Handi Péter

ÖBLÖS HANGOK

2000 december

ÖBLÖS HANGOK

A huszadik század számomra elfogadhatatlan, de létező és sajnálatosan igen kifejező szóösszetétele az „attól tartok”. Aki így kezdi mondanivalóját, magán hordja — de inkább magában — a huszadik századi eredetet. A félelem alapállását. Azt, hogy ami elkövetkezik: legyen bár öröm, hasznos teljesítmény, laudációra méltó tett, az egyéniség kiteljesedése — valamilyen módon fenyegetést is tartalmaz. A félelem persze nem a huszadik század találmánya: az ősember a villámtól és a ragadozóktól félt, a középkor társadalmai a kolerajárványtól és mindenik kor társadalma a rátörő ellenségtől, a más eredetű embertárstól. A „fortélyos félelem igazgat” sor költői telitalálat a történelem menetének jellemzésére. Ugyanis nemcsak az áldozat a félelem sérültje, de a gyilkos is, mert félelemből gyilkol. Azért, hogy így védje magát a vélt veszedelmek ellen. Talán legmegrendítőbb irodalmi illusztrációja eme lelki rontásnak Jack London egyik novellája arról a két férfiról, akik a vadonban egymásrautaltságuk helyzetében sem mernek elaludni, mindkettő attól fél, hogy a másik végez vele.

Az ocsúdás ideje ez, a századforduló újév-éjszakájának globális tűzijátékai után, a hagyományos visszanézés a megelőző elhasznált évszázadra. Mint ilyen — meglehetős klisé. Egyetlen mentség, hogy nem egy elmúlt évről, hanem egy elmúlt évszázadról van szó. A szerkesztők sugalmazása[1] olyan gondolatkör taglalására, ami — abszolúte szubjektiven — a huszadik század sajátja volt, avagy éppenséggel jótékonyan kimaradt abból, megvallom, rejtvényfeladványnak hatott. Mert ha jól utánagondolunk, a huszadik században minden és annak az ellenkezője is megtörtént, s az is rendszerint előfordult, ami megtörténhetett volna. Így hát téma nélkül maradtam, s már-már lemondtam jelzett hozzájárulásomat e tematikus számhoz, amikor egy kuriózumokat gyűjtő ausztrál ismerősömtől a következő folklór-színezetű történet-darabkát hallottam:

A középkorban némely angliai faluban a település lakói öblös hanggal rendelkező férfit fogadtak fel, aki éjszaka a sötétségben lapuló viskók között járkálva időközönként elordította magát: „Sleep well! All is well.” Azaz: „Aludjatok békésen! Minden rendben.”
az öblös hangú ember
Adta magát a „feladvány” megoldása: ez az öblös hangú ember hiányzott ebből az évszázadból, átsétálhatott volna a küszöbökön — és a La Manche csatornán, kivált, ha megváltói tulajdonsággal is rendelkezik — és elordítja magát az igazán sötét európai éjszakában a nem hiedelmektől, hanem valóságos rémségektől rettegő, félő, éberen alvó lakosoknak. Utánam lódultak azonban a kétségek: az angliai Öblös Hangú busás aranypénzekért a hiedelmek felől nyugtatta meg — és ébresztette fel — a falubelieket. A néhány évszázaddal későbbi, polgári civilizációs rangra emelkedett városlakók már tisztában voltak a reájuk leselkedő veszélyekkel. Ilyenkor az Öblös Hangú sincs biztonságban, s legjobb esetben mindössze kábítószer-adagoló, legrosszabb esetben közönséges hazudozó. E történelmi jelenetben az Öblös Hangú szövegváltása lett volna helyénvaló, valahogy így: „Ébredjetek! Veszély közelít!”

bell1

A huszadik században kialakult félelemérzet azért úgyszólván „egyedi”, mert ott fészkelt az örömök, az ünnep alján is, beteljesülésük pillanatában már megkérdőjelezte az eredményeket. Megelőző évszázadok homályában tapogatózva engedtessék meg az a feltételezés, hogy példának okáért a római polgár, a reneszánsz mecénása, Levante kereskedője, a feudalizmus jobbágyai és az Eiffel-torony hegesztője úgy ünnepelték, amit elértek, hogy akkor, ott az ünneplés perceiben eszükbe nem jutott — az elmúlás természetességén kívül — valamilyen veszély-lehetőség, amely máris kikezdhetné az Alkotást. Akkor és ott teljességgel feloldódhattak a borral teli serlegek koccanásainak fém-zenéjében, ünnepeltek, feledtek és emlékeztek, az életöröm forgatagában.
tipikusan huszadik századi
Nem tudom elképzelni, hogy a korabeli hídavató beszédben a szónok olyan fordulattal élt volna, hogy: „attól tartok azonban, ez a híd talán nem elég teherbíró…” Vagy: „attól félek…” Ezek a szókapcsolatok tipikusan huszadik századiak, mögöttük keserű és tragikus tapasztalatok lapulnak, az ideológiák évszázadának jogfosztásai, kisajátításai, becsapásai, gyilkolásai. A törvények megmásíthatósága.

Nemrégiben — ez még a huszadik századhoz tartozik — résztvevője voltam egy templomi esküvői szertartásnak, ahol a pap annak rendje és módja szerint rövid, de velős beszédet intézett a fiatal párhoz. A szokásos, házaséletre vonatkozó jótanácsok és bölcsességek osztogatása végén arra figyelmeztetett, hogy a házasság intézménye a remélhető boldogság mellett a boldogtalanság csíráit is tartalmazhatja, s néha váláshoz vezethet… Az új életre készülés eufóriájában — figyelmeztetett a pap — az ifjú egybekelők tűnődjenek el ezen az eshetőségen.

A papnak öblös hangja volt.

[1] Az írás az Ami a 20. századból kimaradt című összeállításban jelent meg.
kép | flickr.com