ESÉLY AZ ESENDŐSÉGNEK

„Az irodalom éppolyan régtől való, mint a beszéd. Abból nőtt ki, hogy az embernek szüksége volt rá, és máig sem változott, azonkívül, hogy még szükségesebb lett… Az író ősi megbízatásán nem változtatott az idő. Ma is az a feladata, hogy láthatóvá tegye sok-sok fájdalmas hibánkat és kudarcunkat, hogy sötét és veszedelmes álmainkat felhozza a mélyből a fényre, azzal a céllal, hogy javítson rajtunk.”

Efféle örök érvényű gondolatokat hagyott az utókorra John Steinbeck 1962-ben, amikor átvette az irodalmi Nobel-díjat. Ilyen alkalmakkor ezt így szokás. Az író hitet tesz és hitre buzdít: el kell hinnünk neki, hogy a 20. század delelőjén túl is szükséges, tehát érdemes írni és olvasni – még akkor is, ha a derűlátó bizakodáson átsötétlik a fenyegető veszedelem, az emberi mélylélek és az embertelenül elfelszínesedett kor árnyéka…
változatosan megörökített idő
Elhisszük-e – a 21. század fénytelen hajnalán –, hogy igazat mondott? Milyen igazságfedezete lehet az író szavának? Nem más, mint a leírt szavak súlya és sokasága: az életmű. John Steinbeck, ahogy amerikai Nobel-díjashoz illik, impozáns terjedelmű életművet hagyott hátra: tucatnál is több regényt, számos elbeszélést, riportot, útirajzot, legenda-feldolgozást, műhelytanulmányt. Csak magyarul is vagy húsz műve olvasható, jó néhány kiadásban. Nem mind korszakos remekmű, de egytől egyig jó olvasmány. Belekötődnek a változatosan megörökített időbe, s ettől válnak időtlenné, azaz alkalmilag újraolvasva meg-megismétlődően időszerűvé. Mert az életmű sem állhat meg fedezet nélkül; ez a megállító és örökmozgásban tartó élményfedezet pedig – legalábbis az amerikai író esetében – maga az írott szó teste és lelke: az intenzíven megélt és megformált élettapasztalat.

John Steinbeck (1902–1968) kevés híján megélte az emberi kor biblikusan kimért hetven esztendejét, és évei során sokat próbált, sokat tűrt, sokat tapasztalt; megismerte a küszködést, a sikert és a kudarcot, a szégyent és a dicsőséget. A hatalmat, szerencséjére, nem kellett megismernie. Épp negyven éve, hogy meghalt. Ismerjük-e még?

A kaliforniai Salinasban, a bortermő szőlők és termékeny földek városában született, értelmiségi családban. Erről a későbbiekben igyekezett megfeledkezni, hogy képzelete a kétkezi munkásemberek sorsában osztozzon, de a gondolkodó, kutató értelem nem hagyta nyugodni, nyugtalanító kérdéseivel végigkísérte pályáján. Kezdettől. Apja városi tisztviselő, anyja tanítónő, anyai felmenői farmerek, ezermester-feltalálók. És őrá vajon mi várt: a szerszám vagy a könyv? Az otthoni polcon Dosztojevszkij, Flaubert, George Eliot és Thomas Hardy várta. Mintadiák lett, csapatkapitány, az iskolai újság szerkesztője. A Stanford Egyetemen folytatott előbb bölcsészeti, majd tengerbiológiai tanulmányokat. Diplomát nem szerzett. Ehelyett öt évet töltött világfelfedező kalandozással; volt napszámos, matróz, riporter, kőműves, patikussegéd, útépítő, gyümölcsszedő, üdülőhelyi házmester. 1930-ban megnősült, letelepedett. Apjától egy vidéki házacskát kapott a kaliforniai Pacific Grove-ban, hogy ott folytassa, amit már a tengeri hajóúton és a tóparti magányban megkezdett: a máris találékony, de még nem jelentékeny írói próbálkozást. Tíz év gürcöléssel és három ígéretesen középszerű kiadvánnyal szolgálta meg az első diadalt, az áttörést jelentő negyedik könyvet. 1935-ben a kezdő író végre beérkezett, nevet és helyet szerzett magának az amerikai irodalomban. Ennek is meg kellett adni az árát. A beérkezés ideje egyszersmind a kibontakozás terét is meghatározta: John Steinbeck neve az irodalomtörténetben elválaszthatatlanul összekötődött a harmincas évekkel.

