Handi Péter

RÉGISÉGBOLT

2004 február

RÉGISÉGBOLT

Már épp zárni akart, amikor két alak körvonala rajzolódott ki az ajtó homályos üvegén. Fene egye meg, gondolta, éppen most, pár perccel öt óra előtt! Az órájára nézett. Fél hétre beszélték meg a találkát, arra számított, hogy még hazaér, lezuhanyozik, magához veszi az óvszert, útközben beugrik egy palack vörösért, és úgy megy fel Szilviához. Egy szupermarketben ismerkedett meg az asszonnyal, vásároltak, az egész olyan volt, mint valami amerikai szappanopera. Amikor elvállalta ezt az állást a régiségkereskedésben, a főnök –magában Aranykacsának keresztelte el a pocakos, gyűrűkkel és aranyláncokkal díszített, kacsázó járású öregurat – figyelmesen átvizsgálta diplomáit, disszertációját a rokokóról, az akadémia véleményét antikvitási munkájáról. – „Nagyon szép, nagyon szép – bólogatott. – De nem értem, miért jött ide… ilyen képesítéssel? Magának a felsőoktatásban vagy katedrán lenne a helye. Miért?”

kezelni a múltat

Elmagyarázta, hogy lelki-szellemi alkatánál fogva nemigen fűlik a foga az akadémiai munkához, a katedrához. A tanultakat alkalmazni akarja, testközelben szeretne lenni tárgyakkal, a Múlt formákba rendezett üzeneteivel. „Kezelni a múltat” – erre a kifejezésére emlékezett, és láthatóan ezzel nyerte meg Aranykacsa bizalmát. Az első két hét próbaidő volt, mert az öregúr azt is tudni akarta, miként kezeli a vevőket, hogy szakmai ismeretei mellett van-e kereskedelmi érzéke. „Az antikhoz meg kell szerezni a vevő bizalmát – tanítgatta. – Nem kenyeret árulunk vagy tojást. A vevő általában tudja, hogy mit akar, de nagyon fontos számára a tárgy anekdotikus háttere… hiszen tudja… hogy kik birtokolták előzőleg az objektumot, min ment keresztül a tárgy, satöbbi, satöbbi. A sznoboknak ez igen fontos! Fontosabb még a korszak ismereténél is!” Az öregúr ilyenkor karkötőktől és gyűrűktől súlyos kezét a pultnak használt viktoriánus íróasztalra ejtette, hogy nyomatékot adjon az elhangzottaknak. Ugyanakkor egyik szemét félig lehunyva felsandított jóval magasabb, leendő alkalmazottjára, mintha hallgatólagosan rávenné és egyben beleegyezne valamilyen huncutságba. – „Ért engem, Martin?” – nézett a szemébe, és ujjaival dobolt az íróasztalon, csuklóján táncba kezdtek a karperecek. Tíz nap elteltével megkapta az állást. Az öreg kereskedő a későbbiekben fokozatosan rábízta az üzletet, délutánonként kártyázni ment egy klubba, volt olyan nap is, amikor be sem jött, este, zárás előtt odaadta a kulcsokat Martinnak, hogy ő nyisson. „Holnap egész nap maga fogja kezelni a múltat” – szólt vissza ilyenkor az ajtóból.

A férfi és a nő belépett az üzletbe. Elébük ment, félúton találkoztak. A férfi azonban egyszerűen elhaladt Martin mellett és egyenesen egy barokk faragású alacsony asztalkához lépett. – „Ez az?” – kérdezte. A nő is otthagyta az üzlet közepén álló eladót és az asztalkához sietett. Kezét végighúzta a barokk göröngyökön. – „Ez”.

Úgy látszik, én itt sem vagyok – gondolta, de igyekezett úrrá lenni felnyomuló indulatán. Szemrevételezte a vevőket. A férfi aszkétaarcú volt, sovány és kecses mozgású. Pillanatra úgy gondolta, hogy Fred Astaire-re hasonlít. Az asszony is vékony – és mindketten feketében. Ő még mindig az üzlet közepén állt.

likealocalguide.com

–  A feleségem beleszeretett ebbe a fadarabba – szólt Martin felé a férfi. Az asszony elmosolyodott. Az eladó derékban előrehajolt, és ebben a testtartásban – mint amikor a pincér egy kézben egyensúlyozva viszi a kávéstálcát az asztalhoz – a házaspárhoz ment.

–  Segítségükre lehetek valamiben? – kérdezte. „Fadarab – mormolta ugyanakkor maga elé, és arcára rögzítette azt a készséges, de való érzést leplező mosolyt, mely kutatóból kereskedővé vedlésének tartozéka volt.

–  Nem sok dolga lesz – vetette oda a férfi –, amit a feleségem megkíván, az ellen nincs apelláta. Csomagolja be ezt a fadarabot és küldje el erre a címre. – Névkártyát nyújtott az eladónak, másik kezével közben csekk-könyvet húzott elő zakója belső zsebéből, és várakozóan nézett. Martin érezte, hogy gyomra összeszorul. – Nem tudom, uram, hogy tisztában van-e e műtárgy értékével, a nagyságos asszony azonban biztosan… – A vevő türelmetlenül meglobogtatta a csekk-könyvet, mint amikor az óvónő csattogtatóval csendet teremt.

