Handi Péter

AZ AJTÓ MÖGÖTT

[EGYESEKRŐL, AKIK TÚLÉLTÉK]

AZ  AJTÓ  MÖGÖTT
Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.
Legalábbis nem azonnal.
(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték
Kalász Márton fordítása)

A lehúzott redőnyű, sötét lakásban hárman vagyunk: anyám, néném és hétéves magam. Valamelyik éjjel, még kapuzárás előtt lopakodtunk be másik néném és férje, Sanyi bácsi üres lakásába a Nádor utca 17. első emeletére. Amennyire felfogtam, a hatóságok elől bujkálunk, akik ha felfedeznek, elvisznek és megölnek. Sanyi bácsi református és nemesember, kiváló fogtechnikus, akit – ezt persze jóval később tudom meg – felszólított a nyilaskeresztes házbizottság, hogy váljon el zsidó feleségétől. Sanyi bácsi a fejét rázta: „Maguk előbb fognak lógni, mint én válni!” Ezután Sanyi bácsit behívták katonai szolgálatra tizedesi rangban, felesége nagyanyámmal és harmadik nénémmel a budapesti gettóba került. Lezárt lakásuk kulcsa anyámnál vagy nénémnél maradt. Így jutottunk a lakásba.

Mondták: itt most állandóan csendben kell lenni, hogy a ház lakói ne tudják, van valaki a lakásban. Suttogva beszélünk, zokniban járunk, kopogásra senkinek nem nyitunk ajtót, villanyt nem gyújtunk, nem fűtünk. A mosakodást állóvízbe áztatott törülközővel végezzük, csapból nem folyhat víz, vécét lehúzni nem szabad. Főzni sem lehet, a spájzban található konzervek és kekszek, befőttek a táplálékaink.

handi1

Kezdetben kaland volt nekem az ottlét. Bújócska. Mennyit játszottunk a mi házunkban lakó gyerekekkel – milyen leleményesen találtam búvóhelyet szögletekben, lépcsősor alatt, lakások függönye és ajtók mögött!

Most ki bújik és ki a hunyó?

Később meguntam a játékot, az igazi helyzet hamar nyomasztó lett.
a Miatyánk
Anyám megtanított a Miatyánkra. Papírról olvasta, meg kellett jegyeznem a szöveget. „Most más család vagyunk – magyarázta –, csak kis időre… Addig Gizi néni vagyok neked, nem anyuka.” A valahogyan szerzett keresztény papíroknak kellett hátteret adni. Nehezen ment. Egyszer megpróbáltam Gizi néninek szólítani anyámat, de elsírtam magam. – „Most szólíthatsz úgy, mint régen – vigasztalt –, de ha bejön valaki és igazoltat, hívj Gizi néninek, jó? ”

Ha bejön valaki. Ez nyugtalanná tett. Hiszen ajtó-ablak zárva, és senki nem tudja, hogy itt vagyunk. A félelem végig velem maradt, a létezés eltörölhetetlen veszedelmeként. A következő napokban-hetekben bőven volt alkalom a lélegzet visszaszorítására, a megmerevedésre. Léptek közeledtek a gangon. Elhaladtak ajtónk előtt, máshová tartottak. Fellélegeztünk. Máskor a léptek megálltak előttünk. Kopogás. Valaki többször kopogott, mintha tudná, hogy otthon vagyunk. Hát miért nem nyitunk ajtót?! Aztán a halkuló léptek visszafelé… Néha a postás jött, levelet dobott a csak belülről nyitható postaládába. Egy alkalommal azonban több levelet csúsztatott az ajtó alá, nyilván megtelt a postaláda. A levelek félig lógtak be a küszöb alatt, de nem húzhattuk be, mert ezzel elárultuk volna magunkat. Naphosszat néztem a földön heverő, titkokat rejtő, hozzá-nem-nyúlható, bélyeges-pecsétes borítékokat, a veszedelmes külvilág üzeneteit, az önmegtartóztatás próbatételeit.

Légiriadót jelző szirénázás. Nyáron, amikor még otthon laktunk, a bombázástól páni rémület töltött el. Különösen éjjel, amikor pizsamában, plédekbe burkoltan, előre összepakolt batyukkal szaladtunk a harmadik emeletről a bérház földalatti óvóhelyére. Ahogy a pincébe értünk, a rémület oldódott, az álmos, még ágymeleg emberek közösségé formálódtak. Előfordult, hogy egy éjszaka többször is megszólaltak a szirénák.

handi2

Ha itt megszólal a riadó, nincs hová menekülni. Hallom, amint az ismeretlen lakók csoszognak-dobognak lefelé, éjszaka földre szegezett zseblámpák fénye villan be a küszöb alól, a szirénák sürgetően vijjognak… Az ágy sarkában összehúzom magam, talán nyüszítek is, mert anyám mellém fekszik, és ölébe temeti fejem, párnát rak a fülemre. Néhányszor fojtott dörrenés – ezt még a párnán keresztül is hallom.
a fonott prakker
Hogyan telnek a hétköznapok? Zajokra figyelek, a szűk külvilág hangmozdulataira. A bérház udvara, a háromemeletnyi körfolyosó él, mozog, neszez. Vödör csörren, valaki (a házmester?) locsolja az udvar gránitköveit. A postás rendszeresen járja a folyosókat, ajtók nyílnak és csukódnak, valaki szemetesládát görget felettünk. Nagy püfölések: szőnyeget porolnak a vaskorláton, elképzelem a fonott prakkert, láttam otthon. Aztán a szagok. Asszonyok főznek az udvarra nyíló konyhákban, a főtt étel elérhetetlen illatai, ízek kelnek életre a lenyelés elégedettsége nélkül. „Mit főzöl, ha hazamegyünk?” – suttogom anyának. – „Vajaskenyeret zöldpaprikával – suttog vissza. – Annál nincs jobb!”

Sokat alszom. Amikor nincs min ábrándozni, képzeletben előveszem az első osztályos számtant, ahogy Ella néni ritmizálta: kétszerkettő-négy, négyszerkettő-nyolc, négyszernégy-az-tizenhat… A sötétben éjjel-nappal összefolyik.
milyen jövő
Azt mondják, a gyerek jó megfigyelő. Mégsem tudom már, hogy a két felnőtt miként bonyolította a háztartást. Már a búvóhely előtt érzékeltem a család védőburkát, noha születésemtől kísértek a zsidótörvények, apám munkaszolgálatainak sora, az élet fokozatos korlátozása, a megbélyegzések, a beszolgáltatások – milyen jövőt képzeltek nekem a szüleim? Nem volt más eszközük a nevelési kelléktárban, mint a gyanú és kétkedés magvainak elültetése alakuló szöveteimbe, egyfajta ellenálló képesség ösztönzése a külvilággal szemben, védőoltás a várható megpróbáltatások semlegesítésére.

Beleszületni a denevérszárnyas időbe.
Vajon miféle vágy,
prófétákra erőszakolt szemkötő,
holnapot retusálni kész indulat
késztette azt a párt
ágyba menni fogantatásom érdekében
harminchat májusában, hiszen
falon volt már az írás
és a jel.
Ha a szellemvilágba ereszthető szonda
birtokában lennék, utólag megkérdezném:
a fennmaradási trapézmutatvány alatti hálóba hullva
gyászoljak vagy ünnepeljek-e?

kép | fortepan.hu, studiolum.com