Kámán Balázs

GALOPPJAIVAL ELLENTÉTBEN

2004 május

GALOPPJAIVAL ELLENTÉTBEN

Ahogy Ferihegy 2-n kinyílt előttem az üvegajtó, s a két nem túl nehéz bőrönddel beléptem a repülőtéri előcsarnokba, észrevettem Oltayt. Rövid ujjú ingben és farmernadrágban feszített, napbarnítottan és kedélyesen, mintha az előszezonos nyaralás gondolata, a készülődés és beöltözés is elegendő lett volna az életörömös szerephez. Sorban állt a csomagfeladásnál, épp előrébb taszította a földre tett táskáikat, és körülnézett – megérezte, hogy valaki figyeli?, nem, a feleségét kereste, s mikor felfedezte, intett is, hogy megy ez gyorsan, mindjárt ő következik, a nő nyugodtan támaszkodhat az oszlopnál, szükségtelen nyomakodnia a többiek között. Az Athénbe induló gépre közben a szomszédos pultnál is lehetett jelentkezni, gyorsan beálltam oda, és bámultam a helyeket osztó, egyen-blúzos lányt. Szép, mondtam magamban, szép a vékony, hosszú nyaka, persze úgy mondtam magamban, hogy szép a vékony, hosszú nyakad, és jól tetted, hogy feltűzted a hajad. Kísérleteztem: lehet-e hatásosan bűvölni – és ilyen messziről. Még legalább öt méterre voltam tőle, de gondolattalanul hittem, hogy ha a várakozók felé fordul, ha csak egy pillanatra is elszakad a monitortól, a repülőjegyektől, a csomagfelvevő szelvényektől, ha villanásnyira találkozik a tekintetünk – vagy úgy érzem, hogy szinte találkozik –, már nem reménytelen, hogy majd a gép másik végében találjon nekem helyet. Oltay épp rátette a szalagra a csomagjaikat, valamit mondott a maga jegykezelőjének – az a nő tíz évvel idősebb és huszonöt kilóval súlyosabb, de Oltaynak mindegy. Nyilván gátlástalanul kellemkedett, hogy előnyökhöz jusson – a nő mosolyát viszolyogtatóan romlottnak láttam, s mint már annyiszor az elmúlt években: elégedetten bólintottam. Jól van, úgy van jól, ahogy van. Szerencse, hogy én a csinos, és bizonyára könnyebben bűvölhető kislányhoz kerültem.
romantikusan lángoló barátság
Oltayék bementek útlevélvizsgálatra, s tovább, a tranzitba – elképzelhető, hogy a közel másfél órás várakozás alatt ne lássuk meg egymást? S aztán se, az utolsó sorban álláskor vagy a géphez szállító buszon? Úgy döntöttem, hogy nagyon is elképzelhető, mert Oltay éppoly kevéssé akar velem találkozni, mint én ővele. Az új feleség pedig veszélytelen: nem ismerjük egymást, és Oltay aligha mesélt rólam, ifjúkori szövetségünkről, romantikusan lángoló barátságunkról – legkevésbé arról, hogy tizennyolc évesen, az érettségink esztendejében kész lett volna öngyilkossággal tiltakozni a prágai bevonulás ellen. S ha mégis mesélt – ha fölényesen, egykori kamasz-énjét lesajnálva anekdotázott –, engem annál inkább kihagyott a történetből. Szárnyalása a média világában eleve egyszerűsítésre ösztönzi. Nem kell már, hogy bárki figyelmeztesse, tudja jól az érvényesülés alapszabályait, köztük a ‘kevesebb szereplőt, kevesebb bonyodalmat!’-elvet.

