Anthony Grafton

RENESZÁNSZ KORI TANULSÁGOK A KÍNZÁSRÓL

2008 február

RENESZÁNSZ KORI TANULSÁGOK A KÍNZÁSRÓL

Ötven évvel ezelőtt a nagy történelemtudós, J. H. Hexter A történész és kora című esszéjében saját életét hozta fel példaként, hogy visszautasítsa az akkoriban és ma is gyakran hangoztatott állítást, miszerint a történészek nem tudják objektíven vizsgálni a múltat, mert saját koruk indulatai és ellentmondásai befolyásolják őket. Hexter elmagyarázta, hogy valójában éppen az ellenkező történik. Queens College-i állása miatt ideje nagy részét nem a jelenben, hanem a múltban, vagy legalábbis múlt-kori maradványok között töltötte, korábbi évszázadok feljegyzéseit vizsgálva. Ha felkérték, hogy egy jelenkori politikai vagy társadalmi problémát elemezzen, a történelem mély ismeretével válaszolt: „Ahelyett, hogy a jelen eseményeinek, kríziseinek és feszültségeinek indulatai, előítéletei, feltételezései és látszatai alapján ítélném meg a múltat, éppen fordítva: a mai szociális intézkedéseket I. Erzsébet politikai döntéseihez hasonlítva értelmezem.”
jelenlegi helyzetünk
A közelmúlt eseményei miatt még fontosabbnak tartom Hexter álláspontját, mint korábban. Magam is történész vagyok, és hozzá hasonlóan legtöbb időmet az 1400 és 1700 közötti években töltöm. És én is úgy találom, ha valaki kora modern források olvasásának szenteli idejét, meglepően sok momentummal találkozik, amely megvilágítja jelenlegi helyzetünket.

Egy reneszánsz kori európai varázslásról szóló tudományos könyvön dolgozva számos, a jelenhez közvetlenül kapcsolódó ténybe botlottam. A 16-17. században a varázslás tekintélyes, ugyanakkor veszélyes tevékenység volt. A varázslással foglalkozók kifejezéseik, ötleteik, amulettjeik jelentős részét a zsidóktól kölcsönözték – ezt a népet sokan különösen varázsosnak és persze gyanúsnak vélték. A varázslók azt állították, magas szintű, sok tudást kívánó művészetet gyakorolnak, és csak a kövek, növények és bolygók természetes erejére hagyatkoznak. Mégis gyakran előfordult, hogy boszorkányoknak hitték őket, akik ártó hatalmukért cserébe eladták lelkűket az ördögnek. Sok esetben előfordult, hogy a varázsló maga is azt gondolta: olyan jelentős erővel rendelkezik, hogy szembeszállhat az egyházzal, és Jézusnál is nagyobb csodákat vihet végbe.

grafton1

Ezeket a régi, veszedelmes nézeteket és következményeiket vizsgálva gyakorta kellett a jelenre gondolnom. A zsidók és a varázslók sorsát követve a kínzás különféle felhasználásáról szóló információtömeghez jutottam, amelyet felesküdött jegyzők írtak le a helyszínen, és mások is tanúsítottak. Mindez olyan korban történt, amikor a kínzást elrendelők még őszinték voltak, és nem próbálták „fokozott vallatás”-ként [i] leplezni módszereiket. Az adatokat feltáró történészek azért dolgoztak, hogy megértsék a múltat, de a tények számomra a jelent világították meg.
iszonyat
A modern tudósokat régóta foglalkoztatja és borzasztja a kínzás gyakorlata. A középkorral foglalkozó Henry Charles Lea, aki a 19. században elsőként írta meg az inkvizíció rendszerezett, dokumentált történetét, hosszan értekezett arról, hogyan kínozta az inkvizíció a rabokat, hogy bevallják eretnek nézeteiket és tetteiket. Felvilágosult ember volt egy korban, amelyet felvilágosultnak hitt, és iszonyattal tekintett vissza a barbár módszerekre. A manapság szokásos nyilatkozatokat olvasva irigyelhetjük tiszta egyértelműségét, amellyel elítélte ezt a gyakorlatot. Lea követői – többek között Henry Kamen brit társadalomtörténész, John Langbein, a Yale jogtörténésze és a Pennsylvania Egyetem középkor-kutatója, Edward Peters – később sok ponton módosították beszámolóját. Bebizonyították, hogy az inkvizíció igazságosabb volt és kevésbé brutális, mint Lea hitte, és az igazságügyi kínzás eltörlését nem a felvilágosodás új, kritikus szellemével magyarázták, hanem a bizonyítékhoz kötődő törvénykezés megváltozásával. (Azaz, mivel számos olyan büntetés vált lehetővé, amely enyhébb volt a halálnál, a bírák már nem érezték úgy, hogy az ítélethez mindenáron vallomást kell kicsikarniuk – a kínzás széles körű elterjedésének ugyanis ez volt az első számú oka.) A tudósok ennek ellenére a mai napig elismerik Lea hatalmas tudását, és rendszeresen idézik a kínzás eszközeit és használati módjaikat bemutató leírásait.

