Gauss András

FILOZÓFIAI VIZSGÁLÓDÁSOK EGY „HURRÁ”-RÓL

1989 ősz

FILOZÓFIAI VIZSGÁLÓDÁSOK EGY „HURRÁ”-RÓL

Kivonhatjuk-e magunkat mindazon hangosan visszhangzó „hurrá”-k ha­tása alól, amelyek — ahogyan mondani szokták — történelmi szükségszerűséggel következnek, és akarva-akaratlanul a legcsendesebb helye­ket is elérik, és nyugtalansággal tölthetik el a nyugalomra vágyó emberi lelket? Csendben maradhatunk-e, amikor beállva a sorba, a sorban min­denki ,,hurrá”-t kiált? (Ne feledjük, a sorba azok is belekényszerülhet­nek, akik egyébként nem szeretnek sorban állni; s arra sincs semmi bizonyíték, hogy a soron kívüliek valóban soron kívüliek.)

De lássunk ennek illusztrálására egy szépirodalmi példát — Tolsztoj Háború és békéjé­ből (Makai Imre fordításában):

„minden egyes katona — tisztára mosott és borotvált arcuk üde, a felszerelésük meg úgy ragyog, hogy fényesebb már nem is lehetne — és minden egyes ló, oly ápolt vala­mennyi, hogy tündöklik rajtuk a szőr, akár az atlasz, megnedvesített sörényük minden szála simán fekszik a másik felett — mind-mind érezték, hogy valami jelentős, ünnepélyes dolog készül, aminek fele sem tréfa. Minden tábornok és minden katona érezte törpeségét, tudta, hogy ő csak egy csepp ebben az emberóceánban, ugyanakkor mind óriásnak érezte magát, mert tudta, hogy része ennek a roppant egésznek… az első ezred ‘hurrá’-t kurjan­tott oly fülsiketítően, olyan hosszadalmasan és olyan boldogan, hogy az emberek maguk is megijedtek annak a hatalmas tömegnek a létszámától és erejétől, amelyet pedig ők al­kottak. Ahogy Rosztov a Kutuzov-hadsereg egyik legelső sorában állt… ugyanazt az érzést tapasztalta, mint a hadseregnek minden embere: az önfeledtséget, a hatalmasság büszke tudatát és szenvedélyes vonzódást ahhoz, akiért ezt az ünnepséget rendezték. Érezte, hogy ennek az embernek csupán egyetlen szavába kerül, és ez a roppant sereg (ő, a hitvány kis porszem, aki elválaszthatatlan a seregtől) keresztültör tűzön-vízen át, a halálon át, vakon követ el gazságot vagy hallatlan hőstetteket; nem csoda hát, ha megremegett e már-már elhangzó szó vártában. — Hurrá! Hurrá! Hurrá! — zúgott mindenfelől, és az egyik ezred a másik után fogadta az uralkodót… Az uralkodó megállt a pavlovgrádi ezred­del szemben, mondott valamit franciául az osztrák császárnak, és elmosolyodott. Rosztov e mosoly láttára maga is önkéntelenül mosolyra fakadt, és még erősebben áradó szeretetet érzett uralkodója iránt. Szerette volna valamivel kimutatni. Tudta, hogy ez lehetetlen, de mégis sírni szeretett volna …

’Uramisten! Mi lenne énvelem, ha engem szólítana meg az uralkodó’ — gondolta Rosztov. – Meghalnék a boldogságtól… De boldog is lett volna Rosztov, ha most meghalhatott volna a cárért! ’Csak meghalhatnék, csak meghalhatnék érte!’ — gondolta Rosztov… A katonák teli torokból kiáltották: ‘Hurrá!’

Rosztov egy kissé a nyeregre hajolva szintén elkiáltotta magát, teljes erejéből: ám szakad­jon meg a torka ettől a kiáltástól, csak teljesen kimutathassa rajongását az uralkodó iránt … ’Én most mindenkit szeretek, és megbocsátok mindenkinek’ — gondolta Rosztov…

– Derék legények ezek a pavlovgrádiak — mondta az uralkodó. Istenem! De boldog len­nék, ha azt parancsolná, hogy azonnal vessem a tűzbe magam!’ — gondolta Rosztov.”

gauss2

Rosztov viselkedésének őszinteségében aligha kételkedhetünk. Erről árulkodik a „hurrá”, amit „egy kissé a nyeregre hajolva” kurjantott el, s erről árulkodnak a könnyek, amelyeket szívesen elsírt volna. Vajon emberszámba vette-e magát Rosztov, amikor torkaszakadtából elkiáltotta magát? — vetődhet föl a kérdés. S vajon Rosztov „hurrá”-jában és sírni akarásában egy önmagát megtalált lélek érzésvilága, vagy inkább fordítva, egy önmaga tulajdonképpeniségét elveszített ember lélekvilága szólal meg? Mikor tökélete­sebb lény Rosztov, az előbbi vagy az utóbbi esetben?

