Tamás Ferenc

EZREDVÉGI JEGYZETEK

1998 április

EZREDVÉGI JEGYZETEK

A szeptember közepi napsütésben dunántúli házunk tornácán üldögélek. Kétfelé húz a lelkem: vétek kihasználatlanul hagyni az ég ajándékát, az indián nyár adományait: a fényt és a meleget; jön az ősz, a tél, fogunk még eleget üldögélni a szobában. De dolgozni is kell, kellene, körmömre ég irodalomtörténeti munkám. Kihozok egy asztalt; napernyővel, sámlira terített farmerdzsekivel, fekete pulcsival próbálom kiszűrni a fényt, hogy legalább a sejtelem szintjéig láthatóvá tegyem számítógépem képernyőjét. A kései nap így is nagyon erős. Dolgozom — a hibákat majd kijavítom. Írógéppel vagy kézzel könnyebb lenne (előttem az emlékezetes kép: Babits a Kártyavárat írja: egy pokrócon kucorog a kertben, s gépel; vajon hány órát tudott így dolgozni? mennyi idő után adta föl, hogy kétféle késztetését összeegyeztesse?) — de ha nem nagyon-nagyon muszáj, nem szívesen mondok le az ügyes, remek elektronikus gépről. S hogy nagyon-nagyon muszáj-e? Vagy mégsem annyira? Nos, éppen ezt próbálgatom.

hetekre-hónapokra beköltözni

A nyáron főként Móriczcal foglalkoztam (szobában! olvasni tudtam kint, napszemüvegben; írni nem) — most meg Babitscsal. Hogy mekkora gyönyörűség hetekre-hónapokra beköltözni egy nagy író világába — nos, talán jobb, ha meg sem kísérelem érzékeltetni. Olyan tágas, olyan összetett, olyan izgalmasan sokrétű egy-egy ilyen írói univerzum, hegyek, völgyek, szurdokok, tengerszem, fennsík, hegycsúcs, mögötte újabb táj, szélesség, magasság, fény, amott folyó, átjárja és összeköti az elkülönülő táj-szeleteket, őstáj és liget, erdő és kert, virágos mező, fergeteges vihar… Uram, jó nékünk itt lennünk, mormogjuk magunk elé, s nem akarunk eljönni.

Az írásból idézett mondat, tudvalevő, a színeváltozás hegyén hangzik el a tanítványok szájából. Bizonyosan nem véletlen, hogy a hegy képzete ötlik föl bennem e nagy alkotók kapcsán, élményem összegző metaforájául. Kassák is ezzel a képpel él Móricz kapcsán; az ő művészete, írja, „monumentális, mint a kemény hegyhát”. Nemes Nagy Ágnes pedig gyönyörű Babits-könyvének ezt a címet adja: A hegyi költő.

A hegy: magaslat; a hegy: a köznapinál nagyobb lépték; a hegy: keménység.

A romlott szellemiség nem akarja tudni, mi a hegy. Nem érti, és nem is akarja érteni a nagyságot, a rendíthetetlenséget, a hegyből sugárzó erőt és tekintélyt. Földszintes gondolkodását, törpeségét zavarja a hegy szuverenitása.Eltagadja tehát azt, ami a hegy lényege. Beilleszti saját alacsony világába. A lényegétől fosztott jelenséget aztán bírálja vagy éppen magasztalja. Így vagy úgy, de hamis látképeket szerkeszt, hazug meséket terjeszt.

Boromisza Tibor: Szőlőszedés, hung-art.hu

Zavart kelt, akadályozza, hogy a maga nagyságában és jelentőségében lehessen látni a hegyet.

