Fenyő Ervin

MAGÁNVÉLEMÉNY

2009 szeptember

MAGÁNVÉLEMÉNY

Lebuktam 1979. december 27-én. Akkor derült ki, hogy fogalmam sincs a világ politikai történéseiről. A Népszabadságot olvastam mindig: mi újság a fociban?, mit játszott a csapatom?, kikapott-e a Fradi? (Nem szeretem a Fradit. Illetve a közönségét nem szeretem.) Megnéztem, győzött-e magyar sportoló valamilyen világversenyen, hogy áll a sakkvilágbajnoki párosmérkőzés, meg ilyenek. Aztán elolvastam a színházi kritikákat. Ennyi. A politika nem érdekelt. De este, amikor a tatai Diána szálló egyik termében másodmagammal hallgattam a Kossuth rádió híreit – filmet forgattunk –, komoly feddésben volt részem. A szovjet csapatok megszállták Afganisztánt… Azt hiszem úgy mondták be: „baráti segítséget nyújtottak…” Nem voltam képben. Kaptam érte hideget-meleget. Szégyenkeztem ugyan, de nem nagyon vettem a lelkemre. Bár… attól kezdve szorgalmasan hallgattam a híreket a Kossuthon éppúgy, mint a Szabad Európán. Erre anyám harmadik férje – nem apám, nem is nevelőapám – adott nekem példát, aki szenvedélyes hír-fülelő volt. Késő éjszakáig hallgatta a Szabad Európa Rádiót, mintha titkos összeesküvő volna. Ha izgatónak talált valamit, egyik cigarettát szívta a másik után, mindig szigorúan szipkából, s közben törte a fejét a lehetséges poltikai fejleményeken. Nem kétséges: arra várt, tönténjék már végre valami! Hullámokban érkezett a Szabad Európa hangja a Király (akkor Majakovszkij) utcába – néha erősebben, néha gyengébben szólt –, ő ült egy 25-ös körte fénye mellett – és rendületlenül bagózott. Élvezte a titkos rádió-hallgatást. Különös elégtétellel suttogta mindig azoknak a hatalmasoknak a neveit, akiket a Szabad Európa pellengérre állított. Nem különösebben rokonszenvezett az ellenzékiekkel, akik a bőrüket vitték a vásárra, de ha hallott róluk valamit, bennfentesként, büszkén dicsekedett velük és hőstetteikkel, mintha személyes ismerősei lennének, és ő is ellenálló volna. Ez volt a forradalma. Ami kettőnk kapcsolatát illeti: a politika jó ürügy volt – nem kellett kiáltó ellentéteinkről beszélni. A Szabad Európának köszönhetem életünk ritka béke-pillanatait. Egyébként mindig érdeke szabta meg, hova álljon. A Kádár-korszakban partizán-múltját akarta elismertetni. Dalnoki Miklós Béla átállt hadtestjének tisztjeként beadványokkal bombázta a partizánszövetséget, hátha leesik számára valamilyen kitüntetés, Szocialista Hazáért-emlékérem, vagy valami hasonló. Ezen nem akadtam fenn, tudtam, mit jelent. Szeretett volna több pénzt, magasabb nyugdíjat. Amikor aztán változtak az idők, inkább azt hangsúlyozta: Horthy Miklós katonája volt, s már akkor sokat szenvedett a kommunistáktól. Pillanatokon belül belépett a cserkészszövetségbe, és büszke lett háború előtti s alatti helytállására. Ez sem lepett meg. Lélekben ugyanis mindig katona volt: előtte is, utána is; méghozzá tökéletes katona, hiába lett fizikatanár; csak az aktuális parancsnokot kereste, aki irányt mutat, megmondja, ki ellenség, ki barát: azé lett a parancsnoki karszalag, aki az érdekeit legerősebben sulykolta – a többi mindegy volt.
nem szemtől szemben
Azt akartam írni: ő újságolta 1989. január 28-án azt is, hogy Pozsgay Imre a 168 óra című rádióműsorban bejelentette: 1956-ban népfelkelés volt, nem ellenforradalom. Írhattam volna – csak nem volna igaz. Nem tudom, miért társítom a személyéhez ezt az eseményt, bár hasonló helyzet – politikai szenzáció, melyről elfúló hangon, két cigaretta-szippantás közt tájékoztatott, alig kapva levegőt – jócskán előfordult közös életünkben; nem mindegy? Az a rögeszmém: nem.  Mindenekelőtt nekem nem. Az igazság az, hogy 1989-ben már nem voltunk beszélő viszonyban. Anyám 1986 október végén meghalt – más lett a parancsnok. Kiegészítésképpen hozzáteszem: 1989 januárjában minden valószínűség szerint azonos politikai oldalon álltunk. Ami pedig 1989. január 28-át illeti, azt gondolom, már akkor tönkrement minden. Pozsgay akkor hozta nyilvánosságra álláspontját, amikor Grósz Károly, az egyetlen párt egyetlen főtitkára nem tartózkodott Magyarországon. Nem szemtől szemben volt forradalmár – hát mögött. Abban a pártban, amelynek egyik legfőbb vezető tisztségviselője volt. Tudom a mentségeket, ellenérveket, hogyne tudnám – mégis. Ez a véleményem. A közvélemény a ténynek örült: lám, valaki végre… Helyettünk mondta ki. Pedig hát innen a politikusokra vonatkozó felmentés: mindent szabad, tevékenységüknek nincs köze morálhoz, „a cél szentesíti az eszközt…” „Emberek vagyunk, nem igaz?” Kádár magasabb szempontra hivatkozva eltüntette Nagy Imrét, most pedig valaki – mi ez ahhoz képest? – ugyancsak magasabb szempontra – hazára, nemzetre, történelemre, politikai érdekre – hivatkozva folytatja a trükközést. A közvélemény meg úgy tesz, mintha nem venné észre. Nem tudja nem észrevenni. Ha ember – nem tudja. De ki ragaszkodik ahhoz, hogy az legyen? Hogy legyen saját véleménye!? Nem jobb a békesség? Sokan szeretik, ha megmondják, mit gondoljanak… És lesznek, akik megmondják, akik magukat ugyanazzal az érvrendszerrel vezetik félre, mint ő. Aki morál-deficitről beszél – megmosolyogják. Ami Pozsgay tettét illeti: kommunikátorok, pártvezérek, politikai guruk úgy igyekeztek befolyásolni a közvéleményt – azokat, akik szívesen lemondanak a saját véleményalkotás kockázatáról –, ahogy az érdekeiknek leginkább megfelelt: eltüntették nyilatkozata mögül a politikai számítást, a hőst ünnepelték. A kockázatvállaló dicsőségéről beszéltek, helyben hagyván a trükköt. A hazug helyzetben kinyilvánított „forradalmi igazságot” méltatták – és közben maguk is közelebb jutottak a politikai mainstreamhez. Ha érdekük úgy kívánja, miért ne?

