintha süketek és vakok volnának, még az ellenőrzések is ritkábbak. Csak egyszer állítottak meg, de rögtön utamra engedtek.

A pontos dátumban azonban nem tudtak megállapodni. A lidai asszonyok, akik szeretteik kiszabadítását remélték, siettették volna a felkelést, hogy a foglyok még a kemény fagy beállta előtt hazatérhessenek Szibériából. A vilniusi mesteremberek és a hrodnai egyetemisták azonban megvárták volna a hideget, mert így előnybe kerülhettek a cári hadsereggel szemben: a jól táplált, melegen öltözött polgárok számíthattak a környékbeliek segítségére, ismerték a városok minden zegét-zugát, az erdei rejtekhelyeket és a gázlókat. Elhúzódó, kemény harcra számítottak, de abban bíztak, a katonák közül is át-állnak hozzájuk, hiszen sokan erről a vidékről származtak. Andrius hiába magyarázta a magukra maradt nőknek, hogy a felkelők csak akkor indulhatnak a messzire hurcolt foglyok kiszabadítására, ha már teljes győzelmet arattak, és ez akár évekig tarthat. Az izgatott lidaiak körbevették a szőke fiatalembert, egymás szavába vágva panaszkodtak. Egy idős asszony, akinek a fiát és két unokáját vitték el, sovány, eres kezét a pénzesládára fektette, és úgy simogatta, mintha gyerekfej volna, nincs nyugovásunk, míg meg nem indulunk, és ahogy Andriusra nézett, a fiú elhallgatott, és még aznap lóra ült, hogy átadja az üzenetet.

agam4

Egyik nap olyan, mint a másik, csapott a konyhaasztalra a kovács. Mire várnánk? Ha a többi városban híre megy, hogy a sarkunkra álltunk, majd követik a példánkat, és végre mindenki egyetértett, hogy eljött a megfelelő pillanat. Készleteket kell felhalmozni, vetette közbe a gyakorlatias Naujokas, élelem- és fegyverkészleteket.

Csizmákra is szükségünk lesz, és takarmányra a lovaknak. Addig ültek az asztal körül a részletekkel bíbelődve, míg hajnalodott. Egyesével, néma csöndben lopóztak ki Kalvaitis házából, és a szürke derengésben hazasiettek, hogy felkészüljenek a forradalomra. Úgy tervezték, kora este fáklyákkal vonulnak a kormányzó palotája elé, és Tverkus majd egy dobot ver, hogy minél többen csatlakozzanak hozzájuk.

Egy órával a megbeszélt időpont előtt katonák és csendőrök lepték el a litván negyedet. Karjukat magasba tartva, pisztolyukat durrogtatva vonultak végig a kockaköves utcákon. Forró nyári este volt, a levegő sűrű párával telt meg, és a katonákkal együtt hirtelen támadt zápor érkezett. Az emberek rémülten menekültek a vihartól megriadt lovak elől, becsapódtak a kapuk, a zsalus ablakok, és a máskor zsúfolt utca pillanatok alatt kiürült. Az eső csak pár percig tartott, de mire elállt, az oroszok is eltűntek, mintha sosem jártak volna ott. A litván negyedre csend borult. Kalvaitis felesége akkor vette észre, hogy Jurgis nincs a testvérei között.
a hét sorsistennő
Nagy hős volt Televelisz, de a szívének ő sem tudott parancsolni. Beleszeretett egy gyönyörű, fekete hajú tündérbe, és feleségül vette. Gyermekeik születtek: mind egészséges és erős, mint a kovács, és szép, mint a tündér. Így éldegéltek volna, míg a világ világ, csakhogy a hét sorsistennő megirigyelte a boldogságukat. Ők heten rendezik minden ember életét: az egyik fonja az élet szálát, a másik keretbe fogja, a harmadik megszövi, a negyedik elvágja a fonalat, az ötödik a negyediket szidja, s ezzel háborúságot kelt, a hatodik kiszabja az elkészült anyagot, a hetedik pedig kimossa. Összedugták a fejüket, hogy miként keseríthetnék meg a kovács életét. Tanakodtak, vitatkoztak, végül kiválasztották a legidősebb gyermek fonalát, és egyetlen nyisszantással rövidre vágták. Nagyot csendült a fonál, mert időnek előtte szakították el, s búsan szóló hangja messzire szállt. Meghallotta a gyermek tündér édesanyja, és erősen belesajdult a szíve. Jaj, Televelisz, szaladt a kovácshoz, oda a gyermekünk, nézd, hogy sápad, vére hull, bár nem sebezték, elalszik és fel nem ébred, fel nem ébred soha többé! Fogta a kovács a gyermeket, ölelte a karjába, de mindhiába. Megindult akkor Televelisz, vitte a fiát, hogy segítséget találjon. Útja közben mellé szegődtek az emberek és az állatok, mert mindenki becsülte a hőst, aki megszabadította a Földet a sötétségtől. Ment Televelisz, hét éven át gyalogolt, karjában a gyermek, s mögötte sűrű tömegben az emberek és az állatok. Így érkeztek a világ szélére, a sorsistennők házához. Fekete márványpalotában laktak az istennők, s a toronyszobából már messze látták, hogy közeledik a kovács és kísérete. Erősen megijedtek, hogy Televelisz majd rájuk talál, s mind bebújtak egy kis ládikóba a hetedik toronyszobában. Csakhogy a kovács sem volt rest, addig kutatott utánuk, míg rálelt a kis ládikóra, s kiborította mindet a márványpadlóra, hogy csak úgy nyekkentek. Aztán leoldotta bivalybőr nadrágszíját, s azzal kötötte egybe őket. Meghúzta a szíjat jó szorosan, és hiába jajgattak az istennők, Televelisz nem kegyelmezett. Adjátok vissza a fiam életét, s akkor szabadok lesztek, dörögte, de amíg a szemét ki nem nyitja, itt maradtok gúzsba kötve, s egyetlen ember sem hal meg a Földön. Sírtak, rimánkodtak az istennők, de a kovács nem tágított. Akkor a legidősebb istennő így szólt: Tudd meg, Televelisz, hogy ha az élet szála egyszer megszakadt, többé senki nem forraszthatja össze. Temesd el a gyermeket, mert nem tudjuk életre kelteni. Nagyot kiáltott akkor a kovács szörnyű bánatában, s hangja megrepesztette a Napot. A fekete repedésen át aranyos fény csordult a Földre. S ahol a csöppek lehullottak, szépséges virág nyílott ki. Messzire ragyogott minden szirma, és meleget árasztott. Televelisz leszakította a virágot, s a halott gyermekre tette, hogy azzal temesse el. S láss csodát, ahogy a virág hozzáért, a fiúcska kinyitotta a szemét, és az apjára nevetett. Szebb és erősebb volt, mint valaha. Így hálálta meg Szaulé, hogy a kovács megteremtette. Televelisz akkor eloldozta a sorsistennőket, a virágot pedig felhajította az égbe, hogy a Nap ismét összeforrjon.

