Lackfi János

HIÁNYZÓ LÁNCSZEMEK

A találékony és a hasznos elme [2011 augusztus]

HIÁNYZÓ LÁNCSZEMEK

Biztosítótűk, riglik, körömcsipeszek, gyógyszerlevelek, cipzárak, golyóstollak, cipőkanalak, tűbefűzők, fültisztító pálcák, patentek, gemkapcsok, tiplik, hegyezők, kulcskarikák, ruhacsipeszek vesznek körül mindannyiunkat ­– a kiapadhatatlan és magát a legkörülményesebb helyzetben is feltaláló emberi lelemény dokumentumai. Gyakorta fogalmunk sincs, kinek a szellemi huszárcsínye rejlik egy-egy olyan forma vagy funkció mögött, amely milliók és milliók életének jellegzetes és szerves része. Vajon nevesített szabadalmakról van-e szó, vagy az emberiség „kollektív bölcsességéről” a köztulajdon bizarr változatáról? Tudjuk, nem csekély horderejű licencek is nemegyszer kallódtak már el felbontatlanul hivatali fiókokban. Charles Cros sanzonszerző és szimbolista költő, Rimbaud és Verlaine barátja, magánszorgalmú csodabogárként feltalálta a hangrögzítés módját, és a színes fényképezést is. Edison és Hauron licencét megelőzve adta be mindkét szabadalmi kérelmet a Francia Tudományos Akadémiára, ahol fiókba süllyesztették a „bolond poéta” levelét, Cros pedig a jól bevált művészrecept szerint nyomorogva végezte be életét.

hajmeresztő ötlet

Másokat, akik jókor vannak jó helyen, egy-egy szerencsés pillanatban érkező ötlet röpít az óriáskerék magasába. A gyúelegy évtizedek, talán évszázadok óta készen áll, a szikra ellenben mintha csak a véletlen műveként pattanna elő a semmiből. Egy svájci vadász bosszankodva tépdesi ruhájából és kutyája szőréből a belegubancolódott bogáncs-horgocskákat, mígnem azok szívóssága szöget üt a fejébe. A jóembernek az a hajmeresztő ötlete támad, hogy a makacsul ragaszkodó természet eme túlélési stratégiáját érdemes volna emberi használatra is „ lekoppintani”. Így indul a tépőzár létrejöttéhez szükséges képzettársítások láncolata. Egy ausztrál kerttulajdonos téli reggel bekapcsolja spriccelős öntözőjét, amelyből a megkásásodott víz fehér hab formájában tör elő: íme a műhó-készítés eljárásának első fázisa, a majdani hóágyúk seregének őse.

Észveszejtő elgondolni, hányan és hányan követték azóta az anonim vagy nevesített feltalálókat, és ebben a pillanatban is hányan kattintják a patentet, reccsentik a tépőzárat, csippentik körmüket vagy használják, mint most én is, a klaviatúrát, amely, bár áttételesen, mégiscsak annak az utolsó eresztékéig fából készült írógépnek a rokona, melyet egy Mitterhofer nevű tiroli asztalosmester alkotott a 19. század közepén. Igaz, más források szerint az írógépet vagy ötven alkalommal feltalálták, így az igazán használható, szériagyártható prototípus kitalálója, Christopher Latham Sholes a valódi ősatya. Ezekbe a huzavonákba a szenvedélyes igazságkeresés mellett gyakran nemzeti büszkeség is vegyül – egy közelmúltban készült országimázs-film szerint a helikoptertől a golyóstollig, a hologramtól az automata sebváltóig minden-minden hazánkbeli elmék szüleménye.

„Nem néhány magányos szikrából pattant ki az ember világa. Mindenkinek megvolt a látomásos pillanata, csak az a baj, hogy visszahullunk a hic et nunc birodalmába” – jelenti ki Julio Cortázar Sántaiskolájának hőse, aki képtelen alkalmazkodni az élet kisszerűségéhez. Ezek szerint mindannyiunkban ott lakozik a zseb-géniusz, csak a mindennapok sarával küszködve ritkán villan elő a fénye? (amúgy Kosztolányi nevezte az öngyújtót zseb-Prométheusznak.)

