Horgas Béla – Levendel Júlia

HALÁLLAL ÉLŐ

HALÁLLAL ÉLŐ

L. J.: Az élethossziglan meg-megvilágosodó Tolsztoj hetvennyolc esztendős korában is eufóriás lelkesedéssel írja naplójába, hogy rádöbbent: mi az ő legfőbb, legszemélyesebb feladata. „…mit csináljak, én öreg, tehetetlen ember? – kérdezgettem magamtól. S úgy tetszett, hogy semmit, mivel semmihez sincs erőm. De ma tisztán megértettem a világos és örömteli választ. Mit csináljak? Hiszen már bebizonyosodott, hogy meg kell halni. Jelenleg ez a feladatom… és minél jobban kell elvégeznem: jól haldokolni és meghalni. Szép és elkerülhetetlen feladat áll előttem… Mindinkább úgy tekintek a halálra, a meghalásra, mint ami nem a feladat vége, hanem maga a feladat”. Mi tagadás, ifjan csak bosszantott az efféle haláldédelgetés, napló-bejegyzésként (mert elhitetné, hogy nem a nyilvánossághoz szól, pedig dehogynem!, mindig) különösen narcisztikusnak éreztem. A halálra nem kell – nem is lehet – felkészülni, gondoltam, a valamilyen életből majd logikusan következik a valamilyen halál; de talán még azt sem mondhatom, hogy így gondoltam, mert felnőtt életemben annyira taszított a saját halálról képzelgés (hisz gyerekként a szokásosnál is jóval többet kínzott, s elhagyva, megszabadulva végre gyerek-létemtől, a felnőtthöz mindjárt méltatlan önravatalozástól is megmenekedtem) – szóval hárítottam, hogy akárcsak elgondoljam a halálomat. Anyaként oda se pillantottam. Persze az sem pontos, hogy „hárítottam”, mert hárítani csak valamit lehet, s látóhatáromon akkor, és még sokáig semmi, az égvilágon semmi nem is rejtőzködött a meghalás-kérdésből – mit hallgattam volna el magam elől? Mindenesetre gyanítom, hogy mostani tanácstalanságomban a több évtizedes, konok távolságtartásom is ludas: hogy elvből sem szelídítettem magamhoz a halálomat, vagy inkább én nem szelídültem a meghalásomhoz. És bizonyára az is, hogy környezetemben nem láttam, nem tudtam úgy látni egyetlenegy halált sem, s főként a halálhoz – már jól láthatóan csak a halálhoz vezető életszakaszt, amelyik a magam számára elfogadható lett volna. Sötét sejtelem fortyog bennem, hogy talán nem is lehetséges „jól haldokolni és meghalni”, s hogy az elkerülhetetlent mellesleg „szép”-nek is tételezni: önbecsapás. De lehet, hogy nem az. Mert még az előbbinél is sötétebb sejtelmem, hogy valami roppant egyszerű, minden normális ember számára helyre tehető dolgot felfújok, rosszul közelítek: például erkölcsi és ízlésbeli vonatkozásokat firtatok, ahol semmi efféle nincsen. Nekem van.

Gyötrelmesen, erőszakosan, elhessenthetetlenül van. Még tiltakozom, hogy feladattá avassam a meghalásomat, pedig mióta odalett elemi életkedvem és életerőm – mert hát odalett –, mióta inkább nem küszködnék már magammal, nem hurcolnám a fájdalmaimat, valahogy viszonyulnom kell az „inkább” formájához. Próbálom – bár hiábavaló, sőt roncsoló – tárgyilagosan, hűvös racionalitással tagolni kétségeimet. Az ember ezek szerint úgy hal meg (akár betegségben, balesetben, gyilkosság áldozataként), hogy megtörténik vele a saját halála, vagy öngyilkos lesz. A passzivitást rettentő rosszul viselem, ráadásul elrémít a leggyakrabban bekövetkező halál-változat, az, amelyet hosszabb-rövidebb ideig tartó, fegyelmezetten vagy fegyelmezetlenül, de mindenképp hatványozott passzivitással tűrt leépülési-pusztulási folyamat előz meg. Öngyilkosság ellen meg akkora adag védőoltást kaptam, hogy lehetetlen volna nem vakító élességgel látnom: öngyilkosságot rendszerint teatralitásra hajlamos és önmagukba vakult emberek követnek el, akik elég felelőtlenek – képzeletszegények? – ahhoz, hogy lelkifurdalással magára hagyják társukat, gyereküket, szülőjüket. Vizsgálódásaim közben – hogy a soha korábban nem tapasztalt szégyent is elűzzem? – kívülről figyelem fürkésző tekintetemet, s ahogy az ujjam mozog. A vicc szerint Kohn bácsi forgatta így ’57 táján az osztrák menekülttáborban a kezébe nyomott földgömböt, miután hevesen tiltakozott, hogy visszatérjen Magyarországra, vagy hogy letelepedést kérjen Izraelben, Amerikában vagy bármely nyugat-európai országban. Nem, nem, Isten őrizzen! S a makettet nézegetve is csak azt kérdezhette: más nincs?

Nincs.

pusztuláshoz társuló tombolás

És nyilvánvaló, hogy azért nem tudok megbékülni a lehetséges halállal, mert békétlen vagyok az életemmel – mert még mindig úgy hiszem, hogy a valamilyen életből logikusan következik a valamilyen halál, meg azt is, hogy a valamilyen élettényből logikusan következik másik meg megint másik élettény, noha egyfolytában szembesülök a logikai ficamokkal. Úgy látszik, semmiből semmi nem következik. De rajtam a pusztuláshoz társuló tombolás sem segít, eltépni a még tartó szálakat, eljátszani, amint a kultúra lehullik rólam – nem, nem hullik, pedig napnál világosabb, hogy szégyellt-kényszeres kutatásom milyen reménytelen. Erőtlen vergődés a kötelességből, felelősségből s más kultúrkacatból eszkábált csapdában. Ahol retteghetek: egyszer csak megtalálni vélek valamit. Mit? Ráfogást.

Mégis, ahogy túlontúl sokat, tehát ízléstelenül bámulom a sürgető kérdéseket – minden valahogyan túlélt pillanattal üresebbek és álságosabbak, ugyanakkor egyre veszettebben nyűgöznek –, mintha a Scrabble betűjáték hét kis kockájával néznék farkasszemet: érzem, hogy a kihúzott, tehát adódott hét betűből összerakható értelmes szó, és kizárólag rajtam múlik, az eszemen, leleményességemen, a kitartásomon, a tisztességemen – mit tudom, min, de rajtam –, hogy megtaláljam azt a szót (mintha Sorshoz vezető Ige volna), és letegyem végre a kékkel-pirossal-rózsaszínnel tarkázott zöld táblára.