Igaz, kezdetben némileg szabályszerűtlenül. Ha csak pár évvel idősebb, Steinbeck akár az ifjú amerikai modernek „elveszett nemzedékének” tagja is lehet, Dos Passos, Fitzgerald, Hemingway és Faulkner távol-nyugati kortársa. De erről lemaradt. Amikor eszmélkedni kezdett, a nagy háború kalandja és kataklizmája már véget ért, a ricsajos „jazz-korszak” pedig a keleti tengerparton tombolt, tőle egy kontinensnyi messzeségben. A húszas évek szelleme, az ilyen-olyan édes élet álma azonban a provinciális Kaliforniában is ott kísért; talán ez tündöklik át 1935-ben a gazdasági válság sötétjéből csak azért is előragyogó Kedves csirkefogókon. Vagy ki tudja; a derű furcsa fénye ide- oda villan az időben. Gyermeki kedélyű, tündérien haszontalan „paisanók” (mexikói eredetű, indián vérű, multikulturális fehér emberek) lopják eseményesen a napot: komikus eposzuk vissszaidézi Bret Harte pionír-hagyományát és előlegezi Richard Brautigan hippi-látomását, míg fantasztikusan lebeg valahol a 19. századi tájfestő regionalizmus és a posztmodern szürrealizmus között. Ilyen ingatag egyensúly csak a kegyelem pillanatában jöhet létre; a pillanat pedig, még ha az öröklétet ringatja is, mindig múlandó.
világvégi idill
Steinbeck nem várta meg, amíg elmúlik a világvégi idill egzotikus-nosztalgikus varázsa; hátat fordított a felelőtlenség ünnepének, hogy szembenézzen a felelősségvállalásra kényszerítő hétköznapokkal. 1936-ban adta ki Késik a szüret című regényét. Termelési regény: ezt kívánta a kor, az amerikai naturalizmus második korszaka. Mint a századfordulón, Frank Norris és Theodor Dreiser idejében, most is nyers realizmust, tényfeltáró kritikai analízist, de most mást is, nem annyira tudományos, szenvtelen távolságtartást, mint inkább elkötelezettséget, messianisztikus-apokaliptikus hitregét. Harcos, keserves példázatot kapunk tehát, híradást az idilltől megfosztott Kalifornia árnyoldaláról. Egy jóravaló boltossegédet nyomorba taszít a brutális méltánytalanság, gyümölcsszedőnek áll, belesodródik a sztrájkba, majd ott találja magát a kapitalista erőszak és a kommunista pártpolitikai cinizmus kettős csapdájában, ahol csak elpusztulnia lehet. Nehéz ma már elhinni, hogy a sematikus történet egy-egy jelenete valóban megrendítő; mint ahogy annak idején nehéz volt elfogadni, hogy valóban ilyen vigasztalan a világ.