Kalvaitis az utcára rohant, hogy megkeresse a gyereket, de nem kellett messzire mennie: a sarkon magas, jól öltözött férfi állt, Jurgis a karjában feküdt. Az idegen oroszul kiáltott rá: segítsen, ez a gyerek megsérült, be kell vinnem a kórházba, de a kovács, mintha megsüketült volna, kiragadta a kezéből a fiút, és visszaszaladt vele a házba. Az idegen azonnal megértette a helyzetet, és utána indult. A konyhában Kalvaitis egyetlen mozdulattal lesöpörte az asztalt és ráfektette az ájult gyereket, Jurgis erősen vérzett, a vállán golyó ütötte lyuk sötétlett. Az orosz férfi félretolta az apát, hadd nézzem. Pár pillanatig vizsgálta a gyereket, aztán a kovács bénultan álló feleségéhez fordult, forró víz kell és tiszta lepedő. Ért engem? Orvos vagyok, segítek. Nincs idő kórházba vinni. Forraljon vizet. Kezet kell mosnom.

agam5

A műtét gyorsan lezajlott, az orvos egy konyhakéssel kivette a golyót, a kovácsné hímzőfonalával összevarrta és bekötözte a sebet. Szerencse, hogy éppen erre jártam, mosolygott a szülőkre megnyugtatóan, holnap elvihetik a kórházba, ott majd gondját viselik, de a kovács csak rázta a fejét. Ezzel a sebbel nem vihetem kórházba. Mit mondanék, ki lőtt rá? Az orvos elgondolkodva nézte a gyereket, Miért, ki lőtt rá?, s hogy senki nem válaszolt, csak bólintott. Rendben van. Holnap eljövök. Ha magához tér, adjanak neki híg levest.

Másnap kötszerekkel tért vissza, kicserélte az átvérzett kötést, és hideg vizes borogatást rakott a lázas gyerekre. Megmutatta a kovács feleségének, hogyan kösse át a sebet, de aztán harmad- és negyednap is megjelent. Keveset beszélt, inkább csak utasításokat adott, ahogy a kórházban megszokta. Amikor a kovács pénzt akart nyomni a kezébe, elhárította, hagyja csak. Nekem is van fiam. Az asszony rákérdezett, mennyi idős a fia, de nem válaszolt, csak megsimogatta Jurgis izzadt homlokát. Csökken a láz. Hamarosan talpra állhat.
ki árulta el őket
Eltelt egy hét, kettő, és a hónap első péntekén a szokásos időben zörögtek a kovács konyhaablakán. Tverkus, Naujokas és Astikas toporgott kint. Az átbeszélgetett éjszaka óta nem találkoztak, csak a feleségeik jártak át, süteményt és nyalánkságokat hordtak a lábadozó gyereknek, mint a többi szomszéd. A férfiak szótlanul ültek a konyhaasztal köré, de a kovács felesége nem mert levest a tányérokba, nem tett mézsört az asztalra, és az elzsírosodott kártyapakli sem került elő. Csak nézték egymást, és a gyertyafüstben ott gomolygott a kimondatlan kérdés, hogy ki árulta el őket, ha csak négyen ismerték a tervet.

A novellafüzér korábban megjelent darabjai:
Ruben Schechter hosszú élete 
A két Herschel 
 kép | Yaacov Agam