Az első változat Rosztov önszemléletének tökéletes voltáról szolgáltat tanúbizonyossá­got, mert itt tudhatja, s tudja is, hogy mit cselekszik, amikor „hurrá”-t kiált: tulajdon létének pillanatait — a jövőbe is előre vetítve — a lehetőségek lezárt valóságaként éli meg. Létének igazságai itt az önmagát-önmagával-azonosnak-tudás igazságából táplál­kozhatnak, amelyen a „hurrá” is azonos Rosztov tulajdonképpeniségével — vagyis e tulajdonképpeniség megnyilatkozása. Az önmagával azonos Én nem csupán önmagát, ha­nem az Énhez tartozó, az Én számára megjelenő világot is azonosnak tartja önmagával, mint a kártyajátékos, aki benne van saját lapjaiban, és tudja, hogy világa állásában a „hurrá” nevű lapot a legcélszerűbb kidobni. Az önmagát megtalált Rosztov ebben a föl­fogásban egy olyan „puszta létező”-ként” lepleződik le, akinek — a fönt említett példa tanúbizonysága szerint — nincs más feladata, mint hogy fölismerve a szituáció lét-lehetőségeit, és benne megtalálva önmagát, örömében majdnem sírva fakad­jon, illetve a nyeregre kissé előrehajoljon, és torkaszakadtából azt kiáltsa: „Hurrá!” Ez­zel a kurjantással Rosztov, úgy látszik, megtalálta azt a világot, amelyet — Heidegger cikornyás nyelvén — Rosztov tulajdon célját elért „világ-ban-való-lét”-ének nevezhetnénk.1 A „hurrá” és a visszafojtott könnyek Rosztov ezen „világ-ban-való-lét”-éből oly szükségszerűséggel következnek, mint egy matematikai feladat egyedül le­hetséges, a feladatot ennek próbájával is bármikor ellenőrizhető, a tudományosnál is tu­dományosabb megoldása. Ez a „hurrá” ezért úgy tűnik, tudományos következetességgel elkurjantott „hurrá”. Rosztov autonóm volta2 itt egy tökéletes világban érhető tetten, amelyben Rosztov tulajdonképpeni világa csak eleme és következménye ennek a teljesség­nek. Szabadnak lenni itt annyit jelent, mint tudni azt, hogy mikor van itt a „hurrá” ideje. És a tudomány művelőjének lenni is tulajdonképpen csak ennyit jelent.

Az ilyesféle megközelítések — mert céljaikat elérték s a tökéletesség látszatát öltik fel, nem is beszélve a tudományosság megingathatatlannak hitt alapzatairól — vezethetnek olyan abszolútumokhoz, amelyeknek környezetében megszürkül az élet és elhal a törté­nelem. Az ilyen abszolútumok létszférájában értelmetlen minden tulajdonképpeniségre, minden „lét”-re irányuló kérdés, mint ahogy értelmetlen az is, hogy azonos-e az Én ön­magával, avagy sem. Az önmagát megtalált és az önmagával meghasonlott ember lénye­gének kérdése tehát (mert ezek kölcsönösen tételezik egymást) kívül esik a fönt említett abszolútumok létszféráján, és ezek szerint a pszichopatológiába tartozik.

gauss3

Összegzésül: az így értelmezett „hurrá” az önmagát önmagá­ban, illetve a világot önmagában megtalált lélek útkeresése, amely önmagában tudva vilá­ga törvényeit, s a törvények útján utat találva, deduktív módon ad hangot önmaga létének, miközben elveszik világa logikájában.

S most nézzük a „hurrá”-t a másik oldalról — amely Rosztov viselkedésének tökéletlenségét kellene hogy kifejezze. Rosztovból ebben az esetben egy önmagával maghasonlott lélek kiált „hurrá”-t. De miért? És hogyan lehetséges ez egyáltalán?

