Handi Péter

FELEMÁS KORLÁT

2008 szeptember

FELEMÁS KORLÁT

– Mindjárt ott leszünk – mondta János, és ördöngős kacskaringókkal kormányozta a kis Suzukit.

Mint messziről, sok idő után látogatóba érkezett embernek, idegen volt a forgalom, látszólag szabálytalan is, hiszen ‘balra hajts’ országból jöttem Budapestre, ahol különben húszéves koromig éltem. Az első napokban alig mertem lelépni a járdáról, s amikor az utca másik oldalára mentem, vakként inkább odaszegődtem egy átkelő-társhoz. Örömmel bíztam magam a tősgyökeres budapesti rokonra. János meg valóban segítőkész volt, vitt és vezetett erre-arra. Hatvanas éveinek elején járt, rengeteg mindennel a háta mögött… Na jó, tudom, hogy ez a ‘rengeteg minden’ mást jelent a különböző országokban: a szenvedés, az öröm, a tűrésfok, az élet intenzivitása annyira eltérő. Ami négy évtized alatt az ember háta mögé kerül Budapesten, az nem hasonlatos okvetlenül az ugyanannyi idő alatt mondjuk az ausztráliai Adelaide-ben hát mögé kerültekkel. De János talán mégiscsak tudja, milyen tempó ajánlatos, hogy hol és mikor kell megkapaszkodni, ő a jelenségekre rögtön reagáló, idegesen éber, naprakész ember, a külvilágból érkező áramlatok jó részét afféle támadásként fogadja, meglehet, neki van igaza, hiszen ki ismerheti az idegenné vált állóvizet, milyen tempók szükségesek a felszínen-maradáshoz, mikor kell megfogódzkodni a korlátokban, miegymás.
szívre nehezülő súly
Húszévesen hagytam magam mögött csapot-papot, Ausztráliába telepedtem, bár a ‘csapot-papot’ talán kissé frivol, mert szívre nehezülő súlyával benne foglaltatik nagyapa is, no meg a nénék (a ‘no meg’ is szükségtelen), családom utolsó mohikánjai, azóta mindannyian oda költöztek, ahová most igyekszünk a Suzukival. Nagyapa harmincnégy éve fekszik valahol ebben a kerületté duzzadt temetőben. 1968-ban halt meg, 97 éves korában. Nem tudtam, fellelhető-e a sírja – fia, apám testvére mindössze két évvel élte túl, az ő halála után nem gondozta senki a sírt.

Sokat írtam nagyapáról, rajongó és bölcs szeretetéről. Apám 1944-es halála után még meg kellett érnie, hogy egyetlen unokája – én – a földrajzi messzeségbe sodródjon. Bennem ez jóvátehetetlen vétekké alakult az idők folyamán, noha ő leveleiben nem győzte dicsérni döntésemet. Látogatásom elsősorban neki szólt, a csontjai közelében akartam lenni.

– Itt vagyunk – mondta János, amint a temetőkapun befordultunk, aztán egy földszintes irodaépület előterébe léptünk. – Remélem, hamarosan megtalálod. Most tíz óra van, nekem nemsokára a Dohány utcában kell lennem, várnak.

– Valami baj van? – kelt fel íróasztala mellől egy terebélyes férfi az irodában.

Megismerte Jánost, barátságosan hátba veregették egymást, ‘mindenkit ismer’, gondoltam, Budapest a tenyerében van, mobiltelefonja csak úgy vibrált az állandó használatban. Elmondtuk, mi járatban vagyunk.

– Helénke majd segít! – adta át a sírkeresési problémát egy asszonynak, azzal Jánossal öblös fotelekbe és tereferébe merültek.

4115acdabe3513dfd496e53d1f09aa23-large

Mondtam a kevéske adatot: nagyapa nevét, halálozási dátumát. Helénke billentyűzött a számítógépén, és a temető alaprajzát ábrázoló papírlapra ráírta a parcella számát. Indultam volna, de János és a testes férfi láthatóan élvezte a beszélgetést. Régen nem látták egymást, ki kellett cserélni a köz- és magánélet pletykáit. Vártam hát, kezemben a hevenyészett térképpel. Néztem a jelölést: körülbelül ott, arrafelé lehet a sír. Mintha már elérkeztem volna valahová. Legalábbis egy állomásra. Sikerült a tervem, most végrehajtom a zarándoklatot. Remélte-e nagyapa, hogy egyszer még találkozunk? Leveleiben nem említette. Csak a hiányomat, amit állandóan érzett. Tudta, hogy esetleges látogatásomat az államhatalom megtorolná. ‘Drága pici gyerekem!’, így kezdte leveleit, és úgy fejezte be, hogy ‘Ölel hőn szerető nagyapád’. Ilyen régimódiasan.
keressük meg a sírt
A két férfi beszélt. Az idő meg múlt, egyik lábamról a másikra álltam. János világosan megmondta, hogy a Dohány utcában várják. Mikor keressük meg a sírt? De az ember ne nógassa, aki szívességet tesz neki. Nagysokára feltápászkodott a fotelből, még kiadósan búcsúzkodtak. ‘Jövök, nagyapa!’. Aztán ki a levegőre, be a kis Suzukiba, végre kacskaringózhattunk a temető keskeny ösvényein a parcellám felé.