–  Hagyjuk a szószt! Az ár nem érdekel. Maga töltse ki a csekket, én majd aláírom. Értettük?!

Gyomorszorulása csiklandós idegességbe váltott, felfutott a hátgerincén, és úgyszólván megbénította. Azt érezte, amit évtizedekkel előtte egy középiskolai táncrendezvényen, amikor az egy osztállyal feljebb járó, imádott lány elé lépett és táncra kérte. Az a lány akkor végigmérte, és jó hangosan azt mondta: – Gyerekkel nem táncolok! A barátnők kuncogásának csak az vetett véget, amikor suta topogását a félkör közepén egy hirtelen agyba ugró válasszal válthatta fel: – Bocsánat – hajolt meg a lány előtt –, nem tudtam, hogy állapotos vagy… Most azonban a vevő otromba határozottsága tehetetlenné tette. A könnyű eladás, a kereskedelmi siker kecsegtetésének örömét elnyomta megalázott helyzete. Zavartan az órájára nézett. Idő… Aztán összeszedte magát:

– Sietnek? – kérdezte.

– Mi köze hozzá? – fújt a férfi. – Mennyi? – és szivarzsebéből töltőtollat húzott elő.

Martin mély lélegzetet vett:

– Ne haragudjék, de ez itt nálunk nem olyan egyszerű… Cégünk talán egyedül áll a városban különleges eladási kódexével.

– Mivel?! – hőkölt hátra a vevő. Ezzel egyidejűleg a nő érdeklődve előrehajolt. Mintha táncolnának. Az eladó a torkát reszelte:

– Arról van szó, hogy… nem mindegy, hová kerül a műtárgy. Mondhatnánk, a cég finnyás. Nem mindenki felel meg bizonyos kritériumoknak…

– Úgy! – vörösödött el a férfi. – Miért nem mondta rögtön, hogy ezt a fadarabot már eladták?

– Szó sincs róla.

– Akkor?…

– Utánanézünk a vevőnek – mondta szárazon. Érezte, hogy már kezében van a fonal.

Ugyanakkor Szilvia puha, fehér testére gondolt, érzékeibe átlengett utolsó együttlétük remegtető atmoszférája. Ha az üzletet most egyszerűen lebonyolítja, egy órán belül ott lehet…

A férfi visszasüllyesztette zsebébe a töltőtollat és a csekk-könyvet.

– Utánanéznek a vevőnek?! – hangjában düh és gúny keveredett. – Hát akkor utánam nézhet, uram! Esetleg itt hagyom egy fényképemet, ha hiányoznék… Gyerünk, édes! – ezzel gyengéd határozottsággal, az asszonyt karjánál fogva a kijárat felé irányította, aki – úgy tűnt Martinnak –, némi vonakodással, követte.

Guillame Angibert, flickr.com

Ahogy kiléptek a boltból, Martin enyhített izomtónusán, mint amikor az őrmester „Pihenj!”-t vezényel. – „Ezt jól elszúrtam Aranykacsának!” – gondolta, és most már józan ésszel lelkifurdalása támadt. „Tulajdonképpen mi történt? – próbálta elemezni viselkedését –, hogy emberi méltóságomat érte támadás… no és a szakmát… Szerencsére ez az idióta azt hiszi, hogy a tulajdonossal beszélt…” Az asszony rezerváltsága, néma jelenléte azonban nyugtalanította. „Miért nem szólt semmit? Elvégre a férfi szerint ő volt az, aki annyira akarta az asztalkát.” Összeszedte a holmiját, és éppen a villanykapcsolóhoz indult, amikor megszólalt zsebében a mobiltelefonja.

– Gyere… – hallotta Szilvia hangját, de a készülék nyomban elcsendesedett. Martinnak nemigen maradt ideje gondolkodni, cselekedni még kevésbé, mert kinyílt a boltajtó, és ott állt az előbbi vevő, ezúttal egyedül. A férfi gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és az eladóhoz lépdelt. Észrevehetően könnyedébb testtartással, mint annak előtte. Martin arca – ha létezik ilyesmi – kérdőjellé vált.

– Kérem – kezdte a férfi –, tán csodálkozik, hogy rövid időn belül másodszor is háborgatom… Ha kizárólag rajtam múlna, nem tenném. De Eve… a feleségem… szóval igen akarja ezt a bútort…

– Fadarabot – igazította ki Martin. A vevő arcizma meg sem rándult. „Nincs humorérzéke” – állapította meg magában az eladó. – Úgy van – nyugtázta a kiigazítást a férfi. – Arról van szó, hogy mindenképpen meg akarom venni neki. Ezt megígértem, taxiba ültettem azzal, hogy menjen nyugodtan haza, hozom neki az … asztalt. Ezért hajlandó vagyok alávetni magam cége furcsa kereskedői… izé… kódexének, ahogy mondta. Rendelkezzék velem.

Kérdés nélkül leült az íróasztalpult elé helyezett ódon bőr karosszékbe. Martin igyekezett rendszerezni a gondolatait.

