Horgas Béla

KABÁTBA BÚJTAT

1994 november

KABÁTBA BÚJTAT
Levendel László emlékére

haldoklott még már haldoklott mikor egyszer
valami telefonba dőlve azt találtam mondani
egy barátnak bizalmasan mintha véletlenül
találtak volna rám a viseltes szavak hanyag
tartásban sétafikáló műrostos konfekciók hogy
,,fantasztikus pasas” aztán már rájárt a szám
mert kellett a klisé visszajártam rá és járok —
mikor a haldoklásban annyira előre haladt már
igen ő haladó volt világéletében ment előre
hogy üvegpohárban ujjnyi tejet úgy emelt
mintha mázsákat fekete zsákban hiába voltunk
ott fölfokozva egy térben napokig a család
mint odú és színpad a játéktér kiárad
előre-hátra a méretlen időben a karóráját nézte
minduntalan mintha késne nem lehetett
nem látnom hallanom 73-ban Londonba menet
világlátó turistaként az elhatározott ütemet
ellenőrizve szinte kétségbeesetten állapítja meg
a Zsiguli kormánya mögött és hátravillan ránk
tíz perc késésben vagyunk sietünk e tájon húz
lök örökös ,,után” riadtan úszunk fej-fej mellett
ebben az árban az árát mindenki megfizeti
milyen fantasztikus történet ez ahogy apám is
újra meghalt vele de a meghalásról semmit se
mond csak megismétli a történelemnek nevezett
férges fortyogás az intim szuszogásokkal együtt
szól most és hallom lépteinket a Városmajorban
1961-ből a mondatokat szeretete erejével
próbál rávenni várjak ne házasodjam még össze
a lányával várjunk nem vártunk féltett igen
féltékenyen vadul s mikor az a harmincegy éves
férfi aki karolja s utolsó légvételénél vele van
még magzat volt ő talpig vörösre rémült üvöltött
(idáig hallom) hogy a nádszál nő kihordhatja-e
vagy eltörnek mind a ketten aztán telt
múlt a telhetetlen vágtatott a család csodáim
nőtt és belső terei sötéten fényesen járatokkal
borotvaélen táncoló árnyainkkal átizzadt
lepedőkkel fogcsikorgatás-viharral szorítottak
össze és föl-fölfeszültünk ez a fantasztikus
pasas a tolerancia intoleráns bajnoka volt s
hogy nem lőtték le a bori haláltábor menetében
hogy nem akasztották föl ötvenegyben
hogy helye volt Monoron és ő elfoglalta azt
hogy nem sodorta el a politikai szalonok huzata
hogy közvetítő összekötő ó igen bal összekötő
próbált lenni egy csapatban ami sohasem volt
csak az álmok (s lesznek helyette bálok világ-
kiállítás a Vakegérben drogok mindig ugyanaz
nyár van de a városra fekete hó havaz hörög a
medicina hiénája ego-ürülékét papírra hányja-keni)
hogy mentő maradt végül hajléktalanok mentora
az orvoslás dimenzióiban megnyílt távlatok
űzöttje futóbolondja szinte izgága művészek
gyógyítója és gyóntatója elefánt a piperék közt
s bejáratos a megalázottak okádékos bugyraiba
sarkában a kétellyel hogy kell-e szabad-e
és mire valók a végigharcolt intervenciók mire
de nem ez sok ezt soha ezek az én árnyaim
bár mind-mind tárgyszerű most partforma látom
ahogy haladok a magam szavainak árján és
azt próbálom megérteni hogy mi az a fok ahova
ötvenhét évesen jutok az a szövedék az a szál
ebben a fantasztikus családban amit sodrok és
sodor ebben a rémségeket vicsorgó tündérfényekkel
izzó 1994-es évben mit tanulok? ebben a
horpadt dobokon doboló kiégett térségben
a magyar nyomorúság cifra évadán szalmaüszkök
láttán a lázas és földarabolt Európa mélyén
vagy szélén ezen a fuldokló földgolyón ami
Hozzá hasonlatosan fantasztikus és szintén
halad meg forog és kotog hát hova ódalog hő
haldoklott még mikor ellopták gödi háza elől
az autóját az ásító ügyeletes rendőr kérdez
egy vidéki villa koszlott bútorai csipogó-krákogó
készülékek közt a félszemű számítógép billentyűit
vak madárként csőrével csapkodó bácsika
mutatványára várunk a klaviatúra bedöglik
a forgalom is bedöglik Dunakeszinél új benzinkút
épül s végül a feljelentés is meglesz a verset is
beütöm a gép kiírja (én írom) a nyolcvanadik
sorban járok sorban járunk erőlködéseink így
szakítanak formát nem nómenklatúrát azt remélem
az irodalom csak héj s bár benne élem dalaiban
sok fájdalmam oda menekítem onnan visszakapom
most csak a semmi szipákolását hallgatom dadogok
nem tudom mi a halál az élet része
ő a sajátját élte halta még nem akarta
erős: suttogta alig hallottuk erős
ujjnyi tejjel a reszkető pohár kérdezgettük
mi az erős a ventilátor talán? én vagyok
erős és mosolyra húzta száját ujjait ökölbe
jelezte még hogy ellenáll az ellenállhatatlannak
szembefordul vele mutatta a fia
és a fiam közt halt meg a paralelák képek
mint ijesztő vigasztalások bemozdulások átfedések
a való mint valószínűtlen színeit sebesen ölti
veti az őszi orkán torka rekedtre kiabálja magát
s mint kabátba bújtat az elmúlás hasonlataiba