H. B.: „Gondolt halálra, borra, nőre” – ez a közhelyes, mai versízlésem szerint inkább nótába, mint versbe való sor kiskamasz koromban olyan mélyen érintett, hogy most, hatvanötödik születésnapom közeledtén is mintegy beesik ide hozzám, kínálkozik a megszólalás hordozására, pedig annak a póznak forró és sötét ragyogására már ugyancsak régóta rálátok. Ahogy nézem az elém hullt szavakat, megkísért a gyanú, hogy most meg talán egy másféle sablonba, az öregedő fickó visszatekintést, számadást és halálra készülést kerítő formalitásába ragadok – vagy abból is merítek: kultúrából, irodalomból, konvencióból… Ha igen: milyen mértékben? Mindegy, most már benne vagyok, és első szavam a nem, hogy – sajnos (és remélhetőleg) – nem abból, de minden elhangolódási lehetőséget kerülendő, fölveszem a gyerek- és kamaszkorhoz viszonyítás eszközét, hogy a megszólalás után segítsen a fölvezetésben, de az már tárgyalás is legyen – minek a tárgyalása hát? Első szuszra talán a külsőségek, tanultságok és leülepedések szétbontásának, valami más – mélyebb és magasabb? – konstruktivitás megteremtésének (fölismerésének?) az igényével. Ez igazán korrekt és világos előbeszéd – nem? Bár kényszerérzettől s némi borzongástól sem mentes. Sustorog alant még egy hang, hogy minek ez és milyen hozadéka is lehet végső soron – nem vágom-e magam alatt a fát. De. (S már csábít is az irodalmias rögzítés: favágó lehetek csupán.) S különben nem?

Az első kérdés tehát számomra így hangzik: miért ez a tematika, miért megyek bele, és akkor is belemennék-e, és most mennék-e bele, ha mindazok a csalódások nem érnek az élet különféle köreiben, melyek a hiábavalóság érzetét keltették bennem, és újra meg újra leteremtettek fölöslegesnek, ostobának vélt roncsolásaikkal? Válaszom legfeljebb arra van, hogy miért megyek itt: mert vadon termő, homályos sejtéseim húznak magukhoz, szeretnének szavakban is megjelenni, kitisztulni a jelentésben – függetlenül annak tartalmától. Vagy nem függetlenül, s akkor azt is meg kellene ismerni, és elmondani.

esély a menekülésre

Gyerek- és kamaszkoromban mai emlékezetem szerint halálképzetek, gyötrelmek nem látogattak, tőlük nem szenvedtem. Ady verseinek sötét borújában is az ismeretlen hangulat sodort, a dallam romantikus íve. Félni- és szoronganivalóm azonban akadt bőven, s ha most szépen és rendesen visszapillantok ,,ilyen” (milyen?) szemmel, két sötét mozzanatot látok, amelyben feltehetőleg halálos örvények forogtak, bár akkor ezt nem gondoltam, nem is gondoltam semmit, csak zuhantam és üvöltöttem némán. Az egyik a fülemen át, hallás által támadott, a másik valahogy egész belsőmben, társadalmilag is színezett megaláztatásban – előbbit számtalanszor megírtam, utóbbit egyetlenegyszer, de ma (most) ezt nem érzékelem minőségi különbségnek, a kettő összeadódik. Hat, s különösen hétévesen, tehát ’44-ben, annak is tavaszán és nyarán állandó iszonyattal töltött el az amerikai bombázók búgása – nem a bombázás, hanem a hang, az égbolt, a nyári felhők fehérévei kipingált kékség semmihez sem hasonlító, a viharok gyönyörű dübörgésétől annyira idegen, fémes búgás, mely az egérlyukba is behatolt, hatalmával szemben nem volt esély a menekülésre (hogy az ellenállást ne is említsem). A másik örvény nyolcéves koromban. Csillaghegyen ragadott el, amikor távoli, zord rokonaimnál nyaraltam, és egy alkalommal hasmenéses rohamomban nem értem el időben a WC-re, s aztán nagynéném gúnyos szidalmait hallgatva a megaláztatás máig érzett bűzét, reszketését szenvedtem el. Halottat is hétévesen láttam először, egy közelünkben lezuhant angol repülő szénné égett pilótáját, aztán ’45-ben, a vasútállomás padlásán elvérzett német katona hulláját – s meghalni először apámat láttam. De hát nem erről van szó, a halálról vagy mások haláláról – hanem az enyémről, amit így leírva, tárgyiasítva most látok papíron (a számítógép ernyőjén) először. Valódi újdonság. Igaz, verseimben és prózáimban is föl bukkant már, s nem gondolom, hogy a különféle formákban, helyzetekben megszülető szavak, szereplők által megjelent halál-érzetek, gondolatok vagy akár történések ne vonatkoznának rám, ne én lennék valamilyen részben (vagy egészben), de ilyen tematikus közvetlenséggel és tárgyias konkrétsággal (csupán a négykezes, dokumentatív esszé személyes stílusának irodalmi eszközeit alkalmazva), mint amit itt próbálok, még nem írtam róla. Nem éreztem, hogy feladatom vagy akár lehetőségem – nem a meghalásra készülés, de a saját halál írásos értelmezése, ami persze óhatatlanul készülés is, bár ilyen szemszögből nézvést minden az, és valóban az, hiszen minden oda vezet. És sietek rögzíteni, hogy most sem (én sem) a halálra készülés járulékaként írok, ugyanakkor tartok tőle, hogy ez a kettő nem választható szét teljesen. S nem ez az egyetlen, amitől tartok, ahogy toporgok itt, még ha az érzelgősség, a cinizmus, a morbiditás stb., tehát az általános szellemeskedés csapdái remélhetőleg nem is veszélyeztetnek. S mi: igen? A „mi”, bár ez is a „hogyan”-hoz kapcsolódik: a négykezesség, a két személy vágyott, akart és megvalósult, negyvenéves történetben megtestesülő szimbiózisa. Hogy a sajátoméról írva, kifejtve a megfogalmazatlanság homályából, értelemmel kerítve, életre segítve, a másikéval is ezt teszem, közvetlenül is. Vágom magunk alatt a fát. Vagy mégsem?

Léteznie kell ennek a „vagy”-nak mégis, legalább lehetőségként, mint a betűjáték kockáiban rejtőző szónak, s nemcsak metaforikus értelemben – de akkor milyenben? Ez a négykezes talán olyan társasjáték lehet – ha űzői (írói és olvasói) tudatában világosan jelen van, hogy megoldás nincs, de keresés igen –, amely a halál körül és felé araszolva is az életről, az értelmezésről, adottságaink, történetünk alakításáról szól. Két éve keletkezett versem, Az időmilliomos részletét csatolom ehhez a most születő meséhez, ami a Heideggertől származó vendégszövegek révén a filozófia beszédmódját is érintve így szól: ha az abszolút bizonyos és meghatározhatatlan idejű vég (a halál) felől / visszatér ide tudatom (a csigaház-gondolás) / íme máris az idő multimilliomosa vagyok / ráérek (különben is közönségesen) ez a dolgom / vénülő fickó mondom pepecselő utó / nézni az átellenben fenyőágon hintázó / cifra szarkát és feketerigót / a fát ami húsz éve karácsonykor még sárga vödörben az asztalunkon állt / nézni a történetet a világ vak réseiben / így lebegek / így szeretném mint levél zöldje lemenő nap vöröse / olvasatlan szavaim vagyok bolyongásuk / ritmusa alkalom adtán.

