Kunt Ernő

HALANDÓK EGYMÁS KÖZT

1991 ősz

HALANDÓK EGYMÁS KÖZT

Nem hiszem, hogy minden új vagy új szemszögből felfedezett problémát egy arra szakosodó specialistának, új intézménynek, új tudománynak kellene megoldani. Persze, az újat akarók egyúttal hagyományt is keresnek, s a régi ismeretek friss megvilágításban másképpen gazdagítják a gondolkodást. Így van ez az thanatológiában is. Thanatosz az antik görögség mitológiájában Hüpnosz testvére, Hüpnoszt szárnyakkal ábrázolták s kis kürttel a kezében, amellyel az alvókat ébresztgeti, hiszen ő az álom istene. Thanatosz azonban föld felé fordított, kialudt fáklyát hordoz — ő a halál istene. A görögök így alakították ki az emberi élet végének jelképét, ábrázolták a múlandóságról felhalmozott tudásukat.

nem illik

Minden nép és minden kultúra igyekszik koronként újrafogalmazni ismereteit. Olyan viselkedési és vélekedési normákat kialakítani, amelyek segítik és szabályozzák az egyes ember viszonyát élethez és halálhoz. Az utóbbi harminc évben a múlandóság problémáját újrafogalmazó írások sora jelent meg világszerte. Úgy tetszik, kezdetét vette a halál kihívására adható válaszok megfogalmazásának vajúdása. S ez azért figyelemre méltó, mert kultúránk a halál témájához közeledve szinte megtorpant. A társadalmi érdeklődés is visszahúzódott. Nyilvánosan, társaságban, családi körben nem illik beszélni a halálról, hiszen a jelenlevők között mindig akadhat, aki életkora, betegsége miatt találva érezheti magát, akit udvariatlanság volna ,,érinteni” ezzel. Szülők és gyerekek, férj és feleség között is ritkán esik erről szó. Általában csak akkor, ha valamelyik hozzátartozójuk távozása közvetlenül sürgeti ezt. Ám az elhunyt körül szükségszerűen elvégzendő adminisztratív, bürokratikus feladatok is inkább háttérbe szorítják az érzelmeket, s így újra csak elhalasztható a szembenézés az amúgy is került témával. Társadalmi, kulturális segítség, a hagyományok megértése és újraértelmezése híján az egyén magára marad az elmúlás, a halál gondjával, amely életének különböző szakaszaiban persze azért felmerül benne.

Andree Lüdtke, flickr.com

Alighanem sokkal többször, mint ahányszor módja van beszélni róla. S hogy e beszélgetésekre alkalmanként szükség lenne — a szorongásokat, félelmeket eloszlatni, a tudatlanságot, félreértéseket feloldani, a ránk hagyományozott közhelyeket felülvizsgálni, megismerni az emberi kultúra által a halálról eddig felhalmozott tudás lényegét, egyáltalán kifejezni magunkat s beszélni erről — mindennek szükségességét sokan érezzük.

Napjaink embere így felkészületlen a halálra. A kultúra sincs segítségünkre. S hányan vannak, akik mintha nem is igényelnék a segítséget, akik a halált életüktől idegennek tekintik, s kizárják vélekedési körükből. S hányan, akik az utolsó pillanatokban kétségbeesetten kapkodnak segítségért, de kulturális űrbe kerülnek. Sokaknak a véggel szemben valamely vallás ad nyugalmat. Néhányaknak a filozófia tanításai. A legtöbben védtelenek.

E védtelenség megszüntetésére alakul napjainkban a halál iránti érdeklődés új iránya. Tudomány, de hitet kíván. Embernek emberhez való közelebb kerülését szolgálja, és intézményeket állít, specialistákat nevel. Őszinte igyekezettel kívánja bekapcsolni a halálra vonatkozó ismereteket korunk kultúrájába.

A thanatológiai kutatások kezdeményezői pszichiáterek voltak, hamarosan bekapcsolódtak aztán a munkába általános orvosok, tanárok, szociológusok, kultúrantropológusok és néprajzkutatók.

