Bárkán György

GYŐZTESEK ÉS VESZTESEK?

2008 április

GYŐZTESEK ÉS VESZTESEK?

Az egyik értelmező kéziszótárban a szabadság szó jelentése: „általában idegen erőtől való függetlenség. Ily értelemben a sz. szót a legkülönbözőbb vonatkozásokban használják”. A nyelvtörténeti szótár szerint eredetileg helynév lehetett, a belőle képzett – s ma már elhomályosult történetű – „szabadul” ige viszont eredetében alighanem őrzi a valóságos és szimbolikus kötöttségektől elmozdulás, s így a felszabadulás mozzanatát.

haszonszerző törekvések

Legújabbkori történelmünk a szabadság nevében létrehozott kötelmek alóli felszabadulás ígéretével kecsegtetett, és minden buktató ellenére idézzük a polgári öneszmélés „hármasegységét”: a szabadság, egyenlőség, testvériség kategóriáit. A „hármasegység” azonban a mély összefonódással együtt is ellentmondásos: az egyén teljes szabadsága korlátozza az egyenlőség és a testvériség kibontakozását, ezek viszont szűkítik a szabadság mozgásterét. Mai politikai mezőnkben ez a vállalkozás szabadsága és a szolidaritás, a demokratikus egyenlőség-eszmény és a liberális önérvényesítés, majd gazdasági haszonszerzés egymást kiegészítő s egymással mégis szembeforduló érvényesülésében, harcában – a játéktér fölött uralomra törő expanziójában jelenik meg. Sajnálatos, hogy e harc pozíciói egyenlőtlenül oszlanak meg. A „hármasegység” belső tényezőinek kompromisszuma helyett a hatalom birtokában vagy árnyékában megragadható esélyek biztosítják, hogy a haszonszerző törekvések mindig erőfölényben legyenek.

Hayek és Friedmann neoliberális nézetei – amelyekre e törekvések támaszkodnak – éppen azért egyoldalúak, mert a szabadságot olyan kizárólagos értéknek tételezik, amely minden mást maga alá rendel, s nem számol a „hármasegység” másik két mozzanatának fontosságával. Mélyebb megfontolásban pedig maga a szabadság is csak a szolidaritás részeként s az egyenlőség előfeltétele alapján bontakozhat ki.

A szabadság szó vonatkozásai egymással összefüggő jelentések sokféleségéből alakultak ki, s mögöttük a valóság különböző jelenségtartományait fedezhetjük föl. A külső és a belső szabadság (romantikus szóhasználattal a „lélek szabadsága”) szorosan összetartozik. A két szélső pólus azonban az átmenetek rendkívül széles skáláját határolja: egyik oldalon az együttélés kötelmeinek teljes elutasítása, másikon a „menekülés a szabadságtól” önfeladó védekezése található.

Ellsworth Kelly festménye, Iliazd, flickr.com

A szubjektív, benső szabadság vizsgálatának is hosszú filozófiai múltja van. Hanna Arendt például a politika és szabadság klasszikusan tételezett ellentétéből kiindulva vallja, hogy a szabadság filozófiai fogalma ebből bontakozott ki. A bensőségnek az a visszahúzódást is biztosító világa, amelyet mi a lélek szabadsága fogalmával fejezünk ki, szintén ebből született. Napjainkban azonban a politikától kérjük számon a cselekvési lehetőség objektív, s a benső világ szubjektív szabadságának biztosítását, s ez a valóságban rendkívül sok ellentmondásba ütközik.

