Kámán Balázs

FATTYÚ

FATTYÚ
Nagyapám emlékére
Tisztán és jámborul őrzöm meg életemet, tanítom és művelem mesterségemet…
A hippokratészi esküből

Már annak is tíz esztendeje, hogy L. professzornál gyakornokoskodtam, s egy délután behívott a szobájába. Sápadt volt, a homlokát kiverte a víz. Az alacsony, öblös fotelben kisebbnek, öregebbnek látszott. Beteg aggastyán, gondoltam, holott tudtam, hogy nem sokkal múlt hetven. Suta ajánlkozásomra, hogy segíthetek-e valamiben, csak legyintett, és kínos egyszerűséggel bevallotta: múló rosszullétét gyűri le azzal, hogy beszél nekem. Nem engedte, hogy meghatódjak – bőven elég volt a saját meghatottsága. Józanul tudta, hogy nagyon gyönge, ha az emlékezéstől könnyezik. Látta, hogy én is tudom. Nekem mesélt, de úgy akarta – és ezt el is érte -, hogy a lehető legpasszívabb hallgató legyek. Nagyapámról beszélt, aki – így mondta – a legremekebb orvos volt, ráadásul nagyszerű kolléga; remek… remek…, ismételgette bólogatva. Nagyapám akkor már réges-régen nem élt, és néhány hónappal később L. professzor is meghalt, én meg hiába intem magamat, milyen ostobaság feltételezéseket latolgatni, azért dohogva és keserűen újra meg újra oda lukadok ki, hogy L. professzor nem vállalta, s ha néhány évig még él, se vállalta volna, hogy a mesterem legyen. Nem volt a mesterem. Manapság talán senkinek, semmilyen szakmában nincsen mestere.

mintha árnynak magyarázna

Amit a nehezen lélegző, verejtékező és borzongó öregember elmesélt, soha korábban nem hallottam. Hogyan lehetséges, hogy a történet kívül rekedt a családi legendáriumon? Hogy még másféle változatban sem említette soha, senki? Pedig L. professzor szerint az “eset” siettette nagyapám összeomlását; gondold meg, mondta, de mintha árnynak magyarázna, még ekkor sem nézett rám – gondold meg… ahogy az az erős, jó kedélyű ember megroppant… az orvosnak nem szabad belemerülni a kételkedésbe… nem bizony… csak hát nem határozhatjuk el, hogy kételkedők leszünk, vagy éppen kiűzzük magunkból a kételynek még a csíráját is… a nagyapád meg hívő orvos volt, ahogy minden jó orvos az… abban hitt, hogy orvosolni kell… sok-sok évig az emberben fel sem vetődik, hogy csakugyan kell-e… illetve, hogy lehet-e orvosolni… vagy érdemes… hogy…

Elakadt. Megérezte, hogy számára idegen területre tévedt, belebonyolódott a filozofálásba – kedvetlenül legyintett. Inkább csak az ujjait emelte meg és engedte vissza a fotel karfájára. És utána összefüggően, a légszomjtól mintha kevésbé gyötrődne már, elmondta nagyapám – talán a családban mégiscsak titkolt – meghasonlásának történetét. Egyetlen szóval sem utalt arra, hogy nagyapám mikor, milyen helyzetben mesélt neki végzetes dührohamáról – pedig csak úgy történhetett: valamikor, talán egy közös külföldi úton, esetleg a közös hálókocsi teremtette bizalmasabb hangulatban – meglehet, nem is látták egymást, mert a jóval fiatalabb L. készségesen felmászott a felső ágyra, nagyapám meg lent maradt, hanyatt feküdt, s úgy beszélt, mintha megdöntött gyóntatószéknek vallana -, vagy éppen nagyapám főorvosi szobájában ültek kettesben. Az öreg talán rosszul volt, belesüppedt a fotelbe, homlokát kiverte a víz, de tiltakozott a lefekvés, hát még a kórházi befekvés ellen; épp csak megemelte a kezét, inkább az ujjait, ennyi elég volt. L. tehát tehetetlenségbe szorítva hallgatta a nehézkesen, bizonyára sóhajtásokkal, keserű bólogatással kísért történetet a nagy belgyógyászati osztály segédorvosáról, aki teherbe ejtett egy épp csak nagykorúvá lett ápolónőt. A lány félt tőle, megértette, hogy az orvostól nem várhat semmiféle segítséget, még az abortusz költségét sem állja, inkább eltávolíttatná a kórházból. Hanyagsággal vádolta a főnővérnél, s alattomosan terjesztette rossz hírét. A gyakorlatlan ápolónő meg rettegve hibát hibára halmozott – az orvos meg-megújuló panasza, hogy a lány alkalmatlan, egyre megalapozottabbnak tűnt. Már nagyapámhoz is eljutottak a nő baklövéseiről szóló mendemondák, de lovagiasan vagy öreges szánakozással, talán orvos-ösztönnel hárította még a meghallásukat is, s egy nagyvizit során az egész slepp szeme láttára feltűnő gyengédséggel megsimogatta a vállát. A nővérke összerezzent, félrerántotta a fejét, mint a sok ütést szenvedett gyerekek, aztán sírva fakadt. Nagyapámmal kettesben maradva pedig felfedte titkát, zokogva ismételgette, hogy most már úgyis mindegy, mert ő meghal, nem viseli el a szégyenét, meghal, mert ha kirúgják a kórházból, nincs hová mennie, nincs mit csinálnia. Nővérszálláson lakott, távlattalanul.

irgalmatlanul elküldte

L. professzor nem mondta nekem, mert vélhetően a nagyapám sem mondta neki, hogy a lány milyen kiszolgáltatott és gyámoltalan volt, de a sokat megélt főorvosnak látnia kellett esendőségét – vajon híres-neves ösztöne vezette, amikor habozás nélkül hitelt adott a szavainak? Mindenesetre a segédorvostól nem kérdezett semmit, nem is próbálkozott a tárgyilagosság és elfogulatlanság bírói szerepével, nem volt higgadt és mérlegelő; dühösen ajánlotta a fiatal kollégának, hogy tűnjön el az osztályáról, s amikor a férfi értetlenséget és ártatlanságot színlelt, aztán meg törleszkedőn kérte nagyapámat, hogy a beosztottja maradhasson, az öreg irgalmatlanul elküldte. S mintha megátkozná, őrjöngve lökte utána a szavakat, a segédorvos számára legszörnyűbbeket: nyomorult fattyú.

Az orvoslás fattya, esküszegő gazember. De nem is tudta, hogy miért épp ezt mondta, sejtelme sem volt, hogy az orvos történetesen törvénytelen gyerekként született. A ceglédi munkásnő fia a felszabadulás utáni nagy taníttatási hullám segítségével jutott az egyetemig, s folyamatosan reszketett, hogy ki ne tudódjon származása. Nagyapám szavai bombaként robbantak. De ezt is csak később, a fiatal és szorgalmas orvos pálya-elhagyása és gyors züllése, öngyilkosságszerű balesete után tudta és értette meg a legendásan nagy tudású, kivételesen emberséges és igazságos főorvos, hogy életében talán először lásson az orvos-hitet megrendítő sötét gomolygásba – szakadékba, iszonytató mélységbe, le, ami nemcsak rémiszt, de az értelmes rend elhagyásával is csábít.

kép | shutterstock.com