L. J.: Évtizedekig nem tudtam – s ha tudtam is, nem mertem volna beleringatni magam a hiedelembe –, hogy mint valami klasszikus mítosz hősnőjének születésénél teljes fegyverzetben. maximális összpontosítással küzdött felettem Élet és Halál. Majdnem azt írtam: a bölcsőjénél. Csakhogy a világrengető tusa közben bölcsőre, efféle nehezen mozdítható és nyugodalmat, rendet, sőt, hagyományt és folytonosságot is jelképező kellékre nem futotta. Azt hiszem, még normális gyerekágyam sem volt az első esztendőben, amikor anyám bujkált velem; a német megszállás és a nyilas uralom idején sokkal űzöttebben. mint bármely földi asszony a maga félisteni fattyával. Innen azonban, ahol most vagyok – nem tűnik fennkölt magasságnak –, világosan látom, hogy mitikus harcról beszélni nem túlzás. Persze éppen a mitikus indíttatás bátorít, sőt egyre makacsabbul kényszerít, hogy ne tartózkodjak semmiféle pátosztól; ne félj, szakasztat át velem újabb és újabb szemérem-korlátokat; ne félj! – igaz, sohasem lehetek túl, feltehetően még eléggé patetikus sem, ha arról a létemet meghatározó és kiformáló összecsapásról szólok. A mítosz lényege pedig nem a Gonosz és a pusztító erő, mondjuk megszépítve: a vad Halál elszabadulása, történelem-jelmezes ámokfutása – önmagában buta és ízléstelen is volna ez a kép-beszéd a történelemről vagy a nácizmusról –, mítosszá a történetemet az teszi, amivel és ahogyan a szüleim szembeszálltak a Halállal, életet harcoltak nekem, méghozzá olyan Életet, amit alaposan megtöltöttek a maguk hitével. ’43-as szentivánéji bizonyára nem egészen akart, vagy legalábbis nyíltan nem akarhatott –, ugyancsak mitikus fogantatásomkor voltaképpen minden erő készen állt már, és anyám nem a majdnem passzív „megtartást” választotta az „elvetetés” ellenében, hanem azt, hogy velem – mint minden eszköz, cél és érték sűrítőjével, letéteményesével – ellenáll a Halálnak. Így hát még az anyatej előtt, a köldökzsinóron át táplált bátorsággal, kötelességtudással, szolidaritással, szívóssággal – de nem ezekkel a fogalmakkal, hanem a valóságosan létező (számára, s így az én számomra is érzékletesen létező) bátorsággal, kötelességtudással, szolidaritással, és szerelemmel persze, nyilván életszerelemmel is. Az átadás (feltöltés) didaktikus fogások nélkül is olyannyira sikerült, hogy később, különösen amikor a saját halálukhoz törtek-keseredtek, s mintha nem vennék észre, miképp roncsolják éppen azt, amit adtak, amit belém gyúrtak – anyám egyre kicsinyesebb csalódottságát, élet-sérelmeinek sorolását hallgatva például –, látnom kellett: a tekintetemben számonkérést látnak, megütközést, gyerekes riadalmat. Nem tudom, hogy idomulnom és segédkeznem kellett volna-e annak a hajdani romantikának a felszámolásához – a magam felszámolásához –, nem tudom, hogy csakugyan jobb lett volna, ha egyszerűen és közönségesen sajnálom őket. S ha úgy hiszem vagy elhitetem magammal, hogy jobb, vajon képes vagyok-e a szelíd hazugságra, végre tudom-e hajtani a kenetteljesnek mutatkozó felszámolást.

Mindenesetre nem akarom, hogy a gyerekeimnek efféle gondjuk legyen velem.

mitologizálás

Most még erősködöm, hogy dühömben-fájdalmamban-csalódásaimban, bármilyen számon kérő vagy elégedetlen pillantásomban csak az nem látja ragaszkodásomat a régi (régimódian érzékelt és használt) értékekhez, aki nem azt akarja látni, vélhetem, hogy legalább, a gyerekeimmel kikerültetném a mégoly sikeres elközönségesedést – s persze, a saját eszközeimmel-eszméimmel óvnám őket, mi mással tudnám?, de már most is aránytalan teherként hurcolom a kételyt, hogy ellenállásnak hitt ragaszkodásom inkább paralitikus tünet, mint ahogy a mitologizálás is az. Mítosz-e egyáltalán, ami másnak, az adott időben korszerűen élőnek felfoghatatlan és hasznosíthatatlan – márpedig tapasztalom, hogy az a bölcsőm helye körül zajló, eget-földet rengető birok, Életnek és Halálnak az a vad küzdelme, mely akkor az előbbi ideiglenes és feltételes győzelmét hozta, a feltétel pedig éppen az én értésem és hűségem volt – most ennek a mesének, igen, felfogom, sem értelme, s végképp semmi haszna nincsen. A Nietzsche-féle „időben halj meg!” imperativus azonban olyan ellenérzést kelt bennem, mint Tolsztoj „szép meghalása” – mi az, hogy „időben”, ki dönti, ki képes eldönteni, hogy mi van „időben”? Tartok attól, hogy nem tudom majd a halálomat a születésemhez méltóvá tenni, hogy kevésnek bizonyulok majd, amikor a kivételesen nagyszabású lehetőséggel élhetnék – halhatnék.

