Oberczián Géza

HÁTSÓ SZOBA

HÁTSÓ SZOBA

egy

Hangosan kiabáltam. Logikusnak vélt érveket üvöltöztem át a szobán, előregörnyedve céloztam feleségem sápadt arcába a szavakat. Villámló szemmel hallgatott, nem tudott a szavamba vágni, bezárkózott az arca mögé, remegett tehetetlenségében. Egyszerre felkapott valamit a közeli polcról és felém hajította, pontosan mellbe talált. Még jó, hogy nincs fegyvere, szíven is lőhetett volna. Mindenesetre elhallgattam. Lassan csillapodtak a hullámok, ő kiviharzott a szobából, az ajtó döngve bevágódott mögötte.
kár a szóért
Szokványos vitáink egyike volt. Időről időre kibuggyan belőlünk, mint háj a gatyából, ha nem is rendszeresen, de túl sokszor. Legtöbbször úgy kezdődik, hogy ő meg akar beszélni valamit. Amit már ezerszer megbeszéltünk és lezártunk. Kérem, hagyjon ezzel békén, higgadtan, nyugodtan magyarázom, hogy már nem időszerű, túl vagyunk rajta, kár a szóért, miért nem ülhetek itt a babérjaimon, csendben, ez tiszta őrület. Ő kitart, én is ideges leszek, ez a vége. Huszonöt év házasság alatt megszámlálhatatlan veszekedés alakult ki így. Védtelenek vagyunk egymástól.

Leültem, vártam, hogy normalizálódjon az adrenalinszintem, egyelőre szikráztak bennem az indulatok. Megint nem én kezdtem, visszhangzott a fejemben, folyton belerángat. Magáról megfeledkezett kezem azt a pontot masszírozta, ahol eltalált. Körülnéztem, mi volt az, egy kulcs hevert a padlón. Még sosem láttam, legalábbis egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Felvettem, semmi különös, olyan volt, mint bármelyik másik, nem kicsi, nem nagy, ezért nem is üthetett nagyot.

A viszonyom a kulcsokhoz vitatható. Rengeteg akad belőle nálunk is, van egy a kapuhoz, kettő a lakáshoz, van a külső tárolóhoz, a belső tárolóhoz (ahhoz lakatkulcs is), a kukákhoz, a kocsikhoz, a biciklikhez – gondosan elzárjuk magunkat az életterünktől, a dolgainktól, és másoktól. Hontalan magány. Minél nehezebb bejutni, annál biztonságosabb nekünk, vélhetnénk. Értem én, hogy ha ki akarunk nyitni valamit, ahhoz előbb be kell zárni, no de nem erősségem a dialektika. Bejutni szeretek, kint rekedni nem.
újnak tűnik
Forgatom a kezemben, méregetem a súlyát, a színe szerint acél, matt fényű, teljesen újnak tűnik, sehol egy karcolás, kopás, tolla sima, csak egy hosszanti mélyedés, semmi rece. Nem lehet nehéz bemenni ott, ahol ez a zár van. Elképzelni sem tudom, mit nyithat.

ob1

Kérdezem a feleségemet, de csak néz tanácstalanul: nem az enyém, mondja. Leteszem az éjjeli szekrényre, a dolgaimba merülök, lassan megfeledkezem róla. Telik a nap, ahogy szokott.
aludj csak
Éjjel felébredek, ki kell mennem. Félálomban tapogatózom a lámpa kapcsolója után, valami megcsörren. A kulcs, ismerem fel, kezembe zárom, hogy ne zörögjön. Végre megvan, kattintok, tompa fény borítja a szoba felét. Köntöst húzok, a kulcsot zsebre vágom. Feleségem motyogva kérdezi, mi történik, felébredt a mozgásra: aludj csak, minden rendben, nyugtatom. Szuszog tovább.

Kibotorkálok a lakás hátsó része felé. Tök sötét van. Lenyomom a kilincset, húzom az ajtót, nem nyílik. Hülyeség, nincs bent senki, hogy lehetne zárva? Tovább tapogatózom, ez az, megvan. Belépek, intézem a dolgom. A megkönnyebbüléstől lassan felébredek, tisztul az agyam: mi az a bezárt ajtó?!

