Horgas Judit

ÁTKOZOTT FOLYÓ

2008 augusztus

ÁTKOZOTT FOLYÓ
„A történelem általában ott kezdődik,
ahol megszűnik a hagyomány,
és elhal a társadalmi emlékezet.”
Maurice Halbwachs

Az első lakosok valamikor a kőkorszakban telepedtek le a hegy lábánál, a folyó partján, nap mint nap a meg-megáradó, majd keskeny patakká soványodó vizet figyelve, ami annyi bosszúságot és halált hozott, de mégsem élhettek nélküle. Az átkozott Ujan, ez a képzeletbeli albán folyó Ismail Kadare regényének igazi főhőse, körötte kavarognak a történelmi és történeti események, partját építi és rombolja az albán legendavilág, vízében hullák és tündérek úsznak, és mintha a terjeszkedő Oszmán Birodalom réme is a vízből nyújtogatná mohó csápjait. Az Európa végvidékén húzódó Albániában az évszázadok-ezredek alatt görög, római, bizánci, szerb, velencei, török uralom váltogatta egymást, csupán a 15. században, Kasztrióta György vezetésével sikerült huszonöt évre kiharcolni az albán függetlenséget. Kadare története a háromlyukú hídról 1377-ben indul, az ottomán uralom a Balkánon pár évvel később, 1385-ben kezdődik, és Albánia csupán 1912-ben nyeri vissza függetlenségét, már amennyiben a kommunista diktátor, Enver Hodzsa negyvenéves uralmát függetlenségnek lehet nevezni. A regénybeli történet egybefonódik a sok száz éves oszmán hódoltság kezdetével, és így a képzelt híd nem csupán a két partot köti össze: az átalakulás jelképe lesz. A balladai homályon átüt a gazdasági haszon vérfagyasztóan realista mechanizmusa, és ez a kettősség különleges színezetet ad a valós történelmi eseményeknek. A regény narrátorában gyakran összekeveredik realitás és álom, múlt és jelen, és már a könyv elején pontosan meghatározza a történet alaphangulatát: „Évszázadok óta az antik görög föld határolta országunkat, aztán anélkül, hogy észrevettük volna, váratlanul, mint egy lidérces álomban, egyszer csak ott találtuk magunkat az Oszmán Birodalom szomszédságában”. És mindez valamiképpen az átkozott folyóhoz kötődik.
kezdetleges kapitalizmus
A képzelt Ujan név az albán ujë (víz) szóból eredhet, és így minden ottani víz sorsát egyesíti magában. A folyó feletti uralom megszerzéséért folytatott harc, amit Kadare a 14. században formálódó, kezdetleges kapitalizmus cinikus és véres példájaként ábrázol, mintha napjaink jóval nagyszabásúbb, és ezért még cinikusabb és véresebb, olaj utáni hajszáját tükrözné: a módszerek is hasonlóak, csupán a víz szerepét az olaj, a véleményformáló szóbeszéd helyét meg a irányított média vette át. Ujan: alig tér el a Balkán több nyelvén az olaj szótól – uljan, uljem –, ezek persze a latin oleumból formálódtak, mégis belekeverednek a hol rosszindulatúnak, hol szánalmasnak ábrázolt folyó vízébe, mintha az egész Balkán lassan belemosódna a szürkés habokba.

02251cd99b307e111ed428e3684ec639-large

Két vállalkozás, a „Kompok és Tutajok” társasága és az ismeretlen származású, zavaros nyelven beszélő, de rejtélyesen dúsgazdag, városi banktulajdonost szolgáló hídépítők csapnak össze, hogy az Ujan két partja közti forgalomból hasznot húzzanak. A kompot üzemeltető cég elemi érdeke, hogy ne épüljön meg a híd, minden maradjon a régiben, és Uk, az öreg révész, aki már negyven éve járja éjjel-nappal a folyót, továbbra is beszedegesse a szállításért járó pénzt. Emberek fél grosh, lovak egy grosh. A környékbeliek is ellenzik a változást, úgy vélik, „a hidaktól, ezektől a mintegy büntetésként a vizekre kényszerített, szégyenletes láncoktól nem várható semmi más, csak gond és baj”. Különös értelmezés: a folyógátak például a legtöbb nép képzeletében a víz rabságát szimbolizálják, de a hidak hagyományosan a kapcsolatot, a kompromisszumot, a párbeszédet jelképezik. Csakhogy nem mindegy, mit mivel köt össze a híd.
megállíthatatlannak tűnő fejlődés
Az emberek hiába suttognak, a bankár emberei lefizetik a tartomány urát, és munkához látnak. Utolsó próbálkozásként a komposok a múlt darabkáit helyezik a megállíthatatlannak tűnő fejlődés útjába: dalnokokat fogadnak, akik vízitündérekről, najádokról és nimfákról énekelnek a helybélieknek, és a biztosan bekövetkező bosszúról. De minden hiába: a regény narrátora, a nagytudású szerzetes, Gjon barát egyetlen mondatba foglalja össze a fejlődés könyörtelen működését: „Olyanról még senki nem hallott, hogy baljóslatú dalok miatt bárhol is lemondtak volna egy híd vagy bármi más felépítéséről”.