– Értem, uram – bólintott beleegyezőleg. – Mi úgy nézzük ügyfeleinket, hogy azok nem egyszerűen vásárlók, hanem a választott műtárgy leendő birtokosai, akik bizonyos felelősséggel tartoznak a tőlünk származó áru iránt. Ezért kialakult nálunk az a szokás, hogy utánanézünk ügyfelünk… hogyan is mondjam… rátermettségének, ami a vásárlandó cikk birtoklását illeti.

– Szóval, ha valaki nem megfelelő, akkor egyszerűen megtagadják a vevőnek az eladást?

– Nem így van, kérem – rázta a fejét Martin. – Az ön által említett esetben felvilágosítjuk a vevőt a darab jellegéről, anekdotikus értékéről, a becsben tartás fontosságáról és módozatáról.

– Anekdotikus értékéről? – a férfi érdeklődve előrehajolt a karosszékben.

– Úgy van. A tárgyakat – a műtárgyakat – úgynevezett anekdotikus aura veszi körül, történetük van, hordoznak valamit, intimitást, megelőző tulajdonosok leheletét.

– Ne mondja!

Martin elhallgatott. Mi lesz ennek a vége – gondolta. Ugyanakkor a régen érzett Kaland bizsergése futott át rajta. A felszökő adrenalin élénkebbé tette fantáziavilágát. A feladat – e magabiztos ember fölébe kerülni, elámítani, leigázni, fontosságának önnön alkotta ketrecébe zárni – valósággal elkábította.

– Ez a karosszék uram, amelyben most ön ül, példának okáért, nemcsak egyszerű, öreg ülőalkalmatosság… színpadi kellék ez, a Hamletből. Az öreg Polonius ebből a székből okította fiát, az utazni készülő Laertest kétszáznegyven alkalommal a Grand Theater 1915-ös előadásán. „A gondolatnak nyelve sose keljen / Nálad, se tettre ferde gondolat. / Légy nyájas ámbár, de ne köznapi / Kémlelve rostáld meg barátidat…” Aztán: „… Füled mindenki bírja, szód kevés… Mindenek fölött / légy hű magadhoz…” Talán ismeri? – fejezte be Martin az idézetet. A férfi dobolt a szék karfáján, nem lehetett tudni, hogy ez a türelem vagy a türelmetlenség jele. Körülnézett az üzletben.

Ducas Ju, flickr.com

– Dohányzik? – kérdezte Martin.

– Két éve feladtam.

– Nagy kár, nagy kár – ingatta fejét az eladó. – Vilmos császár elefántcsont szipkája eszerint nem érdekli. A császár egy afrikai vadászaton merő bravúrból kováspuskával terítette le az elefántot. Az agyarból tőrmarkolatot és szipka-készletet faragott a császár számára egy bantu mester. Értők nagyra becsülik a munkát, különösen a szipkákat; a bennszülött népművész állítólag ötezer éves motívumokat faragott az agyarba. Pár hete ezerötszázas ajánlatot kaptam az egyik szipkáért, de nem adtam.

– Kevesellte?

– Ahogy vesszük… Ki állapíthatja meg egy ilyen tárgy értékét? Valaki, aki egyszerűen csak dohányos, semmi más, annak két petákot ér a szipka… Aki azonban gyűjtő, mondjuk éppen a bantu faragók munkái érdeklik, avagy másvalaki, aki Vilmos korabeli tárgyak, eszközök gyűjtője, már érdeklődésével jelzi a reálisnak mondható vételárat. Na meg aztán természetesen alapvetően közrejátszik, hogy cégünknek milyen méretű anyagi befektetésébe került a tárgy birtokbavétele.

távoli világ

A férfi kényelmesen hátradőlt Polonius karosszékében, arcán elömlött az önfeledtség, mint amikor valaki kinyit egy újságot, és készen áll a távoli világ híreinek befogadására. – Mondjon még ilyen dolgokat! Például mi az ott? – Egy sárgás mázú, porcelán edényfélére mutatott, mosdótál lehetett valamikor vagy növénytartó. Martin tekintetével követte a mutatóujj irányát. Lassan odament, lehajolt és megsimogatta a tárgyat.

– Jó szeme van, uram – helyezett el egy mesterkélt kereskedői mosolyt szájszegletében. – Akármilyen gondosan vizsgálnánk ezen a kor jegyét, nem mondhat semmit ez a tárgy. Nincs művészi értéke. Napjainkban is bármely keramikus kiégetheti magának, zománcolhatja. Gyárilag naponta háromezret állíthatnak elő. Ennek ellenére ez a porcelánedény egyedülálló a világon…

– Valóban? – a férfi most érdeklődést mutatva előrehajolt. Az eladó felegyenesedett.

– Ez kérem… jól nézze meg, uram… Napóleon éjjeliedénye.

– Micsoda?!

– Hol is kezdjem… – ráncolta össze homlokát az eladó. – Mint tudjuk, a császár beteg ember volt. Az edény már Szent Ilonáról való, ahová az angolok száműzték, és meglehetősen zord körülmények között sínylődött… gyomorbántalmai voltak, bélhurutja, vagy mi… lépten-nyomon elfogta a hasmenés. Az éjjeliedénynek mindig a közelében kellett lenni. Hol volt már a dicsőség, a győzelmek, a koronázás! Csak fájdalom volt, levertség, hiszen tudja…

– Kolosszális! – ámuldozott a férfi. Martin pillanatra elbizonytalanodott: bolondját járatja-e vele a vevő, vagy valóban hatott rá.

