IDŐVEL ÉLNI

Uranosz és Gé lánya, a titaniszok egyike, Mnémosyné szerelemben egyesült Zeusszal — beszéli el Mitológiájában Apollodórosz. E nászban Voltaire a természet és az emlékezés isteneinek frigyét köszönti, amely isteni, azaz halhatatlan teremté­sek forrása lett.

Az emlékezet, a természet ismétlődő folyamatainak felismerésével karöltve a szociális „időfogalom” kialakulásának kezdőpontja, vélik a szociológusok. Az időnek mint segédeszköznek, illetve misztifikált hatalomnak a képzete át- meg át­szövi az emberiség kultúrtörténetét, s fontos eleme lesz eszmélésének, öntudata (értsd: történelmi öntudata) felébredésének, és szinte határtalan kiterjedésének.
egyenesvonalú haladás
Határtalanná azáltal válik az időfogalomra, az időérzékenységre épülő, fajához kötődő identitás, hogy nem ismer, nem ismer el korlátokat útjában, és a mindenséget célozza — legyőzhetetlenül. Teleológiája könnyen kiismerhető: a nullától a végtelenig terjed, egyenesvonalú haladást képzel el az időben — párhuzamosan az ember elméjének tökéletesedésével és a civilizáció fejlődésével —, mely magya­rázatában egyértelműen pozitív színezetet kap.

Az időt magyarázó, de magát azon kívülre helyező humanizmus világképe antropomorf és antropocentrikus. Ezért könnyen összhangba hozható az evolucionista és az ember teremtettségét, de a teremtésből kiemelkedését feltételező elméle­tekkel és szemléletekkel. Eszméje a teljességet óhajtja kifejezni; de mivel válogat az eltérő gondolkodási rendszerek között, és közös alanyukat, az embert rögzített­nek és bármely céltól elválaszthatatlannak ismeri el, a korlátlannak állított lehe­tőségek csonka vázát tudja csak adni.

A humanizmus, az ember dicsőítésének felülmúlhatatlan szimfóniája, mint min­den izmus, természetszerűleg torzítja a múltat. Mindent a jelennek, mi több, a jövőnek akar megfeleltetni, mely feltétlen célja. Rákényszeríti akaratát a történe­lemre, a maga képére és hasonlatosságára formálja azt, és ebben a munkájában nélkülözhetetlen segítőtársa az eszközként használt idő. Ez azonban, akarva-akaratlan, sokszor kicsúszik a kezéből, önálló életet kezd élni, mintegy ráébreszti alko­tóját, az embert önnön mulandóságára. Mondhatni: felsőbbrendűvé lesz, természetfelettivé, és szánakozva nézi a hullámain sodródó piciny emberalakokat, akik szilárd pontokért kapkodnak ebben a kozmikus elveszettségben.

Bármennyire is meghaladja az idő mint a dimenziók egyike az ember felfogóké­pességét, könnyen enged az alakíthatóság csábításának. Mintha tudná, mi a köte­lessége, sohasem fordul az emberiség ellen, még ha az egyénnel nem is rokon­szenvezik. Halhatatlanná emeli őt, neki ajándékozva a múltat és a jövőt, és elrin­gatja egy gyönyörűen megkomponált illúzióban.