Itt meg is állhatnánk, de nem tehetjük, mert az életműnek még távolról sincs vége, a klasszikus nagyregény még előttünk van. Ezt a fáradhatatlan szerző módszeresen közelíti meg elbeszélésfüzérrel, ellenirányból. Az 1938-as publikáció, A hosszú völgy visszatér a pasztorál pályakezdő műfajához. Megadja azt, ami az Egerek és emberekből hiányzott: jellegzetes kaliforniai színtéren a létfenntartó kisbirtokot. Aki olvasta az Égi mezőt vagy A mohos sziklát, emlékezhet a természet-közeli létfenntartás bukolikus életképeire, illetve misztikus szertartására. Itt azonban új tartalmat foglal magába az ismerős forma: nevelődéstörténeti perspektívát és történelmi távlatot. A Salinas-völgyi tanyán nevelődik egy Jody Tifflin nevű kamaszgyerek és egy vörös póni csikó, Jody saját tulajdona. A lovacska elpusztul, de lesz helyette másik, hogy a kisfiú megtapasztalja az életet-halált, és megtanulja a gondoskodást, így lesz belőle, ami nagyapja volt, „a férfiak vezére”. Kérdés, lesz-e. A nagyapa szekérkaravánt vezetett át a síkságon, elérte az óceánt, s ott felesleges vénember lett belőle, a hősi emlékekből pedig nem példa, hanem csak haszontalan szóbeszéd. Kérdés, vezet-e valamerre a történelem, a végállomás után. „Nincs hova menni, Jody … Az egész véget ért, kész.”Hát semmi esély sincs valami különbékére? Steinbeck kereste, fenntartotta és elvetette. Ennek tanúságtétele az 1937-ben megjelentetett Egerek és emberek. Remekmű. Mint a szerző legjobb írásai, érzelmességében is kemény, epikai levegősségében is drámai súlyú. Színpadi változata elnyerte a kritikusok díját, és azóta is sikerre viszi minden előadás. Pedig hát miről szól? Kisemberek szürke kis életéről. Az eszes, de élhetetlen George és a roppant erejű, ügyefogyott Lennie bérmunkásként járják be a jellegtelen amerikai térképet; mindig vannak valahol, és soha sincsenek sehol, mintha máris a becketti Vladimir és Estragon ikertestvérei lennének. Ők is várnak valamire, ők is hiába. Az egyik alkalmi farmon összetalálkoznak a rokkant, öreg Candyvel, s a három szegény szolga szépséges ábrándot kezd szövögetni. Vagy tervet kovácsolni. Nekik is lesz egy kis tanyájuk, Candy adja hozzá a megtakarított pénzecskéjét, George a gazdaságot irányítja, Lennie dolgozik, és a ház körül állatokat fognak tartani, tyúkot, tehenet, nyuszikát. A népmeséi keretbe foglalt primitív mítoszmese így lényegül át a függetlenség, a révbe jutás, a remény mítoszmeséjévé. És miért kell a révnek az Óperenciás-tengerbe merülnie? Csak. A tragikus szükségszerűség megnyilvánulása triviális.

Lennie megsimogat mindent, ami nyuszipuha … a gazda kacér menye unalomból kikezd a gyengeelméjű óriással … Lennie hozzáér, és véletlenül a nyakát töri … elbujdosna, üldözik, George felkutatja, s mielőtt a bosszúálló banda meglincselhetné, kegyelemből tarkón lövi, míg mondja-mondja-mondja neki a tanyamesét. Kibuggyan a könnyünk. Nem azért, mert az író a tiszta ártatlanság képét látja és láttatja a szellemi fogyatékosokban, „a természet bevégzetlen gyermekeiben”; nem azért, mert a megrontott, szolgává alázó modern világból visszavágyik az önálló kisgazdálkodás ős-amerikai Édenkertjébe; nem attól, hogy eszmeileg elérzékenyülünk, hanem hogy az írás erejének engedve beleéljük magunkat a sorshelyzetbe, mely egyszerre valóságos és szimbolikus, azaz esetlegességében is megjelenít valami teljességet.
eposzi testamentum
Megint mintha Samuel Beckettet olvasnánk: „folytatni kell, nem tudom folytatni, folytatom.” Steinbeck folytatta: 1939-ben az Érik a gyümölcs lapjain megindultak az emberek. Térben és időben, mintegy elölről, megint. A mű eredeti címe (The Grapes of Wrath: A harag szőlője) a polgárháború emlékét idézi, Julia Ward Howe 1861-es költeményét, A Köztársaság harci himnuszát. Vagyis a nagykönyvet, amit „proteszt regényként” tart számon az irodalomtörténet, nevezhetnénk akár eposzi testamentumnak is. Mert az eposzt talán nem is annyira a nagy hős teszi, hanem a nagysodrú sorsmozgás; ahogy a trójai Hektor a porba omlik, ahogy a görög Odüsszeusz hosszú bolyongás után hazaér. Erről a régtől való történelmi mozgásélményről tesz újkori tanúságot Steinbeck, a szimbolista-realista, aki a szociográfia tényanyagában felleli a mitografikus ősképeket.