A gyanakvó falusiak mindennapjait átszövik az újra és újra előadott énekek, a félelmetes vízitündérek beköltöznek a gondolataikba, a meséikbe, minden beszélgetésbe, és az emberek mindinkább rettegnek a megzabolázott folyó haragjától. „A vizek soha nem felejtenek” – mondogatják az Ujan-parti vének. – „A föld nagylelkű, a víz nem.” A babonás közhangulat egyre inkább az újítás ellen fordul, s a vén Ajkuné anyó baljóslatú kijelentése – „ez a híd a démon hátgerince, és átkozott lesz az, aki végigmegy rajta!” – is hihetőnek tűnik. A környékbeliek aggodalmas tekintetétől kísérve a hídépítők feltúrják a folyópartot és elvezetik a vizet, hogy a mederben lerakhassák az alapokat. Az emberkéz okozta változás, az addig ismeretlen felfordulás és a félelmetes Ujan sebezhetősége megdöbbenti a helyieket: „A folyó egyre csúnyább lett. Most leginkább egy végsőkig lesoványodott, halálán lévő angolnára emlékeztetett, és az emberek már azon gondolkodtak, mikor fog megbüdösödni. Függetlenül minden bajtól és szerencsétlenségtől, amit a folyó rájuk hozott, a helybéliek kezdték megsajnálni.” Az élő víz úgy jelenik meg, mint egyetlen organizmus a maga életfunkcióival, mint egy vadállat, amely hosszú időn át kárt okoz a bosszús falusiaknak, de amikor végre csapdába csalják, szánakoznak tehetetlen vergődésén. Az átkozott Ujanról korábban senkinek nem jutott eszébe, hogy szép – mégis, amikor a hídépítők megfosztják méltóságától, és kis csatornákba terelve vizét az élőlény vérét veszik, a környékbeliek a vonaglás csúfságától hőkölnek vissza.

A baljóslatú énekek fenyegetései közben készülő hidat egy éjszaka súlyosan megrongálják, és az emberek biztosra veszik, hogy a vízitündérek próbálják megakadályozni az építkezést. Ember erejéből aligha telne a szörnyű pusztításra: „A középső pillérek, a támfalak és főleg a nemrégiben elkészült középső ív megmagyarázhatatlan, hatalmas karomnyomokra emlékeztető sérülésekkel volt tele”. A híd szerkezetének megrongálása a folyó környékének felforgatására adott válaszként jelenik meg, s az emberkéz alkotta mű pusztulása ugyanolyan értelmetlenül csúf: „Az időközben kijavított helyeken a habarcstól és friss mésztől fehérlő foltok távolról nézve olyannak látszottak, mint törött végtagokon egy-egy gyolcskötés.”