Az ember mégis fogódzókat keres a kezdet nélküli időfolyamban: kitüntetett tör­ténelmi helyzeteket, eseményeket és személyiségeket, akiknek tudatbeli látványán elméje megpihenhet, és új cselekvésre ösztönzi önmagát. Az örökös tevékenységre kényszerítettség, az előrehaladás szükségességének támadhatatlan volta azonban nem hagy sok teret az elmélkedésnek, hisz menni kell tovább. A valamért, valami érdekében cselekvés jellegzetes és árulkodó tünete ennek a szemléletmódnak. Az embert önmaga felülmúlásának állandó igényével mind messzebbre hajszolja tételezett kiindulópontjától, egyre csak el a természetközeli állapot hipotetikus aranykorától.
szocializált időfogalom
Az emberiség e jeles életfilozófiájának képviselői a civilizációt elkezdett, és ez­után (állandóan) áramló történésnek tekintik, mely lépésről lépésre, eredményről eredményre halad a múltból a jövő felé. Vannak azonban, akik tagadják ezt a leszű­kítő időszemléletet, és, mint Norbert Elias, az emberi tudást egy kezdet nélküli tanulási folyamat eredményeként tárgyalják. Ebben a szocializált időfogalomban pedig nem jut hely az „ember” és „természet”, „természet” és „társadalom”, „természet” és „kultúra” megkülönböztetéseknek, melyek a meghasadt világ (és a meghasadt tudat) jellemző terminusai.

Az időpontokhoz kötődő humanisztikus világkép, mely egy történést kiszakít folyamatából és összetevőiből, a személyiséget pedig mérhetetlenül felmagasztalja, nem ismer lehetetlent, s merészségében az egek ostromától sem riad vissza. Ami­kor a kereszténységet harapófogóba szorítja — utalva annak a nyugati kultúrában kifejtett alapvető szerepére —, és kultúrgenezisről, a civilizáció kezdetéről beszél, talán észre sem veszi, hogy a történelmet egy­szerűen üdvtörténetnek minősíti. Nem az Istenember kultuszát terjeszti eközben, hanem az Ember-emberét (utóbbi, a szolovjovi és bergyajevi szóhasználattól eltérő kifejezés a transzcendenciától megfosztható emberistenséget jelöli), s az Ige, amely áthatja a világot, a Szentlélektől elválasztva a humanizmus szócsöve lesz. Az em­ber felsőbbrendűségének és létformája kizárólagosságának hirdetőjéé.

A dualista világnézet szintén a természet lenézésének igényéből született. Az embert kiemeli „környezetéből”, ugyanakkor — minőségi alapon — éles megkü­lönböztetéseket tesz a mulandó, anyagi világ és a lélek öntörvényű világa között, az előbbi rovására. A lélek, melynek a keletkezés–elmúlás állapotaihoz nincs sem­mi köze, birtoklása révén csillogó fénnyel vonja be az ember alakját. Valami olyas­féle belső világossággal ruházza fel, amely egyedi, és rajta kívül más lény nem részesülhet belőle. A lélek üdvösségének gondolata komoly lépés a „világ körülöt­tem forog” sommás világszemlélete felé, ahogy azt Nietzsche az Antikrisztus című filozofikus elmélkedésében is megállapítja.

De nemcsak ez, hanem az emberiség sorsára ügyelő, a halhatatlanság fé­nyében élt élet közelebbi szemlélése is elősegíti, hogy felismerjük a humanizmus árnyoldalait. Az így értelmezett humanizmus világában kevés hely marad üresen (azaz embertelenül). Kíméletlenül fel- és kihasználja a szerinte alatta állókat, mert ő, a halhatatlan, semmiképpen sem lehet tekintettel a mulandóra. Az emberiség kissé ködösen, de annál nagyobb eréllyel megfogalmazott céljai mellett minden más gond és baj, rombolás, kín és szenvedés eltörpül — ha lehet ilyen egyáltalán, embertelenül szólva.

A halhatatlanság érzete az egyik fajtája az időtlenség élményének, s a halandó megvetésén nyugszik, valami világtalan (azaz világon túli), de a világban ható hivatástudat nevében. Ez a hivatástudat eszmeileg kellően megalapozott, elveinek falát azonban olyan szerkezetre építi, amely egy — legalább — kettéosztott világot tételez fel. Ez a nézet viszont az ember és természet a civilizáción keresztül megva­lósuló elválasztásával gyökértelenné teszi az ember életét, mert a létet nem tudja önmagában, csak a létjogosultság felől megragadni. Szó sincs itt ember és természet, kultúra és természet szerelemtől fűtött párosodásáról (legyen az akár historikus vagy csupán szimbolikus); Mnémosyné kényszeríti rá magát Zeuszra. Az emlékezet önmagát ritkítja meg, ha kell, és a megunt természettel sem bánik túl nemeslelkűen.