Maradjunk a tényéknél. Oklahomára rátör az időszakos aszály, a préri kiszárad, s a porba fulladt tanyákról menekülnek az elnincstelenedett farmerek, azaz tömegestül felkerekednek a mesés Kalifornia felé, ahol érik a szőlő, és meggazdagodhat a szüretelő. Mint az előnyomuló északi hadsereg nyomában az ígéret Jordán folyójához tülekedő felszabadított rabszolgák … mint később a szerencsét próbáló fehér szekeresek: özönlik az emberáradat, sodorja a rozzant teherautót, viszi a bezsúfolt Joad családot. Irány Kalifornia. A Késik a szüret olvasója, ha megjárta Kaliforniát, tudja, mire számíthat. Csalásra, csalódásra, megpróbáltatásra, megtörettetésre. Így igaz, de mégsem egészen. Igaz, hogy a kocsirakomány felnőtt ember – két nagyszülő, két házas fiúunoka, a vállalkozást vezérlő Apa és a veszendő lelkeket megtartó Mama – már rég túl van a „Bildungsroman” jövőorientált pedagógiai esélyén, a leépülés azonban valahogy mégis épületes. Bár megfogyatkozva, a család töretlenül mégis megmarad.

Mert megtörhetetlen, mint a „köztársaság” élő minimuma, a balsorsot is túléltető kisközösség. Az áldozat hiábavaló, és mégsem kilátástalan. A reménytelenségben látjuk a Krisztus-figurát, és megjelenik a groteszk Madonna is. A halva született gyermek fiatal anyja megszoptatja az idegen vénembert, hogy a csontvázat megmentse az éhhaláltól. „Szent minden, ami él.” Felejthetetlen nagyjelenet: apokalipszisben messiási példázat. Ha csak egyetlen regényt tarthatnánk meg a harmincas évek amerikai terméséből, minden bizonnyal az Érik a gyümölcsöt választanánk.
halálos derűjű erkölcsi helytállás
Steinbeck 1940-ben megkapta érte a rangos Pulitzer-díjat. Mintha obsitot kapott volna a kezébe: betelt a korszakot jelentő évtized, eltelt a korszakos kreativitású öt írói esztendő („véget ért, kész”) – az író megtette a dolgát, most már ülhet a babérjain, vagy indulhat akármerre, az irodalomtörténetnek mindegy. El lehet ezt harmincnyolc évesen fogadni? Steinbeck csúcspontra jutott, s ott elbizonytalanította a megakasztott lendület. Megvolt a (végérvényes?) rangja, de mit kezdjen vele? Megírta az osztályharc, a létharc példázatos kordokumentumait, s ahogy látomásaiból tennivalót keresve feltekintett, ismét egy világháborús Amerikát láthatott maga körül.
Ez sem lehetett az ő háborúja: az elsőhöz túl fiatal volt, a másodikhoz túl öreg. Kötelességtudóan azért írt róla, krónikát és példázatot, de messziről, csak képzeletből. A magyar olvasót ez nem nagyon zavarta. Az 1942-es keltezésű Lement a hold nálunk harminc évig népszerű olvasmány maradt, a sztoikusan halálos derűjű erkölcsi helytállás miniatűr monumentuma. Az amerikaiaknak nem tetszett; az ő aktuális háború-élményük karcosabban, töredékesebben monumentális megörökítést kívánt. Steinbeck egyelőre megmaradt a kisműfajnál, s a biztonság kedvéért visszatért a hajdan jól bevált pikareszkhez és pasztorálhoz, amit bölcselkedéssel dúsítva próbált koszorús pozíciójához időszerűsíteni. Ez sem hozta meg az áhított sikert. A korábbi évtized amerikai irodalmának centrális kitűnősége kiesett az időből, megint keresnie kellett a helyét, Jobb híján legalább valami feltűnéssel.