Ki nem ábrándozott gyerekként az őskori társadalmak viszonyairól, elképzelve, amint az első embernemzedékek egyik bátor tagja, félelmét legyőzve, megragad egy lángoló, villámsújtotta ágat, és megszelídíti a tüzet?! Egy másik pedig dohogva kikotorássza tűzbe esett nyershús-pecsenyéjét, s mindjárt kulináris forradalmár lesz!

a feltaláló és a művész

Apollinaire szerint az emberiség első szürrealista tette a kerék feltalálása, hiszen az látszatra kevéssé hasonlít a lábra, amelyet helyettesíteni hivatott, funkcióját tekintve azonban pontosan arra, vagyis helyváltoztatásra szolgál. A festő Henri Matisse pedig úgy fogalmazott, hogy a modern művészetet éppúgy nem kellett létrehozni, ahogyan a repülés pionírjainak sem kellett semmit „feltalálniuk”. Vagyis a feltaláló és a művész elsősorban a természeti és művészeti összefüggésekre fogékony, ráismerő ember, és csak másodsorban „homo faber”. Egy finn költő még radikálisabban gondolkodik: szerinte a verset nem fabrikálni kell, hanem megtalálni, akár az erdőben a gombát. Ellentmondani látszik ennek Gottfried Benn aranyköpése, hogy „a vers nem születik, hanem csinálják”.

Ez azonban már a „hiányzó láncszem” meglelése utáni, következő munkafolyamatra vonatkozik, hiszen egy alaptörvény felismerésével a munka nem fejeződik be – akkor kezdődik csak igazán! Hosszú út vezetett a kerék felfedezésétől Henry Ford műhelyéig, és a félig elszenesedett hústól a Hilton konyhájáig – de bennünket most elsősorban a kezdet misztikus pillanatai érdekelnek.

Minden alkotó-agyaló ember ismeri a tudati borzongást, idegviszketést, amely egy-egy jobb ötlet megszületésének melegágya. „Mocorog bennem valami” – mondjuk, noha mindjárt beugrik Karinthy Frigyes ifjú tehetségnek szóló intése: „vigyázzon, fiam, nehogy a galandféreg legyen az”. Egy szakmájára nézve költő és informatikus, tehát „hasadt tudatú” barátom állítja, hogy a jó programozási megoldás „bekattanásának” módja hasonlít a versötlethez – és viszont. A barkácsoló homlokára csap, és megoldja, miként lehet a garázstetőt legbiztosabban a szemöldökfára erősíteni. A jogásznak beugrik egy paragrafus, amelynek kiegészítő cikkelye alapjaiban rengeti meg a bonyolult perépítményt. A matematikus felfedez egy egérutat, és túlburjánzó egyenletét lényegesen leegyszerűsíti. Gábriel García Márquez pedig állítja, a Száz év magány megírása szinte gyerekjáték volt, miután tudata mélyéről végre felmerült a kezdőmondat: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” Szép és elegáns, immár klasszikussá érlelődött regénykezdet, annyi szent, de a csuda tudja… a keletkezés titkát illetően mintha mégsem magyarázna meg semmit. Sehogy sem férkőzhetünk közelebb az origóhoz. Honnan jön a géniusz? Isteni adomány? Villamos vezetékei vagyunk-e az égi szikrának, vagy mi generáljuk azt valamely magasabb, de mégiscsak koherens fizika törvényei szerint?

A dalszerző Tom Waits nyilatkozta, hogy egy ízben éppen autóval suhant a sztrádán, mikor hirtelen ismerős érzés környékezte meg – elhessegethetetlen rovar döngicsél így az ember fülébe, sehogy sem lehet lecsapni. Hát persze, egy daltéma, és nem hagyja magát, be akar férkőzni az alkotói tudatba, kellemkedik lerázhatatlanul. Waits alig tudott vezetni a kínzó jelenléttől, kénytelen volt leparkolni, és égre emelt tekintettel szózatot intézni a kedves ismeretlenhez: „nézd, akárhonnan jöttél is, most rossz helyen, rossz időben kopogtatsz. Se tollam, se ceruzám, se papírom, egy nyamvadt diktafon sincs nálam, hogy rögzíteni tudnálak, úgyhogy nagyon szépen kérlek, szedd a sátorfádat, és eredj máshová, keress magadnak másik zenészt, mondjuk Leonard Cohent vagy tudom is én, kit, csak engem hagyj békében!”. A kósza démon pedig fogta magát, és elröppent, nem volt gond vele többé. Egyszóval egy ötletszikra tolakodása éppoly kínzó lehet, mikor nem állunk készen a fogadására, mint a hiánya, amikor egy probléma megoldásával kínlódunk, s érezzük, hogy szinte karnyújtásnyira vannak az „összetevők”, mégsem tudnak megfelelő rendbe illeszkedni, s nem klappol a dolog.

a villámló felismerés

No, de vissza a kiindulóponthoz: valóban bárki életében léteznek a villámló felismerésnek ezek az átizzító, átlényegítő pillanatai? Minden viszonylag értelmes, érzékeny ember szállást ad időnként a géniusznak, még ha öntudatlanul, talán önmaga számára sem érzékelhetően? Persze, a hiányzó láncszem-pillanatok, ha nem társul hozzájuk megfelelő tudás, elvillannak az éterbe, kialszanak és az eufória puszta emlékeként már csak a nagyszerűség elvesztésének sajgó emléke marad utánuk – a mélabú.

