Horgas Judit

FRANKLIN, A SZAKÁCS

2006 július

FRANKLIN, A SZAKÁCS
„Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelek végtelen szorongását”
Albert Camus

 

1790. április 16-án Benjamin Franklin hirtelen elhatározással felült halálos ágyán, és a konyhába vitette magát. Két ember kellett, hogy a még mindig robusztus testalkatú, súlyos köszvénytől szenvedő öreget szobájából a széles asztalhoz cipelje, ahol lánya, Sarah ebédfőzéshez készülődött. A cselédlánnyal éppen zöldséget pucoltak, hatalmas hegyekben halmozták fel az articsókát és a salátát, amit Thomas Jefferson monticellói kertjéből küldetett beteg barátjának. Benjamin egyetlen intésére szó nélkül eltüntették az egészet, és kíváncsian várták, mi következik. Sarah már kislány korában megszokta ezeket az őrültnek tűnő ötleteket, és régen halott anyjához hasonlóan, aki annak idején szemrebbenés nélkül tűrte, hogy a ruhaanyagnak félretett drága selyemből egy esős napon Ben sárkányt fabrikáljon, és befogja a villámot, ő is gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Ki tudja, ezúttal mit talált ki az apja.

–    Főzni fogok – hunyorgott Franklin mosolygósan a konyhában álldogálókra. – Régen, még inas koromban, gyakran főztem magamnak rizsgombócot, hogy néhány pennyt megtakarítsak, és az ilyesmit nem felejti el az ember. Olyan, mint a biciklizés.

Kérdőn bámultak rá, de csak nevetett.

–    Persze, ti még nem tudjátok. Úgy ötven év múlva fedezi fel egy skót. Hiába, a skótok tehetséges emberek.

Sarah átnyújtott egy doboz rizst a gombóchoz, de Franklin a fejét rázta.

–    Rizsgombócot már ettem eleget. Ma valami mást próbálok ki, egy új receptet. Ha működik, úgy értem, ha ehető, talán minden megoldódik.

A körülötte állók szeme összevillant, és mindannyian ugyanarra gondoltak: az öregembernek már nem lehet sok hátra, és most nyilván az esze is elment. Hagyjuk rá.

Sarah óvatosan megtudakolta, milyen hozzávalókra volna szükség a kísérletezéshez. Esetleg elküldi a lányt a piacra, ha hiányzik valami.

–    Itt van minden – kopogtatta meg kopaszodó fejét Benjamin. – Csak papírt és tollat hozzatok. Aztán hagyjatok magamra.

Amikor már egyedül ücsörgött a kényelmetlen faszéken, előtte a gondosan lesúrolt, összeszabdalt faasztalon egy köteg fehér papír, tinta, toll, eltűnődött, mi a fenének hozatta magát ide. Mégiscsak jobb lett volna a szobájában. Ha kinyitja az ablakot, friss levegő árad be, itt meg majd megfullad a szagoktól. Az apja házára emlékeztetik, a zsír- és faggyúszagra, ami a szappanfőző és gyertyaöntő mesterség elengedhetetlen velejárója. Az apja azt akarta, hogy belőle is szappanfőző legyen, de ő már kisgyerekként is undorodott azoktól a szagoktól. Nyomdász lett, és később sok mindenbe beleütötte az orrát, ami bűzösebb volt bármilyen faggyúnál vagy zsírnál.

