HOMÁR

„Hát ember vagy te?” – üvölt magánkívül a matematika-tanárnő, és hozzám vágja a tintásüveget, tele tintával, a fekete lé belecsurog a számba, szörnyű érzés, fáj az állkapcsom, a tintatartó kirepül az osztályból, mit válaszoljak? A tanárnő könnyezik dühében, a bűnöm nagy, semmit sem tudok az aránypárokról. A Harcban a Sátánnal című könyvben olvastam, hogy Luthert gyakran látogatták ördögök, imával űzte el őket, de ha makacsul nem mozdultak, feléjük hajította a tintatartóját, ezt nem bírták elviselni, jajgatva eliszkoltak, hujjhahujj! A matematika-tanárnő kicsit őrült, de zseniális. Gyönyörű matematika címmel tart előadásokat, könyveket ír és évtizedek múlva fő-akadémikus lesz belőle. Kedveljük őt, a tanórákon kívül felnőttként kezel bennünket, hetenként egyszer szemináriumot tart az érdeklődők számára (1947-et írunk) Bebel Ágost Ferdinánd A nő és a szocializmus című művéből. A nő a múltban, a jelenben és a jövőben. Némely rész különösen megmozgatja a fantáziánkat. „Azoknak a nőknek, akik társadalmi helyzetük folytán szabadabb életet élhetnek, többnyire egyoldalú és felületes a műveltségük, s ez az örökölt női jellemvonásokkal párosulva erősen kifejezésre jut. Általában csak külsőségek iránt van érzékük, csak a tánccal meg a cicomával törődnek; életcéljukat elrontott ízlésük és buja szenvedélyeik kielégítésében látják.” Tanárnőnk elmagyarázza, miből áll a buja szenvedélyek kielégítése: reggel pezsgő, szarvasgomba, kaviár, habfürdő, kilovaglás, ebédre fácánpecsenye, parfé, délután bridzs, libamájas szendvicsek, este csiga, homár, bálok és bárok, ópium és rulett. A homár hangzik a legbujábban, ezzel kapcsolatban több információra vágyunk, de csak annyit tudunk meg, hogy páncélos kedvenceink családjába tartozik. Ez kedvünket szegi: a háború még túlságosan friss élmény.

Ha nem vagyok ember, akkor mi vagyok?
valahogy elvergődtem
Az aránypárok tudománya bonyolult, Karinthy is belebukott, felnőtt korában sem tudta megfejteni, hogy ha tizenkét köbméter bükkfa öt és fél nap alatt ég el kilenc kályhában, akkor hány nap alatt ég el kilenc köbméter bükkfa tizenkét kályhában. Én nem tudom, hogy evickéltem át a bükkfákon, valahogy elvergődtem, bár továbbra sem tudok semmit, kivéve az aránypárok aranyszabályát, azt, hogy a „kültagok szorzata egyenlő a beltagok szorzatával”. Ez valahogy jópofának tűnik, mintha érteném. Arány-párok, arany-párok. Úgy döntünk, titkos társaságba tömörülünk. Öt beltag, öt kültag, tanítás után ismeretlen házak udvarában a Haláltánc balladát szavaljuk, őrült dolgokat írunk a falakra, telefonviccekkel hülyítünk ismeretlen fiúkat. Ez a mi vad korszakunk. Anyám intőt ír: „Tudatom a tisztelt osztályfőnöknővel, hogy leányom fél kettő helyett rendszeresen hat órakor jön haza az iskolából…” Mi, akik belül vagyunk, gonoszságból, néha kizárjuk a kültagokat. Néhányan ilyenkor sírva fakadnak. Sírjanak, mondom aljasul. Én is sírtam valamikor.

Hatéves voltam, intézetben nyaraltam a nővéremmel, volt ott egy összeszokott csapat, ha kiállom a próbákat, ígérték, bevesznek maguk közé, addig én leszek az egyetlen kültag. Kemény próbák vártak rám. Sötét éjszakán egyedül az óriás kertben szentjánosbogarakra kellett vadásznom, susogtak a fák, valami mozdult, valami surrant, rettegtem a gonosz Nyugati Boszorkánytól, mégis összeszedtem a lámpácskákat, hogy mért van szükség erre a vadászatra, azt nem mondták. Sepregettem. Felmostam. Míg ők a Balatonban mulatoztak, én a parton őriztem a homokvárakat.

cbsnews.com

Akkoriban Óz-mánia dúlt, a bandavezér Dorothynak mondta magát, ha kiérdemlem, mondták, én lehetek Toto, a kutyája. Hát négykézláb mászkáltam, gyakoroltam az ugatást, szolgáltam. A tűz, a víz, a hallgatás minden próbáját kiálltam, ők mégis pökhendi pofákat vágtak, és nem vettek be maguk közé, nem és nem. Sírtam. Sírtam. Az egészben az volt a legrejtélyesebb, hogy a bandavezér hasonlított rám, illetve én hasonlítottam őrá, egy zöldkockás dirndli volt a kedvenc ruhánk és a nevünk is – keresztnév, családi név – azonos. „Persze, hogy utál téged. Mindenki utálja a hasonmását. Elbizonytalanítod” – mondta az egyetemista lány, aki felügyelt ránk, és egész nap az Álomfejtéssel a hóna alatt mászkált. A Minderwertigskeit-komplexusról zagyvált valamit, nem értettem, mit. Akkor még nem léptünk be a háborúba. A következő évben beléptünk, jött némely szörnyűbb kitaszíttatás.

Időmúlás.
mindig többen szorulnak kívülre
A tintásüveg, amelyet matematika-tanárnőnk hozzám vágott, idő és tér korlátait felrúgva, a végtelenben száguld tovább. Emberek, ne higgyetek az aránypárok törvényében! Ez csak illúzió, az elnyomott teremtmények sóhaja, a lelketlen körülmények lelke, mondaná az ifjú Marx. A kültagok szorzata és a beltagok szorzata nem egyenlő, egy kisgyerek is tudja, hogy mindig többen szorulnak kívülre, mint ahányan belül vannak, így van ez a mítoszok kora óta.

Én meg bandukolok a sárga téglás úton, talán szembejön a bandavezér, a hasonmásom, ha igen, rákiáltok: „hahó, mindig csak toronyiránt Smaragdváros felé!” Ha pökhendi pofát vág, rászólok: ne rettegj, a gonosz boszorkány elolvadt, légy cool, Ding Dong, the Witch is dead!

felső kép | motionpictureimaging.com