H. B.: „Főnök, van felni! – mondta félhangosan, és fejjel-szemmel intett a fekete, kapucnis, műanyag dzsekiben, vastag bőrkesztyűben dolgozó szerelő, fiatal gyerek, inkább húsz alatt, mint fölött, én meg egy kukkot sem értettem, és bambán, kissé riadtan meredtem rá, hogy megint rosszul hallok a fülemben sípoló hang miatt; hétfő reggel volt, november negyedike, már egy órája toporogtam havas esőben a Csalogány utcai műhely előtt, s vártam, hogy autónk nyári gumiját télire cseréljék, pedig a múlt héten bejelentkeztem, s azt mondták, ha negyed nyolckor ott vagyok, első lehetek, de végül visszacsúsztam a harmadik helyre. A fickó meg, látva habozásomat, már húzott is magával, be a kis büdös és a szerelés munkazajától hangos alagsori műhelybe s magyarázta a felnit: „Azért mondom, főnök, mert látom, hogy nincs felnije, csak a gumik, de most hoztak be felnit, és az opeleseknek szoktam ajánlani a felnit, ötezer, de számla nincs, gondolja meg és ugorjon be, akármikor összedobjuk, úgy mégiscsak olcsóbb, nem? kényelmesebb, nem? otthon is föl tudja tenni a kereket, akármikor kicserélheti, nem? De, mondtam, de, majd meggondolom, és mentünk vissza az utcára, ahol már rakták be a felni nélküli nyári gumikat a csomagtartóba, a téli kerekek csavarjait a pisztoly-forma gép csikorogva megszorította, fizettem és mentem, s közben – már ott a műhelyben és az úton hazafelé azon tűnődtem, hogy az autójavítók világa milyen gyakran megérintett szinte abszurdan dologias, bornírt jeleneteivel, és kínált nekem ellenpontot, konkrét héjat az írásos létértelmezéshez, s hogy ezeket hasonlóságaik alapján akár össze is tolhatnám, s máris előadódna egy kommentárokkal keretezett misztériumjáték – önéletrajzi szálon függő ironikus színdarab, ha ugyan ez nem fából vaskarika, hanem látásmód, irodalmi dramaturgia. De ha az, gondoltam – míg a korai hóesésben vidáman gurultam az újonnan fölszerelt gumikon és enyhe borzongással futott végig bennem a képsor, hogy felnis kerekeimet hogyan cserélgetem otthon, ha kedvem szottyan –, és gondolom most, ahogy közeli konkrétumként, végletesen tárgyias elemként ide húzom a felnit, akkor voltaképpen bármi azzá tehető, ez a tehetősség az ember – író vagy olvasó – elrendező lehetősége. A halál is lehet felni, mondhatom (némi hányavetiséget is kockáztatva), bár az eltérés elég nagy, de hát a dramatizáló, hasonlóságon és különbözésen alapuló (összekötő és szétválasztó) elrendezés folyamata éppen a fokozatok, helyek, arányok megtalálását és felépítését tartalmazza, nem? De, de, s ha ez így van, akkor talán a halál-értelmezés idejének a megtalálása is ajánlkozhat értelemként: négykezesünk „most” –ja – ezt próbálom itt a szó szoros jelentése szerint kifejteni, írásban rögzíteni. Téli gumikon gurítani? Azt azért nem. S mindjárt vissza is kell kapcsolnom előbbi megszólalásomhoz, Az időmilliomoshoz, amelynek gyenge pontjait, homályait keletkezésekor is éreztem (nem esztétikai gyengeségeit), hiszen a filozófus ajánlotta előrefutás gondolati mélysége nem ad hiánytalan választ (megoldást), és nemcsak azért, mert a végtelenre vágyó lény be van zárva a végességbe, hanem a szellemi és anyagi, a gondolatilag és a tárgyszerűen létező valóság különbsége miatt. Felszabadító világossággal hat rám, hogy a lehetőségként felfogott emberi létezésben a halál értelmezése is benne van, s hogy a megszűnésben nem a halál-tárgy üti le az embertárgyat, de attól tartok, a test-tárgy romlásának, kínjának, a szellemet nemcsak végül, hanem tapasztalat szerint már előtte is halványító, lefokozó vagy megsemmisítő volta gondolatilag nem befolyásolható. (Vagy mégis? Bár ez mindig kérdezhető, de tapasztalat hiányában válasz nincsen. A föltételezések szintjén pedig az is fölbukkan, hogy a gazdagabb szellemű ember nem szenved-e fokozottabban a romlástól?) A filozófia is, mint a fogalmi gondolkodásra törő, a gondolkodást – fogalmi gondolkodást – ápoló, építő tudatforma, tudati tevékenység, számomra ott és akkor vékonyodik el, ha mindennapi, társadalmi hatékonyságára próbálok pillantani. Tudom ugyan, és örömmel nyugtázom, hogy a gondolkodás (fogalmi vagy másmilyen) célja – tétje! – nem az alkalmazás, messze nem a köznapi hasznosság, a gyakorlatban learatott haszon (ami ráadásul mindig lefoszlik az anyagias, pénzben mérhető tényekre és korunkban éppen meghatározónak, katasztrofálisan önpusztító iránynak mutatkozik!), és mégis érzékelek itt valami tragikus, önfelszámoló erőt, nemcsak a halál konkrétumára, hanem a pozitív gondolati elemek hatástalanságára tekintve. (Vagy mégsem? Ezért létezik még a világ?) Nem arra gondolok, hogy a filozófusok csak magyarázzák a létet és a világot, és az volna a feladat, hogy megváltoztassuk, jobbá tegyük a lehetőségek megvalósítását, bár az általánosság szintjén, a marxi érzékelés elemi fényében ez igazán vonzó tétel, de hát a hatalmi totalitarizmusok most múlt századában fájdalmasan tapasztalhatta az ember, mi lett ebből a gondolatból, hova vezettek jelentései mára a mindennapi valóságban. De valóban a semmibe vezettek, és ma valóban a mese, a mítosz kiürülésével, egy általános palinódia szükségével kell szembenéznünk, és visszafordulva értelmetlennek, haszontalannak érezni-értékelni történetünket? Mitologizálás volna-e Élet és Halál küzdelmét, a szent belesüllyedését a felnikkel ügyködő profánba, végleges bezáródásnak vélni és paralitikus tünetként kezelni ellene fordulásunkat, a sokértelmű, ifjú korunkban megtalált réskeresést például?

L.J.: Abban a vidéki szociális otthonban is, ahová a nyolcvanas évek elején egyre gyakrabban utaztam – s nemcsak az igazgató főorvost és főnővér feleségét, jó barátaimat, látogattam –, tervszerűen gyűjtögettem-vadásztam a gondozottak történetein túl mozdulatokat, színeket és formákat, szófordulatokat, valódi és igaz elemeket készülő regényemhez. A fehér, intézeti köpeny, mint a mesebeli palást szempillantás alatt elvarázsolt – nem láthatatlanná tett, minthogy nem is arra volt szükség; nyilvánvalóan konzultáló orvos-kolléga voltam, soha senkit nem feszélyezett a jelenlétem. Azt az öregembert sem, aki hanyatt feküdt, hunyt szemmel sírt, s mintha nem hallaná, hogy a szemüveges, sovány ápolónő éppen róla beszél, és panaszkodik, hogy bármit csinál, akárhogyan könyörög, a bácsi nem hajlandó enni, inni és azt sem mondja meg, mi baja, fáj-e valamije, kér-e gyógyszert. Nem, nem mond egy árva szót sem. Semmit. A főorvos megérintette a takaró fölött tartott, aszott kezet: no, mi van? Az ápolónő hátrébb húzódott, én nem. A szoba többi lakója, talán már nem is tapintattal, közönybe burkolózott. Az isten-helyettes orvos konok, monoton faggatózására aztán az öregember harákolva felzokogott, a fejét ingatta, s mégis folyékonyan mondta: nincs már ennek értelme. Ahogy lendítette a fejét, újra kellett mondania: nincs, ennek már nincs értelme. Az ismétléssel azonban elegendő időt hagyott az orvosnak, hogy a válasz a legfeszesebb dramaturgia kívánalmai szerint azonnal érkezzen, méghozzá szelíden és a józan ész védőállásából majdnem hökkenten: és tegnap mi értelme volt?

ostoba szenvedés van

Nem hiszem, hogy a bácsi – Az Ínség Jósnőhöz látogat című regényemben Benedek úrnak szólítja az orvos, s bár tudom, hogy másképpen hívták, nekem Benedek úr maradt – megértette a kérdést, a kérdés legegyszerűbb-praktikusabb rétegét akár, vélhetően a korábbi évtizedekben sem foglalkoztatták ontológiai vagy tanatológiai talányok, de az orvos hangjára megnyugodott. Fénytelen-hályogos szemében előbb valami gyanakvás villant, annyi csak, mint egy reflex-rángás; már nincs is, tompaság van, ostoba szenvedés van, már csak a hónapok, évek óta látható szörnyű elviselés van. Az ápolónő buzgólkodó segítségével megette a reggel óta szikkadó zsömléjét, megitta a citrompótlós teát – ahogyan lázadásaink leverésével (vagy feladásával) mind végezzük, amit végezni szokás.