Ilyennel szolgálhatott a látványosan megváltoztatott életkörnyezet és lakóhely. Steinbeck tizenkét éves házasság után elvált, újranősült, majd hét év múlva az új asszonyt is otthagyta két fiúgyerekkel a harmadik asszonyért. Talán szenzáció, de nem reveláció. Mint ahogy az sem hozott megújulást számára, hogy átköltözött New Yorkba. Pontosabban: hogy ingázni kezdett az atlanti part és a kaliforniai Los Gatos, illetve Monterey között, s hogy utazgatott a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban és Angliában. Nem akart vidéki író maradni, de ettől még nem lett kozmopolita szellem. Barátja és munkatársa, Elia Kazan rendező így emlékezett erre a zavaros évtizedre: „Azt hiszem, Steinbeck rosszul tette, hogy New Yorkba települt […], írói lelke a Nyugaton érezte otthon magát, a földek és a lovak között, vagy a Csendes-óceánon, hajófedélzeten. Ebben a nagyvárosban csak bolondot csinált magából.” Pedig minden vágya az volt, hogy a haza bölcse legyen. Minden írói erejét megfeszítve (vagy írásművészetének sodrásirányán erőszakot téve) nekidurálta hát magát, még egyszer, a nagyregénynek.

De hiszen megírta már! Csak akkor szinte maga sem vette észre; most pedig céltudatosan, körültekintően felvonult a terepre. (Hagyatékából került kiadásra a munkanapló, Egy regény naplója, műhely-feljegyzésekkel, levelezéssel, vallomásokkal.) Van ilyen, Thomas Mann rá a példa, a Doktor Faustus. Amikor az író mindenáron el akarja mondani, amit már elmondott, és mégsem (vagy épp ezért nem) tudja igazán elmondani, amit most kellene elmondania. A befogadó közvélemény többnyire remekműként nyugtázza az így kikényszerített magnum opust, és nagyvonalúan napirendre tér fölötte – bár nem mindig ilyen tapintatos. A kérdés tehát: remekmű-e az 1953-ban közrebocsátott Édentől keletre, amit az amerikai kritika felemás elismeréssel fogadott. Nem az. De nem is fércmű, nem elhanyagolható írói eltévelyedés.
Steinbeck fontosnak tartotta, hogy végre kiállítsa az amerikai történelem nagyszabású tablóképét. A felrajzolt téma ismét családregény, sőt, két család összefonódó regénye, de most tágas idődimenzióban, az amerikai polgárháborútól (1860–1865) az első világháborúig (1917–1918). A háborúk csak hátteret és környezetet adnak, azaz elemzően nem kell elszámolni velük; ami számít: az önmagában zárt-nyitott Amerika. Melyik Amerika? A cím azt sugallja, hogy az Éden: Kalifornia, Steinbeck szűkebb pátriája, a Salinas-völgy, de a bűnbeesés, a megrontás-megromlás színtere ettől keletre keresendő, valahol a keleti partvidéken, talán Connecticutban. Csakhogy az író nem itt keresi a problematikát, amit az egyik családregényhez akár alapvetésként fel is használhatna, míg a másikat még távolabb kellene megalapoznia, Amerikán kívül, a messzi Írországban, amire alig fordít figyelmet. A címben jelzett geografikus moralizálás elnagyoltan és következetlenül érvényesül.

Marad helyette a genealógia, de ez sem rendeződik tisztán tagolt allegorikus képletbe. Felvonulnak egyfelől az ír származású, Salinas-völgyi Hamiltonok, a szerző anyai ági felmenői. Mindnyájan valódi nevükön szerepelnek, és messze kiemelkedik közülük a hagyományteremtő nagyapa, Samuel Hamilton, az élelmesen élhetetlen kútásó ezermester, a gyógykovács filozófus. Az olvasó szívesen olvas róla és változatos sorsú származékairól, de ez a primér életanyag csak személyes visszaemlékezés, csak művileg kötődik a nagy műgonddal megkonstruált nagyregénybe.
képregény-figura
Mi hát a regény? A Trask család három nemzedékének sorsalakulása. Ez Connecticutban kezdődik, és Salinas vidékén bontakozik ki, majd szakad félbe. Hamisság, félreértés, kompenzáció – esély és esendőség. Az olvasó átlátja a halvány példázatot, talán élvezi is a harsányan színezett részleteket, de az egyetemes megvilágosodáshoz nemigen jut közelebb. Értjük: az önjelölt polgárháborús hősnek van két fia, Adam és Charles, ők Ábel és Kain. Aztán Adam a korrupcióból eredő örökséggel Kaliforniában Édent próbál teremteni, de hiába, mert a vállalkozásban benne van az ősbűn: a bűnös asszony képében. Ez a prostituáltból feleséggé avanzsáló, majd bordélyházi madamként prosperáló s végül öngyilkos Kate hiába szeretne végzetes Éva lenni, csak esetleges képregény-figura marad. Mindenesetre van két ikerfia, Aaron és Caleb. Még egy Ábel és Kain. Aaron melodramatikus megrázkódtatások hatására katonának áll, és odavész a világháborúban, Calebnek pedig marad a biblikus erkölcsi örökség: „Timsel!”* – „a bűn az ajtód előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta”. Vagy a héber szöveg más értelmezése szerint: „uralkodhatsz”. Uralkodhatunk-e a ránk leselkedő, ránk vágyódó, öröklötten vagy önkéntesen elkövethető bűnön? Jó téma. Érdemes lett volna (ha lehetett volna) belőle jobb regényt írni.