Móricz Zsigmond és Babits Mihály írói utóélete és mai helyzete foglalkoztat. Töprengéseim irányjelzőjeként pedig, jegyzeteim egyik lehetséges mottójául a Déry Nikijében idézett keserű-bölcs Tacitus-mondatot választom: „Amiképp testünk is lassan növekszik, és gyorsan pusztul el, ugyanúgy a szellemet is könnyebb elnyomni, mint új életre hívni.”                                      

Tudvalevő, hogy a két életműnek az ötvenes években gyökeresen eltérő sors jutott osztályrészül. Móriczénak a kisajátítás, a benyálazás, az üdvözítő mintaként lobogtatás, a propagálás, Babitsénak az ideológiai bírálat, a fanyalgás, a kiszorítás. Az ideologikus olvasatban tálalt Móriczot óriási példányszámban zúdították a közönségre, Babitsot pedig nem adták ki. Mindkét eljárás hallatlanul ártalmasnak bizonyult. Mint Mándy Iván mondta egy 1992-es interjújában, Móriczot, ezt a „zseniális modern írót” a korszak szimbolikus előképévé tették, az emberek pedig „mihelyt tehették, nemcsak maguk hagyták beporosodni emlékezetükben, hanem az utánuk jövő fiataloknak se adták tovább, hogy őt olvasni érdemes, és szeretni lehet. Vagy hogy bármit meríthetnek maguknak belőle. Éppen a példaként való lobogtatása eredményezte, hogy évtizedekre sikerült kitörölni a valóban élő olvasói köztudatból.”

döngölték a köztudatba

Babitsnak 1948 és 1957 között egyetlen könyve sem jelent meg, így az olvasónak jószerivel módja sem volt, hogy a Babits-művel találkozhassék. Babitsról azonban esett szó: elutasítandó példaként szüksége volt rá a balos irodalompolitikának. Elemi tényeknek is fittyet hányó, rágalmazó írások döngölték a köztudatba a hazug Babits-képet. Az oktatásban a félremagyarázott A lírikus epilógja lett a Babits-jellemzés kiindulópontjává; Babits, úgymond, a világtól elzárkózó költő, akit csak megrendítően nagy események (az 1912-es tüntetés, az első világháború) lendítenek közösségi témák felé, és aki ezért az elzárkózásért, magasztos hivatásának elmulasztásáért tart pályája végén, a Jónás könyvében töredelmes bűnbánatot. A Babits mellett tanúságot tevő Illyés Gyula tekintélye is csak arra volt elegendő, hogy megjelentethesse — 1954-ben — a nagy előd szellemi portréját hitelesen fölvázoló esszéjét — arra már nem, hogy a hivatalos értékelést módosítsa.

1957-ben, mint mondani szokták, megtört a jég Babits körül: válogatott versei jelentek meg, s megindult a Babits Mihály művei című sorozat A gólyakalifa és a Kártyavár közös kiadásával, valamint Az európai irodalom történetével. Évekkel később, 1961-ben jelent meg az Összegyűjtött versek, amelynek bevezető tanulmánya — Szauder József munkája — a szokásos szellemben és igen részletesen bírálja a költő „ideológiai korlátáit”, „az életművön végighúzódó eszmei tévedéseket”; a sorozatban Babits hatalmas esszé-életműve nem kapott helyet. Szívderítően renitens kiadás a Magyar Klasszikusok 1959-es, kétkötetes Babits-válogatás, Keresztury Dezső munkája. Ebben versek, műfordítások és szépprózai munkák mellett tanulmányok is megjelentek, a válogató pedig nagy terjedelmű, alapos és értő tanulmányban mutatta be Babits pályáját (meg is kapta érte a magáét). A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Babits verseihez, ha nehezen is, de hozzá lehetett jutni — bár nem mellékes adat, hogy az első cenzurázatlan Babits-összes csak 1993-ban jelent meg (Kelevéz Ágnes gondozásában a Századvég Kiadónál).