A közelmúltban a történészek újabb generációja vizsgálta át az archívumokat, és számos új dokumentumot találtak, többek között bírósági perek leiratait. Mindezekből sokat tanulhatunk a professzionális, kimondottan a vallatásra kifejlesztett kínzás hatásairól. A kutatásokból nyilvánvalóvá válik, hogy a múltban a vallatás korántsem vezetett az igazsághoz.

grafton2

1475-ben az észak-itáliai Trent városában három zsidó családot azzal vádoltak, hogy meggyilkoltak egy Simon nevű keresztény fiút. A vád szerint a pészach rituáléjához a vérére volt szükségük. A „vérvád”, amelynek elmélete szerint a zsidók megitták a keresztény vért, vagy a pászka készítéséhez használták fel, ekkor széles körben ismert volt, és a 12. század óta sok zsidót végeztek ki hasonló feltételezések alapján. De a 15. század végén, mint azt Ronnie Po-chia Hsia két remek könyvében olvashatjuk, a vádaskodás erőteljesen fokozódott, és különösen német földön illuszrált pamfletek és jól érthető, dramatizált dalok terjedtek a „rituális gyilkosságokról”. Mind többen hitték a „vérvád” jogosultságát, hiszen a sorozatos perek és kivégzések is igazolták. A trenti per nem csupán modellként szolgált, hanem további, más városokban folytatott eljárásokhoz vezetett, mert a megvádoltak kétségbeesésükben máshol élő zsidókat is belekevertek az ügybe.
a strappadó
A trenti per fennmaradt dokumentumaiból kiderül, miért vallották a zsidók, hogy valóban elkövették a rettenetes bűnöket. Amikor valamelyiküket megvádolták és bebörtönözték, megkezdődött a szisztematikus vallatás. A város hivatalnoka, a podesta kérdéseket tett fel, és a vádlott válaszolt. A római jog alapján kormányzott többi hatósághoz hasonlóan a bíróság tudomására jutott bizonyítékot csupán nyomként, és nem a bűnösség igazolásához elégséges információként kezelték, ezért az ítélethez vallomásra kellett bírniuk a gyanúsítottat. Ha a válaszok nem voltak eléggé tárgyra törőek vagy a vádlott makacskodott, a karját a háta mögé kötözték, és egy csiga segítségével nagy fájdalmat okozva felemelték. Aztán a podesta parancsára a kínzást végző a kötél rángatásával „megtáncoltatta” a gyanúsítottat, ami rettenetes fájdalommal és a végtagok kificamodásával járt. A zsidókat más módon is vallatták: hagymát és ként tartottak az orrukhoz, és forró tojásokat raktak a karjuk alá. A strappadóként ismertté vált csigás módszer azonban a legtöbb esetben elegendő volt.