Steinbeck azonban – bár nem láthatta be, mégis mintha megérezte volna – túljutott a nagyregény kötelezően kísértő amerikai becsvágyán. Túlírta, túlélte magát? Ötvenegynéhány évesen ezt nehezen fogadhatja el az ember. Mint ahogy nehéz lehetett a kiérdemesült író-nagyságnak elfogadnia a váratlanul ráruházott Nobel-díjat, amit a honi kritika tüskés fanyalgással vitatott, és ő maga „töviskoszorúként” viselt. Mit tett a kitüntetést megelőző évtizedben, amivel bizonyíthatta volna, hogy díjazott pályafutása végén még mindig a pályán van? Semmi különöset. Elegyes aprómunkák között megírt és 1961-ben közrebocsátott egy jó kisregényt.

A Rosszkedvünk tele még előretekintő lendületben íródott, de a visszatekintésben kitűnik róla, hogy pályazáró mű. Etikai összegzés és végrendelet, mely arra hivatott, hogy helyére tegye a pályát végigkísérő-kísértő erkölcsi dilemmát: hogy (ismét? véglegesen?) felmérje, mérlegelje, adatolja és tanulságként továbbadhatóvá tegye. Milyen sorsra jut a megkísértett tisztesség a tisztességtelen világban? A demonstráció tárgya most egyetlen emberélet, a hely pedig, ahová kötődik, az 1960-as kortársi (keleti-parti) Amerika.

A zárás tehát újra átgondolás és új nyitás is. Steinbeck az Atlanti-óceán mellé telepíti vissza regényvilágát, az „amerikai álom” szülőhelyére, s a valóság, amivel a hagyomány ideálképét ütközteti, modernen meghatározott, szűkkörűen kisvilági zárt tér. Nincsenek tágas látványok és levegős perspektívák; a nagyepikai méretű naturalizmus helyét szimbólumaiba fullasztott kisrealizmus tölti be napjaink hordalékával. Mintha az utódaival kívánna mérkőzni: Cheever és Updike témakörében remekel – s talán maga sem tudja, hogy a svájci Dürrenmattal is mérkőzik. Hogyan lesz a szerencsés esetből baleset? Ezt forgatja magában egy szabadságra ítélt, s ezáltal determinált erkölcsi tudat. Az első személyű elbeszélő is újdonság Steinbeck írásművészetében; ilyen intenzíven bensőséges vizsgálatot eddig még nem folytatott. De nem lenne Steinbeck, ha a belterjességet valamiféle metafizikai nagyvászonra ki nem vetítené.

A regény címe idézet, Shakespeare III. Richárdjából való. A címszereplő nyitó monológjában hallhatjuk:

York napsütése rosszkedvűnk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
(Vas István fordítása)

Richárd a polgárháborút, a Rózsák háborúját (1455–1485) állítja szembe családja győzelmének „fuvolázó” yorkista „békekorával”, amelyben martalóc rosszkedvének, groteszk torzságának, sötét árnyékú ambíciójának nincsen helye. Kívül helyezi magát rajta, hogy betörjön legbelsejébe: a hatalomba.

