Levendel Júlia

FENEKETLEN TAVAK

1999 október

FENEKETLEN TAVAK

Alig akad a magyarul második kiadásban megjelent Waldenben olyan részlet, ahol valóságos, élő emberről elismerően, már-már gyöngéden ír Thoreau. De egy helyütt elmeséli, hogy kétéves „remetesége” idején egy öreg hölgy lakott a szomszédjában, akinek „füvektől illatozó kertjében” szívesen andalgott, gyűjtött növényeket – és hallgatta a nyilván különc hölgy történeteit, „mert fantáziája kiapadhatatlanul termékeny, emlékezete minden mitológiáknál régebbi korokba nyúlik vissza: meg tudja magyarázni minden monda eredetét, s azt, hogy minő valóságos eseményekre épül, mert ezek akkor történtek, mikor ő fiatal volt”. A jellemzést a következő mondattal le is zárja – az asszonyról sem előbb, sem később nem tudunk meg többet, számunkra sohasem tér vissza, könyvbeli szereplése nemcsak kurta és esetleges, de pontosan jelzi, hogy az írónak sem fontos. Engem azonban éppen az átsuhantát újságoló zárómondat fogott meg, méghozzá az odavetettségben rejlő értékítélet: „Virgonc, eleven öreg dáma ő – írja a múlt század derekán Thoreau –, nem fél az időjárás viszontagságaitól meg az évszakok változásától, s alighanem túléli majd összes gyermekeit.”

anti-Niobé

Kényszeresen újra és újra elképzeltem a másfél évszázad előtt a Massachusetts állambeli Concord mellé települő idős hölgyet, de arra szorítottam magam, hogy ne költsek alakjához túlságosan sokat, hagyatkozzam csak arra, amit Thoreau kínál. Így alig engedtem életre kelni, maradt hát úgy-ahogy, majdnem, típus-figura, a maga erejében bízó, elszánt, az életért, a puszta létért keményen küzdő ember, bizonyára szép szemű, nyílt tekintetű, egyenes és beszédes nő, aki a filozófus-íróhoz hasonlóan „kivonult” a civilizációból. S aki majd igazságszolgáltatásnak érzi, ha túléli „összes gyermekeit” – az összes elkorcsosult, az árral úszó, az úgynevezett civilizáció kényelmét használó gyermekét? Nem is az öreg hölgyről képzelegtem, hanem ezt a nekiszegezett gonosz kérdést variálgattam magamban, szégyenkezve közben, hogy miért is gyötröm, egyáltalán: mi köze szegénynek ehhez a szerencsétlen jövendöléshez. Akaratlanul, sőt meglehet, tökéletesen ártatlanul lett nekem valamiféle anti-Niobé, aki nemcsak kővé váltan képtelen könnyeket ejteni a gyerekeiért, de elevenen is többre értékeli a maga elvi, elméleti „igazát”, a bizonyságot, hogy kritikája, életválasztása megalapozott és jogos volt, mint az emberi melegséget, a sok piszokkal, zavarossággal és a mindig rettentően sok fájdalommal kísért kapcsolatot, szabadság-korlátozó kötődést.

Mimi Phan, flickr.com

Thoreau „transzcendentalizmusában” és ökológiai szemléletében, tetteiben nagyon is közvetlenül megtalálható az emberundor – „A természetet részben azért szeretem, mert nem ember”, írta nemcsak visszahőköltető indulattal, de tévesen is, mert hát miért ne volna az ember természet? –, s félő, hogy amikor a nagy elődök, ősatyák sorába iktatják a mítoszhiánytól szenvedő, ám az egyházalapítók elszántságával és végső soron konformizmusával harcoló zöldek, ezzel a beiktatással is végzetesen torzítják-rombolják az ezredforduló talán egyetlen eszmei reménységét: az ökológiát. S persze torzítják, megmerevítik a villogó Waldent, talán elviselhetetlen prédikátort formálnak a gyötrődő Thoreau-ból – hiába, ezek így történnek mindig.