Itt van mindjárt a mosdó mellett. Eddig nem volt ott. Beillesztem a kulcsot, simán elfordul, belépek. Alkonyi a fény. Közepes méretű szoba, mint a gyerekszobánk, a falak mellett jobbra-balra széles, plafonig érő polcok, zsúfolásig tele mindenfélével, áttekinthetetlen a rendetlenség. Szemben ablak, előtte íróasztal, karosszék, ráesik a beszűrődő derengés. Teleírt papírok szanaszét. Az én kézírásom. Por. Mindenütt. Még sosem jártam itt.

ob2

kettő

Tétován kezdem felfedezni a szobát. Otthonos, barátságos, van valami régről ismert hangulata. Akkoriban úgy hívtam, harmónia. Nagyon elhanyagolt, elnyűtt, avítt minden. A rejtélyek nem oldódnak meg könnyen. Mert rejtélyek vannak. Például az, hogy minden tárgy ismerős.
nem emlékszem
Az asztalhoz közeli polcról leszedegetek pár dolgot. Van egy doboz, tele fényképekkel. Alig látszik, mi van rajtuk, kifakultak, mint az emlékezet. Találok egy nagyítót is, olyan, mint a gyerekkori lakásunkban, anyám használta akkoriban. Felismerni vélem magamat, rokonokat, barátokat. Nem emlékszem, mikor, hol készülhettek. Félrelököm a képeket, kihúzom az íróasztal fiókját. Festékek, színes tinták, ecsetek, filctollak tömege. Te jó ég, minek mindez?

Az asztal melletti kisszekrényben levelek, megsárgult borítékok, feladó: én. Kiveszek egyet, nézem, összefolynak a betűk. Évek óta szemüveggel olvasok. Van is egy a levelek mellett, felteszem, pont jó. Talán azért van itt? Sok a talány. A levelet a katonaságból küldtem haza, ahol borzasztóan éreztem magam, sokat panaszkodtam. Az írás szerint viszont jó pillanatok is voltak, főleg azokat foglaltam össze benne. Ezeket elfelejtettem.

ob3

A szemüvegben megelevenednek a figurák. Kissé eltúlzott mozgással játsszák el, mi hogyan történt, életszerű, mint egy film. Felnevetek, nem értem az egészet, de akaratlanul is mosolygok, újranézem, majd megint és ismét, amíg bele nem fáradok. Olvasom a levél-filmeket, egyiket a másik után. Izgalmas történetek. Mind az enyém.

Micsoda furcsa éjjel. Micsoda különös szoba.
nem csalódom
Száll a por, felkavartam, mikor levettem a polcról azt a dobozt, szellőztetnék. Az ablak zárva, nem is lehet kinyitni. Mikor kinézek, békés alpesi tájat látok, havas hegycsúcsok között szűk völgyet, középen folyó rohan, zúg a sziklák között, felismerem, Ausztria, túráztam itt pár éve. Magasban vagyok, alattam az út, szemben híd, ez a panzió ablaka. A hátam mögé pillantok, nem csalódom, ott állnak a barátaim, integetnek, sürgetnek, menjek már, indulunk. Aznap a Grossglocknerra mentünk. Rég nem jutott eszembe. Már nem járok sehová.

Hirtelen besokallok, már nem tudom felfogni, ami történik, kimenekülök a szobából. Remegő kézzel ráfordítom a kulcsot. Besurranok a hálószobába, sokáig fészkelődöm. A feleségem álmában megkérdezi: hol voltál? Pisilni, mondom.

