Géher István

EGY FÉLREVERT SZONETT ÜZENETE

1995 november

EGY FÉLREVERT SZONETT ÜZENETE

Mit tehet a modern költő, ha mindenfelől azt kell hallania, hogy a költészetnek már harangoztak? Ahol nincs mit tenni, tehetünk akármit. Van, aki tehetetlenségében felköti magát. Más inkább a harangot köti fel ilyenkor, s ha felkötötte, kongatja is. Azaz kolomposául szegődik ilyen-olyan ügynek, azt szolgálja, amellett ágál. Így is lehet végezni; agilisan, szolgálatilag is kivégezheti magában az ember a költőt…

A kolompoktól felvert újkori zűrzajban csöndjével üzen az emberséges líra. Ahogy a régi szólás mondja: hallgat, mint a néma harang. Így ad magáról életjelet — ámde ezt ki hallja? Kihallható-e vajon a némaságból, hogy mikor süket és mikor beszédes a csönd? Hogy igen — talán igen, sőt igenbizony —, hogyne vallaná hitünk, ha tanúnk is bizonyítja. Szóljon helyettünk Arany János, az első, a legnagyobb modern magyar költő!

NATURAM FURCÂ EXPELLAS…

Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; —
Szóval: csinált kommóciót.

,,No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”

Így kongatom most untalan
E verseket — bár hangtalan.

(1877. júl. 9.)

Hát ez bizony nemigen hangzik se különösképpen nagy versnek, se modernnek. Inkább afféle ómódi, humoros kis visszaemlékezés, mely latin szentenciát biggyeszt fel címnek, majd avítt félmúlt időben nekiáll megverselni egy gyermekkori jelenetet, hogy végül a rálegyintő analógiával komótosan hozzákösse az öreguras jelenhez. Már ez is tanúságtétel? Korán lenne még ítélkezni; tanúsítsunk türelmet, tartsunk vizsgálatot.
elmés szerkezet
Akármint vélekedünk a kompozícióról, azt meg kell adni, hogy a tizenkét soros élőképecske üdén szemléletes és plasztikusan hiteles; megvan ,,a súlya, lódulása”, a levegője, a hangulata. És annyi modernséget azért máris tulajdoníthatunk neki, hogy tárgyilagos, vagyis az érzelmek mellőzésével egy tárgyat állít a figyelem fókuszába. A megfigyelést némiképp nehezíti, hogy a bemutatott „tökharang”, a falusi szegény gyerek olcsó játékszere, fél évszázad távolából megidézve már az emlékező előtt is olybá tűnik, mint a tárgyi néprajz relikviája; emlékeztetőül gondosan le is rajzolja magának a piszkozati kéziratlapra. Úgy kell elképzelnünk, hogy a hosszú pálcával keresztülszúrt jókora kertitököt két nyurga villásrúd tartja a magasban, s a tartótengelyre merőlegesen egy másik bot is bele van verve felül, erről lóg alá a madzag, amivel himbálni lehet. Elmés szerkezet. S még aki sose látott ilyet és működését sem érti, a furcsa „kommóciót” maga elé idézve az is megérez valamit a zöldségeskert illatából, az üres „szín” poros-fényes nyári délelőttjéből, a csöndes és mozgalmas belefeledkezésből, ahogy a vézna testű, élénk fantáziájú, magányos kisfiú harangozósdit játszik.

members.iif.hu

members.iif.hu

Harangozni jó. Mert a harangozó fontos személy a községben, és különös kitüntetés, ha olykor átengedi valamelyik gyereknek a kötelet. Abban aztán minden gyönyörűség benne van — a torna, a hitbuzgalom, a hivatal —, tolakodnak is érte a nagyobbak, a hangosabbak. A kicsinek meg marad vigaszul a tökharangozás és vágyálomként egy ,,valódi” magánharang. Hogy az minek? Hát csak, zenebonát csinálni. Mit bánja azt a gyerek, hogy a harangnak szemiotikai közfunkciója van, és passzióból kongatni veszélyes, tehát tilos; mit tudja még ő, hogy közönséges embernek nem lehet, tehát nem is kívánatos állónapi harangzúgásban „saját kényére, szabadon” tölteni az életet. Majd megtanulja, és így válik a jó gyerekből jó felnőtt, aki mindig beéri annyi „kommócióval”, amennyi még biztonságosan engedélyezett.