– Hogy került ide ez az … izé… bili?

– Kalandos úton… – Martin a gondolkodási idő érdekében torkát reszelte. – Még a megelőző elbai száműzetés ideje alatt lett igazán beteg… Mondják, olykor viccelődött is állapotán. Állítólag egyszer megjegyezte, hogy ha ismét trónra kerül, az ülőkébe vágat egy kerek lyukat az edénynek… Elég az hozzá, hogy amikor Elbáról kitört és hadat gyűjtve Párizs felé vonult, egyik adjutánsa állandóan a közelében ácsorgott egy kék bársonnyal lefedett tartályt cipelve. Aztán jött a waterlooi vereség… a csatatéri pletykák szerint többen látták, amint egy jól megtermett segédtiszt a guggoló császár alá tolt egy kisebb, lavór-kinézetű tárgyat. Később, a hullákat fosztogató parasztok egyike rátalált a sebtében elhagyott edényre, és abba rakta zsákmányát. Ennek a putrijában talált az edényre egy angol lovasjárőr-hadtest, és a rablott holmikkal együtt begyűjtötte. Homály fedi, hogy miként került az edény innen Szent Ilona szigetére, tény azonban, hogy a császár immár szegényes hálókamrájának állandó darabja lett.

Martin megállt a magyarázatban.

pinterest.com

–  …és? – sürgette a férfi.

– A császár halála után szerencsevadászok és kuriózum-gyűjtők szétkapkodták-lopkodták személyes és használati tárgyait, holttestét sem kímélték, levagdostak belőle… így, megcsonkítva került aztán az invalidusok templomába. Az ágytál valamilyen módon Indiába jutott, egy angol gyarmati főtisztviselő otthonába, és nagy becsnek örvendett garden-partykon, egy szökőkút mellé helyezték, ahol vízzel megtöltve állt, és felszínén vízililiom lebegett. India függetlenségének kikiáltása után a távozó angol adminisztráció az összeszedett vagyon nagy részét a gyarmatbirodalom egyéb országaiba menekítette. Így került hozzánk a tárgy…

– Nagyon érdekes – ingatta fejét a férfi –, igazán nagyon érdekes, mondhatnám bámulatos, hogy mennyit kell tudni a szakmájában, uram! – Aztán, mint aki azon kapta magát, hogy gondolatai elkalandoztak, így szólt: – Szóval az asztalka… térjünk a tárgyra. Mi is a teendőm ez ügyben?

Az eladó papírlapot húzott elő egy fiókból.

– Félig-meddig formaság – mentegetőzött –, egy kérdőív, egy szerződésféle kitöltéséről van szó… hová kerül a műtárgy, kihez, kisebb részletek, satöbbi. A követhetőség miatt.

– Miféle követhetőség?

– Ez a tárgy históriájához tartozik. A következő tulajdonos végtére is egy szem a láncban. Nem gondolja?

– Hát…

– Vagy más: valamilyen jogformálás arra az esetre, ha kiállítótermek, múzeumok netalántán kölcsönözni kívánnák bizonyos időtartamra a műtárgyat… ugye, megérti?

A férfi teste idegesen megrándult a székben, afféle reflexmozgás volt, akaratától független.

– Kezdjük akkor – mondta rekedten. Martin töltőtollat vett elő és az ív fölé hajolt.

„KIKÖTÉSEK” – olvasta fel a lapról, majd: „ADÁSVÉTELI MEGEGYEZÉS”. „A vásárlandó tárgyra nem helyezhető: lábtartós kandeláber, halkés, elektromos kenyérpirító, fémváza, hajókötél, periszkóp, negyvenkettes férficipő, kelttészta, rézmozsár.” Felnézett.

– Aláírom – mondta a férfi.

– Még nincs vége. „A műbútoron nem lehet: állni, kertet locsolni, parmezánsajtot fogyasztani, kockajátékot játszani, szeretkezni…”

– Már megbocsásson! – vágott közbe a vevő.

– Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni – bólintott az eladó –, itt azonban lehetőség van módosításra, hiszen megegyezésről van szó… Mit szólna például olyasféle fogalmazáshoz, hogy „bizonyos pozícióban szeretkezni”, ezt beszúrhatjuk és lábjegyzetben csillaggal jelölve jöhet a magyarázat.

– Miféle magyarázat!? – horkant fel a vevő.

Martin a fejét vakarta.

– Ezen magam is többször gondolkodtam… a szöveg itt nem hagy elegendő helyet a kiegészítésre. Annyi bizonyos, hogy itt a műtárgy védettségéről van szó, vehemens tehertétel esetén. A lábjegyzetben megemlíthető, hogy a szeretkező felek ne teljes súlyukkal nehezedjenek az asztalra, hanem… mondjuk, hogy a négy láb közül kettő mindig a földön legyen, így tehermentes az objektum. Ez megfelel?