662dd1e2edeb1a50791b031ae32171d8-large

A hídépítők is rettegnek, de nem hátrálnak: a komposok saját fegyverét fordítják vissza, amikor terjeszteni kezdik a maguk történetét a befalazottról. Az albán legenda számos ponton megegyezik a magyar Kőmíves Kelemenné-balladával. A „magos Déva várát” építő tizenkét kőműves helyett a Shkodëri fellegvárat csupán három testvér építi, de a fal ugyanúgy leomlik minden éjszaka. A testvérek akkor besát, azaz fogadalmat tesznek. Az albánoknál a besa nem egyszerűen az adott szót jelenti: a szokásjogon alapuló Kanún, a társadalmat szervező ősi szabályrendszer egyik legfontosabb eleme, amely mindenkit kötelez. A besát megszegő ember nem csupán törvényt sért, hanem kívül helyezi magát a társadalmon. Erejét leginkább a gyakran emlegetett történet jelzi, amelyben a gyilkossággal vádolt fiatalember menedéket kér egy asszonytól. A nő befogadja, elbújtatja, és besát tesz, hogy nem árulja el. Hamarosan kopogtatnak, és közlik vele, hogy a fiát megölték, a tettes elmenekült. Az asszony, bár tudja, hogy saját fia gyilkosát rejtegeti, nem fedi fel a titkot, mert köti a besa. A történetet a Kettétört április című regényében Kadare is elmeséli, hogy megmagyarázza, a vérbosszú besája miért kényszeríti gyilkosságra főhősét, aki végül maga is áldozatul esik a nemzedékről nemzedékre szálló bosszúnak.

A kőművesek tehát megfogadják, hogy amelyikük felesége másnap az ebédet hozza, azt feláldozzák. A magyar ballada itt szinte szorul szóra ismétli az albán változatot, a besa helyén nem egyszerű fogadalom, hanem a „törvény” szó áll:

Tizenkét kőműves azt a törvényt tette:
Kinek felesége hamarabb jön ide,
A fejét levágjuk, tűzzel megégessük,
A szép fehér hamvát a mészbe keverjük.

A szép fehér hamvát a mészbe keverjük.
Magos Déva várát azzal felépítsük.

A magyar balladában Kőmíves Kelemen tüzes esőért, három nagy farkasért imádkozik, hogy elriassza feleségét, majd azért fohászkodik, hogy kitörjön a hintót húzó lovak lába. Egyes változatokban az imádság valóra válik, de a szerető asszony ügyet sem vet a csapásokra, máshol az ima süket fülekre talál, mintha az Isten sem másíthatná meg az elkerülhetetlen sorsot. Az albán balladában a három testvér közül a két idősebbik megszegi a besát, és figyelmezteti feleségét. A legkisebb azonban állja a szavát, így az ő asszonyát, Rozafát áldozzák fel. Akárcsak a magyar történetben, az áldozat itt is csecsemő fiáért aggódik, és csak úgy fogadja el sorsát, ha jobb szemét, mellét, kezét és lábát szabadon hagyják, hogy nézhesse, táplálhassa, simogathassa a gyereket és ringathassa bölcsőjét. A testvérek beleegyeznek, és a vár egyik kövéből állítólag ma is tej csepeg. A balladát elmesélő Gjon barát magyarázatot is fűz a történethez: „A legendabeli vércseppek a valóságban izzadságcseppek voltak, de… az emberi veríték a szolgaságra, a szolgalétre utal, és a vérrel ellentétben névtelen és jellegtelen… az izzadságról senki nem írna dalt vagy balladát… ebben a legendában is vérrel helyettesítették a verítéket… minden verítékező ember magából áldoz fel valamit: a legfiatalabb fivér is így áldozta fel a boldogságát.”