A trenti inkvizíció anyagát Hsia és két olasz tudós, Diego Quaglioni és Anna Esposito részletesen tanulmányozta, és megrázó feljegyzéseket találtak. A vallatásokat a bíróság által kinevezett titkárok jegyezték le. A gyakran zavaróan lapos, egyes szám harmadik személyben megfogalmazott szövegekből világosan kiolvashatóak az eredeti megjegyzések jelentései. A folyamat elején a gyanúsított kétségbeesetten hangoztatja ártatlanságát. Például Sámuel, az egyik zsidó család feje a levegőben lógva azt kérdezi a podestától, hol hallotta, hogy a zsidóknak keresztény vérre van szüksége. A podesta azt válaszolja, hogy a zsidóktól tudta meg, és követeli „az igazságot, az igazságot!” A feljegyzések szerint Sámuel így válaszolt: „az igazságot mondja, és igazságtalanul kínozzák. Erre a podesta azt parancsolta, hogy húzzák fel két- három kar magasságba. Ott lógott, és azt mondta: ’A segítő Isten és az Igazság segítsen meg.’” És miután még közel háromnegyed órán át lógott, végül leeresztették és visszavitték a börtönbe.

grafton3

Ami még ennél is rosszabb, hogy a feljegyzések szerint a megtört zsidók próbáltak beismerő vallomást tenni. Kétségbeesetten keresték a megfelelő szavakat, amelyek anélkül erősítik meg a podesta gyanúit és társaik kikényszerített vallomásait, hogy másokat is megvádolnának. Sámuel csak egy újabb strappadón végzett kihallgatás után vallott, miután ként égettek az orra alatt, és gerendákat kötöztek a lábához. De még ekkor is csak egy zsidót nevezett meg. Tovább vallatták, szenteltvizet itattak vele és forró tojásokat tartottak a hónaljához, míg végül teljesen megtört, és a podesta elvárásait kielégítve, részletesen és többeket megnevezve beszámolt a rituális gyilkosságot elkövető zsidó összeesküvésről.

A per feljegyzéseinek szigorú, formális nyelvezetén egyszer-kétszer áthallatszik, hogy a gyanúsított igyekszik megcáfolni kínzói állításait:

„PODESTA: Mit gondol a keresztény hitről?

ISRAEL: Az igazat akarja mondani. Nem hisz a keresztény hitben… Csak tréfa, hogy Isten a mennyből szállt a földre, emberek között járt és élt. Csupán Istenben hisz, semmi másban. Azt gondolja, a zsidó hit helyes és szent.”
keresztény vér
Israel haragját és kétségbeesését vad iróniája jelzi, és végső vallomása, hogy a zsidók valóban keresztény vért fogyasztanak. Csak kevesen álltak ellen hosszabb ideig – például két asszony, akik megvádolt zsidó gyerekeket igyekeztek megmenteni. Amikor megtörtek, a tanúk minden hiányzó részletet kitöltöttek, amire a keresztényeknek szükségük volt. Gyanúba keverték szeretteiket, barátaikat, más zsidó közösségek tagjait. Szörnyű halált haltak, és a keresztény képek és dalok gonosztevőivé váltak.