hősiesnek induló civilizációkritikák

Az ilyen-olyan válság, meghasonlás indukálta önkéntes kivonulás – a kisebb-nagyobb közösségekből, a társadalomból! – ismerős jelenség volt már Thoreau előtt, de kétségtelen, a polgári engedetlenségnek (az ő kifejezése!) ez a radikális változata mindenekelőtt az iparilag fejlett, kapitalizálódott, hitevesztett és ideák nélküli civilizációk terméke. Az elmúlt másfélszáz év azonban nem csupán azt sulykolta belénk, hogy az egyenlőtlenség és igazságtalanság nem enyhül, inkább súlyosbodik a technikai fejlődéssel („amilyen arányban némelyek külső körülményeikben a vadember állapota fölé emelkedtek – olvashatni a Waldenben –, ugyanúgy mások még nála is alacsonyabb sorba süllyedtek. Az egyik osztály fényűzését a másik nélkülözése ellensúlyozza… emberi lények ólakban laknak, télen is nyitott ajtó mellett, hogy némi kis világosság hatoljon be … fiatalok és öregek egyaránt görnyedtek, annyira megszokták, hogy a hidegtől meg a nyomortól összegubózzanak … a nyomor meg a piszok megfér a civilizációval”), újra és újra megtapasztaljuk azt is, hogy a technikai fejlődés elutasítása miféle „fundamentális” diktatúrákat segít, és milyen faji, etnikai, vallási öldöklésbe futnak a gyakran nemesnek és hősiesnek induló civilizációkritikák. Úgy tűnik nekem, széles e világon nincs ma irányzat, mozgalom, s kivált párt vagy bármilyen szervezet, amelyik kifejezné és képviselné az igazságosságra törekvő vágyakat, s nemcsak azért nincs, mert a hazugság, a korrupció és a lihegős önérvényesülés mindent befog, de azért sem, mert talán nem is lehetséges intézményesen, csoportosan megbirkózni a beszorítottsággal, nem lehet – ami pedig elengedhetetlen feltétel – egyszerre elutasítani a hűvös érdekorientáltságot meg a vad antiracionalizmust és antiindividualizmust, s ráadásul a tagadások és tiltakozások mellett folyamatosan állítani is valamit. Külön-külön, s persze akkor is fel-felfakadó önsajnálattal, olykor a jó ízlést is sértő pátosszal próbálgatható az efféle kötéltánc, de mozgalomként, társadalmi erőként, programmal, emblémával és zászlóval aligha. Az ördög régóta nem kísért meg senkit, minek?, hisz állandóan velünk, bennünk van, és minden szót, minden mozdulatot gúnyos kritikával latolgat – az igazi veszélyt azonban ott érzékelem, ahol ájtatosan az ördög távollétével kérkednek. Eszmék és ideológiák lejáratódtak, elkoptak és olyannyira össze is gubancolódtak, hogy szerencsésnek látszik, ha egy-egy befűzésre való szálat sikerült kihuzigálni, menteni.

Bill Ilott, flickr.com

Legelőbb a már nem is leplezett emberundorral próbálkozom. Fellelhető szinte minden modernizáció-ellenes tanban, a legtöbb civilizációkritikában, az éppen adott társadalom radikális elutasításában – minden vélekedésben, amely szembeállítja az embert a többi létezővel, a természettel például. De hát kit nem émelyített még emberi társaság? Kit nem kerített be a vágy, hogy fusson, és hátat fordítva az emberi világnak otthont keressen egy lakatlan szigeten vagy bezárkózzon saját hajlékába? A Walden minden lapjáról csak úgy süt a harag, a kétségbeesett odahagyási indulat – de az olvasó aggódva lesi; a nagy ostorozást vajon senki sem úszhatja meg ép bőrrel? Nem bizonyul senki ártatlannak? A concordi nyárspolgárok vagy a rabszolgatartást megtűrő, sőt alkotmányban biztosító állam, a hamis lelki vigaszt kínáló egyház vagy az adóhivatal bűnei miatt nem becsülhető, nem szerethető senki? „A Természetet igazából egyetlen emberi lakosa sem értékelheti” – jelenti ki könyörtelenül Thoreau, majd nekilendülve így folytatja: „hol az az ifjú vagy leány, aki versenyre kelhetne a Természet szilaj, szertelen szépségével?” S a bekezdés, melyben végig úgy csattant az ostorszíj, hogy nem is egyes embereken, de az egész fajon vastag-véres hurkák maradtak, így végződik: „A mennyekbe sóvárgunk? – hisz a Földnek is szégyenére válunk!”

hogy is nem lázad fel mindenki?