d15132868051674351f4ead2085132b1-large-1

A hídépítők ezt a balladát alakítják át, hogy a közhangulatot a maguk javára fordítsák. Az ötletet a tartomány ura, a pénzéhes és gőgös gróf adja: „Ha ellenségeik – mint önök állítják – a régi legendákat használták fel arra, hogy az emberek fejében elültessék a híd lerombolásának gondolatát, önök is megtehetik, hogy ugyanilyen módon rávezessék őket arra a gondolatra, hogy a bűnösöknek bűnhődniük kell…” Az idegenek kapnak az ötleten, és terjeszteni kezdik a befalazott legendájának új változatát. Ebben a történetben már nem vár, hanem híd épül, három helyett tizenkét kőműves építi, akárcsak a mi Kőmíves Kelemenünk balladájában, és az énekmondók kihirdetik, hogy a híd emberáldozatot kíván, valakit, aki meghal, hogy a jövő századok utazói kényelmesen átkelhessenek a folyón. De a személyes áldozat tragikus, balladai gesztusát a kapitalista cég furcsa ajánlata torzítja morbiddá: a hídépítők korrekt szerződésben rögzítik, hogy az áldozattevő családja mekkora vagyonhoz jut, és milyen arányban részesülnek majd a hídpénzekből befolyó jövedelemből. A legfiatalabb kőműves besája jogilag feddhetetlen dokumentummá alakul, de ez persze senkit nem téveszt meg: az emberáldozat ténye ettől még cseppet sem finomodik. A városi bankszabályzat bekebelezi az ősi legendavilágot, kedvére alakítja és hasznosítja, a használhatatlan részeket meg kitörli az emberek emlékezetéből. Összezavarodik a múlt és a jelen, és ez a kotyvalék valami megmagyarázhatatlan, baljóslatú erővel taszítja az embereket a jövőt jelentő Oszmán Birodalom felé. Mintha az új uralom előkészítéseként el kellene maszatolni a múltat és a jelent, kiismerhetetlen útvesztővé változtatni, hogy az emberek fogódzó nélkül, vakon tapogatózzanak, és végül megkönnyebbülten adják át magukat a biztos pontot jelentő hatalomnak.
az igazat akarja leírni
A narrátor Gjon barát rögtön a regény elején megmagyarázza, miért jegyzi le a történetet: „Az átkozott Ujan felett átívelő hídról egyetlen olyan irat sem létezik, amelyet a mi nyelvünkön vetettek volna papírra… ráadásul továbbra is megalapozatlan pletykákat és legendákat terjesztenek… a híddal kapcsolatban”. A keresztény szerzetes a mítosszal szembefordulva az igazat akarja leírni, de közben mintha maga is híddá változna múlt és jövő, Európa és az Oszmán Birodalom, a feudális és a kapitalista rend között. „Remegjen úgy ez a híd, ahogy én remegek ebben a falban!”, szól a befalazott legendája, és Gjon barát is testi kínoktól szenvedve figyeli a környék és az ország átalakulását. Az események lejegyzőjeként olyan kötelességérzet gyötri, amiről az ősi kánonok kapcsán Jan Assmann ír: „Hagyományt továbbörökíteni annyi, mint kötelezettséget, szerződésszerű megkötöttséget vállalni egy szöveggel szemben, még ha nem szerződésről, hanem mondjuk eposzról van is szó.” Ez is egyfajta besa.

Mindez persze igaz Kadaréra is, aki nem írói kvalitásai miatt érdemes figyelemre: regényeinek legerősebb részei az ősi albán mítoszelemekre építenek, ezek ereje sugárzik a szövegből a magyartalan fordítás, az ügyetlen dialógusok, az elnagyolt jellemábrázolások ellenére is. Kadare regényeiben az albán hagyományrendszer a Balkánon átvonuló népek hatásai ellenére is szinte érintetlen, mert azoknál ősibb forrásból táplálkozik. A Kettétört áprilisban a fiatal tiranai házaspár nászútra utazik a hegyek közé. Az író férj útjuk során addig meséli-magyarázza az albán mítoszokat fiatal feleségének, amíg az asszony a legendák hatása alatt kilép saját életéből, és férjét maga mögött hagyva pár percre vagy talán egy órára megmerítkezik az élő legendában: belép a menedéktoronyba, ahol a vérbosszú elől rejtőzködő férfiak élnek. Semmi nem történik, csupán pár percre összekapcsolódnak az éles szakadékkal elválasztott világok. Az asszony lesz a híd, amelyen senki nem mer átkelni, és végül maga is meghátrál. A házaspár visszatér a városba, de már semmi nem a régi: a mítoszok letörölhetetlen nyomot hagynak. Kadare Tiranában és Moszkvában tanult, újkori mítoszokon nevelődött, 1963-ban már nemzetközileg elismert író, az albán népgyűlés tagja. Aztán 1975-től három évig nem publikálhat, bár sorra születnek a regények és a verseskötetek: 1978-ban például A háromlyukú híd és a Kettétört április. Az 1991 óta Párizsban élő író bátorságát jelzi, hogy az Albániát bekebelező nagy birodalomról szóló regényeit még kommunista hazájában, és nem az emigrációban írta. Egyszerre a történelem alanya és megörökítője, akárcsak hőse, Gjon barát.