Persze ilyen sarkítottan ez sem igaz. Vagy másképpen is értelmezhető. Már ami. Húsz esztendővel ezelőtti rémületemet például, ha próbálnám, se másíthatnám meg, visszamenőleg sem tüntetné el azt semmiféle magyarázat. A rémület miatt jártam az ország különféle szociális otthonaiban és elfekvőiben, de nem a nyomorúságos és magányos halál képe riasztott; hanem a végletekig lepusztult élet, amit valami kegyeletes, többnyire inkább rideg-rutinos eltakarítás-féle zárt. Magamtól voltam rémült. A saját igényemtől vagy mércémtől, pontosabban attól a sokszor, mert kényszeresen, és az ember-árulás önvádja miatt szégyenkezve is megírt sejtelmemtől, hogy nem látok nekem maradéktalanul tetsző életet. Benedek úr meg a többiek között bolyongva talán sebzett ösztönnel tovább abszurdizáltam a létezés elborzasztó változatát? Már magam sem vagyok biztos benne, hogy amikor egzisztencialista határszituációba taszítottam szereplőimet, leginkább orvos-főhősömet, akinek a mindeneket megdaráló mitikus óriáskerék nyikorgást is hallani kellett, hogy akkor nekidühödten fokoztam-halmoztam a szorongásomat, vagy épp ellenkezőleg: rést kerestem, de takargatás-szépítgetés, mindenféle önbecsapás, vagyis hazugság nélküli életlehetőséget (halállehetőséget is). Persze, hogy azért kutatok most elfogadható meghalás-módot (keresek rést?), mert a nagyjából mégiscsak ízlésem szerint alakult-alakított élet mintha meghasadt volna. És semmiféle restaurálásra nincs többé lehetőség. Nincsen. Beletörődés van, fegyelmezetten vagy hisztérikusan viselt zötykölődés és darálódás van, amiben az érzékelt és élvezett rendkívüli gyönyörűségek, a minőségileg és mennyiségileg is kivételes csodák is arra figyelmeztetnek, hogy lám csak: leltározol, mérleget készítesz – mintha elviselhető volna neked a mérlegelés –, mert elvesztetted az ízlésed szerinti másféle életlehetőséget. Az a kamasz- és felnőttkoromat végigkísérő, állandó lelkifurdalással járó, nem éppen filantróp hökkenet, amellyel mások életére néztem, és ijedten kérdeztem magamban, hogyan bírják ki, most – büntetésként? – visszaérkezett: nézem magamat, és nem lehet nem kérdeznem: hogyan bírom ki.

H.B.: „Nem félsz! Kibírod!” – idézem Hajnal Anna varázsigéjét, amelyet vagy negyedszázada éppen L. J. fedezett fel és emelt ki a költő verses meséjéből saját használatra – válaszként idézem, bár így a négykezesen belül közvetlen dialógusba sodródom, s ez nem könnyíti annak a határnak az őrzését, mely a magánirat, a mások számára tilos, gátlástalanul mindent és mindenkit néven nevező napló, netán a gátlásokat oldani, a szorongásokat csillapítani hivatott pszichoterápiás vallomás és a közlésre szánt, mégoly nyílt és öndokumentumokat fölhasználó, önelemző írás között érzésem és megítélésem szerint létezik.

Ugyanakkor az őrzés, a határ melletti lavírozás (vagy akár a biztos távolságot tartó haladás) sem felhőtlen öröm előttem, s nincs mit mondanom, ha valakiben ellenszenvet ébreszt. A művészre, vélik sokan, éppen az jellemző, hogy – formába foglalva bár – de kiteszi, kimondja teljes önmagát, takargatás nélkül tárja föl belvilágát, egy nálam évtizeddel idősebb, átfogó műveltségű, általánosan elismert irodalmi tekintély mondta nekem egyszer a szerkesztői-olvasói magatartást kommentálva: a költőtől azt várom, ha szerelmes verset ír, tegye ki a faszát az asztalra, nem? Nem, mondtam, én nem, és tiltakoztam az ellen is, hogy csupán az ízlés és a megfogalmazás különbsége választ el bennünket. Ez a szándékolt, durva nyegleség és a mögötte feszülő szemléletmód engem ma is rosszul érint, talán azért is említem itt a határvédelemről tűnődve, ami ugyancsak elnehezedik, ha megkérdezem – de nem bújhatok ki alóla –, hogy mit jelent konkrétan az ízlés szerint alakult-alakított élet meghasadása, s hogy a halálértelmezés idejét ez metszi-e ki a jelenben?

L. J.: A kérdés második felére könnyebb válaszolni, így hát azzal kezdem: igen, bizonyára, ennek a mostani halál értelmezésnek (ha ez annak nevezhető még: vagyis hogy nekem és mielőbb meggondolt és tisztességes választ kellene találnom a meghalásom módjára, de minél reménytelenebbnek látom ennek lehetőségét, minél elégedetlenebb vagyok az alternatívákkal, s minél inkább szégyellem, hogy tehetetlenül pörgök és dongok csak, mint ama pohárba fogott darázs, annál sürgetőbb az egész) – szóval az „értelmezésnek” ezt a korábban nem gyakorolt változatát a némi költőieskedéssel meghasadásnak nevezett esemény(?), történés(?), vagy inkább létérzés metszette ki. S hogy konkrétan mit jelent a hasadás? Erre – konkrétumokkal – nemcsak azért nem felelek, mert a „kitevés” engem is elborzaszt, de azért sem, mert a köznapi konkrétumok önmagukban nem magyarázzák, nem indokolják az ember létérzését – hát még létérzésének változását.

szemérmesen-sután

Amikor Hamlet vallomást tesz „szerelmes drága barátai”-nak, hogy egy idő óta elveszítette minden kedvét, s oly nehéz hangulatba esett, hogy ezt a gyönyörű alkotmányt, a földet csak kopár hegyfoknak látja, s az arany tüzekkel kirakott felséges boltozat számára csupán undok és dögletes párák összeverődése, nem beszélve az angyalhoz és istenséghez hasonló, mégse bámulható emberről – Hamlet szemérmesen-sután megjegyzi, hogy nem tudja, miért fordult így benne minden. És nem taktikai okokból hallgat a „konkrétumokról”. Azt hiszem (és talán Hamlet is azt hiszi), nem az apagyilkosság, a trónbitorlás, a mindeneket bemocskoló bujálkodás és hazugságözön „tényei” magyarázzák kedélyének – létérzésének – változását; a döbbenet inkább: hogy ezek megtörténhetnek. hogy van, sőt korlátlanul érvényesül és uralkodik az, aminek nem volna szabad lennie; döbbenet-sorozat, amelyből végül világidegenség lesz, és hiába ismerős, túlontúl ismerős is a daráló működése, az ember újra meg újra rámered, miként Hamlet közvetlenül a halála előtt: „A kardhegy is mérgezve van?”

Kétségtelen azonban, hogy a „világ”, amiben „egy idő óta” a szokásosnál sokkal idegenebbnek érzem magamat, nem az egész világot jelenti, de meghatározó embereket és kapcsolatokat is. „Világ”, „világidegenség” és „hasadás” pedig éppen attól lett, hogy megsemmisültek a bennem sziklaszilárdan létező (mert általam is alakított), tájékoztató, biztonságot és erőt adó határok. Születésemtől ugyanis megtanultam, s használatában kivételes edzettségre tehettem szert, hogyan és mikor kell ellenállni, mivel kell szembefordulni – és a kérlelhetetlen tagadások közben modus vivendit, vagyis rést keresni. A történelmi-társadalmi körülmények, pontosabban a helyzetem, a látószögem különösen alkalmas volt, hogy éles megvilágításban „kapjam” mindazt, amit emberi színjátéknak mondanak.