És itt kínálkozik a kétsoros tanulság: hogy hasonlóképpen ártatlan mulatság e második gyermekkorban a vershangicsálás is; tökkelütött ugyan, aki ráadja vén fejét, de ha megmarad magának hangoskodás nélkül, nem tesz kárt senkiben.
szerény mosoly
Elhiggyük a hatvanesztendős Arany Jánosnak, hogy csakugyan így gondolja? Naivitásba temetkezni élő klasszikus létére: ez gyanús. De hiszen megszokhattuk tőle az ironikus önlekicsinylést, ismerjük ezt a szerény mosoly mögött borongó gyilkos kedélyt, mely többnyire mutogatással álcázza, amit elrejt. Egy elhallgatott „érzet” rejtőzik valahol ebben a bájos versben is… több és talányosabb, mint a nosztalgia és a rezignáció… csak tudnánk, hol keressük.

bell1

harmish khambhaita, flickr.com

Jobb híján vallatóra fogjuk az idegenségével tüntető címet, hátha elárulja magát. Árulkodik is meg nem is, jószerint még a stílusmeghatározást is kétségessé teszi. Mert hiába látszik deákos klasszicizálásnak, attól még megbújhat benne a rejtjeles kultúrasszociáció, amit fél századdal később majd előszeretettel kultiválnak az európai modernek, Ezra Pound, T. S. Eliot, Babits Mihály… A szöveg mindenesetre Horatius: az Epigrammák I. könyvéből a 8. levél 24. sorának kezdete. Értsük úgy, hogy Arany netán önmagával levelez? Elgondolkodtató. És mire véljük, hogy a piszkozatban átjavítással pontatlanítja az idézetet? Úgy tesz, mintha csak félig-meddig emlékezne rá, pedig igencsak tudja könyv nélkül is, amit nekünk az Opera Omniából kell kibogarásznunk. Azt írja fel magának: Naturam furcâ expellas, holott helyesen így olvasható: „naturam expellas furca; tamen usque recurrit” — magyarul, Takács Gyula fordításában: „őstermészetet űzz villával, visszafut úgyis…” A szórend felforgatása olyasmit jelez, hogy a költő szándékosan félrecitálja jól ismert Horácát, vagyis az „arany középszer” dalnokától átvett gondolatot el is fogadja, meg is változtatja. A Fuscushoz intézett episztola a falusi élet egyszerűségét dicsőíti a városi pompával szemben, és azt állítja, hogy az „őstermészet”, még ha erőszakot tesz is rajta az emberiség, a szelíd naturához téríti vissza a jámbor lelket. A tanítás, melyet untig ismétel a reneszánsz pásztori poézis és a rousseau-ista szentimentalizmus, Aranytól sem idegen, ő is visszavágyik az elhagyott „anyatermészet” kebelére. Ám ahogy a pasztorál-példázatot alkalmilag gunyorosan átértelmezi, abban mást jelent a natura: eredendő rossz természetet, nevelhetetlen-javíthatatlan ősösztönt. Mármost, ha rákérdeznénk, hogy netalán a művészet démonával viaskodik, a romantikus képzetre nyilván a fejét rázná, „gondolta a fene”. Csakhogy téved a szerző, ha azt hiszi, hogy ennyivel kimentheti magát, mert a titkos fenekedést igenis rá fogjuk kritikailag bizonyítani.