*

A régi temető olyan volt, akár az elhagyott országrész vagy az ellenség feldúlta település, ahonnan a lakók elmenekültek, az enyészet bogos hálót szőtt a roskadozó kőidomokra. Ahogy araszoltunk a gépkocsival, elénk tárult a valószínűtlen egyensúlyban lévő táj, folyondárok és dőlt sírkövek zegzuga. Az emlékköveken zöld graffitiként futott fel a fodros levelű indázat, egyenlősítve így az egyszerű és a hivalkodó sírokat. Itt helye lenne némely bölcselkedésnek a halál szigorú demokratizmusáról, hiszen a metafora adva van, de most nem közhelyekben kereskedünk, bár nagyapa milyen szívesen ismételgetett közmondásokat, maga fabrikálta alapigazságokat. ‘Nem az iskola a fontos, hanem az Élet iskolája’ – vigasztalta anyámat rossz iskolai eredményem hallatán. Ezt persze megjegyeztem.

Az alaprajz nemigen használt. A feltüntetett parcellák többségén hiányzott a jelölés, a táblák elkorhadtak, a bevésett írás olvashatatlanná lett. Sok helyen maga a jelzés is hiányzott, így egy idő után csak találgatással próbáltuk megközelíteni a vélt parcella-részt – eredménytelenül. Az idő – János ideje – sürgetett. Láttam, hogy a karóráját nézegeti, és idegesen rángatja a kormányt.

Megint megálltunk.

– Itt nézz körül!

Ő a kocsiban maradt.

Ahogy a sírok közé léptem, szöcskék, gyíkocskák rebbentek fel a napszítta kövek repedéseiből. A lapulevél nagyságúra nőtt gyomnövényzet takarta a feliratokat, minden kőről el kellett hajlítani ezeket a függönyöket, hogy a vésetek láthatók legyenek. Az indák belenőttek a véset-árkokba is, a sírok nagy része lesüppedt, a természet zöld zuhataga a földbe tolta az ember alkotta idomokat. Izzadva botladoztam a sírok között. De nagyapa itt fekszik valahol, itt fekszik valahol – és válaszoltam: jövök, nagyapa, itt vagyok.

f8e6bc6d7471ca1ac578ffcf7af5d9ac-large

A felfedett köveken azonban idegen, néha a kopásoktól kivehetetlen neveket láttam. Úgy forogtam a sírok között, pánikban, mint csapdába szorult, végtagját vesztett állat. Málló kövek, betűk, évszámok, zöld folyondárok kavalkádja táncolt előttem. Néhány sírral arrébb egy asszony állt. Lomposan, zilált hajjal.

– Kit keres?

Elmondtam. Közelebb jött, a kezemben tartott alaprajzra nézett.

– Ez itt van! – mutatott egy körülbelül tucatnyi sírt behatároló területre – Ismerek itt mindent. Itt dolgozom.
kezétcsókolom, nagypapa
Bevetettem magam – újra a jól ismert indaelhárítási tusa. Bogarak ijedt rebbenése. Az enyészet sustorgó-reccsenő hangjai. Aztán a Sír. Enyhén féloldalra dőlt, megsárgult kőtömeg. Az indák leszakítása után megpillantottam a halvánnyá kopott vésetet, nagyanyám és apám nevét is – az emlékezetben tartott Fiú megörökítési kísérlete -, s formálgattam a szavakat, hogy ‘kezétcsókolom, nagypapa’, de elszorult a torkom, csak simogattam a követ. ‘Nagypapa, kérem’ – ezt a két szót motyogtam, erre tanítottak szüleim. Amikor nagyapáék második emeleti ablaka alá érkeztünk, ezt kellett felkiáltanom, és kisvártatva valóban megjelent nagyapa feje az ablakban…

– Idevalósi az úr? – rezzentett fel az asszony.

– Ausztráliából jöttem.

– Hát kérem, ez a sír nagyon rossz állapotban van. Elhanyagolt. Én a fiammal elvállalom, hogy rendbe hozzuk és gondozzuk. Képet is küldünk róla. Megér ez magának ötvenezer forintot, ugye?

Először azt hittem, hallucinálok.

– Nagyapám fekszik itt – hebegtem, és zsebkendő után kotorásztam.

Az asszony összeráncolta homlokát, mint aki magában számol.

– Szóval felcementezzük, lemossuk a követ, kigyomláljuk a gazt… Ötvenezer.

A parcella mögött berregett a Suzuki motorja. Nagyapáé a végső szó:

– Ne adj neki annyit! Be akar csapni, picigyerek.

bee8de2b4eb156387a8f142154acc187-large

– Tizenötezer – mondtam.

Az asszony emelt hangon leckéztetett:

– Ne vicceljen! Hát nincs magában annyi tisztelet a drága nagyapja iránt, hogy a sírjáról gondoskodjék?! Milyen lelkülete van az ilyennek, semmi érzés… Mit gondol, mibe van minekünk a cementezés, karbantartás, gazolás! Nahát, az ember csak néz és bámul…
olyan hülye vagyok
János nekidühödve vezette a kis autót. Száguldottunk a Dohány utcába. Időnként kifelé beszélt az ablakon, szaggatott mondatfoszlányokat dobott vissza a szél. ‘Mindig én teszek szívességet… rám senki sincs tekintettel… mert olyan hülye vagyok…’

János beteg, nemrég szélütése volt. Hallgattam csak. Ültem a hátsó ülésen.

kép | Janice Tieken, lensculture.com