vesztesek és kiszolgáltatottak

Hayek a szabadság biztosította cselekvési tér gazdasági eredményességet garantáló jellegét emeli ki, Rawls az igazságosság és szabadság egymást – bonyolult áttételeken át – feltételező összefüggéseit. Problémát mindenekelőtt az okoz, hogy a szabadság adta verseny győztesei mellett mindig megjelennek a vesztesek is, s a Rawls emlegette méltányosság önmagában még nem szavatolja a szolidaritást, amely túlmutat a gazdasági racionalitás, a logikai értelemben vett igazságosság és a méltányosság tényezőin. Számomra szinte érthetetlennek tűnik, hogy a liberális politikusok, filozófusok, az úgynevezett véleményformálók – ha elvben talán el is fogadják – a gyakorlatban miért nem érvényesítik az egyszerű igazságot, hogy a vesztesek, a sérültek és a betegek „társadalmi költsége” mindig több, mintha a megelőzésre, a szolidaritás és a humánus elkötelezettség nevében gyakorolt önkorlátozásra, lemondásra építünk. A társadalmi veszteség történelmi távlatban a győztesek vesztesége is: azért élünk társadalomban, hogy együttes erőfeszítéssel alakítsuk életünket s az együttességnek rendeljük alá az önzést, különben mindnyájunkat az önzés rendel maga alá, s a győztesekből előbb-utóbb ugyancsak vesztesek lesznek. Sajnos, a jelen győztesei ezt sohasem hiszik el! Még nagyobb baj azonban, hogy birtokolva a nyílt és rejtett rábeszélők, bértollnokok és média-közszereplők szolgálatait, a győzelem mindenhatóságába vetett hitüket klisékként préselik a vesztesek és kiszolgáltatottak tudatába. Ezek a tömegek a szabadság utáni vágyat fölcserélik a győzelem és a gazdagság állításával, a humánus értékeket a fogyasztási javak birtoklásából adódó mindenhatóságtudattal. Így alakul ki – Fromm klasszikus kategóriáját idézve – a menekülés a szabadságtól, amely a hamis biztonság elérhetőségének tudatával tompítja a vereségtől, veszteségtől, felelősségvállalástól félő embert.

Ellentétes irányú folyamatot fedezett föl a szabadság új fogalmának körvonalazásában a múlt századelő nagyhatású filozófusa, Henri Bergson. A pszichikus folyamatok egyedi mozgáspályáinak gondos elemzése után megállapította, hogy a lelki élet időbeli tagolódása során szükségszerűen jelennek meg metafizikai értékek az egyéni pszichikumban. A megformált lelki jelenségek mögött húzódó amorf élmények, az egzisztencia mélyéről megnyilatkozni akaró s kibontakozó tartam a pszichikus folyamatok elrendeződő struktúrájában nyilatkozik meg. Az egzisztencia lélektani törvényeit felhasználva kiszabadul a pszichikum homályos mélyéről s énné, személyiséggé szerveződik. Ez a tartam az időbeli megformálódás rendjében hozza létre a szabadságot, amelynek így határai és fokozatai vannak. Az egyéni, belülről fakadó rend kibontakozásában átélhetjük saját meglévő vagy kiharcolt szabadságunkat. Így jön létre a személyiség és az egzisztencia szerveződésében és dinamikájában idő, rend és szabadság összefüggése, az egyén elmozdulásának lehetősége a szabadság felé.

Ellsworth Kelly festménye, Casey And Sonja, flickr.com

Bergson hatása is inspirálhatta Sartre-ot és az egzisztencialistákat a szabadság összefüggéseinek konkrét elemzésében. A francia ellenállási mozgalom – a szabadságvágy fényes, gyakorlati példája – alapján született meg a választás abszolút jellegéről alkotott tanítás. Minden ember szabadság-lehetőséggel születik, s választania kell, hogy kibontakoztatja-e vagy a konformista úton halad. Sartre, akárcsak Bergson, megvizsgálta az egyéni pszichikus folyamatok és a belső determináció útjait, s az általa megalkotott egzisztencialista pszichoanalízis kategóriáival olyan elemzést nyújtott, amely feltárja, hogy az egyén minden egyes önmegvalósítási aktusában van minimális választási lehetőség: a pszichikus folyamatok determináló jellegéhez tartozik a módosítási-változtatási tér. Így az egyéni élet-aktusok és választási helyzetek mindegyikében van legalább egy parányi, minimális szabadságfok, amellyel e determinációt módosítani lehet, s az önelemzés módszereivel fel lehet tárni.

Ezt érezte József Attila is, mikor az értelem kora után vágyakozva megjelenítette a szubjektumból kibontakozó szabadságélményt, értelmi és érzelmi kitárulkozást, amelyből azután megszületik „gyönyörű képességünk, a rend”, s történelmileg beláthatjuk a jelenből a jövőt, a „véges végtelent”.

 

A Liget fogalomértelmező sorozatában a SZABADSÁG-hoz írt jegyzet
felső kép | Ellsworth Kelly festménye, Iliazd, flickr.com