Az eddigi eredmények, amelyek egyúttal az új tudományág alapjául is szolgálnak:

—    a halál beállásának mind pontosabb természettudományos megismerése, párhuzamosan azzal az átalakulási folyamattal, ahogyan a társadalom, a kultúra reagál erre;

—    e folyamatok leírása úgy, hogy ezeket az orvostudomány és a társadalomtudományok is vizsgálat alá vehessék;

—    célja továbbá a thanatológiának a halálos betegek személyiségében bekövetkező változások megismerése, s a beteg óvása, a személyiség védelme;

—    végezetül megtette a thanatológia a kezdeti lépéseket egy új ,,halálkultúra” kialakítására és oktatására.

A halál kihívására a „válasz” korunkban általában intézményesített formákban, specialisták — általános és szakorvosok, pszichológusok, nővérek — alkalmazásával valósul meg. Embernek emberhez fűződő kapcsolata átalakul a haldokló körül egyén és intézmény — szociális otthon, kórház, intenzív osztály, szanatórium — kapcsolatává. Ez az eltávolodás veszélyesen megterheli a személyiséget: a betegét, aki izolálódik természetes társadalmi környezetétől, de az egészségügyi ápoló személyzet tagjaiét is. Korunk kultúrája egyre kevésbé ad alkalmat az intézményesített életkeretek individuális áttörésére. Ennek megfelelően alakulnak a halálos betegeket segítő — thanatológiai — kísérletek is.

rugalmas halálkép

A thanatológusok vélekedése szerint a pszichiáter sokat tehet: a szakorvosi kezelést kiegészítve segíti a betegeket, megszervezi beteg és környezete előgondozását s a hozzátartozók utógondozását. Ugyancsak az ő feladata a kórházi ápolószemélyzet egészséges és rugalmas halálképének kialakítása, fenntartása. Mindennek természetes feltétele, hogy az orvosi gyógyító szemléletbe harmonikusan épüljön bele a haldoklóhoz, a halálhoz újonnan kialakított viszony. Ehhez azonban szükséges, hogy az orvos, az ápolószemélyzet ne legyen túlterhelt, s az egészségügyi intézmények rendelkezzenek a szükséges helyiségekkel, műszerezettséggel stb. Amíg ez megvalósulhat, a gyógyító személyzet tagjainak természetes, egyéni viselkedésmódjára kell hagyatkozni.

A sikeres segítségnyújtás feltétele és célja, hogy a beteg megértse, megsejtse, vagy tudatosodjon benne betegségének végzetes volta, az ekkor támadó görcs feloldódjon, az új helyzetben lelki békéje helyreálljon, legfontosabb emberi kapcsolatai töretlenül fennmaradjanak, s végül hogy a beteg alapvető szükségleteit mindenkor kielégítsék, kívánságait lehetőség szerint teljesítsék.

Michael B. Stuart, flickr.com

A beteget kezelő szakorvosnak segítségére lehet a thanatológus pszichiáter a halálos betegség tényének közlésében. Az ő irányításával dolgozhatja ki a beteg saját helyzetének rendezését, s láthatja be, hogy a halál a mindennapok valóságához tartozik. A hátrahagyott értékek teszik könnyűvé a megválást az e világi léttől. Leélt életünk megítélése is segítségünkre lehet a vég óráiban.

a gyógyítás csődje

A beteg helyzete fokozottan függ a nővérek, orvosok viselkedésétől. Ezért a thanatológus pszichiáter figyelmét nem kerülhetik el a kórházi személyzetet terhelő pszichikai feszültségek sem. A kórház nemcsak a gyógyulás, de az elmúlás színtere is. Sok ember számára a kórház gyógyító szervezetének tagjai nyújtják az utolsó közösségi, emberi élményt. Ennek milyenségén igen sok fordul meg. A haldoklónak éppen úgy szüksége van az embertársak segítségére, mint a gyógyulónak. A halálos betegségben szenvedőt senkinek sem szabad a gyógyítás csődjének tekinteni.

Ahhoz, hogy orvosban, nővérben egészséges kép alakuljon ki a halálról, a haldoklásról, hogy munkájukat ne csak szakmailag, de emberileg is hatékonyan végezhessék, fontos a következők figyelembevétele:

—    az orvos- és nővérképzés intézményeiben a hallgatók tapasztalatokat szerezhetnének a halálos betegek közelében, s egyidejűleg megfelelőképp tájékozódhatnának a végső segítségadás módjairól, némi gyakorlatot is szerezhetnének ebben;

—    meg kellene tervezni a végső segítségadás lélektani, társadalmi és szervezeti módjait;

—    a betegek és hozzátartozóik rendszeres támogatása a kórházi tartózkodást megelőző és követő időszakban;

—    az orvosok és nővérek beszéljék meg nyíltan azokat az eseteket, amelyek a végső segítségnyújtás szempontjából tanulságosak, s amelyek hatással lehetnek a hivatásosak felelősségérzetére.

