Bíró Gáspár

GONDOLATFOSZLÁNYOK

2004 április

GONDOLATFOSZLÁNYOK

Minden egészséges ember egyetért azzal, hogy a háború rossz. Háborúk azonban voltak, vannak és minden bizonnyal lesznek a jövőben is – amíg az emberi természet olyan, amilyen. Ezzel a pesszimista kijelentéssel lehet vitatkozni, de amint Martin van Creveld megjegyezte egyik művében, „nem indokolja semmi, hogy azt képzeljük, a háború valamilyen módon be van programozva az emberi természetbe; ugyanakkor semmi sem bizonyítja, hogy ez nincs így” „Bizonyos értelemben – fejtegeti, mielőtt e következtetésre jut – a háború is mesterséges tevékenység, de különbözik a totális szabadságtól, amelyet feltesz, és – bármennyire paradoxonnak is tűnik – a felszabadulástól, amelyet a halállal szemben biztosít. Egyedül a háború teszi lehetővé az ember számára, hogy összes képességét felhasználja, minden kockázatot vállaljon és próbára tegye magát egy vele hasonló erejű ellenséggel szemben. E tétek teszik a játékot komollyá, sőt nemessé. Persze kérdéseket tehetünk fel a háború hasznáról mint a hatalom, az érdek vagy a nyereség eszközéről, de történelmi tény, hogy a háború mindig és mindenhol elbűvölte az embereket; végső soron az egyetlen mód e bűvölet magyarázatára, hogy a háborúban a fogadások a legkockázatosabbak.”

a félelem génje
Papíron megvan a lehetőség arra, hogy géntechnológiai beavatkozással az ember saját természetét manipulálja. Felfedezték már pl. a félelem génjét – félelmetes még elgondolni is, hova juthatunk így.
Pillanatnyilag a legnagyobb veszélyt abban látom, hogy megszűnőfélben van a fenti értelemben körülírt háború (ami nem azt jelenti, hogy elbűvölne az utóbbi). S itt most nemcsak a biológiai fegyverek által megnyitott lehetőségekre gondolok – noha technikai szempontból a vírusok és a baktériumok teszik a tömeggyilkosságot a legegyszerűbben kivitelezhetővé, s ami különösen számít gyakorlati szempontból, legolcsóbbá.

A tömegpusztító fegyverek bevetésének előfeltétele egyébként a politika mint olyan megszűnése. (Akármit is gondolunk a hidegháborúról, a terror egyensúlyáról, a politika nem szűnt meg ebben az időszakban.) Az erősebb nem látja szükségesnek, hogy legitimálja helyzetét: az erő önmagát legitimálja. A gyengébb még csak kilátástalannak sem tekinti helyzetét, nem lázad, nem szít forradalmat. A halálba menekül, mert a halál – különösen a megfontoltan önpusztító – a megváltás. Ha halálomban magammal ragadhatom gyűlöletem tárgyát is, annál jobb. Ez nem merő elméleti spekuláció, ez az al-Kaida-jelenség. Szerencsére a Nyugat nem mondott le továbbra sem tetteinek legitimálásáról, bár egyre bágyadtabban teszi.

Jim, flickr.com

Szerencse továbbá, hogy az iszlám világ nagyobbik része sem vevő az al-Kaida árujára. Az emberek túlnyomó többsége szereti az életet, míg a Bázis a halál kultuszát hirdeti – a paradicsomban minden igazhitűt 70 szűz huri várja, amennyiben életét feláldozza – miért is?

Mi van azonban, ha a nemzetállamok – mint a közösségi politika eddig ismert leghatékonyabb, önkorrigálásra képes keretei – tovább gyengülnek? A nemzetállami legitimitás a jelenleg még fennálló nemzetközi rend legfontosabb strukturális legitimációs elve is egyben, mely a zajló háborúknak is valamilyen – igaz egyre hiteltelenebb – formát ad. Ha erőszakot teszünk erkölcsi érzékeinken, az egyik legrégebben zajló és legkegyetlenebb polgárháborúhoz, a dél-szudánihoz is tudunk valahogyan viszonyulni, ha Szudánt államként képzeljük el. Nehéz, de nem lehetetlen – a „nemzetközi közösség” bebizonyította. Az, hogy mi lesz a nemzetállamokkal, hosszabb távon fog eldőlni. De az ő bajuk, a mi bajunk is.