Most már minden gyanúban van, még a személytelen versforma is, melyen a tüzetes látlelet felismerhetően kimutatja a virtuóz brutalitás bűnjeleit. A vers szabálytalan — vagy inkább elformátlanított (mondhatnánk: félrevert) — szonett.
maradjunk a tényeknél
Amint dukál, 14 soros, de sorai rövidebbek az előírt ötös-hatodfeles jambusnál, többségükben csak 8, ritkábban 9 szótagosak. És mellesleg elég furcsa jambus az, hogy ,,Szóval: csinált kommóciót” — hangsúlyozás szerint felező nyolcasnak is elmegy. Hát igen. A ritmustalanított latin hexameter-töredék s hozzá a nyugateurópai időmértékes és a magyaros-hangsúlyos ritmus egymásbatört hangzatai: hallhatunk ehhez hasonlót, formabontó mestereinktől. Agyoniskolázott, nagyon fegyelmezett költők szoktak így törni-zúzni a prozódiában, ha lelkükbe gázol az örök Dal imádott-megtagadott múzsája. De ne lirizáljunk, maradjunk a tényeknél. A dalt a rímei zengetik. Hogy muzsikál Arany? Az első négy sorban Petrarca kottáját szólaltatják meg a rímek (abba), míg a továbbiakban (cc dd ee ff gg) csupa párosrím zörög. Szonettzene ez egyáltalán? Egyáltalán nem; noha az íráskép mégiscsak szonettet sejtet, mivel olaszosan oktávra és szextettre tagolja a verstestet. Aminek mindjárt ellene mond, hogy a tartalmi tagolóhatár (a volta) mégsem az első elválasztásnál húzódik, hanem lejjebb, az utolsó rímpár előtt, mint a shakespeare-i angol szonettben. Teljes az összevisszaság. S vajon elégséges magyarázat-e erre, hogy Arany személyéhez sohasem állt közel a szonettforma?

bell2

Craig Piersma, flickr.com

Nem hinném. Írt ő hibátlan petrarcai szonettet, igaz, a múlt idők messziségében csak egyetlenegyet, 1855 januárjában Az ihlet percét. Ebben a versben a poétikus zárósor — ,,Perc a tiéd, egy perc, az isteni!” — arra a nyomatékos hívósorra csap, hogy „Akkor, akkor ne múlassz költeni!”. Következtethetünk ebből valamire? Nagyon is. Bestiális emlékezetre vall az a kísértetiesen XX. századi, önreflexív gesztus, ahogy az öreg Arany 1877-ben előkotorja életművéből ezt a 22 évvel korábbi, kissé kölcseyesen européer műdarabot, és amúgy magyarmód beletipor. Eljárása éppolyan parasztos, mint amilyen elegáns. Afférját magában, magával intézi el. De hát, az isten szerelmére, mi a baja ,,az ihlet percével”? Erről szól a verse, a poésie pure eszközeinek avatott felhasználásával, azaz beavatatlan fülnek meghallhatatlanul.
lélektörténések
Nézzünk szembe tehát ezzel a tisztázandó, „infámis” ihlettel. Köztudomású, hogy Arany líráját az ihlettelenség érzete ihleti. Elbeszélés helyett dalol, vers helyett költ verset; mindig úgy kezd rá, hogy most fejezte be. Letészem a lantot, mondja, amikor felveszi az 1850-es évjárat hatodik versében, amit még 23 másik fog követni. Ez a legtermékenyebb lírai esztendeje, de máskor is megír évente tíz-húsz költeményt. Mármint 1847-től 1861-ig, mert ekkor a ,,hangjavesztett operadalár” szerepében „éneklőből énektanár”-rá minősíti át magát. 1865-ben végképp belé is „fagy” a dal, s azontúl már (hűvös „szösszenetei” és „papírszeletei” közt) csak a Tekintetes Akadémiát szolgálja. Aztán 1877-ben a főtitkári robottól is kvietál, és öregesen beleereszkedik a nyugállományba, az ürességbe, a vakációba. Margitszigeti magányában esztétikailag eltűnődhet rajta, hogy létezik-e líra versek nélkül. Meglehet. A lélektörténések akkor is megtörténnek, ha a lírikus valamiért nem kíván hangot adni nekik. Aranynak van miért nem kívánnia: személy szerint nem ért egyet azzal, amivel országosan eggyé tették; az irodalmi Deák-párttal, a nemzeti közerkölccsel, a saját kultuszával. Nagyon haragszik, tehát nagyon hallgat. Sírba is vihetné a csöndjét, a halhatatlanságban megvan a nyughelye.

