Horgas Béla

HÁROM PAPUNDEKLI-DAL

1989 ősz

HÁROM PAPUNDEKLI-DAL

A móri parkban

A móri parkban egy napon
süttetem semmi kalapom,

mopedek zúgnak, Trabant és Lada,
aranyeső alján ultrakék ibolya,

öt nyugdíjas rózsabokrokat csetteget,
szemben a kastély udvara kövecses,

mocskos overállban most gyulladt szemű,
bakancsos cigány kaffog át,

lány lóbál szódásüveget, arcára
robban a rágógumi bombája,

szobrot néz két szovjet kiskatona,
az emlékmű sisakos és puskás,

a fiúk arca tatáros-pattanásos,
böngészik a bevésett évszámot,

,,nyugosznak ők a hős fiak
dúló csaták után” a felirat

s ötszáz fő ábécébe szedve,
dől a meleg, az idő kedve

nyárias és mutatja a tábla,
gumit lehet centírozni itt,

az áprilisi árnyak ritkás erdeje
zöld padokkal van tele,

hogy mit ülök itt, gondolom,
tekintetem légy a bronzsisakon,

a koronán, az almán és a tőrön,
ezt az idillt szét kellene törnöm,

a cementházak rondácska nyája
ümmögve bámul a fülledt délutánba,

szódásüveg a lánnyal visszatér,
mopedektől zümmög, ez a Lenin tér,

helyéből porszem ki nem billen,
medrében tartja ember, isten,

ütődött mosoly fűn, fán és falon
a móri parkban egy napon.

hb2

Véletlen este

Ez tegnap jutott eszembe, este.
A Csengery utca céljait kereste

bóklászó sárcipőim alatt, fázott,
az Oktogonon égtek furcsa lángok,

és zümmögtek is, vártam a villamosra,
kattant a lámpa zöldre és pirosra,

voltam mint versben, nyers ég alatt,
és fejemben a horpadt drótkosarak

jártak, a közért, hova el-eljárok,
jelenetek és eszmefuttatások;

egy késes eladó reszketeg nénit mustrál,
ott toporgok lenn a joghurtoknál,

tejtócsa kék műanyag-lavórban:
a való, gondoltam, mennyire valótlan,

áttetsző, ahogy a véletlen este
visszalök a sivárságtól sárgálló üzletbe;

az alkonyi utcák lúdbőrző gyöngédsége
belesimult a fénybe vagy a szélbe,

színeket láttam, nem is színek voltak,
a sínek és a talpak eltűntek alólam,

maradt a sajgás, valami sajtszag áradt,
ültem a 6-os kígyózó akváriumában,

lebegtünk, keresztben ezüstlött a Duna,
úszott benne torony és kupola,

a koszlott boltot lassan megszerettem,
nagypéntek volt; ki a kereszten

meghalt, gondoltam, arra intett,
a jelentéktelenre vessük szemeinket;

a Moszkva térig mentem, ott leszálltam,
a húsvéti harang jött utánam

s valami kétség, hogy amit gajdolok,
kinek ezek a rőzsés féldalok?

hb3

Rossz pillanat

Galambok és szemét, odalökött papírpoharak,
s megemésztetlen utasokat

okád a metró ki a térre, újra elnyel,
mohás napsütésben a város csupa sebhely,

pattogzó fényei mint a vakolat,
leperegnek síró papírpoharak,

délelőtt van, a meszes csontok mind kalapálnak,
az alumíniumbódék undora hullámokban árad,

téglapor tódul, a lég szivacsos,
kibújik-bebújik, sárgul a villamos,

állsz ott, motorcsörgés, az is egy pohárban,
két ponty űzi egymást már halálra váltan,

százkilós asszony szatyrából kinéz,
hasuk körül véres újságpapír-kötés;

poharakra lép hasadt, fekete bőrszoknyában
egy létralábú nő kopog el, fölül már ruhátlan,

alul az aszfalt elefántbőrre vall,
dőzsöl elgázolt poharaival,

rossz pillanat ez, tudod, majd söpörnek,
kitetszik így a tájból mint többlet,

mint ráadás, a papírpoharak árvasága,
most hamuszemű gőggel egy kőkaszárnya

visszhangos rémülete szirénázik, oly rakomány,
hogy elsápad fönn az égi hodály,

s a szőrtelen budai hegyekből jéggel töltött hajók,
megjönnek a viharszaggatta vontatók,

törni, zúzni szeretnél te is, mint a ragály
tapad rád a pusztítás, a halál,

holott a Hang még gyöngédségre int:
próbáld az öltözetlen kékség nótája szerint.

kép | Corinna Kern, lensculture.com