3d46351f605693e18988fe2d9ac92725-large

A szerzetes sem csupán narrátor, hanem aktív szereplője az eseményeknek: elsőként ő hívja fel a hídépítők figyelmét a befalazott legendájára. Mint írástudó és sok nyelven beszélő ember, tolmácsként kénytelen-kelletlen a grófi udvarba is bejáratos, így valamelyest a politikai helyzetet is átlátja, érzékeli az események történelmi jelentőségét és a birodalomépítő szimbólumok szerepét is felismeri: amikor az oszmánoknak meghódolt albán nagyurak leveleikben azt írják, a törökök uralma alatt semmi nem változott, hiszen megtarthatták birtokaikat, címerüket és becsületüket, a szerzetes mégis felfigyel egy aprócska változásra: a levelek keltezésére. Az oszmánok egyetlen kikötése, hogy az Európában szokásos „kelt az 1379. évben” helyett az álljon: „kelt a hedzsra utáni 757. évben”. Gjon ezt az európai kulturális fejlődés szimbolikus elutasításaként értékeli: „A szerencsétlenek! Hat évszázadot mentek vissza az időben, és még van kedvük nevetni és tréfálkozni!”
könyörtelen logika
Az időmérés mellett a szerzetes a nyelv és az elnevezések történelmi-politikai szerepére is rámutat: „A balkán kifejezés egyébként a hegy jelentésű török szóból származik. Engem elsősorban nem is az döbbentett meg, hogy a törökök milyen magától értetődő módon vonták össze egyetlen gyűjtőnév alá a félsziget összes népét és országát, hogy majd annál kényelmesebben kebelezhessék be az egészet, hanem inkább az, hogy mi milyen könnyen elfogadtuk ezt az új elnevezést.” A passzív áldozat szerepébe húzódó albánok számára talán éppen ezért tűnik természetesnek, hogy az újonnan épülő híd is áldozatot követel. A történelmet formáló erők olyan könyörtelen logika alapján működnek, mint a városi bankár cége. És hiába reméli a jámbor szerzetes, hogy senki nem fogja feláldozni magát, a lelke mélyén pontosan tudja, hogy az áldozat szerepe sosem marad betöltetlenül. És ha nem akad önként jelentkező, arra is van megoldás.

Aztán egy hajnalon meglátja Murrash Zenebishët, az egyik leghétköznapibb helybélit, akit csak az emel a ballada magasába, hogy gyászoló ifjú felesége csecsemő fiát szoptatva álldogál a folyóparton, szemét a hídpillérbe falazott férjére függesztve, akinek arca, nyaka és mellkasa félig kidomborodik a falból. Egy munkás időnként mésszel locsolja le, talán hogy elrejtse a nyakán a sebet, vagy hogy ezzel is a balladára utaljon: A szép fehér hamvát a mészbe keverjük… Gjon barát már hiába töpreng: vajon csakugyan önkéntes áldozatot vállalt a férfi, vagy a hídépítők egyszerűen meggyilkolták, mert őt gyanúsították az éjszakai hídrongálással? Az igazság soha nem derül ki, mert senki nem akarja, hogy kiderüljön. A rokonság veszekszik a kárpótlásként kapott pénzen, a közeli fogadós jól keres a turistalátványosságon, és csekély fizetségért naponta két-három szekeres utat szervez a fogadótól a hídig és vissza. Az átkozott Ujan meg csak folyik tovább.

9dcd875d2d6f2841f4f17ae831a8067a-large

Aztán egy másik hajnalon a munkások végre elbontják az állványzatot. A rettegett fehér építmény, amely annyi bajt és felfordulást okozott, és elcsúfította a folyót meg a környékét, „olyan szép volt, mint egy álombéli látomás. A híd köveinek pórusai, mint egy élő test sejtjei, beszívták a fényt, hogy aztán megsokszorozva bocsássák ki magukból. A két ellentétes elem, a föld és a víz között lebegve a hídnak mintha az lett volna a feladata, hogy összebékítse ezeket az ősellenségeket.”
a befalazott holttest
De a regény mégsem a szépség, a megbékített Ujan és a töretlen fejlődés apoteózisával ér véget, hanem a befalazott holttesttől lassan hátráló Gjon barát alakjával, aki siet haza, hogy befejezze krónikáját: „kizökkent az idő, és hamarosan túl késő lesz már mindenhez, és ezután már mindenki, aki majd megpróbálja leírni ezt a történetet, az életével játszik. Talán ez a krónika is ugyanúgy, mint a híd, áldozatot követel, és ki más lehetne ez az áldozat, mint én.”

kép | Enri Canaj: Albánia: hazatérés, lensculture.com