A szomszédos, nagyon szegény, ír származású Field család megjelenítését is jellemzőnek vélem, mert üdítő ugyan, hogy a nehéz fejű, fizikailag is lepusztult embereket villanásnyira sem dicsőíti-szépíti, hogy a romantika korában szerzőnk mer nem idealizálni – de hogy ilyen könyörtelenné lehet?! A családfő „ügyefogyott”, a felesége legnagyobb érdeme, hogy „annyi ebédet meg tudott főzni azon a rozoga tűzhelyen”, különben visszataszító: kerek, zsíros képű, kövér mellű; a kisgyerek „csúcsos koponyájú, ráncos szibilla-arcú”, éhező kölyök. Miért, honnan ez az embergyűlölet? S ha adódik is válasz, mentség lehet-e? Nem válik-e hiteltelenné a tavak, bokrok, kövek, csillagok csodálata, az úgynevezett Természet rajongó ünneplése anélkül, hogy gyöngédséget, akár fájdalmas szeretetet érezne bárki ember iránt? Különben az ír paraszthoz is csak azért tér be, mert a tó felé baktatva utoléri a zápor. S ha már bekényszerült, körülnéz, tudakozódik, de érezhetően mindvégig bosszankodik, dohog: hogy is nem lázad fel mindenki a sorsa ellen!? Amikor aztán a nyári viharnak vége, s őt nagyon nem tartóztatják, hiszen Fieldnek vissza kell térnie a mezőre, elindul – folytatja magányos útját, de mintha az emberi – bár emberhez méltatlan – környezet hatásától most nem szabadulhatna, mintha megigézte volna a bármilyen emberi, ekkor ejti el, szemérmesen talán, szinte hanyagul a Walden egyetlen kételymondatát: „egy pillanatig balgaságnak éreztem, hogy én, aki iskolát, egyetemet jártam, alig várom, hogy csukát foghassak, és ennek érdekében tocsogós réteken, mocsáron és ingoványon gázolok át, vad és ember nem járta helyeken caplatok”. A megrökönyödő önlátás csak egy pillanatig tart, kapkodva elhessenthető: „ahogy leszaladtam a lejtőn a pirosodó Nyugat felé, vállamon a szivárvány, fülemben Isten tudja, honnét érkező halk csilingelés a megtisztult levegőben, Jó Szellemem mintha ezt súgta volna: eredj fiam, és vadásszál, horgásszál naphosszat, amerre kedved tartja, minél távolabb, egyre távolabb…” A vállon vitt szivárvány és a súgás persze gyönyörű, mint a Walden-tó hol kék, hol zöld vízének leírása, vagy a jégolvadásról, a csukafogásról, a hajnalhasadásról szóló sorok, közben az ember somolyogva, már-már kárörvendően figyeli, hogy költőnk minduntalan antropomorfizálja a természeti elemeket – a vízállás változása miatt például változik a parti növényzet, az egy-két évig tartó magas vízállás megöli a kisarjadt és hirtelen megnőtt égert, szurokfenyőt, de ha apad a víz, a part csodálatosan tiszta; „a tengerszem érvényesíti parti jogait – összegez –: a part part marad, a fák nem hódíthatják el tőle. Olyan, mintha a tó ajka volna; nem nő rajta szakáll. Időről időre megnyalogatja” –, csakhogy a szelíden szemlélődő, az ostoba és gonoszul szervezett társadalomból kivonuló, tehát agresszió nélkül tiltakozó ember túlságosan gyakran, fojtott, de erős indulattal agitál minden társas forma ellen, és legtöbbször „csak” stilárisan, de maga töri-zúzza össze a szelídség eszményét. „A világért sem akarok szabályokat előírni” – állítja a könyv elején, s aztán csak úgy hemzsegnek a másoknak szánt tanácsok, szabályok, követelmények, az efféle fordulatok: „Tanácsom ez … Napi három étkezés helyett érjük be eggyel … százféle fogás helyett öttel … minden egyebet is csökkentsünk hasonló arányban”. Az utolsó fejezetben meg türelmetlenül szinte teljesen elfeledkezik arról, hogy ez meditációs költői beszámoló, s a manapság oly buján tenyésző életmód magazinokra emlékeztető hangon, ezoterikus tanokat hirdetve, de receptszerűen ajánlja, hogy „Légy Kolumbusa a benned rejtező új világoknak”, „Szeresd az életet, akármilyen szegényes”, „Kultiváljuk a szegénységet”, „Fordítsuk ki a régit; forduljunk vissza hozzá”, „Adjuk el a gúnyánkat, de a gondolatainkat sose”, „Ne akarjunk mindenáron fejlődni”; az ilyesféle falvédőszövegeket meg restelkedve is másolom le: „Minden egyes szeg, amit beverünk, legyen egy újabb szegecs a Világegyetem gépezetében”, vagy: „Az igazság többet ér (kurziválás az eredetiben), mint a szerelem, pénz, hírnév” – lehetséges, hogy az ember, még ha ihletett és kétségbeesett költő is, nem tagadhatja meg ember voltát, és nem bújhat el a saját kultúrája, jelen esetben az amerikai puritán hagyományok elől? Minden történelmi, kultúrtörténeti tapasztalat arra figyelmeztet, hogy a radikális megtagadás és elbújás menthetetlenül torzít. Hogy az ilyesmi nem is sikerülhet, végső soron a társadalmi- és a magánéletben csak hazudni lehet a győzelmes és gyökeres elszakadást, változtatást, így aztán a szélsőséges forradalmi tettek legtöbbször nemcsak magukban hordozzák a később kifejlődő bűnöket és diktatórikus viszonyokat, de mintha eleve gyengeséget bizonyítanának. A látványos és vad szembefordulásoknál rendszerint meggyőzőbb a szakadatlan kísérlet: tudomásul venni, megítélni és persze formálni az adottat. A saját életéből, kapcsolataiból, kultúrájából menekülő mintha legelőbb is önmaga elől futna rémülten, tele önmegvetéssel – haragján is átütő, jól érezhető fájdalma ilyenkor együttérzést kelthet, de egyetértést aligha. A visszakívánkozás valami sohasem volt tiszta és boldog ősállapotba, a nyilvánvalóan kínos értelmi tevékenység kárhoztatása és megvetése nekem nem egyszerűen önbecsapásnak tűnik, nem is csupán retardáltságnak; a személyiség zavarai társadalmi méretűre dagadva iszonytatóan veszélyesek. Ezért olvasom szorongva az önostorozó passzusokat, hogy például „mi, New England lakói, azért élünk olyan alantasan…”, meg hogy „Mind, egytől egyig műveletlenek, tudatlanok, analfabéták vagyunk … Vakarcs nemzedék … szellemi szárnyalásunk nemigen terjed túl a napilapok hasábjain”, s persze hogy mi, emberek a világon mindent (a Walden-tavat is) csak megszentségteleníteni tudunk, amiből logikusan következik, hogy a tavak összehasonlíthatatlanul „szebbek, mint az életünk … átlátszóbbak, mint jellemünk”.