Az emberiség az időben megvalósult, megvalósuló, időpontokhoz köthető, foko­zatosan mélyülő és táguló egyediséget hirdeti. Az időtlen egységből magát az idő segítségével kiszakító emberi nem emellett a teret is részekre tagolja, és a szó mágiájával mindent elvarázsol. A fontossági sorrend, a hierarchizálás társadalmi és erkölcsi szabályozóvá válik, mely a megkülönböztetések minősítésével jogalapot teremt az univerzum ranglétráján lejjebb állók létének megkérdőjelezésére, sem­mibe vételére. Ezáltal tovább nő az előzőleg már feltételezett szakadék az ember és más lények, sőt az egyén és a közösség között is.
ördögi kör
A humanizmus emberközpontú világképe tehát olyan ördögi kört rejt magában, amely — az embert kiemelve — egy alá-fölérendelt helyzetet vesz alapul, s szük­ségszerűen oda is érkezik meg. Ennek oka, hogy eszköze egyenlő céljával, és fordítva. Az ember jóllétének eszménye így viszonyítja a bizonyításra nem szoru­lót, az eleve megfellebezhetetlent.

Az időre feszített halhatatlanság, mely a múltból és jelenből igyekszik tartós jö­vőt formálni, csak hírből ismeri nemének másik tagját, az örökkévalóság időtlen élményét a folyamatos jelenben. Wittgenstein a Tractatusban, így beszél erről: „Ha az örökkévalóságon nem végtelen időtartamot, hanem időtlenséget értünk, úgy örökké él az, aki a jelenben él.”

Az emberalkotta szavak és nevek, melyek deklarációjuk szerint a dolgok lényegét hivatottak érinteni és feltárni, sajnos nem mentesek a létükből fakadó, vagy később rájuk ragadt jelzőktől. Ezek pedig a tartalmat elkerülhetetlenül a maguk képére formálják, s lehetőséget teremtenek például az etikai indíttatású szétválasztásokra egy különbözőségek nélküli világban.

,,Csak ne keressünk semmit a jelenségek mögött: ők maguk a tanítás” — írja Goethe. A többszörösen hasadt világban a keletinek bélyegzett — nemcsak időtlen, hanem térhez sem feltétlenül köthető — gondolkodásmód sokkal szabadabban bánik ezzel az emberi elméből szikraként kipattant szóvarázs­lattal. Ha egy jelenségre, egy történésre több nevet aggatunk, de egyiket sem vesszük túlságosan komolyan, talán megmenekülünk a beskatyulyázás pragmatikus örömeitől, ugyanakkor sztereotípiákkal telített buktatóitól is. Márpedig ezek képezik nagy eszményünk, a cselekvés létalapját.

A humanizmus, amely a jövővel dolgozik, kész örömmel megbocsátja nekünk a múltat, minthogy érdekünkben történt. Martin Kohli, a neves életút-kutató szerint az ún. „modern” társadalom tagjainak az élet már nem isteni adomány, hanem védendő egyéni tulajdon, sőt megformálandó feladat és terv. Személyes veszteség tehát minden időpillanat múlása, de az önmegvalósítás, a kihívás az élet értelmé­nek megtalálására, legalábbis szüntelen kutatására olyan nagy, hogy latens rossz közérzetet visz az élet szabványos menetébe (és meg­fordítva).