– Van ilyen – legyintett a férfi. Martin keze megremegett, a papírlap rezzent. Néhány másodpercig tartó csend ereszkedett az üzletre. Mindketten más irányba engedték tekintetüket, mintha szándékosan kerülnék a szembenézést. Kint már sötét volt, jóval záróra után járt az idő. Úgy tűnt azonban, hogy ez egyiküket sem érdekelte. Martin úgy érezte, hogy Szilvia távolodik az időben, végtére is csak néhány hete ismerte az asszonyt, és lám, az máris rendelkezik vele, magához rendeli kurta mobil-üzenettel, válaszára sem várva. Ugyanakkor be kellett vallja magának, hogy ezek csak mesterségesen konstruált okok, igazából másról van szó… Miről is?

Ducas Ju, flickr.com

– Nos? – sürgette a vevő. Martin azonban úgy érezte, nem szükséges azonnal válaszolnia, mintegy kívül helyezte magát. Ha gondolatokra azt lehetne mondani, hogy téblábolnak, akkor leginkább ezzel jellemezhető, ami agyában játszódott. „Itt vagyok – gondolta –, immár huszonöt éve készülök valamire, ingajárat a lehetségességek sínein, de sehol nincs beérkezés, a megragadható cél előtt valami lényegtelenné változtatja mindazt, amiért dolgoztam, amit elérhetőnek tűztem ki magam elé… Mint a maratoni futó, aki győzelme küszöbén egyszer csak megfordul és visszafelé kezd futni. Tulajdonképpen hová is igyekszem már az ötven felé, mit akarok ebben a homályban, mi az, hogy ‘jövő’? Itt ez az ember Polonius karosszékében már elért valahová, de továbbra is meg kell oldania feladatokat, érzelmi szálak kötik, a révbe érkezés újabb akadályok elé állítja, asszonya késő barokk szeszélyeit kell kielégítenie, nyilvánvalóan azért, hogy így ő is jutalmazva legyen szexualitással, egy nő kegyeivel, kedvező bánásmóddal a kapcsolatrendszerben…”

 Mi van még abban a kérdőívben? – forszírozta a vevő. Martin az üzletajtón kívüli sötétségbe meredt, mintha onnan várna inspirációt a játszma folytatásához. Egy-egy gépkocsi tolta reflektorfényét a késő estébe, árnyakat vonultatva a kirakat üveglapjaira, melyeken elporladt korok objektumai sorakoztak. Aranykacsa beszerzési forrásai, hosszú kapcsolatuk ellenére is, rejtve maradtak, az aukciókon vásárolt műtárgyak ládákban érkeztek, futár hozta ezeket az árverésekről. Néha magánszemélyek is megfordultak a boltban, rendszerint nagy beccsel csomagolt tárgyat bontottak ki Aranykacsának, antik zenélőórákat, címer-vésetes ezüst cigarettatárcát, szoborfejet, elefántcsontra festett több száz éves miniatűröket, miegymást. Az öregúr ilyenkor szemüveget váltott, hosszan tanulmányozta, forgatta a tárgyat, legtöbbször odahívta őt. – Mit szól ehhez, Martin?

mintha elfelejtette volna

Mielőtt válaszolhatott volna a férfi kérdésére, az sietett a segítségére, mintha elfelejtette volna a témát.

– Most emlékszem, jó néhány éve magam is tapasztaltam ilyen… izé… hogy mondta? Anekdotikum?

– Anekdotikus érték.

– Az, az. Kanadában jártam üzletileg, és Montrealban egy áruházban a lebontott olimpiai stadion betondarabjait árulták, szép zöld csomagolásban, ha jól emlékszem, három dollárért darabját. Kis darabkák voltak, talán huszonöt-harmincgrammosak… Igen, most már emlékszem… egy élelmes üzletember, valami Sherman, felvásárolta a stadion törmelékeit, vagy három teherautónyit. Zseniális!

– Vett belőle? – kérdezte Martin.

– Ugyan! – legyintett a vevő. – Nem gyűjtök köveket. Még az epehólyagomból is kivetettem kettőt! – kesernyésen felnevetett.

Martint meglepte az eladdig savanyú férfi hirtelen szellemessége.

– Sajnálhatja, hogy kihagyta a stadion-lehetőséget. – Az eladó mély lélegzetet vett: – A kövek jelenlegi értéke hét amerikai dollár, azaz a montreali olimpia óta több mint száz százalékos az áremelkedés.

– Igazán? – ámuldozott a vevő. – Honnan tudja?

– A katalógusban áll – mondta elhalónak nevezhető hangon az eladó, és erősen remélte, hogy a férfi nem kíváncsi rá. Gyorsan körülnézett, majd az egyik vitrinhez lépett és kiemelt egy gyöngyház-borítású, ovális dobozkát, hogy elterelje a katalógusról a figyelmet. Tenyerébe helyezte, és a vevő felé nyújtotta.

lostscientist.com

– Nagyon szép – mondta a vevő –, egy nagynéném ilyenben tartotta a szívtablettáit és a szacharint…

– Az meglehet. Ez azonban eredetileg tubákos szelence, Mozart kapta egy hercegtől londoni koncertje után. Mert mit kaphat egy csodagyerek mást, mint tubákos szelencét?! – Az eladó felvonta szemöldökét, a mennyezetet pásztázta. – Az apja, Leopold ilyenkor ideggörcsöket kapott a méregtől, fél Európán át postakocsikáztatja gyenge fizikumú fiacskáját a jó tallérok reményében, az arisztokraták özönlenek a koncertre, de ahelyett, hogy fizetnének, tubákos szelencékkel fejezik ki csodálatukat az istenáldotta zseninek! „Gátat építhetnénk a tubákos szelencékből” – írta az apa egy levelében.