Valószínű, sokkal több szégyenleteset tapasztaltam így, mint amennyit ép lelkű gyerek elviselhet, de közben akkora védelmet – morális védelmet – élveztem, főként mert határok tündököltek előttem, körülöttem – ami ott meg történik, az itt, közöttünk soha –, hogy a felnőttségbe nagyszabású illúziókkal és sietősen érkezhettem. Évtizedekig – minden sérülés, csalódás, minden kicsinyes küszködés, réskeresés és retorzió közben – a gyerekként megszokott tisztaságban maradtak a határok, s így bármilyen fájdalmas volt a mindig vadonatújnak tűnő döbbenet (hogy a kardhegy is…?), azért a létezésben létezett – hisz érzékeltem! – az én erkölcsi rendem, s benne biztosan mozogtam. Ha – mondjuk – a „szembefordulni a világgal” olyan egyszerű magatartást és feladatot jelent, mint ellenállni a mindenkori hatalom fenyegetésének és csábításának, legyenek azok bármilyen alattomosak és kendőzöttek, akár bajnoki címet is szerezhettem volna. De a „világ” meg a „szembefordulás” most nem ez. Nem csak ez. Érzületeim, reakcióim, ítéleteim és ízlésem a régi, rend azonban nincsen, nincsenek határok; mindaz, ami „legalább nálunk”, itt, a hozzám tartozókkal nem történhetett, most megtörténik. – A történés (hasadás) művészi kiárusításának réskereső lehetőségévei pedig nem szeretnék élni.

Hanem? Meddőn tovább fortyogni a halál-témában? Nem, persze, nem meddőn. Ám ha máshogyan mégsem lehetséges, fordítsunk az egészen –

H. B.: Várjunk még a fordítással (amiről egyébként fogalmam, érzetem sincs, hogy miféle lehetne), s próbáljuk. a kiárusító konkretizálást elkerülve, szorosabban körülhatárolni a hasadás és a világidegenség (életkedvetlenség) kapcsolatát és tartalmát, a kialakulás folyamatát, majd a lehetséges növekedés (fejlődés? perspektíva?) fokait és változatait, értelmezési-kezelési lehetőségeit – s mindjárt a Hamlet-analógia további használatával. Ehhez előzetes támpontként rögzítsük még élet és irodalom eltérő voltát, hogy a kérdőjeles „hanem” az írásra vonatkozik elsősorban, bár az életből ered, s ha az írásban valami kifő, az is csak írás marad, bár valamilyen módon és fokon bizonyára visszahat az életre is, bár…

túlfeszített lényeglátó

Elég. Ennyi tekergetés után máris egyetértéssel-érzéssel mondhatom, hogy: igen, Hamlet kedélyének változását sem a hazugság-özön tényei magyarázzák, de a jelenség kialakulása és megerősödése normális személyiség esetében nem független ettől, mégis említeni kell: elemzésünk ne tévesszen arányt. Hamlet is túlfeszített lényeglátó, érzékenysége magas fokán fölnagyítva, éles fényben látja és dramatizálja a történéseket, amelyeket bizonyára lehetséges (a praktikum érdekében akár) kisebb jelentőségűnek és ártalmatlanabbnak minősíteni, de akkor is hazugságok, gyilkosságok, árulások maradnak: negatívumok, a világépítésben, együttélésben bűzlő valóságok.

A döbbenet tehát nem légből kapott, hanem tényre alapozott. Meglehet, azért növekszik akkorára, hogy világidegenség lesz belőle, mert Hamlet a különféle fokú, módú, jellegű ocsmányságokban fölismeri a közös mozgatót, a rendszert, vagyis vélhetőleg ugyanazt a gonoszt – s a változatokban a végtelenséget. A sok zseniálisan megfogalmazott, szemléletileg átfogó, művészileg konkrét kérdés között arról azonban nem esik szó, gondolati problémaként sem bukkan föl, hogy az elidegenedés folyamata mikor éri el azt a fokot, amikor már tényként létezik (arról nem is szólva, hogy mikor és mivel veszi kezdetét). A drámában erre nincs is szükség, látjuk, hogy most, sőt, már előbb, ahogy a főhős közli velünk, hiszen tudja (ha nem is tud eleget), hogy mi történt.

Az analógia gondolatilag ide húzható, a párhuzam használható, de vannak hézagok. Hamlet a világidegenség felső (alsó) fokára jutott, nincs mibe kapaszkodnia: legfeljebb a nem emberre mért feladatba, hogy helyretolja (vissza?) az egész kizökkent időt, eltorzult világot. De én? De te? De mi?

Nem kétséges persze, hogy ha nem is a teljes világot érzi az ember a szokásosnál idegenebbnek, mennyiségi összegzésre nincs mód. A legkisebb idegenség-érzet is az, ami (ráadásul tapasztalat szerint a folyamat önmagát is generálja; észrevevése, megfogalmazása nem jelentéktelen fokozatra vall!), ugyanakkor, ha csak egyetlen pozitív mozzanat is létezik, ha van mibe kapaszkodni, az idegenség minősége más. S amíg ez artikulálható, sőt, miként eleve bizonyítjuk, írható, addig az észrevevés és megértés pozitívan is generál(hat). Amennyire nem számszerűsíthető az idegenségbe lökő hasadás, annyira a kapaszkodóként megragadott pozitív való sem, még ha esetenként halvány is, csak formaként mutatkozik, vagy konvencionális külsőségekbe ragad.

Ezekben a résekben talán mégis lehet tapadási felületet találni, s akkor érdemes tovább feszegetni a részleges jelentéseket, akár visszakérdezéssel: bármire is jutunk aztán. Hogy miért a részleges idegenség metszené ki a halálértelmezést, miért volna sürgető a meghalás módjára jó választ keresni, annál sürgetőbb, minél reménytelenebbnek mutatkozik megtalálása, ha egyszer nem a praktikum miatt kell, vagyis nem az öngyilkosság elfogadható magyarázata a cél? S ha volna jól meggondolt és tisztességes válasz a meghalási módra, akkor nem fájna annyira a hasadás? (S még előbb: ha nem volna hasadás, akkor az időmúlás nem hozná felszínre a meghalás „témáját”?) És ide kell kapcsolnom, visszakérdeznem azt a roppant bizonytalan mozzanatot is, hogy ami a hozzám tartozókkal megtörténik, az velem történik-e? Bizonyos fokig feltétlenül, de teljes egészében biztosan nem, és lehetséges, hogy a kettő közti kívánatosra (ki vagy mi kívánja?) megint csak nincs mérték. És mit értsünk a hozzám tartozón? És mit a létezésben létező erkölcsi renden? Van-e a létezésben erkölcs az én érzékelésem, netán felismerésem, értelmezésem nélkül?