Az embert felemelő szemléletmód, s még inkább a kialakult és kialakuló mo­dern civilizációs rendszer nem tud az individualizálódó társadalom életviteli prob­lémáira megnyugtató választ találni. Az emberiség közös és szívderítő jövőjébe vetett hit (címzettjei számára is) sokat vesztett kezdeti ragyogásából, az előbbiek mellett figyelembe véve a „környezet” pusztulásának fenyegetését is. Nem látom be, miért teremtene lehetőséget civilizációnk megújulására, egy másfajta élet­mód továbbvitelére az, ha nem a Róma alapításától számított 754. évtől, hanem 1888. szeptember 30-tól kezdenénk időszámításunkat, egyazon időfogalom keretein belül lehet, hogy Isten meghalt, de hiánya is emberi — túlságosan is emberi. Ameddig megtámadhatatlannak tekintünk egy társadalmi alapot, mely az emberi lét értelmezésének humanisztikus rítusán nyugszik, az időpontok kijelölése, egy vonatkoztatási rendszer elemeként, képtelen megmagyarázni nekünk, hogy a lét a léttől elszakítva miért nem lehet teljes.

A problémák, konfliktusok megoldásának igénye természetesen az örökös magyarázgatási törekvés civilizációs kényszeréből ered, mely az előbbinek így forrása és következménye. Mindezen dolgok a sokszor emlegetett illuzórikus jövőképből származnak, ami a múltat a saját fogalmai szerint is történelmietlenné teszi. Vagyis a lét van itt viszályban önmagával, minthogy a jelenben élés az alakját vesztett elmúlt és azután között a tenni akarás örvényében fulladozik.
számozás nélküli higanyoszlop
Hans Castorpnak Thomas Mann Varázshegyében „… váratlanul gyönyörűen megvilágosodott, hogy mi az idő: nem egyéb, mint egy ’néma nővér’, számozás nélküli higanyoszlop azoknak, akik netán csalni akarnak…”

Az idő mint a hőmérő, segédeszköz, mely eltéphetetlenül hozzátapadt az emberi világhoz, az emberi élethez. Skáláján halványan ott dereng az emberiség egész múltja, s talán jövendője is, amennyiben emberszerű. A fokok között — mutatják lázálmaink — tudatlanul ott cselleng néhány másod- és sokadrangú teremtmény, kiket az ember töretlen felsőbbségének teljes erejével nagylelkűen odahelyezett. Az emberek ugrálnak fokról fokra ezen az eleddig felderítetlen terepen, s mint a hegymászók, kitapogatják maguk körül a szilárd pontokat.

Nagy felfedezők ők, előttük még, úgy hiszik, senki sem járta útjukat. Csak ka­paszkodnak feljebb és feljebb, maga­sabbra, és magasabbra megállíthatatlan­nak tűnő kitartással, s közben csak arcuk rajzolata változik, de önmaguk nem. Ki­csit sokan vannak egy helyen, lökdösődnek is a láthatatlanul felettük lebegő egyetemes cél felé iparkodva, s eközben egy-kettő természetszerűleg elhullik kö­zülük. Vegyük úgy, hogy a gyengébbje.

A céltalanul bolyongó, arcnélküli lények vannak csak mindig láb és kéz alatt, de tagadhatatlan, hogy rajtuk taposva a ka­paszkodás sokkal jobban esik.

A környezet védelmének képzete és gyakorlata túlmutat a humanizmuson, mivel az „ember érdeke­it” tartja szem előtt, nem tud kitörni önnön korlátai közül. Két homályos dologgal operál: az egyik utilitarista szemlélete, amely azonkívül, hogy eszményében is megkérdőjelezhető, egyértelműen elhatárolja egymástól az ember és a természet „ér­dekét”, az előbbi javára. Sőt, olykor eszébe sem jut az utóbbi felvetése. Másrész­ről elsiklik amellett, hogy — ha már mindenáron szemlélni akarja — együtt szemlélje a „kettőt”. Ez pedig egyáltalán nem meglepő, mert a magát (gon­dolatban és évezredes tevékenysége révén) a természettől elválasztó emberiség fe­jéből néz ki az a két, mindent látó szem.