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S útálom a kor hiú gyönyörét.

Ez utóbbi idézet lehetne igazában a Steinbeck-regény mottója: valaki eldönti, hogy gazember lesz. Még akkor is, ha belülről a természetes becsületesség derűsíti át az életét, ha kívülről rásugárzik a tavaszi és kora nyári napsütés, sőt ráadásul éppen akkor, amikor váratlanul ráragyog a szerencse. Kérdéses tehát, hogyan minősíti a kertvárosi idill kisszerűen komikus hősét a zordon shakespeare-i cím, s hogy felrémlik-e hátterében a nagy tragikus árnyék.

Ethan Allen Howley szűkösen éldegélő szatócs-segéd a New York állambeli New Baytownban. Nincs autója, nincs televíziója, nem jár nyaralni, nem vacsorázik vendéglőben. De van egy kertes háza a városka legelőkelőbb lakónegyedében. Ennyi maradt meg neki a régi dicsőségből. A Howleyk valaha (kétszáz éve) városalapító atyák voltak, bálnavadász-kapitányok, vagyonos polgárok. De azután a hajózás konjunktúrája véget ért, a vagyon elúszott. Ethan kiszolgál abban a fűszeresboltban, ami egykor az övék volt, be kell osztania a kis fizetést, magánalkalmazotti egzisztenciája bizonytalan, munkaadója kizsákmányolja és túldolgoztatja. Azért mégis megvan, úgy amennyire, tizenkét éve. Szerető család veszi körül. Szereti a feleségét, Maryt, és tréfás szeretettel nevel két kamaszgyereket, Allent és Mary Ellent. Ismerjük ezt a küszködő magánboldogságot: magunk is úgy élünk, ha tudunk, korlátozott lehetőségeinkkel megalkudva. Ethan Howley bohóckodva próbálja túltréfálni az abszurd sorsot. Együttérzően nevetünk rajta és vele.
amerikai abszurdum
És akkor beüt a korlátlan lehetőség amerikai abszurduma. Mary 6000 dollárt örököl, ezt akár be is lehetne valamibe fektetni. Hogy mibe, arra a múlt ad ötletet a jövőnek. Ott van először is a Howley név, a tisztes hagyomány és a tisztességben leszolgált évtized: ez az elévült váltó most egyszerre pénzzé tehető lesz. Mert van egy bankár, a szintén hajós dinasztiából származó, de becstelen örökséggel terhelt Baker, aki profitot szimatol a Howley-becsületben. Most szaglászhatnánk, hogy mennyire volt rothadt már eleve az amerikai Édenkert. Vagy szívjuk mellre az utókor bűzét? Danny Taylor, Ethan gyerekkori barátja patrícius sarjadékból alkoholista hajléktalanná züllött. Rendelkezik azonban egy értékes ingatlannal. A Taylor-rét a környék egyetlen sík területe, amiből New Baytown repülőteret fejleszthet ki. Meg kell szerezni, a haladás (és a haszon) érdekében. Erre egyedül a főhősnek van esélye – ha eldönti, hogy gazember lesz.

Nem csinál semmi rosszat. A felesége örökségéből felkínál Dannynek 1000 dollárt, hogy kezdje meg a sokadik elvonókúrát. A befektetett pénz morális póker-tét, hiszen az adományozó tudhatja, hogy a kedvezményezett ebből halálra fogja inni magát. Így is történik, de a jó barát előbb megírja a cinikus célzatú végakaratát: legyen tiéd, ha ez kell neked. Ez kell, és vajon bűn-e ez? Ha az, a bűn nem jár egyedül. A bolt tulajdonosáról, a szőrösszívű olasz Marullóról kiderül, hogy negyven éve illegális bevándorlóként bonyolítja üzemeit. Elég egy távolsági telefonhívás, és a kormányhivatal már zsuppolja is kifelé. A telefonáló csak a hazafias kötelességét teljesíti. Aztán meglepődik, amikor a kizsákmányoló kapitalista főnök ajándékul ráhagyja az üzletet, mert azt hiszi róla, hogy ő az egyetlen becsületes ember, akivel kriminálisan tapasztalt életében találkozott.

