Horgas Judit

A SZÁZTIZENHETEDIK NAPON

2011 október

A SZÁZTIZENHETEDIK NAPON

A konténerházakat a Nagy Eső hatvanharmadik napján kezdték építeni, amikor a víz a rakpartok után már a belvárost is térdmagasságban lepte el. Vasbeton tömböket süllyesztettek a megáradt folyóba, azokból magasodtak ki az utca-hosszan elnyúló, barakkszerű házak.

A kövér cseppekben hulló, langyos eső olykor apró szemű szitálássá változott, de egy pillanatra sem állt el, és az építkezésen dolgozó munkások vízhatlan overallja alá is befolyt; szelíden, de kérlelhetetlenül mosta testüket, míg a bőrük felpuhult, és fehér ráncokba gyűrődött, mint az újszülötteknek.

Az első házak a kapkodás ellenére gyorsan elkészültek, és a Nagy Eső nyolcvanhetedik napján a belvárosi kerületekben élő nők és gyerekek, a nyugdíjasok és a mozgáskorlátozottak beköltözhettek a priccsekkel bútorozott térbe. Mindenki egyetlen, ötvenszer ötven centiméteres kézitáskát vihetett magával, és mielőtt beszállt a csigákra szerelt kötélliftbe, át kellett adnia az élelmiszerkészleteit. A barakkokban biztonsági okokból tilos volt tüzet gyújtani, ezért a budai hegyvidékben tábori konyhákat rendeztek be, és hatalmas kondérokban onnan szállították mindennap az ételt és az ivóvizet. A tutajokon háromóránként váltották egymást a férfiak, és szolgálat után a hegycsúcsokon rakott máglyákhoz kuporodtak, mert az esőcseppek már az első órában a csontjukig hatoltak, és savként maródtak egyre mélyebbre.

végre történik valami

A kilencvennyolcadik napon erős szél támadt, és az addig meleg eső helyett borsónagyságú jégdarabkák hullottak. Közeledik a tél, mondogatták az emberek, nem mintha bármi értelme lett volna, hogy makacsul ragaszkodnak a megszokott évszakokhoz, de legalább úgy érezhették, végre történik valami. A hurrikánná fokozódó szél függőleges oszlopokat formált a jeges esőből, és víztölcséreket emelt ki a folyóból – a konténerházak acélszerkezetei nyikorogva himbálóztak, ahogy hozzájuk csapódott az irdatlan víztömeg. Az élelmiszeres tutajok sem tudták megközelíteni a házakat, így a lakók a vésztartaléknak félretett kekszeket majszolgatták.

A Duna még aznap éjjel megfordult. Később azt beszélték, a Vaskapu környékén támadt egy örvény, mások földrengést emlegettek, de a vihar zaja mindent elnyomott, a széllökésektől meg mindenkinek lassú és bizonytalan lett a mozgása.

A műszerek akkor már rég használhatatlanul berozsdásodtak a Nagy Esőben, és nem is lett volna senki, aki leolvassa, mit mutatnak. Az első sós hullámok hátán különös formájú tetemek sodródtak: a barakkházak ablakaiból óriási, kitárt szárnyú madaraknak tűntek, de a fejük nőre emlékeztetett, és hosszú, gubancos hajuk volt. Aztán másfajta lények érkeztek, hosszú csápokkal, hatalmas fogakkal, rezes pikkelyekkel – de mind élettelenül úszott a visszafelé futó folyóban. Ahogy a szél csendesült, a hegyekben rejtőzködő tutajosok ismét előmerészkedtek, hogy élelmet vigyenek a barakklakóknak. Evezőikkel lökték félre a bűzlő szörnyeket, és magukban fohászkodtak, hogy egyetlen élő példánnyal se találkozzanak.

Kömöz Gergely

A százhatodik napon az egyik barakk acéllába sikolyszerű hang kíséretében kettétört. A megbillenő házból sokan még időben átmenekültek a szomszédos épületbe, a többiek a vízbe hulltak. Néhányukat elragadta az ár, a szerencsésebbek megkapaszkodtak a közelben úszó tutaj köteleiben. Azonnal megkezdték a konténerutcák kiürítését – a lakókat napokon át hordták a tutajok az egyre zsugorodó szárazföldre. A hegycsúcsokon kifeszített ponyvák alá zsúfolódtak az emberek, és igyekeztek minél közelebb kerülni a máglyákhoz. Sokan a vízparton álldogáltak, és uszadékfára lestek, hogy legyen mivel táplálni a tüzet. A korhadó ágakkal körberakták a máglyákat, hogy a fadarabok valamennyire kiszáradjanak. Horgászásra senki nem gondolt, mert a sóssá lett folyóban minden élőlény elpusztult, és orrfacsaró dögszag terjengett a víz felett.

a visszafordult folyó

Az egykori konténerlakók a hegycsúcsokról figyelték, ahogy a barakkházak egymás után omlottak össze – a sós víz az oka, magyarázták egyesek tudálékosan, az kikezdi az acélszerkezetet is, de a sóra nem számítottunk, hiszen ki hitte volna… – ilyenkor rendre elhallgattak, nem fejezték be a mondatot, mert valami néma megállapodás szerint senki nem beszélt a visszafordult folyóról, csak az időjárást szidták, mintha a közel négy hónapja tartó, folyamatos esőzés még észérvekkel megmagyarázható volna.

Az eső a száztizenhetedik nap hajnalán állt el, szinte varázsütésre, és ahogy az emberek kitódultak a ponyvák alól, a vízpárán át homályosan hunyorgó fény szétfutott a végeláthatatlan víztükör felett. Később többen állították, hogy a Duna akkor hosszú perceken át nem folyt se a Fekete-erdő, se a Fekete-tenger felé, csak elterült lustán, nyugodtan, mozdulatlanul.

felső kép | Dobrovits Ádám. A Worldpress Photo 2011-es kísérőrendezvénye, a Duna Kiállítás keretében bemutatott fotók.