Byron Howes, flickr.com

A Walden-tó, amelynek partjára a múlt század közepén „önkéntes települőként” kivonult Thoreau (miután oly sok mindent próbált, tanított és írt, majd apja ceruzagyárába társult, s talán éppen az üzleti sikerek, a Thoreau-ceruzák nem várt keletje miatt fordult, menekült el a „normális”, civilizált világtól – igaz, a barát és mester Emerson birtokához tartozott ez a part, és igaz, amikor Thoreau-t letartóztatták, mert az erkölcstelen államnak nem fizetett adót, rokonai a tartozások kiegyenlítésével kiszabadították) – szóval a Walden nagyon is valóságos, vize „olyan kristálytiszta, hogy a fürdő ember tagjai alabástromfehérnek látszanak”, s ugyanakkor jelképes is: valami Természetről szőtt gyönyörű álomnak, metafizikai ábrándnak a jelképe. „Amíg az ember hisz a végtelenben – írja A tó télen című fejezetben –, mindig lesznek tavak, amelyeket feneketlennek vél”. Így hát eszem ágában sincs, hogy most, másfél száz év után, a magam feneketlen tavaiba bámulva, a valaha gyötrődő és gyönyörködő, rövid életében rendkívüli művet alkotó Thoreau-n kérjem számon, mihez használták már, s mi mindenhez használhatják még görcsös-suta ábrándját. Legszívesebben – most is – csak a szépet és szerethetőt csippenteném ki a könyvből, mint Tandori tette például a magyar nyelvű első kiadáskor. Azt gyanítom ugyanis, hogy az ő mély empátiával írt pompás elemzése jobban véd az otromba „felhasználástól”, mint az én kötözködésem, ellágyulásom és felszisszenésem, visszagombolyításom és vészjelző berregésem – csakhogy nem lehet nem tudomásul venni a közben eltelt harminc esztendőt, mindazt, amit a világ állapotáról, állagának romlásáról tudunk, és nem rejtegethető a csapdahelyzet sem: hogy itt, Kelet-Közép-Európában például, egy direktebb diktatúrától szabadulva ma kikerülhetetlenebbnek és sürgetőbbnek is tűnik szembefordulni a kizsákmányolás és megnyomorítás alamuszibb formáival, a mohóságra és önösségre épülő úgynevezett fogyasztói társadalom eszményével, gyakorlatával, az „új kapitalizmus” minden korábbinál megosztóbb működésével – miközben (éppen a frissen szabadultak gyerekbetegségeit, naivitását is elkerülendő) aggályosan kell ügyelni, hogy gyengédséget és igazságosságot követelve ne használjuk egy másik, talán egy majdani és még otrombább diktatúra módszereit és stílusát.