Arne Halvorsen, flickr.com

Arne Halvorsen, flickr.com

Oltay felbukkanása miatt még nem bántam volna, hogy elfogadtam a meghívást. Figyelmeztető jel volna? Ugyan már! Ha erőlködve mégis valami összefüggést találnék a személye, illetve a barátságunk nagyon is közönséges elmúlása és a mostani utam között, legelőbb arra gondolnék, hogy lám csak, kinek-kinek mi lett mostanra jó. Nem is gonoszkodnék, istenem, neki jó lehet – igyekszik jónak érezni –, hogy a huszon-valahány évvel fiatalabb feleségének megmutatja Athént, én meg örülök, hogy volt tanítványaim esküvői tanúnak, vagyis az Athén-közeli erdőben rendezett szertartás valamijének – mókamester? manó? – hívnak, bár hogy ez jó nekem, sőt örömteli, talán túlzás. Nagyon is gyanakszom az Athén-közeli erdőben rendezett szertartásra. Szorongok, hogy zagyvának találom majd a ceremóniát, s hogy feszengésemet nem tudom leplezni. Kedvüket szegem. Évek óta egyre jobban félek: beleszorulok valami kellemetlen különc-pózba. Semmi se tetszik nekem igazán – ezúttal a kommersz ellenében nyilván gonddal, sok leleménnyel kiagyalt saját ceremónia aggaszt. Paródiája lesz-e annak, amit tőlem tanultak? S ha az lesz – mert lehet –, mit csinálok? Tél óta szervezik az eseményt, repülőjegyet küldtek és szállodát foglaltak – kétséges sem volt, hogy elfogadjam a meghívásukat, de akkor, ott a sorban állva nem merengtem utak és sorsok különbözőségén. Legelőbb is higgadtságra intettem magam, és rendes tudóshoz méltóan vizsgáltam az esélyeket, s még mielőtt a jegyemre ragasztva megkaptam a hosszú nyakú lánytól a helyszámomat (22C), józanul úgy véltem: legrosszabb esetben Oltayék mellett ülök, ők ugyanis ketten vannak, s az egyedül utazókat bizonyára a párok mellé pöttyentik. A legrosszabb esetben. De számolni kell a lehetőséggel – és saját magamat is sikerült megdöbbentenem azzal, hogy éppen amikor a legkínosabb változatot képzeltem el, csakugyan megnyugodtam. Jó, akkor majd mellettük ülök, pontosabban Oltay mellett, mert az asszonykát az ablakhoz engedi. Jó, gondoltam, elfogódottság nélkül köszönök, ‘szevasz’, úgy éreztem, képes leszek rá, nem játszom a meglepettet, a nőnek azt mondom, kezicsókolom, hadd higgye, hogy valahol, valamikor talán a férjével dolgoztam, hogy semmire se kötelezően, felületesen ismerjük egymást, ‘hogy s mint?’, ‘szo, szo’, és leszálláskor is elegendő egy ‘viszlát’. Abban a percben dermesztőnek se tűnt, hogy így tudomásul vegyem: nincs ma már semmi közünk egymáshoz, ráadásul a mai életünk se köthető a hajdanihoz, még akkor se, ha szívesen hinném, hogy Oltay galoppjaival ellentétben én keveset változtattam a körülményeimen. Vagyok, aki voltam, s ezt inkább öntelten, semmint savanyúan mondom.
öntsük le magunkat benzinnel
Oltay javasolta akkor, hogy a szovjet követség vagy a Pártközpont előtt öntsük le magunkat benzinnel, és nemzetközi botrányt okozva áldozzuk be ifjú életünket. Nem éreztem perverznek, ahogy lángoló testünk látványával kecsegtetett. Készségesen társultam, még a terv finomítását, a kivitelezéshez szükséges eszközök beszerzését is vállaltam, de amikor a kijelölt nap délelőttjén Oltay anyja – bohózatszerűen – lábát törte, tiltakoztam az egyszemélyesre zsugorodó demonstratív halál – a halálom – ellen. S most becsületesen be kell valljam, nemcsak akkor volt Oltay a kezdeményező. Még vagy tizenöt évig – már-már komplexusokat fejlesztve magamban – játszottam az ő címszereplős darabjában a nagyon fontos, a legfontosabb mellékszereplőt, és meglehet, barátságunk hervadását és elenyészését – mert nevezetes drámai pillanatunk, nagyszabású döntések, tettek, megnyilatkozások, árulások (nagyszabásúak!) nem voltak már a nyolcvanas években, így aztán katarzis sem, semmi ideális és klasszikus –, igen, lehetséges, hogy ő pályánk széttartását egészen másképp magyarázta – ha valaha magyarázta.

Steve Way, flickr.com

Steve Way, flickr.com

A tranzitot majd az ötödik kapunál hagyjuk el. Oltay a kijárathoz közel telepedett le. Hátulról láttam, megint egyedül volt, újságot olvasott – akkor biztosra vettem, hogy előlem temetkezett az újságjába, s amennyire emberi szándék és akarat irányítja az eseményeket, sikerülni fog nem találkoznunk. Ha kettőnkön múlik, még a ‘szevasz’ meg a ‘kezicsókolom’ is elmaradhat. Majd fegyelmezetten és egykedvűen nem látjuk meg egymást – hiszen felnőttünk, hagytuk, hogy a kor a maga ízlése szerint, a legegyszerűbb eszközeivel formáljon. Lapossá idomítson. Nem mintha kívánatosabbnak gondolnám a balhét. Nem sajnálom, hogy tíz vagy húsz évvel ezelőtt is hagytam ezt a csöndes-lassú kimúlást – mára meg a balhé is csak műbalhé lehetne. Az emlékeim, bármily elevenek, vértelenek, a drámai szembesítéshez és összecsapáshoz fortyogó indulatok kellenek.

felső kép | Eduardo M. C., flickr.com