– Tudom – szólt hirtelen a vevő, és most egyenesen Martin szemébe nézett. – Ott voltam.

Néhány másodpercnyi csend. Martin az órájára pillantott.

– Meséljen – mondta.

A férfi hátradőlt a karosszékben, lehunyta szemét, arcán az a fajta mosoly ömlött el, mint amikor egy régen volt, az idővel egyre kellemesebbé váló emlék bűvölődik fel.

– Ronda, esős este volt – kezdte –, amilyen általában Londonban az ősz … köd, köd és köd. Nőm majdhogynem hasra esett, amint kisegítettem a kocsiból, pedig a kocsis az ajtó alá helyezte a falelépőt. De hát mindenáron látni-hallani akarta az osztrák csodagyereket, én sem voltam éppen ellenére, szeretem a muzsikát, a clavichord akkordjait, s noha otthon mi mindannyian zenéltünk, ahogy jobb házban szokás, mégiscsak kíváncsiak voltunk – azaz nőm inkább – erre az elhíresült, tízéves zenélődobozra. Meg kell jegyeznem, hogy a kocsisoknak általában a fuvardíjon felül a bakra dobok néhány rézgarast rumra, ekkor azonban nem tettem, ügyetlennek és sietősnek találtam ezt a hajtót, hevenyészve tolta nőm lába alá a lelépőt, ámbár lovai igen türelmetlenül csapkodták patkóikat a kövezethez…

A férfi megállt a beszédben, de a mosoly továbbra is az arcán bújócskázott.

– Nos…? – sürgette most az eladó.

háromlábú hangszer

– A nagyterem tele volt főurakkal és finom, választékosan öltözött asszonyságokkal. A színpadon állt a háromlábú hangszer, valamivel nagyobb, mint az otthoni. Előtte a kárpitozott szék, egy szolga felsietett a színpadra, és sebtében leporolta róla a parókákról lehullott rizsport. Helyet foglaltunk, nőm köhögött a kandeláberek füstjétől, mások meg a sűrűn felszippantott tubáktól, általános volt a fészkelődés, ezek az apró kényelmetlenségek még némi türelmetlenséggel is vegyültek, a várakozás fojtott izgalmával. Nagysokára megjelent a színpadon az intendáns, kézenfogva ezt a sápadt, fehér kamáslis és fekete lakkcipős kisfiút, és a clavichordhoz ültette. Aztán a közönség felé hajlongott, mintha ő volna a celebritás, miközben Amadeus idegesen fészkelődött a széken, parókáját igazgatta, fel-felpillantott az intendánsra, aki bevezető szónoklatot tartott. Elmondta, hogy az összegyűlt úri közönség olyan csodát fog hallani, amilyent fél Európa már megtapasztalt, és amitől még a zenében igen jártas kappelmaisterek is jóformán elájultak. A Habsburg uralkodó szóhoz sem jutott a fiú hangversenye után, annyira meghatódott, és a későbbiekben az „egek küldöttjének” aposztrofálta. Számos akkoládot hozott fel még az intendáns, így például ugyancsak felemlítette, hogy a salzburgi hercegérsek a fiú meghallgatása után odaintette apját, és felhívta figyelmét a gyermek mennyei küldetésére. Az intendáns eme mondatánál – a közönség morajlásától kísérve – a fiú kezével szamárfület mutatott a háta mögött. Erre jól emlékszem. Majd végül Amadeus felé is meghajolt, ez volt a jeladás a koncert megkezdésére. A fiú azonnal belecsapott.

Adam Horne, flickr.com

Az eladó lassan és szótlanul leereszkedett a pult mögötti székbe.

–    A gyertyák megremegtek, amint játszani kezdett – folytatta a férfi –, az ütőhangszereknek megvan ez a levegőt korbácsoló képességük… tapasztaltam ezt más alkalommal Szentpétervárott is, amikor hivatalból kellett megjelennem a Liszt-zongoraesten: ahogy az is belecsapott a hangszerbe, a cárnőnek el kellett kapnia fejét egy hirtelen meglobbanó gyertyacsokortól. Aztán a koncert alatt a zongorára helyezett ezüst kandeláber a crescendóknál többször majdhogynem belekapott a papzenész hófehér üstökébe, felszisszentünk, a németalföldi nagykövet – emlékszem – ültéből felemelkedett, és kérdőleg nézett a páholy felé, ahol az udvari főkamarás ült kíséretével. Nem kétlem, hogy ez az időnként rapszodikusan ismétlődő izgalom hozzájárult a közönség extázisához, a koncertvégi fergeteges bravózáshoz, az akkoriban példa nélküli tapsorkánhoz. Az történt ugyanis, hogy a nagykövetek és arisztokraták nem várták meg a cárnő tapsos tetszésnyilvánítását, amint az általában előírásos, hanem az utolsó akkordok után az illemet mellőzve egyöntetűen felugrottak ülésükről és zabolátlan, zajos, tapsos éljenzés tört ki. Balról mellettem ült a francia nagykövet marokkói szeretője, olajbarna, szájpirosítós szépség, különös formájú ékszerek csüngtek róla, s égő szemével felém fordulva a harmadik rapszódia befejezésekor szinte lázasan lihegte: „Monsieur… úgy érzem magam, mintha farkasvadászaton lennék…!” Az udvar később megtorolta a figyelmetlenséget: a diplomáciai kar tagjai nem kaptak meghívót a következő palotabálra…

