Fenákel Judit

NÓTÁK

2006 május

NÓTÁK

Vigyél vissza a babámhoz

Az én időmben – volt ilyen? – mindenkinek volt nótája. Anyu nótája a halványsárga rózsa, ha tudnál beszélni, elmondanád nékem, nem érdemes élni, Margit nótája az édesanyám, kössön kendőt, kendőt a fejére, az én nótám (de ez már későbbi fejlemény) a mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, ha arra jársz – csak apu nótájára nem tudok visszaemlékezni. Pedig ő, szegény, el se képzelhető nóta nélkül. Keveset tudok róla, nyolcéves koromban láttam utoljára (akkor is nótázott), de azt megőrizték a családi legendák meg az én sovány emlékezetem, hogy hegedült, énekelt, állítólag mulatott is hangos cigányzene mellett az endrődi bálokon, ahova anyu sose kísérte el; ezt nem vette zokon. Ment egyedül, ahogy jómenetelű falusi boltoshoz illett, akitől felírásra lehetett kelengyének való lenvásznat, farkasfogat, menyasszonyi ruhaanyagot vásárolni, aztán aratás után ki lehetett egyenlíteni a számlát, jöttek is sorban az adósok, senkire se kellett végrehajtót küldeni, adós és hitelező egyformán ismerte a kötelességét. A kötelességekhez tartozott, hogy apu, amíg tehette, megjelent a kereskedőbálon, talán bort is ivott, persze módjával, utána magához intette a cigányt, és elhúzatta a nótáját, ami sehogyse akar eszembe jutni. Csak arra a nótára, annak is a kezdő sorára emlékszem, amit utolsó este játszott a hegedűjén, mi meg anyuval a gangon terített vacsoraasztalra könyökölve hallgattuk, közben fölpillantottunk a lámpa körül forgolódó éjjeli lepkékre, tisztán látom a fénytől bódult, szürke pilléket, és hallom apu hegedűjét, azt hegedülte meg énekelte, hogy fekete gőzös, vigyél vissza a babámhoz.
nem látták többet
A munkaszolgálatos bajtársak, akiket anyu megkeresett a háború után, mind azt írták, hogy ekkor meg ekkor, egy jeges februári éjszaka még kivergődött valahogy a latrinára, aztán nem látták többet. Végelgyengülés, fogalmazott az egyik. Éhen halt, jelentette a másik. Nekem az utóbbi kifejezés jobban tetszik. Végelgyengülésben nagyon öreg, nagyon beteg emberek szoktak meghalni. Apu negyvenegy éves volt, és egy kis gyomorsavtúltengéstől eltekintve, makkegészséges.

Most már mind a két fiam idősebb nála.

fortepan_23779

 

Volt egyszer egy hadnagyocska

A köznapi élet, legalábbis a hátországban, gyorsan alkalmazkodott a háborúhoz. Reggel reggeliztünk, délben ebédeltünk, este vacsoráztunk. Mint békeidőben. A boltok kinyitottak, és bár a segédet már behívták, a tulajdonosra meg az inasra még nem került sor, ugyanúgy dicsérték és árulták a portékát, mint békeidőben. A teheneket megfejték, mint békeidőben, az iskolában becsöngettek, hiányzott ugyan egy-két férfi tanár, de a nők beálltak a helyükre, tanítottak és vizsgáztattak, mint békeidőben. A kocsmák se ürültek ki, a kocsmáros tovább mérte a savanyú homoki bort, a padokon gyérebben ültek a vendégek, de aki itthon maradt, ivott a többiek helyett is, mint békeidőben.
katonai cenzúra
Nem állítom persze, hogy semmi se változott. A boltokból eltűnt ez-az, az elmaradt áru helyett viszont feltűntek a cukor- meg kenyérjegyek, a boltosok megtanulták vagdosni a jegyeket, és mérni a fejadagot szigorú szabályok szerint. A falakon megszaporodtak a hirdetmények, most ez az évjárat jelenjen meg a sorozó bizottság előtt, másnap a következő, újabb és újabb utasításokat, sőt parancsokat hirdetett sűrű dobpergés közben a kisbíró, és a büntetések, amiket parancsmegtagadás esetére helyezett kilátásba a hatóság, egyre vészjóslóbbak lettek. Megváltozott a helyi fényképész kirakata. A fátylas, mirtuszos menyasszonyok mellett már nem Bocskai-ruhás vőlegények, hanem bakaruhás vagy tiszti parolis fiatalemberek feszítettek. Kaptak két nap eltávozást, gyorsan megházasodtak, de az utószínezett fényképekben már csak a magukra maradt fiatalasszonyok gyönyörködhettek, az ifjú férjek messze jártak, talán nem is éltek. A postás nem győzte kézbesíteni a katonai cenzúra pecsétjével ellátott képeslapokat, „én egyelőre egészséges vagyok, melyhez hasonlókat kívánok édesanyámnak és Eszti ángyomnak is”. Vadonatúj képeslapok érkeztek, virágok, tájképek vagy tréfás rajzok helyett bakaruhás legény nyújtott át vadvirágcsokrot megindítóan szőke kedvesének, vöröskeresztes ápolónő kötözött lábsérült honvédőt a hadikórházban, snájdig katonatiszt vágtázott lóháton, a honvédek mind büszkék voltak és győztesek, a hölgyek ábrándosak és önfeláldozók.