Tudom, hogy jobbára örök és föltehetőleg soha meg nem válaszolható kérdésekkel hadonászom, és nem titkolom, hogy valahol a saját értelmezés értelmezése körül szeretnék kilyukadni, ott szeretnék előcsalogatni, netán teremteni lehetőségeket, még ha kiaknázásuk lehetetlen is, mint Kohn bácsinak a földgömbön kívüli más föld. De nyomban ide toldom azt is, hogy nem becsvágyam önzáró, önfölemésztő, csiki-csuki csapdákra, meddő sablonokra lelni, hogy ezek adjanak valamiféle fölmentést, vagy őröljék föl érzéseimet, gondolkodásomat. Nem játszom bukásra, tragédiára – félelem és szorongás nélkülük is megterem. Az ember tudja, érzi, hogy halállal élő lény. Talán a halálértelmezésbe az elfogadható meghalási mód lehetetlenségének tudata is beletartozik, talán a valamilyen életbe a hasadásnak nem az elfogadása, de viselése is beletartozik, s minőségét éppen ez, a viselés ténye és mikéntje formálhatja. Némi leegyszerűsítéssel: pozitív kötést és negatív bontást ugyanazzal a lélekkel hordoz az ember. Végső soron még az is fölrémlik, hogy a minőség, a szellemi szint felől nézvést mindegy, milyen a boldogságtöredékek és a szenvedések aránya – szerencsére, a szint és a többiek merő elvontságok, nem néznek.

könnyen nevetségessé válik

L. J.: A „szint” és a többi efféle valóban elvont – csak elvontan létező, kreált fogalom –, míg a „halál” és társai (a „születés” és a „szerelem” kívánkozik ide legelőbb) metafizikai végtelenségükben is (sőt, úgy igazán!) érzékelhető fenomének – s mintha éppen az volna a bökkenő, hogy valamiképpen (például különböző szinten) megjelennek. Vagyis valóságosságuk int óvatosságra: lassan a filózással!, hisz olyan terepen mozogsz, amelyen elmélkedéssel nem jutsz messzire, s ha nem vagy ennek állandóan tudatában, könnyen nevetségessé válik a mégoly jó szándékú, jó irányú bölcselet is. Mindaz, amit az utóbbi időben „halál-ügyben” összeolvastam, fikarcnyit sem segített tanácstalanságomon (s itt most nincs helye a szellemességnek, hogy szerencsére nem segített, mert ha észlelném gyógyhatását, akkor eleve tudható, hogy nem filozófiát olvastam, s a tanácstalanságom is meglehetősen kommersz) – azért nem is érintette egyedi és akut halál-tanácstalanságomat (az eszemet és az érzelmeimet igen, nagyon!), mert a filozófiai-etikai, még a szociológiai logika is képtelen a valóságos jelenséghez jutni. Biztosan nem a nyelv (megnevezés és valóság különbsége) képtelen, hiszen az irodalom nemcsak megérint, de tocsog, táncol, tombol – mi mindent csinál a – mondjuk: a lelkemben, bár még azt sem tudhatom, hogy hol van ez a lélek, micsoda, s van-e egyáltalán. Mindenesetre úgy tűnik, tartalmaz valamiféle saját születésfenomént, amit az Idők során mitikussá értelmeztem, tartalmaz saját szerelmet, amit lehetetlen is volt nem mitizálni, és sok egyéb között, újdonságként, saját halál-fenomént – illetve ennek nyugtalanító hiányát. Ha egyelőre mégis az elméletnél maradok, józanul látom, hogy szorongatottságom (s a saját halálról gondolkodva mindenki csakis ezt a fajta szorongatottságot érezheti) alap oka az az egyszerű, már-már a filozófiát destruáló tény, hogy a halál (szemben a születés vagy a szerelem pozitívumával) negatív jelenség.

Méghozzá az elemi életösztön szerint negatív. Tiszteletreméltó és szép tehát a tétel, miszerint a halál az élet része, s megilleti a méltóság; és egyetértek a civilizációkritikával is, hogy életünk sivárosodását jelzi, mennyire nem tudunk bánni a halállal, hogy például egyre inkább kivonjuk (megpróbáljuk kivonni) látóterünkből, megfosztjuk rítusaitól, hogy hallgatunk vagy épp ostobán sokat fecsegünk róla, és így tovább – de úgy hiszem, minden „gondolat” menthetetlenül szépelgésbe fut, ha elhazudjuk, hogy a halál-jelenség annyi etikai paradoxonnal terhel, mint semmi más az életben. Csak a legközönségesebbet említem: az ember tudja, hogy meg fog halni, s nehéz beletörődnie (ha egyáltalán beletörődhet, ha nincs már ettől is vétkesség-érzete), hogy ezt az ugyancsak döntő eseményt nem „intézheti” maga. Hiszen még a legemberségesebb meghalásban is elkövetkezik a pillanat, amikor a holttesttel (kegyetlen örökség) valakinek, egy másik embernek, gyakran a legközelebbi embernek kezdeni kell valamit. A holttest – csináljanak bármilyen rítust vele, körülötte – már nem az az ember, s mégsem elégséges a józan praxis: el kell takarítani. Sajátos volna, hogy eddig soha nem nyomasztott, mi lesz velem a saját halálom után, annál többet, hogy mit és hogyan hagyok testi magamból azoknak, akiket szeretek? Szóval nem csupán konzum-idiótákat termelő civilizációnk jellemzője, hogy ennyire béna és hazug a halállal szemben – hazugságnak vélem a korábbi évszázadok, évezredek szokásait, a halott-raktározás különféle módjait például a mostani „módtalansággal” szemben eszményíteni. Az emberhez méltónak mondott szertartások is csak „kezelik” (ügyesebben, ízlésesebben, meglehet) a halált – a paradoxonokon mit sem változtatnak. S hogy mennyire ilyen vagy olyan kezelésről van szó, azt akkor érezzük igazán, ha az élet pozitív eseményeivel hasonlítjuk össze. A születéshez mi szükség ráadás-rítusra?! A szerelmet meg nem is övezheti szertartás – a házasságkötés-lakodalom sem a szerelmet, legfeljebb két ember együttélésének szocializáltságát avatja –; a szerelem (értelmezésemben-tapasztalatomban) amúgy is a legkonstruktívabb szenvedély, de szenvedély, s így eleve közösségen kívüli, sőt valamennyire veszélyes is a közösségre és veszélyeztetett a közösségtől.

H. B.: Születés, szerelem, halál öreg trió – bár a mai értelemben (az individualizáció aktuális fokán) csak ma muzsikálnak, hiszen konkrétságuk még a közhelyekbe ágyazva is egyszeri, valamennyire minden elidegenedettség ellenére egyedi, ahogy megesik velünk. Vagyis folyamat, történet, mese, és ez arra indít, hogy ne az emberre kérdezzünk, hanem egyetlen emberre, akit mostanság az irodalom nyomába lépve a kortárs filozófia is sűrűn emleget, s nemcsak úgy, hogy szemléltetésre alkalmas példát vagy akár kifejezési módot keres, utóbbi könnyen tévútra is viszi, hiszen ami az irodalomban gyönyörűen tocsog, táncol, tombol, az a filozófiában gyakran a metaforák túlhajtásában, netán paroxizmusként jelentkező zavar (az irodalom tocsogó szépsége viszont nem helyettesíti a filozófiát).