Oscar Florianus Bluemner: Régi csatorna kikötő, Wikimedia Commons

Ez a konyhai levegő fojtogatja, szinte mar, mintha sebes volna a tüdeje, mégis maradnia kell, hogy felidézze azt a régen elfelejtett, első sikert. Mrs. Silence Dogood. Jótét Szilencia. Ezen az álnéven írt tizenhat évesen James bátyja bostoni újságjába, és még ma is megbizsergeti a feszült izgalom, ahogy hétről hétre megjelentek levelei a New England Courantban, és az újság munkatársai, beleértve a bátyját, nem is sejtették, ki lehet a titokzatos özvegyasszony, aki ironikus megjegyzéseket tett az élet legkülönbözőbb területeiről, a szoknyaviselettől az alkoholfogyasztáson át a harvardi egyetemisták nagyképűségéig. Franklin mindig is úgy képzelte, hogy Dogood asszony, aki tiszteletes férjét hét évi házasság után vesztette el, és három gyermekkel maradt egyedül, ilyen asztalnál rótta volna azokat a leveleket, késő este, amikor már minden ház körüli munkával végzett. Tizenhat évesen az asszony felidézéséhez elegendő volt a türelmetlensége, hogy kitörjön az elnyomott és kizsigerelt nyomdászinas szerepéből. Hatvannyolc év telt el, és annyi minden történt. Kell ez az asztal, sóhajtott, és megpróbált úgy helyezkedni, hogy szabadabban lélegezhessen.

Az egyik ívet nyolcrét hajtogatta és a hajtás mentén óvatosan kis cetlikre tépte. Nyolc cetli. Ennyi nem lesz elég. Még néhány ívet összehajtott, apróra tépett, a papírkákat gondosan egymás alá rendezte. Tintába mártotta a tollát, aztán megállt. Mivel is kezdené Dogood asszony? A hozzávalók, tudta jól, adottak, de a sorrend nyilván nem mindegy, és ma is úgy vélte, az újságírónak két fő feladata van: igazat írni és megírni az igazat. A kettő közül az előbbi a könnyebb. Végül vállat vont, és írni kezdett.

az égtől elragadta a villámot

Villámhárító – írta az első cetlire, és megint elmosolyodott. Bizonyos értelemben sokáig ő maga is villámhárítóként szolgált Anglia és a hazája között. Ha rajta áll, a függetlenséget apránként, békés úton nyerik el, mert soha nem volt még jó háború vagy rossz béke. Nem rajta állt, és amikor a villámhárító már elegendő energiát gyűjtött össze, cselekednie kellett. Jacques Turgot, XVI. Lajos minisztere halála után majd azt mondja róla: az égtől elragadta a villámot, a tirannusoktól a jogart. De még nem halt meg.

Második cédula: Philadelphiai Könyvtár Társaság. A város első köz- és kölcsönkönyvtára. A tagoknak minden évben újabb kötetekkel kell növelniük a gyűjteményt. Ő először Montaigne Esszéit és a Magna Charta díszes példányát ajándékozta a könyvtárnak. Csodálta Montaigne fanyar humorát, a Magna Charta alapos ismerete pedig igencsak jól jött, amikor az angol parlamentben az amerikai telepesek jogairól faggatták. Gyanította, hogy azoknak a felfuvalkodott lordoknak fogalmuk sincs, mi áll a Magna Chartában, ezért módszeresen hivatkozott rá. Úgysem merik bevallani.

Egyesült Tűzoltó Társaság. Már egy ideje Philadelphiában élt, amikor szörnyű tűzvészt látott: az egyik korhadt faházban bent égett két kisgyerek, az anyjuk őrjöngve futkosott az utcán, oltani próbálta a tüzet, de hiába. Hatalmas tömeg ácsorgott ott, néhányan vízért, vödörért szaladtak, de a továbbterjedő lángokat csak sokára sikerült megfékezni. A bostoni példára megszervezett társaság a szükséges felszerelés és az állandó készenlét mellett a tüzek megelőzéséről is gondoskodott, ő maga névtelen levélben hívta fel a város lakóinak figyelmét az égő parázs veszélyeire. Philadelphia azóta biztonságosabb város lett. Legalábbis tűzvész már nem fenyegeti.