Ahhoz, hogy a thanatológus pszichiáter hatásosan végezze munkáját, mindenekelőtt neki kell túl lennie a halálal kapcsolatos belső konfliktusokon, s neki kell megérlelnie magában egy biztos, erőteljes és rugalmas lelki tartást. Nem tudunk addig segíteni a haldoklónak, míg mi magunk tele vagyunk tisztázatlan félelmekkel.

Azzal, hogy az emberek túlnyomó többsége kórházakban fejezi be életét, a betegek hozzátartozói háttérbe szorulnak. A gyógyító intézmények működését elősegítő szabályok megnehezítik a személyes kapcsolatok fenntartását. Pedig az ilyen bensőséges kapcsolatok jelentősége semmiképpen sem lebecsülendő. A beteg így továbbra is kapcsolatban maradna magánéletének erőt adó, feszültségoldó, emocionális áramkörével, s lehetséges volna, hogy beteg és hozzátartozói együttesen, egymást támogatva készüljenek fel egymás elvesztésére ahelyett, hogy egy intézményesített elszigeteltség két oldalán magukra hagyatva küszködjenek konfliktusaikkal.

A gyakorló thanatológusnak fel kell készülnie az utókezelésre is. Gyakran igényelne a család tanácsot, támogatást. A folyamat, amíg az élők megtalálják az új kapcsolatrendszereket, sok érzelmi megpróbáltatással jár. Az elégtelen közösségi kapcsolatok és a haláltéma tabu mivolta miatt a hozzátartozókban leküzdhetetlen feszültségek állandósulnak.

Richard Alexis, flickr.com

A betegnek a halállal szembeni viselkedését nem az utolsó pillanatok döntik el, hanem egész élete. Ugyanez érvényes a hozzátartozók viselkedésére is. A thanatológusok tehát meglátták a prevenció fontosságát, amely a halálhoz való felvilágosult viszony kialakításaként nevezhető meg. Így kezdődött az 1960-as évektől a halállal kapcsolatos felvilágosítás kísérlete, oktatási keretek között. E kísérletek folyamán a halálra felkészülést az egészséges és teljes értékű élet egyik feladatának tekintik, s ehhez megfelelő gondolkozási és viselkedésbeli tartással látják el a hallgatókat.

Az oktatási kísérletek kezdeti lépései történnek napjainkban, mint ahogyan az egész thanatológia kétségekkel teli kísérlet: korunk válaszfogalmazványa a halál örök kihívására. Ez a válasz az elmúlással szembeni tudatos viselkedés kialakításában látja a helyes magatartást.

hogyan halnak meg

Az igazit, a legtöbbet természetesen a művészet, s különösen az írók tehetik a viszony tisztázására és formálására. A ma irodalmának kedvelt témája ugyan a halál, de a művek túlnyomórészt azt láttatják, hogyan gyilkolnak, hullanak el, múlnak ki az emberek, s nem azt, hogyan érlelik meg halálukat, hogyan halnak meg.

Megérett az idő, hogy korunk szembenézzen a halállal. Erre ösztönöz a biológia és az orvostudomány fejlődése, a túlnépesedés, illetve túlzsúfoltság gondja, s az emberiség rendelkezésére álló pusztítási tapasztalat. Így alakult ki a thanatológiai érdeklődés, amely az értelmüket veszített rítustöredékeket, megoldhatatlan viselkedésmódokat, rendezetlen érzelmeket, felszínes vélekedéseket magába foglaló tabuval szembesíti a természettudományos érdeklődést és a társadalmi viselkedések egzaktabb vizsgálati kívánságait.

A thanatológia célkitűzését így summázhatjuk: a halál megváltoztathatatlan, de viszonyunk a halálhoz megváltoztatható, s ebben lehet és szükséges az embereknek segíteniük egymást.

felső kép | annalisa ceolin, flickr.com