Szaporán termeltek a dalszerzők is. Karády Katalin bódító mezzoszopránja valahol Oroszországban kalandozott, a mi Margitunk pedig azt énekelte viráglocsolás közben, hogy „volt egyszer egy hadnagyocska, fiatal volt és bohó, szíve telve szerelemmel, minden szépről álmodó”. Hamar megtanultam a sokszakaszos, szomorú nótát a tragikus sorsú hadnagyról, akinek ellövik a jobb kezét; és hűtlen szerelmesétől „jött egy illatos levélke, bocsássa meg, de lássa be, nyomorék mellett egy nőnek csak szenvedés az élete”. Fájdalomtól szárnyalt a hangunk, együtt énekeltük részvéttől felforrósodva, „külvárosi füstös kocsma, borszagtól terhes a lég, betántorog minden este egy félkezű, egy nyomorék. Azt mondják, hogy hadnagy volt ő, barna kislányt szeretett, elüldögél a sarokban egy féldeci kevert mellett. Aranyvégű cigaretta, te utolsó jóbarát, cigarettafüst az élet, mely, mint a szellő, tovaszáll”.

Aztán annak rendje-módja szerint könnyeztünk is a hadnagy sorsán, mint egy szerelmes regény boldogtalan végén, hisz olyan romantikusan tragikus volt. És olyan távoli. Tőlünk több ezer kilométerre dörögtek az ágyúk, megsebesültek az ifjú hadnagyok, szép szőke lánykák elárulták bajba jutott kedvesüket.

Egy kora téli csatakos napon Margit legidősebb nővére értesítést kapott, hogy a férje eltűnt, tőlünk két házra Gyuriczáéknak meg azt írták, hogy a fiuk hősi halált halt. És egyszer csak elkopogott a kerítésünk előtt ügyetlen mankójára támaszkodva, üres nadrágszárát lengette a szél, egy bakaruhás fiatalember, Margit ráismert a gyomavégi Varjú gyerekre, akinek tavasszal lett volna az esküvője.

Fekete, sűrű rémület szorította össze a gyomromat.

fortepan_101148

 

Szulikó

Sztálin születésnapjára készültünk. A tanítóképző első osztályába jártam, osztálytitkár voltam és minden lében kanál. A műsort én állítottam össze, és én tanítottam be. A Szulikóval kezdtük a programot. Szép, bánatos orosz népdal, „fájó szívem majd meghasad, nem találom sírhantodat”. Mintha szerelmes nóta volna, amelyben a magára maradt ifjú halott kedvesét siratja, s a refrénben fájdalmasan hívja vissza, „hová lettél, szép Szulikó?” Tanítás után próba, hirdettem ki minden reggel, észre se vettem, hogy szereplőtársaim dühösen csapkodnak, különösen a kollégisták, akiknek napi szabadidejéből lopkodtam el félórákat, hisz a kötelező stúdiumig már nem maradt annyi idejük, hogy a városba kiszaladhassanak egy kis szabadságszagot szívni. De hát érdekelt is engem az ő szabadságuk? Engem csak a műsor érdekelt meg a verseny, amit az osztályok között hirdettek, s a legjobb műsorért kilátásba helyezték… mit is? Nem, a kilátásba helyezett jutalom se érdekelt, kizárólag a dicsőség. Tulajdonképpen a Szulikó miatt kellett annyit próbálni, a szláv népdalokra jellemző hajlítások valahogy nem akartak megszólalni a mi kórusunk hangján. Hasonló nehézséget okozott a Sztálin-kantáta is, „mert Sztáliin aa haarcunk, éés Sztáálin a bééke, éés Sztáálin nevéével lesz jobb a világ”. Így aztán próbáltunk és próbáltunk. Hiába. Az osztályok között meghirdetett versenyt nem mi nyertük, a második helyezett nevét pedig nem szokták megjegyezni. Vagyis elmaradt a dicsőség.
az egész béketábor
Csak azt nem tudom, milyen szempontok szerint döntött a zsűri. Ugyanis a nyolc osztály nyolc műsorában ugyanazt a Sztálin-kantátát és ugyanazt a Szulikót énekelték. És ugyanazt a kantátát és Szulikót dalolták aznap az ország összes közép- és általános iskolájában, valamint Bulgária, Csehszlovákia, a Szovjetunió, szóval az egész béketábor valamennyi iskolájában. A Sztálin-kantátát értelemszerűen, a Szulikót meg azért, mert az volt Sztálin kedvenc dala. És ezt az óvodásoktól a reszkető hangú, ezüst fejű nőmozgalmi aktivistákig mindenki tudta. Legalább a földgolyó egyik féltekéjén… Tehát a műsor tartalmával nem lehetett baj. Esetleg a hajlításokkal?

kép | fortepan.hu