Ha a tépőzár feltalálója nem szövetkezik gyakorlatiasan egy nagy anyagismeretű textilkereskedővel, és nem kísérletezik ki közösen a „horgos-hurkos rendszerek” legyártásának módozatait, nos, akkor a bosszús vadász emléke és képe aligha marad meg az utókor emlékezetében. Barátunk egyszerűen kitépdesi, kidobálja a bogáncsmaradványokat, mint annyi más vadonjáró, majd karszékében rágyújt egy szivarra, és megiszik egy pohárka erősebb fajta italt. Belesimul, vagy ahogy Cortázar fogalmaz, „visszahull” a hic et nunc kisszerű köznapiságába.

Ha viszont emberlétünk maradandó, tömény párlata ez a fajta izgalom, ugyan miért nem rezgünk állandóan az invenció maximális fordulatszámán, miért nem csapdosnak körülöttünk a szüntelen kreativitás hatalmas lángnyelvei? Talán mert a pillanatnyi ihlet szikrázó terében könnyen kiég az ember, vagy mert ha elvégzendő, aprólékos munkája helyett egyik kisüléstől a másikig szaladgálna, végezetül egyiket sem tudná (bármilyen kiábrándítóan is hangozzék ez) hasznos munkára kényszeríteni, működő rendszer részévé integrálni. A rendszeralkotó, a szárnyalásait megszelídítő ember cseppet sem alábbvaló a fellegjárónál, általában afféle „nyerő párost” alkotnak ők ketten, amilyet gyakorta látni egyes krimik egymást kiegészítő nyomozói esetében. Sokszor egy fedél, pontosabban egyetlen koponyatető alatt is lakozhatnak, hiszen pusztán „szikraemberként” a feltaláló elme sem működhet, kénytelen rögtön műve megvalósításán törni a fejét. Ebbe bukik bele Cortázar regényhőse is, mert a valósághoz alkalmazkodást megalkuvásként fogja fel.

Miképpen értelmezhetjük azonban a „hasznosság” fogalmát annak veszélye nélkül, hogy sekélyes utilitarizmusba, a zártláncú termékbemutatók, a makulátlan mosóporreklámok és a kérlelhetetlen pénzhozamok szűkös és egyirányú járataiba szorulunk?

A tépőzár előbbre viszi az emberiséget – és Mona Lisa mosolya? Hát Mona Lisa Duchamp-féle bajsza? A mosoly maga a (szabálytalan és megfejthetetlen) szépség, a bajusz pedig jól eladott gyerekcsíny? Vagy előbbi a konvencionálissá kopott művészeti ikon mintapéldája, utóbbi pedig a szamárfület mutató szabad szellem kitörési vágya a rákényszerített kánonok rabságából?

szeszélyes formák

Szeretném olyan evidensnek, egyszerre működőképesnek és őrületesnek látni a „mennyei távíró” üzeneteit fogadó és világunkba plántáló alkotó képzeletet, mint amilyennek a fantaszta „kinetikus szobrász”, a holland Theo Jansen mozgó konstrukcióin látjuk. Csontvázhoz hasonlatos, soklábú, szárny-vitorlákkal felszerelt gépezetei abszolút környezetbarát építmények, működésükhöz szélenergia szükséges, semmi más. Jansen a tengerparton él, mert csakis ott adott a művészi masinái „életét”, vagyis állandó mozgásban maradásukat garantáló tartós szél járás és egyenletesen sík terep. Számtalan lábú-karú-csápú műveit elképesztően szeszélyes formák, egyszersmind aprólékos mérnöki megvalósítás jellemzi. A szobrász igazán nem csőlátó képzőművész, de nem is egyszerű mérnök, hiszen találmányai sétálnak.

Úgy érzem, mégiscsak jobban mennek a dolgok, míg tudható, hogy Jansen szögletes és légies, amorf és antropomorf lényei a tengerről fújó szelet hasznosítva most is közlekednek számtalan gólyalábukon.

kép | Henri Matisse művei