Bármilyen meglepő, néhányan ma is úgy vélik, az igazat vallották. Egyes honlapok azt állítják, trenti Simon igazi szent, bár a katolikus egyház egy vizsgálatot követően 1965-ben törölte a szentek kalendáriumából. A szentelt mocskokban utazó amatőr kereskedőkhöz nemrégiben csatlakozott egy profi tudós, az izraeli történész, Ariel Toaff. Kétértelmű kijelentésekkel zsúfolt, különös könyvében azt állítja, a vallomásoknak volt némi igazságtartalma, és a megkínzott zsidók vallásos szertartásaik során néha valóban használtak keresztény vért. Ez ellentmond mindennek, amit a normális zsidó életről tudunk – például a vér fogyasztását tiltó zsidó parancsolatnak. Toaff és a honlapok azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a zsidók pontosan azt vallották, amit keresztény kínzóik hallani akartak. A Times irodalmi mellékletében a középkor-szakértő David Abulafia is úgy vélte, „Toaff hibásan kezeli a bizonyítékokat, mert szó szerint elfogadja a kínzással kicsikart vallomásokat.” Manapság egy jól felkészült történész már nem hisz az olyan erőszakkal szerzett vallomásoknak, amelyek megerősítik a kínzást végző torz, megrögzött elképzeléseit. Carlo Ginzburg, az inkvizíció feljegyzéseinek egyik legtehetségesebb kutatója mutatott rá, hogy azok a vallomások tekinthetők hitelesnek, amelyekben a tanúk állításai meglepik a vallatókat, míg a zsidók feljelentésére szakosodott szerzetesek és a békétlen szomszédok előítéleteit megerősítő kijelentések ugyancsak kétesek.

grafton4

Az adatokkal foglalkozó modern kutatók úgy vélik, a kínzás hatására az egyszerű zsidók, a törvénytisztelő mesteremberek, háziasszonyok, kamaszok hihetetlen bűnöket vallottak be. Elszakítva normális életüktől, bebörtönözve, iszonyatos fájdalmaknak kitéve legtöbbjük egész egyszerűen bármit kimondott volna. Csak a legbátrabbak tartottak ki hosszabb ideig, ám végül, néhány kivételtől eltekintve, mindannyian megtörtek.
boszorkányszombat
Nem csak a zsidók szenvedtek. A 16. és 17. században a boszorkányok is a kínzás áldozataivá váltak, és a velük történtek még inkább segítik a mai helyzet megértését. A Malleus Maleficarum című könyv praktikus és részletes útmutatóként szolgált a boszorkányok felismeréséhez – a modern olvasót leginkább a Monty Python és a Mein Kampf különös egyvelegére emlékezteti. A férfiak és nők, akik a vádak szerint magával az ördöggel cimboráltak, hasonló elbánásban részesültek, mint a trenti zsidók. Őket is strappadóval vallatták, míg be nem ismertek mindent, ami nemcsak Mózes, de a természet törvényeivel is szöges ellentétben állt. Egymás után vallották be, hogyan repültek a boszorkányszombatra, ahol az ördögöt imádták, miként pusztították el a termést, gyilkoltak le ártatlan csecsemőket, és tettek impotenssé férfiakat varázslatos illúziókkal, elhitetve a szerencsétlenekkel, hogy elveszítették a péniszüket. A legtöbb vádló mindezt valószínűleg elhitte, hiszen tudományokban jártas, hivatalos emberek is megerősítették a vádakat. Az oxfordi történész, Lyndal Roper szerint néhány boszorkánysággal vádolt ember a kínzások hatására maga is hinni kezdte bűnösségét, bár ártatlan volt. Ha nagy ritkán feltűnt egy szkeptikus, és igazolni próbálta a vádakat, minden esetben kudarcot vallott. 1612-ben Alonso de Salazar Frias felkérésére orvosok és gyógyszerészek huszonkét üveget vizsgáltak meg, amelyek a feltételezések szerint „bájitalokat, porokat, kenőcsöket” tartalmaztak. A szerek azonban tökéletesen ártalmatlannak bizonyultak, nem tettek senkit beteggé, és hatásukra repülni sem tudott senki – még az a boszorkánysággal vádolt asszony sem, akinek a nyilvánosság előtt kellett az egyikből ennie. Salazar beszámolója szerint „a szereket csupán kényszer hatására kotyvasztották”, ahogy mások a kényszer hatására vallomást tettek, hogy vallatóik követeléseit kielégítsék. Nem meglepő, hogy Angliában, ahol ritkán kínoztak, sokkal kevesebb boszorkány számolt be fizikailag lehetetlen bűnökről, mint a kontinensen.