És ekkor, a helye helyén, egyszer csak felüti fejét a koszorúsban a költő. Július 3-án, egy hétvégén unaloműzésül versikét fabrikál ,,földhöz lapuló” tekintettel a „méla” öregúr valami zöld lepkéről; s ezzel szárnyra kelti a szellemet. Kapcsos könyvében „Új folyam” kezdődik, mely év végéig 45 lírai remeket sodor fel a lélek mélyéről. A tudós kritikusok Isten áldását dicsérik az Őszikékben; a lírikus, aki tudja, mit jelent egy nap két verset megírni, inkább keresztet vet. Az ilyen inspiráció-roham a fiatal tehetséget is egykönnyen leütheti a lábáról, hát még a törődött vénembert. Egy Toldi Miklós titánereje kell hozzá, hogy amibe Sylvia Plath belehalt, Arany János túlélje. Mert a verselés most életre-halálra megy.

Lássuk hát (uram isten!), hol tartunk a viadalban július 9-én pénteken. Még sehol, és már javában benne. Az Epilógus prológusa kedden már hallatott egy héroszi oroszlánhördülést — ,,pályám bére / Égető, mint Nessus vére” —, s már tolul fölfelé a pénteki második penzum, a Vásárban, a torokszorító kérdőhangsúlyaival. Tanácsos most tréfásan lefokozni a tétet, és a „túlérzékeny fájvirág” helyett a naturburschra venni a figurát abban a reményben, hogy „Mindig marad — ha fejére áll is — / Őnála valami vaskos, reális”. A vers legyen hát óvatosan csak egy darabka magántermészetű reália.

bell3

Radek Szuban, flickr.com

De persze, nemcsak az, hanem inkább egy lelkiállapot „tárgyi megfelelője”, szimbólum. Szimbolikája ördöngös mutatvány, beharangozni a kísérteteket. A virtuóz szellemidéző máris az üdvösségét viszi a vásárra: a népnemzeti klasszicizmus „közös eszmé”-jével tréfálkozik. Hogy is szólt annak idején Petőfi köszöntője a Toldi írójához? „Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű…” Ebből lett a nagyszerű esztétikai program, abból a politikai, amire jött a felfordulás, a zendülés, az eposzi „kommóció”, s Petőfi akkor így szónokolt a nemzethez: „Konduljanak meg a vészharangok! / Nekem is egy kötelet kezembe!”… Nesze neked, felkötött tökharang!
össznemzeti haláltánc
A hangtalan harangszó világraszólóan visszhangos. Nagy, modern vers ez bizony. Az a mondanivalója, amit nem mond ki, az utalás, az allúzió. Akinek van füle, meghallja, hogy vészharangozás ez is, egy össznemzeti haláltánchoz kondítja a csontzenét. Romlik, omlik, elrepül a falusi éden; benyeli áldozatait az örvényes világvárosi folyó. Ez is benne van az Őszikékben, ez a profetikus „régi panasz”, hogy „nekünk már így is, úgy is / Minden módon veszni kell? / Egy világ hogy ránk omoljon? / Kül-erőszak elsodorjon?… / Vagy itt-benn rohadni el?” Kérdőjeleket kongat némán a lélekharang: visszhangzik tőle a teljes magyar líra. Harangoz a magyarok Istene „Valahol, Sion-hegy alatt”, és szólnak a „Harangok, harangok — ajkukhoz féreg nem érhet”… Folytassam? „Elejtem a verset.” Maradjunk csöndben! Jönnek a harangok értünk.

felső kép | Andy Tolsma, flickr.com