A környezet védelmének gondolata a kívül-, elől-, sőt a felülállás nézetét foglalja magában. Aki véd, mindig különbözik a védendőtől. Valami ellen véd, tehát útjába áll az esetleges veszélynek. Továbbá, ha védeni tud, valószínűleg több eszköze, ereje van a védelemre, mint annak, akit vagy amit védeni szándékozik. A helyzet kesernyés mosolyra fakasztó képtelensége csupán az, hogy nehéz elképzelni azt az emberiséget, amelyik önmaga útját állja, s lefogja a saját kezét. Az ember ekkor valóban tanácstalannak mutatkozik, s kellemesen eljátszadozik önmagával, amitől a „környezeten” sorvadó búskomorság lesz úrrá.

Mindezek a jelenségek a történelem álarcát öltik magukra, s legitimációjukat a múltba vetítik. Az archaikus társadalmakra — értve ezalatt nemcsak a mi társa­dalmunk ősibb formáit, hanem a jelen hasonló sémát mutató egyéb közösségeit is — a „modern” világhoz képest inkább jellemző idő- és életszemlélet viszont sokkal kevésbé küszködik az előbbiekben felvázolt visszásságokkal. „Az ember és idő elszalad, mint a víz, / hull, mint hulló virág e világ dolga is. / Ki pénzre s hírre tör, nyugalmat sose lát — / vésd észbe: múlt s jelen csak puszta délibáb” — írja Hszüe Feng 9. századi kínai költő, Illyés Gyula fordításában. Ő persze olyan életbölcsességet képvisel, amelybe a humanisztikus időszemlélet, a megha­sadt anyagi és tárgyi világ képzete már betört, s a bölcs feladata éppen az, hogy ellenálljon neki. „Nincs változás, mely megbolygatná elmém / s rést ütne az élet örök szerelmén” — vélekedik, Kosztolányi magyarításában Po Csü-ji is.
emberalkotta világ
Kétségtelennek látszik, hogy a „gyümölcséről ismerszik meg a fa” követelménye az emberalkotta világ jelenlegi állapotát és „haladásának” feltételezhető jövőbeli tendenciáját alapul véve nem tud látszólag univerzális megoldásokat adni, s a mögötte álló humanisztikus szemlélet halogató taktikája sem vihető, leplezhető tovább. Olyan teremtés született kezeink közül, amely teremtője, az ember ellen fordulhat, s amely addig is megszabja törekvéseit. A szellem kiszabadult a palack­ból, és erősebbnek tűnik gazdájánál; ravaszabbnak is, akit a régi fortély már nem csaphat be.

Mindez olyan világra értendő, olyan teremtőre és teremtettre, amely az emberarcúság bélyegét viseli magán, s amely egyedül akar utazni a végte­lenben.

Mnémosyné és Zeusz szerelméből születtek a múzsák, a művészetek forrásai és a művészek ihletői. A művészetek művelőiket, s talán befogadóikat is az emberiség története folyamán az örökkévalóság különleges dicsfényébe burkolták, mely átívelt századokon és évezredeken. Mindig maivá tették az alkotásokat alkotóikkal együtt, a szellemi és lelki eggyéválás földöntúli lázában.

Ha pedig a természet és az emlékezet nászát ünnepeljük ebben az egyesülésben, a korybasok, a szirének, Orpheusz és Linosz anyjai segítségével a természetté vál­tozott ember és az emberré változott természet olyan harmonikus együttélését szemlélhetjük elgondolkozva, amely az embert nem fosztja meg kívánt jogaitól, s a természet állandó nyugalmát sem csorbítja.

Ami megmutatkozik ezen hús-vér, időben időtlen keveredés, egymásba mélyedés során, az talán nem a világmegváltó tenni akarás, és nem is a fejlődés kergetésének igénye önmagunk szakadatlan túlhaladásáért. Hanem embermércéjű követelmé­nyektől és követelésektől mentes világmegélés, mely elismeri a múltat olyannak, amilyen, nem korlátozza a jövő lehetőségeit, és képes még — a válaszoktól elte­kintve — elfogulatlanul csodálkozni.

felső kép | Natasha, flickr.com