 IvicaNS, adobe.com

IvicaNS, adobe.com

Nagy Imre újratemetését egyenesben közvetítette a televízió, és aztán naponta láthattuk a parlament üléseit. A politika kiszorította az emberek érdeklődésének homlokteréből a kultúrát. Azaz… Rosszul mondom. A többség beleegyezett, hozzájárult, mondván: „tessék minket szórakoztatni… vezetni, irányítani, manipulálni…” Azóta folytonos választási kampányban élünk. És vannak, akik jól felismerték, hogy ezzel lehet kereskedni. Ki lehet puhatolni, mire van igény, ki mit szeretne hallani. Külön tudománya lett idővel ennek. Újság kell (meg még egy!), meg rádió (meg még egy!), meg televizió (meg még egy!). Meg egy kis pénz. Megteheti bárki. Nem ez a demokrácia? És mindenki számít, minden egyes szavazó! Hogy milyen hatalommá vált a sajtó, televízió, rádió, az egész paralizáló gépezet – akkor tapasztaltam meg, amikor pedagógusi pályám utolsó állomásán, abban az iskolában, ahol csupán egy évet bírtam ki, a gyerekek a írott és nem-írott sajtóban felheccelt közvélemény mintájára elszámoltatást követeltek: a jegyek újbóli ellenőrzését. Forradalmi elszántsággal, lelkesen futkostak az iskola épületében: be akarták bizonyítani, hogy aki eddig tanítani merte őket, valójában gonosztevő. Diplomája van!? Hogyan szerezte? Kit fizetett le? Fizetést kap, nem igaz? Mi tartjuk el! Akkor pedig szíveskedjék befogni a pofáját és nekünk engedelmeskedni! Mondja meg, mit kell az ötösért benyalni, a többi nem számít. Kicsit csalunk, ha nagyon muszáj, puskázunk innen-onnan, lopunk az internetről – lépést kell tartanunk a korral! –, s aztán letagadjuk! Dehogy olvasunk! Minek az!? Hogy akkor nem lehet irodalmat tanítani? Miről beszél ez az ökör? Tanítani?! Ugyan már! Mi a fenének! Rólunk van szó, a mi továbbtanulásunkról! Hogyan tudok érvényesülni, az a fontos! Azt mondd meg, komám! A többi nem érdekes.
mi volna a dolga?
Hallom persze ma is a híreket. Buszon, villamoson, mindenütt. Mondja mindenki a magáét. Sokat változott a világ, változtam én is. Valamikor vitatkoztam. Ma nem. Nem hiszek a bozótharcban. Nem is lenne értelme. Senkit nem lehet meggyőzni, és nem is kell. Nem venném szívesen én se, ha valaki győzködni akarna. Meg tudom ítélni, hogyan vannak a dolgok. Ahogy mások is. Változtak a szokásaim is: egy napilapot olvasok ma is, benne elsősorban a politika híreit. Csak aztán következik a foci, tenisz, sakk, majd a kultúra. Néha eltűnődöm az újságíró feladatán: mi volna a dolga? Tájékoztatni. Ennyi. Nem több. Csak mondja el, amit lát, amit tud, aminek utánanézett. Majd én eldöntöm, mit gondoljak. Hogy ez a bizalom valószínűtlen? Az. Már csak ez segíthet.

A Hallom a híreket című összeállításból
felső kép |  mitrija, adobe.com