három

Későn ébredtem, azonnal eszembe jut az éjszakai kaland, a kulcs, az ajtó, a szoba, minden. Bizonytalanul megyek a mosdó felé, keresem. Nincs sehol. Csúnyán káromkodom, de meg is könnyebbülök. Mosakszom, fogat mosok, felöltözöm. Közben ki-kilesek, ott van-e már, de továbbra sincs. Reggelizem a konyhában. Rendet rakok a hálóban, beágyazok. Köntösömet a fogasra hajítom, fennakad. Valami koppan. A kulcs. A padlón. Kiesett.
csak hever
Hagyom, ahol van, nézem mereven, hátha eltűnik, mint az ajtó, amit nyit. Csak hever. Óvatosan átlépem, kimegyek, rakosgatok a lakásban, úgy teszek, mint aki valami fontosat és hasznosat csinál. Porrongyos tánclépéseim vonzódnak a kulcshoz. Ott hever. Még egy órát bírom, végül felveszem, öklömbe szorítom, majd zsebre vágom. Leülök dolgozni, közel a határidő. Koncentrálni! Első a munka! Képtelen vagyok figyelni. Feladom.

ob4

Az ajtó most ott van a mosdó mellett, ahol éjjel is volt. Kulccsal kell jönni, hogy ott legyen. Fordul a zárban, belépek. Minden mozdulatlan, ahogy hagytam. Kivéve az ablak. Most tengerre néz, távolban vitorlások, sziklákon megtörő hullámok, vízpermet. Krk sziget, Adria. Az ablak alatti játszótéren a gyerekek. Napbarnítottak, kiabálnak, nevetnek, labdát kergetnek. Még kicsik. Azóta felnőttek, alig vannak itthon, ritkán beszélünk. Beljebb óvakodom. Átölel a csend. Meghitt.
elmosódott foltok
Keresek valami rongyot, egy régi pólót találok, még az egyesületből való, ahol gimnazistaként vízilabdáztam. Leporolom vele az asztal előtti karosszéket. Magam elé húzom a fényképes dobozt. Most a nagyító sem segít, elmosódott foltok látszanak csak. Kivehetetlen. Arrébb söpröm a kifakult képeket. Kutakodom a fiókban a festékek és filcek között. Vajon kiszáradtak már? Mióta? Előveszek egy narancsszínű tollat, kipróbálnám, de nincs papír, csak a teleírtak. Azokat nem. Egy fotóra húzok pár vonalat. Kiszínesedik. Úgy értem, tényleg. Baszki, ezt meg hogy? Naplemente van a képen, és egy régi barátnő, a nevét sem tudom már. Talán egy nyár volt, talán annyi sem. Megfordítom a képet, a hátulján ott a neve, a hely és egy réges-régi dátum. Baszki, ezt meg hogy?, ismétlem.

Egész nap színeztem. Belejöttem. Több tucat fotót. Hamar meguntam a filceket, áttértem a festékekre és a tintára. Sokkal pontosabb képek alakultak. Lenyűgöző részletgazdagság. Tájak, helyek, tárgyak, emberek, fontosak, akiket szerettem, és akiket nem, mindet ismertem, mindre ráismertem. Ha bizonytalan voltam, a hátoldalon ott volt a csalhatatlan magyarázat. Név, hely, dátum. Nem semmi.
színes az élet
A feleségem este megérezte rajtam az izgatottságot. Mire véljem?, kérdezte. Olyan színes az élet, mondtam neki, nem is tudod, mennyire! Hát az enyém nem, felelte bágyadtan. Aznap éjjel hosszú idő óta újra szeretkeztünk. Melegen, bensőségesen. Elégedett sóhajjal aludt el. Kipirult az arca.

ob6

négy

Egyre türelmetlenebbül várom a reggeleket. A napjaimat a hátsó szobában töltöm. Közben tűnődöm, hogy mutassam meg neki. A feleségemnek. Hogy vigyem be oda? Kezébe adtam a kulcsot, és megkértem, menjen a mosdóhoz. Kérdeztem, mit lát? Egy hülyét!, vágta a képembe. Nem nevetett.