a halállal zárul

Természetesen én is az egy, az egyetlen emberre, halálára kérdezek, aki esetemben egyedi szimbiózisban él szerelmével, és ez jelenleg (régóta) nem csupán része, de meghatározója egyediségének: ez volt kiindulópontom is. A mese konkrét részletezésétől visszatart (megóv) az exhibició elutasítása (bármilyen kényes és sajátos is ezt íróként állítani, s éppen itt), így bármiképpen is mesterkedek, mondható beszédnek számomra csak a közbülső filózás marad – nem lebecsülendő. Nekem talán azt is kínálja, hogy az előbb érintett összefüggéseket tovább próbáljam közelíteni. A folyamat felől mondjuk, s azt a triviális tényt húzva előre, hogy a velünk és általunk történő mese mindig nyitott és részleges, s hiábavaló a paradox vágy, hogy valaki az abbahagyását és a meghalást szétválassza. Történetünk a halállal zárul és lesz egész, bármilyen is ez a befejezés, s az elkészült, távlatba álló mese: akár tragikusan félbeszakadt, csonka, torzó; alig elkezdett, mozzanatnyi csupán, csak felködlő kezdet. S persze lezárult, egésszé kerekedett történetünket már nem mi meséljük, értelmezzük – a saját történetből csak epizódok, szakaszok, esetleg az egész addig történt és szakadatlanul változó, tehát a mesélést is szakadatlanul módosító, már megtörtént, múlttá vált darab értelmezhető. Vagy mások lezárult története, de erről majd később. Most inkább annak a feltételezésemnek szeretnék a nyomába eredni, hogy a halálértelmezésnek átlagos és természetes életmenet, történés és gondolkodás mellett talán lehetséges valamiféle optimális ideje és konstruktivitása. Az optimális pedig nemcsak azt jelentheti, hogy az abszolút bizonyos és meghatározhatatlan idejű vég az átlagos életkor bizonyos pontján, egy idő után mintegy testközelbe kerül, hanem azt is, hogy ekkor visszatekintve elegendő mennyiségű történést állíthatunk magunk elé (magunk mögül), hogy irányokat, arányokat, összefüggéseket – és korábbi értelmezéseket is – értelmezzünk.

Ez persze óhatatlanul fölveti a kérdést, hogy gondolkodásunk így nem minősül-e mindenképpen végelszámolásnak, nem sodor-e a felmentést remélő önigazolás, vagy pozitív mérleg esetén az önideologizálás ragacsába… S mi vélhető pozitívnak? Nyilván nem valami mennyiségi tény, ha mérleget is mond az ember, hanem az etikai, még egyszerűbben a jó felé mutató élet. De a halálig előrefutó értelmező mire megy eredményével, ha történetét átgondolva kénytelen az egészet elvétettnek értékelni? Hiábavalónak… Tud-e fordítani, vagy csak arra elég az értelmezés, hogy megállapítsa: már késő? Amiből magas fokú szellemi teljesítmény fakadhat (megannyi remekmű igazolja), s ez valamiképpen hozzáadódva a meglévőhöz még árnyalhatja az egészet, enyhítheti a hiábavalóság érzetét is, de át nem fordíthatja… Vagy nincs olyan történet, ami normális elmesélés (értelmezés) szerint ne tartalmazna valamennyi és valamilyen pozitívumot, s akkor (már a számtani összegezés lehetetlensége miatt is) nincs tisztán negatív eredmény? – Igen, ez lehetséges, de akkor meg azt kell kérdezni, hogy mi a normális. Tudom, hogy roppant ingatag terepen bukdácsolok, ahol szinte minden lépés és szó kétségbe vonható, vagy a jelentések megvonása szerint variálható, s bizonyára a lehetséges ellentmondások töredékét érintettem csak, de nem is törekszem valamiféle fölmérésre, csupán a minden zűrzavarral és ambivalens hullámzással együtt is létező, sejtett, és bizonyára igen csekély pozitív lehetőség megragadásához szeretnék eljutni. Mi más vonzana (szorítana) a kíváncsiság és a foglalkozási ártalom kényszere mellett?

a tapasztalás tudatosítása

A pozitívum – így remélem – az átélésben válhat valóra, és nemcsak azzal, hogy az elviselést segíti, hanem a tudatosítás révén nyert ténnyel, a megértés és rálátás – örömével? Ez azért sok. A negatívból értelmezve sem lesz szalonna. Próbálom több szóval bekeríteni, hogy mit lehetne mégis elérni a végtelen lét és-véges egyedi élet fájdalmasan, szorongásosan is pozitívba hajló kapcsolatának fölfedésével, a tapasztalás tudatosításával. Mindezt pedig szeretném megerősíteni Kállay Géza remek esszéjére, A nyelv határaira hivatkozva, amelyben Wittgenstein ihletett értelmezésével érvel, hogy valamilyen abszolút vagy etikai értéket úgy közelíthetünk, ha azt mondjuk és érezzük: „bámulatba ejt a világ létezése”; hogy (ez már Heidegger) nem a semmi van. Aligha lehetséges ennél a létbámulásnál alaposabb alap a pozitívum megragadására, legalábbis nekem maradéktalanul tetszik és elragad, hasonlóan a folyamat kockázatának szemléltetése a Grimm-mesék halász-házaspárjának és az aranyhalnak a történetével; ami a határtalanul nagyravágyó feleség miatt a lehetőség értelmezése, használata során nem az átélés magasabb fokaira visz, hanem bukással zárul. Kállay figyelmeztet, hogy „…megérezhetjük, hogyan tartalmaz az ártatlan vágy valami rémületest, hogyan lappanghat a gonoszság valami olyasmiben, amiben még nincs semmi rossz.” „Tartalmaz”, állítja, aztán enyhít: „lappanghat”, de a kettő közti különbség talán eliminálható, mert nem törvényszerű, hogy a rémületes mindenképpen testet öltsön (ha van elég ideje és tere), hogy minden folyamat kitermelje a gonoszságot, hiszen csak akkor vélhetjük, hogy a gonosz már a kezdet kezdetén is jelen volt, ha később kifejlődött, ami a folyamatoknak nem is a vége mindenkor. Talán nincs minden mese arra predesztinálva, hogy mértéket vesztve gonosszá torzuljon, a vége bukás legyen. A halál nem jó, nem pozitív, mint a születés és a szerelem, értelmezve és eleve sem az, de a végesség és a gonoszság nem azonos, az egyszeriség pedig az emberlét értékszabó specifikuma.

A halál értelmezése mindezek után úgy hozhat talán valamit a konyhára, hogy az élet végességének és egyszeriségének, következésképpen egyediségének értékeit kiélesíti, artikulálja. Néven nevezi a veszendőség tudatát, együtt tartva érzést és gondolatot – filozófiában, irodalomban, vagy bármilyen más mesében. Tornai József háromsoros verse jut eszembe, a Még egy kicsit élni, vagy négy évtized távolából; első olvasásra úgy éreztem, hogy én is írhattam volna. Ma is így érzem, ahogy ide másolom – Még egy kicsit élni, / még egy kicsit nézni, / hogy félnek sötétedéskor a hegyek. –, a negatív kimondva nem szűnik meg, de versbe állítva pozitív tartalmakkal együtt létezik.

L.J.: Pozitív tartalmakkal, azám!, már-már példamutatóan, mint a borzongó fűszál, amelynek intését, hogy fájdalmad szerényen éld át, talán túlontúl gyakran és veszélyes azonosulással dúdolom magamnak – úgy, hogy amikor tűnődve-kétkedve elhúzom a szájamat, szinte önironikusnak hat: még hogy szerényen?! Éppen szerényen! Már hosszú-hosszú évek óta úgy sejtem-hallom, a József Attila-i imperativus (vagy fohász?) is kétségbeesetten szól, a lágy dal iszonyatot fedne-tolna: ne kelljen éreznie, milyen tehetetlenül görnyed világ-naggyá nőtt énje szükségképp világ-nagy terhe alatt.

kép | Ilja Csasnik képei, Wikimedia Commons