HALLOTTA A JÓ HÍRT?
2009 szeptember
A metróbejáratnál állt, csoda, hogy a délutáni csúcsban nem söpörte el a tömeg, meg sem taszították, ki sem kerülték – mintha áthatolhatatlan aurája védené, pedig szakadatlanul és hangosan szólította a ki-be jövőket. Nem lépett, csak erre-arra fordult, szolgálatkészen hajlongott, és mondta: Hallotta a jó hírt? Hallotta a jó hírt?
mintha nem látnák
Szürke zsákvászon csuhájára két keresztbe kötözött és madzagra erősített ágacska lógott, meztelen lábfején széles, fehér gumi tartotta a talpa alá szabott papundeklit, sötétszőke, vékony szálú haját is gumi fogta össze, a szemében öröm és őrület izzott – első ránézésre fiatalembernek látszott, de lehet, hogy nő volt, és már nem is fiatal. A hangja sem segített eligazodni: Hallotta a jó hírt? Mindenkit megszólított, legalábbis úgy tűnt, minden egyes elhaladót külön-külön szeretne megszólítani, s noha folyamatosan ismételte ugyanazt – Hallotta a jó hírt? –, a nemtelen hang nem volt se gépies, se személytelen. Legtöbben úgy mentek el mellette, mintha nem látnák, nem hallanák, akadt, aki válaszolt a kérdésére: persze, hallottam!, vagy ühüm… naná… mindenki hallotta; egy-két kisgyerek megbámulta, amíg a felnőtt tovább nem húzta; a közeli, nemrégiben nyílt zálogház és ékszerüzlet szórólapját osztogató lány fintorogva és egyre ingerültebben nézte –nem mennél arrébb?… máshová? –, de hogy meghallatlan maradt a felszólítása, még a durvább folytatás is – azt mondtam, húzz el! –, maga ment át a másik kapuhoz. Egy bottal tipegő aggastyán morgott rá – nincs mit hallani… nincs jó hír… az nincs… –; gyereket és szatyrot cipelő asszony sziszegte, hogy csinálhatna valami értelmeset ahelyett, hogy akadályozza a forgalmat, a biztonsági őrök is megnézték maguknak, kedvetlenül mustrálgatták, aztán vállvonással, szó nélkül hagyták, de végül is alig-alig figyelt rá valaki. Épp csak annyira és annyian, hogy nyilvánvaló legyen: csakugyan ott van, áll a metróbejáratnál, érthető szavakat mond, nem tukmál virágot, újságot, parfümöt, nem tart a kezében semmi elsóznivaló, kétes eredetű cuccot, még egy túlvilági életen kalauzoló kiadványt se; a vak is látja: nem pártnak toboroz; teste van, öltözéke – minden olyan, amilyen.Hallotta a jó hírt? – öreghez és gyerekhez fordult, terhes nőkhöz, a kéz a kézben siető párokhoz, a mobiltelefonba hadarókhoz és a fülhallgatóval trappolókhoz; nem tett különbséget, nem voltak kiválasztottjai és kirekesztettjei, megszólította a tűsarkú cipőben billegőt, a hátizsákkal menetelőt, hájas és aszott embereket, tetováltakat, lila és sárga hajúakat, dezodortól bűzlőket, két népviseletbe öltözött asszonyt, cigányokat, útikönyvet silabizáló diákokat, részegeket, szájukban rágógumit forgató-csámcsogó bakfisokat – Hallotta a jó hírt?
Illuminált kézirat, Márk evangélista, Walters Art Museum, flickr.com
Nem tűnt ki a tér és a metróállomás körüli mindennapi zsivajból; az eldönthetetlenség, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idősebb, a tudhatatlanság, hogy honnan érkezett, mikor cövekelt le éppen itt, és meddig bírja a szólongatást – hová, kikhez tér majd vissza, vannak-e társai, közössége, vagy magányos hírhozó – mindezen senki se akadt fönn, senkit nem késztetett megtorpanásra. Lázas tekintete nem keltett bizalmat – talán nem is taszított. Különben hiába, hogy egyenként próbálta megszólítani az arra haladókat, hiába kínált a mozdulata, hangja, pillantása örömöt, hiába szedte szaporán a levegőt, mondhatni, kapkodta, hisz minden megszólalást-odafordulást elragadtatott légvétellel vezetett be, s a nagy forgalomban-tolongásban iparkodott minél több járókelőt beavatni – hiába; senki iránt nem mutatott érdeklődést, s így óhatatlanul, mégis, valamennyire, a közvéleménykutatók rutinmunkájára hasonlított, amit csinált.
mindenkit lelkesíteni
Hallotta a jó hírt? – próbált külön-külön mindenkit lelkesíteni, de mintha mindegy volna neki, kinek újságolja el a hírt. Nem is történhetett egyéb: néhány gúnyos válasz – ó, igen, többet is… –, pár komor pofa lépett-csoszogott el mellette, rá sem nézett, csak dohogott – jó hír… az nincs… jó soha nincs… –; de ő folytatta, rendületlenül. Nem változtatott a hangján, a pillantásán, a gyerekeket is magázta: Hallotta a jó hírt? –, és a megszólítottak többsége felemelt vagy leszegett fejjel, közömbösen továbbment; bent a mozgólépcsőhöz vagy kint a téren zoknit, esernyőt, hímzést árusítók sorfalához érve nem is emlékezett rá.Mire, kire emlékezhetett volna bárki? Sárga villamosok siklottak, fehér távolsági buszok hajtottak a végállomásra, kék buszok álltak indulásra készen, a lámpák jelzésének ritmusára gyorsultak-fékeztek a színesebbnél színesebb autók, siettek az emberek; a hangzavarból kitörni és uralkodni vágyott egy négytagú popzenekar, azt is túlkiabálni igyekezett néhány portékáján túladni akaró asszony – az ég borult volt, nem ígérkezett eső, itt-ott fel is szakadozott a világosszürke felhőréteg, és látszott az alacsonyan szálló repülőgép; a metróbejárat melletti újságos üvegből itta a sört, és közben úgy nézte a szemközti plakátokat, mintha először látná.