Hollós Máté

PÓKFONÁL ÉS KŐRE KŐ

2011 november

PÓKFONÁL ÉS KŐRE KŐ

A komponált zenében szinte ősinek nevezhető játék a motívumok „forgatása”. Egyrészt ugyanannak több oldalról körüljárása, másrészt az azonosság elrejtése, amolyan bújócska: mikor találsz rá, hogy ugyanazt hallod, csak rákmenetben visszafelé vagy épp képzeletbeli tengelyre tükrözve, a domborúját homorúnak érzékelve és viszont. Horribile dictu, ezek ötvözetét: ráktükör menetet. Ezt nem az „okos” huszadik század találta ki, csak favorizálta, ám ott volt már a reneszánsz egyes mestereinél, ott Johann Sebastian Bach fúgáiban és megannyi más helyen. Ez a játék többnyire a konstrukció fortélya: mesterségbeli ügyesség, a zene-épület szerkezetének fineszes tervezése. Az alkotói virtuozitásra csettintünk, s örülünk, ha meghalljuk a papíron világos, de a zenei szövetben akusztikusan néha elhomályosuló megfordításokat.
mit is mesélek itt
Ritka eset, amikor egy inverz lelki hatást kelt, kivált ha katartikusat. Erre találunk példát Beethoven utolsó előtti zongoraszonátájában, a 110-es opus-számú Asz-dúrban. Zenetörténészek dolga annak latolgatása, hogy az 57 évet élt komponista 51 éves kori alkotása késői mű-e, de biztosan a klasszicizmus nagyon késői, a romantikába mélyen beleereződő darabja. Ez az a szonáta, amelynek első tétele szinte vázlatszerűen vonja párhuzamba a múltat, valamint a jövőt formázó jelent. Akkordikus főtémája akár egy korál – nem a 18. század stílusában, de annak szellemére utalóan –, majd ugyanazokkal a harmóniákkal egy éneklő dallam alárendelt kísérettel: a 19. század szöveg nélküli dalaként. A közösségi zene helyébe lép az egyén hangja. A második tétel scherzo: az az energikus, feszült muzsika, amely nemrég a könnyed menüettből fejlődött táncolhatatlan, sőt, nemcsak lépésben, hanem lélekben is botlasztó kőgörgeteggé. De mit is mesélek itt menüettről? Hiszen ez a scherzo páros lüktetésű!

fuga1

flickr.com

A hagyomány határait áthágó pillanatok barokkot idéző recitativóban keresik a megtisztulást. Közben merész hangnemi kitéréssel egy egyre sűrűsödően, majd ritkulóan ismétlődő hang szigetéhez érkezünk: ezt a sűrűsödést-ritkulást legközelebb Bartók Zenéjének 3. tételében halljuk viszont… De itt csak felemelt mutatóujj ahhoz, hogy Bach János-passiójának „Es ist vollbracht” áriája idéződjék elénk. Tűnődhetünk, mi az, ami Beethovennél „elvégeztetett”? Hiszen ez a szonáta nem Jézus Krisztus szenvedését énekli meg. Beethovenét vajon? Az emberiségét? A zene múló korszakáét? Nem erről bölcselkedünk itt most.
a fúga a múlt
Mialatt mindez átfut gondolatainkon, a tétel az asz-moll mély depressziójába süllyed. Egyetlen szólamra csupaszodva szinte elhal. Ám ebben a pillanatban halkan éled egy téma. Nem cizellált. Nem fantáziadús, nem választékos. Az elsősegélyre szorulónak vizet adunk, nem kérdezzük, parancsol-e bele cseppnyi citromot, cukrot. Háromszor kvartot ugrik föl a téma, majd lépésekben aláhajlik. Ezt azután imitálja, fúgát épít belőle. A fúga a múlt. A barokk monumentalitásának kifejezését szolgálta. Aki azóta fúgát írt, többé-kevésbé barokkizált. Ez itt azonban nem a múlt század hangja, ez Beethovené, még e csupaszságában is felismerhetően más, mint az elődök kifejezésmódja. Hiszen a barokkban hogyan is tudott volna szubjektív lenni egy fúgatéma? Traverz volt, amelyre homlokzatot, erkélyt emeltek. Test volt, amely érzékeltethetett hangulatokat, de a barokk a lelket nem az ellenpont e legmagasabb fokával zendítette meg. Beethoven fúgája Op. 110-es Asz-dúr szonátájában a vert helyzetből feltápászkodó ember zenéje, akit hevíthet bár transzcendencia (a 6/8-os lüktetésben megbúvó hármasság emlékeztet is erre), az előbbi három tétel (azaz két évszázad) terheit viseli, s azokon a terheken akar felülkerekedni.

Küzdelme vajon győzelemre viszi-e? Dúsul a ritmikus textus, oktávvá vastagodnak a fúgatéma hangjai, de diadal sehol. Inkább kettősponthoz érkezünk: Asz-dúrunk dominánsán – azon az akkordon, amely leginkább vágyódik a hangnem alap-hangzatára oldódni – kimerevedik a kép, s félhang csúszással más, a hangnemünkből messzire ágazó dimenzióban találjuk magunkat. Itt (g-mollban), ahol még nem jártunk, ismét elénk úszik az „Es ist vollbracht” téma. Szekundok sóhajtoznak, fájdalmat sugalló félhanglépések, -csúszások útjelzők egyértelműségével adják tudtunkra, hogy az iménti fúga-feltápászkodás kísérlete nem sikerült. Az ütemek súlytalan tizenhatodain ziháló akkordokon keresztül érkezünk legutóbbi g-moll hangnemünk dúrrá kisimuló, kifényesedő ikertestvéréhez, amelyben viszonthalljuk fúgatémánk tükörfordítását.
a titok
Innen élénkül a zene, az öröm aprózott hangjai elszaporodnak. Nem mesélem el, mi történik még a zárótételben. Kérem, hallgassák meg. Élményeket ígér az is, amiről a szavak megvilágító – de a zene nedveitől megfosztott – erejével próbáltam beszélni. Amit nem lehet – és talán fölösleges is – verbalizálni, az a titok. Az, miként tud egy ereszkedő, rezignált téma elvezetni oda, ahová robusztus léptek hiába igyekeztek. Lírai merengés pókfonala azon túlra, ahol kőre-kő oszlopok reggelre leomlottak.

A fúgatémát ahogy megfordította…

 Az Ahogy megfordította című összeállításból
Felső kép | Vaszilij Kandinszkij: Fúga