beleront a tárgy sűrűjébe

„Soha józanabb szélsőséget” – írja Tandori a Walden első bekezdéséről, s később is kiemeli és méltatja, hogy bár „Thoreau a tó mellé magával viszi már a ‘modern’ érzékenységet … Nincsenek itt modorbeli szélsőségek, ‘poklok’ és sivatagok, aberrációk és egyéb kéjgáz”; a mű – kora termésétől eltérően – nem is annyira vallomás és töprengés, hiszen szerzőnk csakis „a nyers pedagógiai hasznot” reméli, s persze „teljes humortalanság”-gal oktat. Tandori szinte minden mondatában Thoreau ellentmondásosságát dicséri, még azzal is, hogy a többször elragadtatottan idézett E. B. White-tal éppen az ellentmondásosság kérdésében óvatosan vitázik: „Thoreau úgy rohanja le a múlt század közepének concordi társadalmát – emeli ki a hasonlatot White-tól –, mint egy cowboy: beleront a tárgy sűrűjébe, és szitává lő mindent. Akárhány lövése gellert kap, visszapattan rá, és az egész érvzivatarban rengeteg a következetlenség és ellentmondás, de amikor a lövöldözés elül, megint tiszta a levegő, az embert a cowboy bátorsága rendíti meg – és főleg, hogy milyen pazar botrányt csapott”. Talán mert hősies botrány ma már nem csapható, mert a legtetszetősebb-westernesebb szinte-botrányokról is hamar kiderül: aljas kis manőverezések csupán, a botrányhősök jelmeze egykettőre lecsúszik, a normális, ép érzékű nézőt nem rendítheti meg a cowboy bátorsága, csak undoríthatja az érvényesülése – szóval mert annyi szitává lőtt ábrándot hurcolunk magunkkal, savanyúan már mindig fanyalogni fogunk, és kérdezni: lehet-e humor nélkül az emberüdvöt hirdetni vagy megkísérelhető-e egyáltalán kivonulással, elfordulással, végső soron megvetéssel hatni, nevelni? ,,A létfenntartás még épp variációtűrő volt akkor  írja így, tipográfiailag is nyomatékosítva Tandori – és már változatformájú”. Az ellentmondásosság – mint mindig – adott volt; az az ellentmondásosság. S mintha abból semmi sem tűnt volna el (a létfenntartás túlságig, jellegtelenségig variációtűrő), de a ránőtt, beleszivárgott újabb és újabb ellentmondástól, a mi lehetetlenségeinktől, agyonmagyarázott-mentegetett következetlenségeinktől már se szépnek, se termékenyítőnek, se mulatságosnak nem nevezhető. Csak kínosnak. És mégis felszisszenek, ha emberundorát részletezi vagy ha a civilizáció-kritika egyszerű elzárkózásba, sőt hátrálási agitációba fut: „külföldön sosem történik semmi említésre méltó, a francia forradalmat is beleértve”. Nem, mondom az ámen helyett, nem, mondom értelmetlen dühvel, nem, nem, nem – s látom, hallom közben, hogy tiltakozásom kísértetiesen hasonlít Thoreau-éhoz – de van-e másféle, nem görcsös tiltakozás? –, ahogy a „vallásos rabszolgakereskedő”-ről szól, az ájtatos hazugról, „aki a legtöbb időt, pénzt áldozza a szegények megsegítésére”, s mintha nem sejtené, hogy „életmódjával a legtöbbet tesz azon nyomor létrehozásáért, melynek kiirtásán hasztalan fáradozik”. Nem, mégis: nem; mikor azt olvasom: „A társas érintkezés többnyire értéktelen” meg hogy „útjában vagyunk egymásnak”, bőszülten húzgálom a tiltakozó vízszintes meg lapszéli függőleges vonalaimat a könyvben, és mondom is: nem, nem, ahogy – tudom – ő kalyibát épített magának a Walden-tó partján, dacosan, kétségbeesett elszánással, s ahogy minden filantrópia-kritikájának fittyet hányva gyengédséggel takarította kis házikóját: ahogy kihordta minden bútorát a gyepre, aztán vizet loccsantott a padlóra, a tóból szerzett fehér homokkal „szép tisztára” súrolta, s míg a padló száradt, jólesően nézte a kirakott „egész háztartást”, a kicsike halmot, amely mint egy vándorcigány bugyra, és külön-külön az egyes darabokat: háromlábú asztalt, rajta könyvek, toll, tintatartó – nézte „ahogy a szabad szél átfúj közöttük”, nézte a közeli ágon a madarat, az asztal alatt a szalmavirágot – és aztán újra, mégis fortyogott, kiszámította, hogy ha alkalomadtán házon kívül vacsorázott, az „inkább csak ártott anyagi egyensúly”-ának: mintha káromkodni kényszerülne.

ashokboghani, flickr.com

Vajon valóban ott van-e már Thoreau ellentmondásaiban, próféciájában és keserűségében is a mi toporgásunk, öntetszelgővé növesztett, domesztikált rosszérzésünk, vagy mindezt – megint csak ellentmondásosan – rávetítjük? „Azért mentem ki az erdőre – írja –, mert nyíltan szemtől szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem … Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet” – és?, kérdezem, mintha feneketlen tóban nézném, közvetlenül tőle kérdezem, hogy és? mi tanulható az élettől? Mi az, hogy élet meg nem élet, s melyek az élet alapvető tényei, ha azok emberi társaság nélkül kutathatók? És?, mondom, mintha mégis beérném, hogy testetlen fogalmakkal hadonászunk, s mintha nem érezném, milyen reménytelenül nehéz kijelölni akár azt az alig láthatóan keskeny sávot, amelyen egyensúlyozni próbálhatunk, tetteket és szavakat találni, amelyeket legalább villanásra pontosaknak mondhatunk – mintha nem ismerném a sürgetést, hogy „megfutamodásra kényszerítsem mindazt”, igen, azt, mindazt.

felső kép | Ky H, flickr.com