Rosztov viselkedésének tökéletlen volta ez utóbbi esetben szinte bizonyosnak tűnik, hiszen — mert nem találta meg sem önmagát, sem önmaga világát — hogyan is lenne képes deduktív úton, tudományos bizonyossággal „hurrá”-t kiáltani? Márpedig a tudo­mány számára egy nem deduktív úton elkurjantott „hurrá” oly titokzatos, mint a kanti „Ding an sich”, amely úgymond létezik, de még Kant saját filozófiájában sincs helye a „tiszta értelem” rendszerén belül. Ez a „hurrá” tehát jóval problematikusabb, mint az előző. Az előző eset „világ-ban-való-lét”-ében a „-ban” nem teremtett lehetőséget, hogy benne a fundamentum lényegét kérdés tárgyává tegyük, mert a fundamentum tulajdonképpeniségének kérdését meg sem lehetett fogalmazni. A fundamentum és a be­lőle konstituálódó szisztéma olyan létező, illetve létezők összessége volt, amelyben a léte­zők és a létezők összessége egyben választ is jelentettek a rájuk irányuló kérdésekre.

Jelen esetben viszont nem tudhatni, miért a „hurrá”, mert itt egy szabadon elkurjantott „hurrá”-ról van szó (hiszen az esetlegesség kapui nyíltak meg), amelyet aligha képes gúzsba kötni, és puszta logikai szükségszerűségként interpretálni a tudományok mindent tudó tökéletessége. Tökéletlenségből pedig szükségszerűen semmi sem következhet. Isten lenne az ember, ha tökéletes lenne. De az ember nem isten. Az önmagát meg nem talált lélek azért önmaga tökéletlenségét látva, a szabadság territóriumába kerülve, a szabadság ingoványos talaján próbálja megtalálni azt a fundamentumot, amelyre önmaga világát, önnön tulajdonképpeni „világ-ban-való-lét”-ét fölépítheti. A világ itt nem értelmezhető létezők összességeként, s Rosztov ezért létének jelenvalóságából, a „jelenvaló-lét”-ből kénytelen értelmezni a múlt, a jelen és a jövő lét-lehetőségeit. Rosztov tehát ebben az esetben önnön „lét-képességei” között kutatva kénytelen keresni azt a fundamentumot, amelynek végkifejlése — mint már tudjuk — az elkurjantott „hur­rá”. És itt — a föntiekben említett szabadság miatt — a megtalált fundamentum sem te­kinthető egy olyan eleve adott létezőnek, amelyhez a világ dol­gainak igazodnia kellene, hanem fordítva, ebben az esetben a fundamentum is pusztán a világhoz igazodás hogyanjainak eredőjeként létezhetne. Ezért az önmaga tulajdonképpeniségét elveszített Rosztov számára ez a,,hurrá” sem lehet más, mint a „világ-ban-való-lét-képesség” egyfajta megnyilatkozása.

Ezt követően újból — immáron némileg megváltoztatva — kell fölvetnünk a korábbi kérdést: szegényebb-e az önmagát és az önmaga világát elveszített, a szabadság valósá­gába esett lélek fundamentumot kereső tevékenysége mint a fundamentumot megtalált, önmagát a fundamentum logikai következményeként megélő, valamint — ezzel összefüggően — önmagát és a világot tehetetlen tárgyként szemlélő ember tevékenysége? Magunk szab­ta törvények szerint vagyunk e világunkban, amikor magunk szabunk törvényeket önma­gunk, illetve az önmagunkban megélt, de bennünket átfogó világunk számára? „Patolo­gikus hajlandóságról (Kant) teszünk-e tanúbizonyosságot, ha lemondva a magunk szab­ta törvények útjáról, ha lemondva önmagunk s az „autonómia” választásáról, valami „más”-ban keressük a törvényt, miközben megtalálva a törvényt, és elveszve ebben a „más” -ban — valószínűleg önmagunk tulajdonképpeniségét is elveszítve — föláldozzuk önmagunkat ennek a „más”-nak, hogy végül ebből a „más”-ból értelmezzük önma­gunkat?3

Az önmaga világát és ebben a világban, az önmaga tulajdonképpeniségét megtalált Rosztov tudja, hogy kicsoda ő, tudja, honnan jött, mit tehet, és hogy cselekedetei milyen következménnyel járhatnak. És mégis: Rosztov ebben az esetben tehetetlen tárgyként szemléli önmagát. Rosztov itt úgy áll szemben világával, amely tárgynak tekinti őt, hogy nem áll szemben világával, és maga is világa tehetetlen tárgyaként szemléli önmagát.

Az önmagát elveszített Rosztov számára önmaga és a világ szemben álló tárgyként is létezhet; mivel az, hogy kicsoda önmaga és micsoda a világ, elsősorban önma­ga autonóm, törvényt teremtő (de nem „patologikusan”, valami más által meghatározott) erejétől függ. Rosztov itt tehát nem tehetetlen tárgyként, hanem önmaga tulajdonképpeniségét és a fundamentumot keresve próbál meg dönteni, hogy mit is szükséges fundamentumnak tekinteni.