Lehet-e békésen együtt élni ezzel a kettős zsákmánnyal? Igaz lelkére mondja meg az olvasó, hogy kihasználatlanul hagyná-e a felkínálkozó alkalmakat. Mit tenne? Nyilvánvaló, hogy mit nyerhet, és a nyilvánosságot csak esetlegesen érdekli, hogy mit veszít.

Ethan Howley-t egy politikai botrány folyományaként várostitkárnak jelölik, bekerülhetne az új vezetőbrancsba, a Baker úr vezette helyi potentátok közé. Patinás nevével és kétpróbás „becsületével” végre visszakerülne a „megérdemelt” helyére. Erről lemond, mert a hamari köztisztség összeegyeztethetetlen a hosszú távú magánbiznisszel. Ugyanígy visszautasítja a városi főhetéra, Margie Young-Hunt presztízs értékű felajánlkozását is, mert rendezett magánéletébe nem fér bele a közgyakorlatú kilengés. Becsületes ember? Miért lenne akkor mégis gazember?
plágium, pénz és tömegkommunikációs hírnév
Mit tehet róla, hogy Allen fia a családi padláspolcról leszedett klasszikusok (Lincoln, Henry Clay, Dávid Webster) kimásolásával nyeri meg a „Miért szeretem Amerikát?” pályázatot – ha egyszer tényleg ezt jelenti neki Amerika: plágiumot, pénzt és tömegkommunikációs hírnevet? És az ő bűne-e, hogy kislánya, Mary Ellen jelenti fel plagizátor bátyját? A botrányt eltussolja a figyelmetlen rendszer, a vétlen apa ezt is megúszhatja. Csakhogy nem ázott-e el mégis a magánélet szent helye?

Ethannek megvan a kultikus „helye”, egy kikötőparti üreg, ahonnan belátható a leégett (az öreg Bakerék biztosítási csalásaként felgyújtott) utolsó bálnavadász-hajó víz alatti sírja, amit természetes rendje szerint el-elönt a dagály. Élete apadtán ide akarná befojtani magát. Helyeseljük? Egyetértően ráborítjuk III. Richárd öngyilkos árnyékát?

Vagy hogy is értsük fény-árnyékos életpéldázatát? Ahogy a magunk kis életkompromisszumainak fényében-árnyékában megérthetjük. Miért ne adnánk esélyt az emberi esendőségnek? Ethan Howley, ha kikeveredik a piszkos áradatból, talán továbbadhatja a „talizmánját”, a lélek sötét éjszakájában talán továbbra is éghet még valakinek „a lámpása tiszta lánggal”. Hogy kié, morális rosszkedvünk mai nyári-téli idejében ezt ne kérdezzük. Bízzunk az emberi természetben, a sohasem tökéletes, de valamennyire talán tökéletesíthető idő tavaszában! Elolvastunk egy rólunk is szóló amerikai kisregényt, és nyitott zárását megtoldhatjuk egy nagy író egyetemes érvényűnek szánt hagyatékával. Talán igaza van. Ezt hagyta ránk a stockholmi beszédben:

„Meggyőződésem szerint az olyan írónak, aki nem hiszi és vallja szenvedélyesen, hogy az ember tökéletesíthető, nincsen hivatása, sem helye az irodalomban.”

*„Az amerikai Standard Biblia megparancsolja az embereknek, hogy győzedelmeskedjenek a bűn fölött, és ezen az alapon a bűnt egyszerűen tudatlanságnak lehet nevezni. Jakab király Bibliája megígéri, hogy „uralkodni fogsz” a bűnön, ami annyit jelent, hogy az emberek bizonyára győzedelmeskednek majd a bűn fölött. De a héber szöveg a „timsel” szót használja, ami annyit jelent: „lehet”, vagyis választást enged az embernek.

Talán ez a legfontosabb szó az egész világon. Arra utal, hogy nyitva áll az út. A felelősséget visszahárítja az emberre. Mert ha igaz, hogy lehetőséged van megtenni valamit, akkor arra is lehetőséged van, hogy ne tedd meg.”

kép | Dorothea Lange képei, historyplace.com