Oscar Florianus Bluemner: Forma és fény, Wikimedia Commons

Vidámabb cédula következik: armonica, azaz üvegharmonika. 32 fokozódó nagyságú félgömb, a szélüket nedves kézzel kell megérinteni, hogy a csodálatos csilingelést előcsalogassa. Párizsban találta fel, amikor olyan hosszan várakozott a francia udvar döntésére, hogy támogatják a függetlenségi háborút. Bár jól ért a hárfához, gitárhoz, hegedűhöz is, semmi nem tudta olyan hatásosan csillapítani a szorongását, mint az armonica hangja. Egyszer Beaumarchais-nak is megmutatta, mert azt hallotta, kedveli a művészetet, és írogat is. De azt az embert semmi más nem érdekelte, csak a negyven hajó, amit a franciák és a spanyolok kémjeként szerzett. Hatalmas kereskedelmet bonyolított le, elsősorban fegyvereket hozott. Hálásnak kellene lennie, de valahányszor eszébe jut annak az izgága embernek az álneve, elfogja a röhögés. Rodrigue Hortalez et Cie. Az üvegharmonika azért biztos tetszett neki, különösen amikor egész gyárat állítottak fel, ahol több mint száz munkás dolgozott, és több ezer darabot gyártottak. Egyszer majd a legnagyobbak komponálnak műveket az armonicára, mint az a csodagyerek Mozart.

Gyerünk tovább: Amerikai Filozófiai Társaság. Amikor Philadelphiában maga köré gyűjtötte a gondolkodni képes embereket, nem is sejtette, milyen szellemi éhség tombol honfitársaiban. Minden szabályt fenntartás nélkül elfogadtak: hogy háromhavonta választott témában esszét kell írni és felolvasni, és a vita nem folyhat pusztán a győzelem kedvéért: az igazságot kell közösen megkeresniük. Lassan-lassan megtanította társainak, hogy az egyetemes ellentmondás semmi jóra nem vezet. A leghangosabb városi ügyvédet úgy tanította móresre, hogy minden ilyen megnyilvánulást csekély pénzbírsággal büntetett. Egy idő után elég volt ránéznie az ügyvédre, hogy visszafogja magát. A philadelphiai fiatalok, akik rendszeresen részt vettek a vitákon, bármilyen pályán megállnák a helyüket.

törvénytelen gyerekként született

És itt van Szegény Richard Almanachja. Richard Saunders, egy újabb álnév, amit 1732-tól 25 éven át használt. Az évente megjelenő kalendárium több mint tízezer példányban kelt el, sok otthonban csak a Biblia állt mellette a polcon. A szokásos mezőgazdasági, időjárási és csillagászati megfigyelések mellett Szegény Richard saját verseivel, aforizmáival és szólásaival töltötte meg a köteteket. Ezekből sokkal még ma is találkozik, közmondásként élnek tovább, mint például az, hogy „ahol a házasságban nincs szerelem, ott lesz szerelem házasság nélkül”. A lánya, Sarah, szerencsére jól választott, de William – vele mindig több gondja volt. Talán az az oka, hogy törvénytelen gyerekként született. Soha nem árulja el senkinek, ki volt az anyja. Tudta a kötelességét, azonnal magáénak ismerte el a fiút, és a saját házában nevelte. Sok-sok évvel később, már Londonban, William teherbe ejtett egy nőt, és ő nem akart hinni a fülének, amikor a fia kijelentette, nem kíván foglalkozni a kérdéssel. Végül maga kereste fel az asszonyt, átvállalta a gyereket és gondoskodott róla. William Temple Franklin, az első unokája. Párizsban, a tárgyalások alatt elsőrangú titkárnak bizonyult, és akkor sem ingott meg, amikor royalista apja, New Jersey kormányzója ellenük fordult, és a függetlenségi harcban a királyt támogatta. William nem olvasta Szegény Richard aforizmáját: „Sem erényt ne bocsáss áruba, hogy vagyont, sem szabadságot, hogy hatalmat szerezz érte.” Árulása még ma is fáj, érzi, ahogy a mellkasa lüktet, és pillanatokig nem kap levegőt.