masszív pusztítás
Előállhatnak viszont rövidzárlatok a rendszerben, amelyek a politika felszámolását felgyorsíthatják.
Mi van akkor, ha például váratlanul masszív pusztításra kerül sor, mely több kontinenst érint? A raktáron lévő biológiai ágensek némelyikének az elszabadulása egy ilyen forgatókönyv lehetőségét tartalmazza. A SARS-vírus néhány hónapja szelíd ízelítőt adott arról, mi történhet hasonló esetben, noha felbukkanásának és elterjedésének „természetes” okai voltak; nem volt bűntettes – hacsak nem a szegény cibet-cicákat vádoljuk, amint azt Beijingben teszik éppen. (A helyzetük, ha valóban ők terjesztik a vírust, viszonylag egyszerű: nem kellene megenni őket.) Tegyük fel, egyértelműen megállapítható, hogy az említett masszív pusztítás esetében összehangolt támadásról van szó, de senki nem vállalja közvetlenül a felelősséget. Ebből is kaptunk már ízelítőt. A 2001. szeptember 11-i támadásokat követően egy ideig sem Osama bin Laden, sem az al-Kaida nem vállalta a felelősséget – gondolom, abból a megfontolásból, hogy szerintük istenítélet történt, s a kivitelezők személye közömbös. Ma már tudjuk, az al-Kaida szindikátus a világ minden részén jelen van, aktív vagy alvó sejtek révén. Ha a cinkosság vádja csak néhány kormány esetében merült fel, a nemtörődömség, a hozzá nem értés, a felelőtlenség szemrehányása annál többször. A gyanakvás és a bizalomvesztés légköre máris megmérgezte az államközi kapcsolatokat, s korábban elképzelhetetlen, némely esetben bizarr összefogásokhoz, koalíciókhoz vezetett.

Nos, nem folytatom. Mára kialakult az a helyzet, hogy mindazt, amit a háborúról tudunk, át kell értékelni, A hobbesi analógiák is nehezen alkalmazhatók, hiszen nem mindenki harcol mindenki ellen, hanem csak kevesek mindenki ellen, ez utóbbiak azonban többnyire nem vállalják önmagukat. Céljaik politikailag csak erőltetetten értelmezhetők, amit akarnak, abból a tálibok Afganisztánja adott ízelítőt. Politikailag értelmezhetetlen célokhoz – világmegváltás stb. – nem lehet a politika eszközeivel viszonyulni, lásd Pilátus dilemmáját. Marad a szemet-szemért, a boszszú. Itt még nem tartunk, de ha a dolgok így folytatódnak, megérkezhetünk.

Jim, flickr.com

Minden háború, még a magánháború is, jól körülhatárolt ellenséget feltételez. Ugyanakkor a háborúzó felek között lennie kell egy minimális nézetazonosságnak a győzelem fogalmáról. Még akkor is, ha a háború nem valaminek az eszköze, hanem a cél maga. Tudatosítani kell egy jövőbeli pillanatot, amikor a háborúnak vége. Bármennyire is szörnyen hangzik, de ilyen cél lehet mindenki elpusztítása, aki „nem mi”. Ez előfeltételelezi a „mi” fogalmának világos meghatározását. A terrorizmus ellen folyó jelenlegi háborúban a „mi” rendkívül cseppfolyós, bármelyik felet nézzük „Aszimmetrikus” ez a háború, s nemcsak azért, mert államok vívják nem-állami szereplők ellen, hanem mert az egyik „mi” el akarja pusztítani a másikat, míg ez fordítva nem feltétlenül áll meg. Az USA csak „győzni akar”, s esetleg bíróság elé állítani a másik „mi” embereit. A Szaud-Arábiában elkövetett legutóbbi merényletek muzulmán áldozatai esetében az al-Kaida magyarázata az volt, hogy sajnálják az ártatlan áldozatokat, de ők elsősorban a „hitehagyott” muzulmánok után mentek: titkosszolgálati emberek, rendőrök stb., akik a monarchia kiszolgálói, végsősoron a cionisták és a „keresztesek” lakájai. Innen a dolgok valóban követhetetlenné válnak a racionális gondolkodás szabályai szerint.

városi háború
A világ nagy bajban lesz, ha az elmúlt évszázadok kínkeservesen kidolgozott hadviselési szabályait archívumba küldik. Megint más. A városok mindig is kedvelt célpontjai voltak a hadviselő feleknek, de közben a hegyekben vagy a bozótban vívott partizánháború beköltözött a városokba. Beirut, Kabul, Hebron, Mogadishu, Groznij, Bagdad, s még lehetne folytatni a sort, példázzák, mit jelent a városi háború. Amikor nem a város ellen támadnak, hanem a városban zajlanak az összecsapások. A foghíjas épületek, a szirénázó mentőautók, a robbantások, amelyek a piacot, a forgalmat, az életet csak egy-két órára függesztik fel. Egyben nem a civilizáció felfüggesztését sugallják e képek?

A háborúk az emberek fejében kezdődnek, vélekedett a már idézett Martin van Creveld, de nem ő volt az egyetlen, aki így látta. Ha ott kezdődnek, akkor ott is kell véget érniük. Hogyan? Senki nem tudja.

felső kép | I.Nandez, flickr.com