Máskor nálam volt a kulcs, megálltam az ajtó előtt, mutogattam neki az ajtót, hátha észrevesz valamit, de hiába. Ez nem csoportterápia.
emlékeztem mindre
Rendeztem a kézírásos lapokat. Olvastam és elképedtem. A szövegek a terveimet tartalmazták. Azokat, amiket kitaláltam, aztán nem valósítottam meg. Amiket ki se dolgoztam. Át se gondoltam. Amikről lemondtam. Amiket feladtam. Amiket elképzeltem. Amiket elengedtem. Elvesztegettem. Elherdáltam. Csupa izgalmas ötlet, kreatív, érdekes, egyedi. Ez a mázsányi papír a kézzel írott forgatókönyve mindannak, ami lehettem volna. Emlékeztem mindre. Csak arra nem, miért nem tartottam ki mellettük? Mitől lettem ilyen unalmas?

Meggyőződésem volt, hogy a jövő a múltunkból épül, most már tudom, ez marhaság. Igazán gazdag életem volt, mégis rosszkedvű, szürke ember lettem. A múltam több, mint amim van. Sírni kellene.

Inkább színezek pár képet. Újraélem minden napomat.
messziről szólítom
Kinézek az ablakon. Teleholdas éjszakát mutat, bevilágítja a szobát. Széles franciaágy, a szüleim összeborulva fekszenek. Messziről szólítom anyát, lázas vagyok, félek. Szétrebbennek, apa átszuszakolja magát a saját oldalára. Anya felkel, visszakísér a helyemre, mellém fekszik, borogat. Gonosz törpékről álmodtam, motyogom neki.

ob7

öt

Már jó ideje nem nézünk tévét esténként. Mesélek. Történeteket sorolok, helyeket, szereplőket idézek meg. Napközben átfestem a képeket, este elmondom, mit láttam. Színes régi krónikákat. A feleségem figyel, összekuporodik az ágyon, fejét az ölembe hajtja. Ritkán a gyerekek is csatlakoznak. Jó történet, apa, mondják, miért nem írod meg? Te most nosztalgiázol?, kérdezi a feleségem, és a munkád? Átkarolom, lelkesen fülébe suttogok…
egy kulcs pörög
Rendet raktam a polcokon, megnéztem a levél-filmeket. Sok nap telt el, mióta felfedeztem a hátsó szobát. Ma reggel az utolsó képet vettem elő, óvatosan kevertem a festéket, aggódtam, talán nem is lesz elég. Leginkább csak fekete maradt, azt ritkán használtam. Az előhívott képen előregörnyedt, szikár, őszülő férfi, arca eltorzul a kiabálástól, vele szemben egy nő, majdnem sír, de erőt vesz magán, keze már előre lendült, közöttük a levegőben egy kulcs pörög, színe alapján acél, matt fényű, nem kicsi, nem nagy. Megértettem.

a jövő a múlt meghatározó pillanatai alapján alakul. És most kezdődik.

ob8

Elülső szoba

Logikusnak vélt érve szíven is lőhetett volna. Nem ülhetek itt a babérjaimon, én is ideges leszek. Védtelenek vagyunk egymástól. Az indulat ismerős, rengeteg akad belőle nálunk. Gondosan elzárjuk magunkat. Nehéz ez.

A dolgaimba merülök. Lassan telik a nap, ahogy szokott.

Plafonig érő rendetlenség mindenütt. Elnyűtt, avítt minden tárgy. Kifakultak, mint a gyerekkori lakásunkban anyám. Micsoda szoba! Száll a por, szellőztetnék. Az ablak zárva, nem is lehet kinyitni. Csúnyán káromkodom, közben rendet rakok, beágyazok.

Alig van itthon, ritkán beszélünk. Átölel a csend.

Leporolom az asztal előtti karosszéket. Kiszínesedik. Naplemente van, talán nyár. Este rajta az izgatottság, bágyadtan szeretkeztünk. Várom a reggelt. Tűnődöm, mitől lett ilyen unalmas? Sírni kellene. Újraélem minden napomat.

Mellém fekszik, jó ideje mesél. Színes régi krónikákat. Átkarol, lelkesen suttog a szikár, őszülő férfi…

…a jövő a múlt meghatározó pillanatai alapján alakul. És most kezdődik.

kép | Max De Esteban, lensculture.com