Persze nem minden megkínzott volt ártatlan. A dominikánus Tommaso Campanellát, a nagy utópista gondolkodót és filozófust mai fogalmaink szerint terroristának kell neveznünk. Szülőföldje, Calabria útjait járva arra biztatta az elszegényedett parasztokat, hogy lázadjanak fel az állam és az egyház elnyomása ellen. Azt tanította, hogy Jézus nem Isten fia volt, csak egy varázsló, és neki sokkal nagyobb hatalma van. Csodákkal bűvölte el az embereket, és szövetséget kötött a törökökkel, hogy a kereszténység igáját ledobva beköszönthessen a „Lélek Kora”.

grafton6

Amikor a hatóságok elfogták, szünet nélkül 36 órán át a strappadón kínozták. A vallatásáról készített feljegyzések, akárcsak a trenti zsidók esetében, az inkvizíció rettenetes képességeiről tanúskodnak. A kínzók, miközben szakértően munkálkodtak, hogy vallomásra kényszerítve megmentsék Campanella lelkét, a sajátjukat habozás nélkül feláldozták. A dominikánus ellenállt, őrültnek tettette magát, és olyan következetesen ragaszkodott az álcához, hogy nem tudták sem megtörni, sem kivégezni. Hosszú évekre bebörtönözték, de túlélte, és így tanácsot adhatott VIII. Orbán pápának, hogy miként kerülheti el a holdfogyatkozás ártalmas asztrológiai hatásait. Campanella a vallomás megtagadását természeti csodaként írta le, de esetében a vádak igazak voltak. Példája bizonyítja, hogy aki meggyőződésből fordul szembe a fennálló renddel, olykor az elképzelhetetlen fájdalmat is elviseli, és nem törik meg. Ez pedig az idővel mit sem változott.
amit hallani akarnak
Időm nagy részét a reneszánsz korában töltöm, így megtanulhattam, hogy az esetek többségében a kínzás nem vezet az igazsághoz. Minden normális ember – magamat is beleértve – a vallatás során azt mondja, amit kínzói hallani akarnak. Ha különösen dacos, és képes ellenállni, előfordulhat, hogy semmit nem mond. Egy tisztességes társadalomban azonban semmiképpen nem nyúlnak ilyen eszközökhöz, mert ezzel megcsúfolnák a felvilágosodás eszméit, amelyek az Amerikai Egyesült Államok lérejöttét is megalapozták, és a trenti kínzók mellé állnának a zsidókkal szemben, akik mindent megtettek, hogy az igazat mondják.

HORGAS JUDIT fordítása

Az írás a New Republic 2007. november 5-i számában jelent meg
[i]  2002 márciusában G. W. Bush hozzájárult, hogy a terrorizmussal vádolt rabokat a CIA „fokozott vallatás”-nak vesse alá, és néhány ügynököt speciális képzésben részesítettek. Többek között az alábbi módszereket alkalmazták: pofozás, belső sérülést nem okozó hasbavágás, egészségügyi okokból indokolatlan anális táplálás, fülsüketítő zaj, pihenés és alvás megvonása, 40 órán át álló helyzetre kényszerítés, 10 Celsius fokos cellában hideg vízzel locsolás. A leghatékonyabbnak az bizonyult, amikor a rabot egy megdöntött palánkra kötözték úgy, hogy a lába magasabban volt a fejénél, az arcát celofánnal lefedték, és vizet öntöttek rá, amely fulladásos reflexet váltott ki. Ezt a módszert kipróbáló CIA ügynökök átlagosan 14 másodpercig bírták, és elismeréssel adóztak az egyik ai-Kaida terroristának, aki több mint két percen át ellenállt. 2014-ben az Emberi Jogok Európai Bizottsága a „fokozott vallatást” kínzásnak minősítette. (A ford.)
 kép | Erika Diettes fotósorozata Kolumbiában eltűnt áldozatok ruhadarabjaival, akiket vélhetően a gerillák fogtak el, megkínoztak, majd megcsonkított holttestüket egy folyóba dobták. lensculture.com