Martin székébe süppedve szólni akart, de a másik megelőzte.

a gyertyák megremegtek

–    Londonban más volt a helyzet – kutatott emlékezetében a vevő, ahogy homlokán ráncokba futott a bőr. – Mondhatni, hogy míg Oroszországban Liszt felkorbácsolta a kedélyeket, addig Angliában Amadeus inkább elandalította a közönséget. Ahogy mondtam, belecsapott a billentyűkbe olyan erővel, hogy a gyertyák megremegtek, de rögtön utána valami oly andalítóan kedves dallamokat hullámoztatott elő, hogy az emberek arcán önfeledt mosoly jelent meg, amint hallgatták. Ő maga jóformán csintalankodott a hangszer körül: fel-felkacagott, hirtelen megállt a játékban, majd hirtelen folytatta, mintegy becsapni akarván a közönséget, egyik kezét néha lelógatta és csak egy kézzel játszott, aztán ez a kéz felváltotta a másikat, hogy a kadencia végén egyesüljenek. Láthatóan ugyanúgy szórakoztatta saját virtuozitása, mint a közönséget, akik nem tudták, hogy mi történt velük…

– A szelence… – Martinnak úgy tűnt, mintha hangjának székesegyháznyi visszhangja volna, boltozatokról verődne vissza, s ő maga is távolságot érzett kiejtett szava és szájmozgása között.

–    Igen, igen – emlékezett a vevő –, a koncert befejeztével Amadeus egyszerűen otthagyta a hangszert és az ováció közepette eltűnt valahová. Nőm egészen kipirult a művészet okozta hevülettől, legyezőjével izgatottan hajtotta arca előtt a levegőt ugyanúgy, akár a közönség parádéba öltözött hölgytagjai. Majd mindenki a színpad közelébe tolongott, ahol ovális asztal mellett állt a fiú atyja, a város tisztségviselőitől körülvéve és fogadta a gratulációkat, ömlengéseket. Mondjam-e, hogy valamennyien meghatódottak voltunk az eseménytől?! A hölgyek és urak mélyen meghajoltak az atya előtt, s csillogó tárgyakat nyújtottak át, melyeket Mozart úr elegáns mozdulattal az asztalra helyezett. Ekkor láttam, hogy az apró ajándékok, a hódolat finoman cizellált művészi darabjai majdnem mind tubákos szelencék… Nőm azonban egyszerre csak megsimogatta tarkómat, ez annak jele volt, hogy ideje távozni, továbbá arról is biztosított, hogy nőiességének bőséges és egekbe emelő áradásával fog megajándékozni hálótermünkben, mint ez igen gyakori volt otthoni zenéléseink hevülete után.

A férfi megállt a beszédben.

Ducas Ju, flickr.com

–    Hallgatom – mondta Martin, és pillanatra Szilvia testének kontúrjait látta, amint elnyújtózik a bordó ágyneműhalomban.

–    Ne várjon tőlem többet erről az estéről – szólt a vevő –, mindezt ez a szelence hozta vissza emlékezetembe. Bámulatos, hogy egy-egy tárgy kapcsán mire képes emlékezni az ember… nem gondolja? – S mielőtt az eladó válaszolt volna, folytatta: – Bizonyára csodálkozott, hogy mi okból ragaszkodunk – feleségem és én – éppen ehhez a fadarabhoz… Nekem édesmindegy, mire állítjuk a szamovárt… Eve azonban akkoriban csillagkeresztes palotahölgy volt éppen a bécsi udvarnál, innen a barokk iránti vonzalma. Lakásunkban tombol a barokk, minden egyes műtárgy, váza, emléktárgy, szobor barokkos állványon nyugszik, az ember szeme néha belefájdul a kunkorokba, a rocaille-díszek fodraiba.

–    Az rokokó – szólt közbe Martin.

–    Nevezze, aminek akarja – legyintett a férfi. – Elég az hozzá, hogy itt van ez az ezüst szamovár, nemrég akadtunk rá a pincénkben, ahol az idővel összegyűlt holmikat raktározzuk. Már el is feledtem, oly régen volt… Akkoriban a Foreign Office és Whitehall, azaz a hadügyminisztérium még kart karba öltve működött, és megbízásom szerint jelentéseimet mindkét minisztérium szignálta. Whitehall természetszerűleg a hadászati terepek mögött folyó politikai manőverekre volt kíváncsi, míg a Foreign Office tartotta a hivatalos arcot, a brit igazságosság és mértékletesség kikezdhetetlenségét. Úgy kellett lépjek tehát, hogy feletteseim mindkét kormányszervben elégedettek legyenek.