A Függetlenségi Nyilatkozat. Nem ő írta, bár ha úgy dönt, senki nem mert volna tiltakozni. De Jefferson sokkal fiatalabb, és egyszerű, mégis áhítatos a stílusa, nem olyan ironikus, mint az övé. A Nyilatkozat komoly dolog, még ha egyes mondatait maga a szerző sem veszi komolyan, például hogy „minden ember egyenlőnek születik, és el nem idegeníthető joga az élet, a szabadság meg a boldogság keresése”. Jefferson nem szabadította fel a rabszolgáit, ezeket az átkozott articsókákat, amiket tonnaszámra küld neki, rabszolgák szedték, és hallott valami pletykát is, hogy Tomnak több gyereke született az egyik néger lánytól. Utálja az articsókát. Utálja a képmutatást, Jeffersont kedveli.

Oscar Florianus Bluemner: A préri illúziója, New Jersey, Wikimedia Commons

Egyre fáradtabb, sietnie kell. A cédulák szélsebesen röpködnek, nő a kupac: hajlékony katéter, békatalp, bifokális lencse, Franklin-kályha, pénznyomás, páncélos gályák, Golf-áramlat, biztosítótársaság, philadelphiai közvilágítás. És amiket sikerült megakadályoznia: a mindent megadóztató angol bélyegtörvény elfogadását és a Paxton-fiúk további szörnytetteit. Paxton falujának lakói sokat szenvedtek az indián támadásoktól, és mivel hiába kérték a kormányzatot, hogy katonákkal védjék meg őket, a maguk kezébe vették az ügyet. Azok a nyakas írek és skótok húsz indiánt mészároltak le, persze egy békés törzs tagjait, és már egy egész települést fenyegettek, amit ártatlan keresztény bennszülöttek laktak. Az indiánok Philadelphiában kaptak menedéket, majd egy éven át, és amikor a feldühödött Paxton-fiúk ezer főre duzzadt csapata a város elé vonult, hogy tiltakozzon a bennszülöttek védelme ellen, Philadelphián olyan pánik lett úrrá, hogy megverték a harangokat. Akkor sikerült lecsillapítania a telepeseket, és idővel az indiánok is hazatérhettek, de nem áltatta magát: ez az ügy még nem zárult le. Erre már nincs ideje, pedig ide valóban felfedező kell: olyan tervet kellene feltalálni, ami rábírná és kötelezné a nemzeteket vitáik elintézésére anélkül, hogy előbb kölcsönösen átvágják egymás torkát.

rosszul megszerkesztett

A nagy halom cédulát rendezgeti, újra meg újra, mindig más alakzatba, újabbakat ír, másokat eltép, dühösen motyog vagy szelíden elmosolyodik, Sarah dobozából kiborítja a rizst, belehajigálja a cetliket, véletlenszerűen kihúz egyet-egyet, végül sóhajtva hátradől a konyhaszéken. Most már látja: rosszul kezdett hozzá. Nem az a kérdés, mi csillapíthatná a végtelen szorongást. Hanem hogy hol találhat szabad lelkeket, akik valóban szoronganak. Az egyik üresen maradt papírdarabra még lejegyzi: „Úgy találom, az ember igen rosszul megszerkesztett fajtája a teremtményeknek. Kezdek kételkedni, hogy ezt a fajt érdemes lenne szaporítani vagy megóvni.”Aztán visszaviteti magát a szobájába. Az ágyban a fal felé fordul, és Francisre gondol, a második fiára, aki négyévesen himlőben halt meg. Az ő hibája. Annak idején James bátyja azért került börtönbe, mert kigúnyolta a bostoni puritán prédikátorokat, akik Cotton Mather vezetésével támogatták a himlőoltást. Évtizedek teltek el azóta, és ő mégsem engedte, hogy a gyereket beoltsák. Hosszú ideig vezekelt: minden tőle telhetőt megtett, hogy a himlőoltást elterjessze, és sok embert maga tanított meg, hogyan kell a kisebesített karra fertőzött vért dörzsölni. De Francis halott.

Többet nem kel fel, a tüdőtályog másnap végez vele. 2006-ban, születésének háromszázadik évfordulóján a szabad lelkek még mindig csillapíthatatlanul szoronganak.

 

A szabad lelkek végtelen szorongása” című, Camus-idézethez készült összeállításból
felső kép | Oscar Florianus Bluemner: Esti tónusok, Wikimedia Commons