Az ilyesféle kérdésföltevések aligha árulkodhatnak tökéletlen jellemről, habár — Rosz­tov kutató-kereső tevékenységével szinte együtt haladva — a „hurrá” fundamentuma, és az elkurjantás tudományosan igazolható bizonyossága folyamatosan veszít vitalitásá­ból. Rosztov és világa ebben az esetben nem tárgy, illetve nem tárgyak összessége; mivel a dolgok tárgyaknak tekintése aligha nyilatkozhat meg egy önmagát és a világot is pusztán kereső, „egzisztáló” ember számára, akinek nem adatott meg, hogy világában világát szisztémába zárva keresse önmagát és világa különböző tárgyait.

gauss4

Az önmagát megtalált Rosztov számára „kicsinnyé lett a világ” (Nietzsche), és kicsinnyé lett a lélek is, nem is sejtve, hogy ez a kicsinnyé lett lélek tette kicsinnyé a hozzá tartozó világot is. A kicsiny lélek tragédiája, hogy teljesnek és tökéletesnek gondolja önmagát.

Fölvetődhet a kérdés, hogy miért nem a már régtől fogva ismert „boldogtalan tudat”-tal (Hegel); vagyis az önmagát elveszített és a világot megtalált; illetve a világot elveszített és önmagát megtalált „öntudat”-tal közelítettünk Rosztov „hurrá”-jához?

Korunk egyrészt nem tűr el „hurrá”-k fölötti kételyeket, másrészt konkrét döntés elé állítja a „hurrák”-kal szemben is „hurrá”-kat kiáltani akarókat éppúgy, mint a sorokban vagy a sorokon kívül állókat. A kérdés már a kérdés megjelenése előtt eldőlt. A „boldogtalan tudat” vagy-vagya, mert híján van ennek az egyértelműségnek, eleve járhatatlan útnak látszik. A korunk tudományos bizonyosságaiból létrejött, zárt rendszerekké konstruált, ilyennek hitt teóriák, a különböző analitikus logikai, pszichológiai elméletek aligha tud­nak valamit is kezdeni egy olyan „boldogtalan tudat”-tal, amely ilyen ellentétes viszonyban áll a világgal. Ezekben a teóriákban — mert bennük a tudományos tisztánlátás likvidálni kényszerült a jó „ízlés”-t (Kant)4, s így kihalt belőlük mindenféle teljességgel operáló filozófiai elegencia igénye — értelmetlen a kérdés, hogy miképpen kiáltsunk „hurrá”-t, amikor „hurrá”-t kiáltunk, hogy önmagunkból kell-e értel­meznünk tulajdon „hurrá”-nkat, avagy fordítva, a „hurrá”-kból önmagunkat.

Tudományos bizonyossággal a megfelelő időben „hurrá”-kat kiáltani — ez ebben a kor­ban minden tudományos rendszer, minden tudományosan gondolkodó legfőbb feladata. Az ilyen korokban, a hangosan visszhangzó ,,hurrá”-k világában, a „boldogtalan tudat” hangját (ami az adott körülmények között egyébként is a pszichopatológiába tartozik) nem lehet meghallani.

JEGYZETEK
A „Vorhandenheit” (puszta létező), az ,,In-der-Welt-sein” (világ-ban-való-lét), illetve később a „Sein” (lét), a „Seiende” (létező), a „Dasein” (jelenvaló lét), valamint a „Seinkönnen” (lét-képesség) fogalmakat Heidegger Sein und Zeitjéből vettem át.
Az autonómia itt nem a kanti értelemben vett autonómiát, az „akarat autonómiájá”-t jelenti. (Vö. Kant, Kritik der praktischen Vernunft. Leipzig, 1878, 122. skk. o.)
A „valami más-sal Kant etikájára, illetve az ebben megfogalmazott „akarat heteronómiájá”-ra utalok. (Vö. Kant, Grundlegung zur Metaphysik der Sitten. Leipzig, 1904, 46. o., és 69. skk. o., illetve Kritrik der praktischen Vernunft. 39. skk. o.)
Kant filozófiájában az „ízlésítéletek” nem logikai ítéletek. A „szép” viszont csak „ízlésítéletek” tárgya lehet. (Vö. Kant, Kritik der Urteilskraft. Leipzig, 1878, 43. skk. o.)
 kép | Peter Treiber, lensculture.com