évszázadokkal ezelőtt

Whitehall rendkívül gyanakvó volt a forradalmak után meggyengült Habsburg-monarchia kulisszák mögötti machinációit illetően, a sebzett kígyó még tartogathat mérget a fogában – mondták. Rám bízták a puhatolózás mikéntjét, minthogy már évszázadokkal ezelőtt bebizonyítottam, hogy járatos vagyok ilyen ügyekben… Bécsbe utaztam, s mint egy jó szimatú kutya, körülszaglásztam paloták, fogadások, diplomáciai cercle-ek csoportjait, itt-ott felhasználva természetesen régi kapcsolataimat is. Így jutottam egy nyugalomba vonult osztrák tábornok nyomára, aki jelentős szerepet játszott évekkel azelőtt a magyar felkelés felszámolásában, olyan sikerrel, hogy a császár őt bízta meg Ausztria eme tagállamának adminisztrálásával. Nem tudom, tudja-e, hogy a félreállított államférfiak és hadvezérek a legmegbízhatóbb hírforrások, mert betekintésük volt államuk szerkezetébe és valamilyen revansfélére vágynak, vélt vagy valós igazuk felmutatására. Ez a nyugalmazott tábornok túlságosan erős keze miatt igen népszerűtlenné vált a tagállamban, olyannyira, hogy már Bécs is megelégelte a magyarok feletti uralmát. Így hát nyugdíjazták, és hogy ne legyen az udvar szeme előtt, birtokot vásárolt éppen uralkodásának területén. Itt kerestem fel, Magyarország egyik északkeleti megyéjében.

A férfi kis szünetet tartott, láthatóan azért, hogy összegereblyézze gondolatait. Martin nem sürgette, tekintete az üzletajtón kívüli világra révedt, ahol a már árnytalan éjszaka megadással várta a közelítő hajnalt.

pinterest.com

– …Sok mindenről szó esett… legkevésbé sem akarom untatni a részletekkel… már csak azért sem, mert úgy gondolom, némely aspektusuk továbbra is bizalmas anyagnak számít. A tábornok egyfelől tartózkodó, mondhatnám kezdetben ellenséges volt, mert mint kiderült, egy londoni látogatása alkalmával a nép fölismerte, és itáliai és magyarországi szerepének ismeretében kis híján meglincselte. Később azonban fölengedett, és csésze teára invitált a kúria egy meghitt hangulatú szobájába, ahol művészien cizellált ezüstös szamovár duruzsolt. Nos, én ilyet utoljára a cári udvarban láttam, Szentpétervárott, az edény nagyon nem illett ebbe a kúriába, megkérdeztem, hogyan került birtokába a szamovár. Elmondta, hogy a magyarországi hadműveletek sikeres befejezésekor joggal várta, hogy mint az osztrák haderő főparancsnoka, a magyar felkelők vezére őneki teszi le a fegyvert. Ez a gesztus az utókor történelmi tablóján megörökítette volna nevét mint győzőét. Ehelyett azonban a lázadó erők főparancsnoka a szövetséges orosz hadak főparancsnokának kapitulált, emígy megfosztva őt a jól kiérdemelt dicsőség babérkoszorújától. A történtek felett érzett elégedetlensége és fájdalma csakhamar közismertté vált diplomáciai körökben, s ezt igen figyelmesen enyhítendő, a cár ezt a szamovárt küldte ajándékul számára, mintegy kárpótlási gesztusként… Vagy hetven évre eme látogatásom után Párizsban jártam, és az újonnan érkezett orosz emigránsok értékesítendő holmijai között ráakadtam a cár szamovárjára, amit az osztrák tábornoknak adományozott. Azonnal megvásároltam, s hogy, hogy nem, végül is lekerült az évszázadok alatt összegyűlt memorabiliáim raktárába. A napokban aztán Eve ráakadt, miközben valami más után kutatott, igen megtetszett neki, és felhozatta a lakásba. De kiderült, hogy nincs megfelelő talapzat, állvány, tartó, melyre ráállíthatná a hasas és mégis karcsú teafőzőt. S persze ismét a barokk… Így bukkant erre az asztalkára, a kirakaton át látta meg, tegnapelőtt, már záróra után. Záróra…?!

váratlan újdonság

A vevő meglepetten körülnézett a boltban, mintha éppen most lépett volna be, és minden, ami tekintete útjába esik, váratlan újdonságként hatna. Mindketten felegyenesedtek és az ajtóhoz mentek. Szótlanságuk megmagyarázhatatlan volt. Martin lekapcsolta a villanyt, és ahogy kiléptek, kívülről kulcsra zárta az ajtót. A háztetőkről meredő tévéantennák acélján hideg csillámok futkostak, nem lehetett kivenni, hogy a búcsúzkodó hold vagy az érkező hajnal fényjelei. A két alak éppen akkor tűnt el az utca sötétjében, amikor egy csörömpölő szemeteskocsi kanyarodott az üzletsor elé, és mechanikus emelőkarjával sorra kiürítette a felsorakoztatott kukákat.

felső kép | Thomas Beck: Öreg zongora, flickr.com