Boromisza Tibor: Patakparti házak, hung-art.hu

Babits esszéisztikája még rosszabbul járt, mint a versek: a hosszú szünet után először 1973-ban jelent meg esszégyűjtemény Babitstól (Könyvről könyvre címmel; a költő Nyugat-beli, azonos című rovatának írásait közli). Az első (és máig utolsó) jelentékeny, átfogó igényű válogatás csak 1977-ben látott napvilágot (Arcképek és tanulmányok, Gál István összeállítása). 1978-as az első (és máig utolsó) teljességre törekvő (de korántsem teljes) kiadás. Ennek az impozáns, több mint 1300 oldalas, kétkötetes, a Belia György szerkesztette életműsorozat darabjaként publikált Esszék, tanulmányok című gyűjteménynek a szövegét is kipontozott részek csúfítják el. De ennél is nagyobb baj, hogy Babits-esszék azóta is csak elvétve jelennek meg itt-ott, antológiákban. A magyar gondolkodás, a magyar esszéírás legnagyobb teljesítményeinek egyike a szélesebb olvasóközönség számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen. Márpedig Babits Mihály gondolkodásmódjának, szellemi magatartásának megismeréséhez és kultúránkba integrálásához ezek a szövegek nélkülözhetetlenek. A múltbeli kiadáspolitikai manipulációk s a jelenlegi kiadói közöny megfosztja az esszéíró Babitsot lehetséges olvasóitól, megfosztja az olvasókat Babits Mihály életművének egyik legfontosabb szeletétől. S ez a helyzet kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy tovább éljen a művészet elefántcsonttornyába húzódó (sőt: menekülő!) Babits torzképe.

Babits írói utóéletének történetét mérlegelve nem lehet említetlenül hagyni, hogy a hatvanas-hetvenes években számosan fáradoztak a Babits-életmű érdekében, a nyolcvanas évek Babits-szakirodalma pedig párját ritkítóan gazdag, értő, igaz, „a hegyi költő”-höz méltóan nagyszabású. Az irodalomtörténet-írás még a Kádár-éra utolsó szakaszában teljes mértékben rehabilitálta Babitsot; kiváló irodalmárok sora bizonyította be, hogy a sztálinista korszakban kialakított Babits-kép hamis.

mikroszkóppal diót törni

Babits „morális-bölcselő alkat volt”, írja Nemes Nagy Ágnes, valóban nem a politika, nem a közélet érdekelte elsősorban, „a végső kérdések és az azon is túliak szélvihara rázta egész lázas valóját”. „Ez az alkat került szembe a letaglózó történelemmel, az égető politikai helyzetek sorával. És ‘állást is foglalt’ természetesen, nem tudott kitérni saját erkölcsi követelményei elől, ellenállhatatlan belső imperatívusz hajtotta a háború ellen, a társadalmi változások eszmei tartalmai mellé, bármiféle embertelenséggel szembe. Babitsi alkattal politikai harcot folytatni olyasféle, mint mikroszkóppal diót törni (…). De hát éppen az az érdekes, hogy vannak pillanatok, amikor fel kell ragadni a mikroszkópot, a vakolókanalat, a horgászbotot, a könyvet, a franciakulcsot és ‘rendeltetése ellen’ használni. Mert akkor éppen az a rendeltetése. Babits tudta ezt és cselekedte.”

Világos beszéd ez, s olyasmit mond ki nagy meggyőző erővel, ami a világ szerencsésebb tájain evidencia. Úgy gondolhatnánk, hogy Nemes Nagy 1984-es könyve után, de legalábbis a rendszerváltás után Babitsot nem lehet többé gyanúba keverni. Nem így van. Egyik egyetemünk idei előkészítő tanfolyamához készült sokszorosított anyagban látom a következő bölcsességet: költőnk első kötetei „az elefántcsonttoronyba visszahúzódó, mitologikus érdeklődésű Babitsot reprezentálják”. Nem olvasom tovább: Lukács György, Pándi Pál, Király István Babitsra vonatkozó megnyilvánulásainak ismeretében kitalálható, mi következik: a költő alászáll a toronyból, aztán visszakapaszkodik, aztán ismét alászáll, és furdalja a rettenetes lelkiismeret, de meg is érdemli, mert vétkesek közt…

Nem tudom, nem is érdekel, ki a szerzője a népbutító gépelménynek (amelyből a tévtanokat mint az egyetem által megkövetelt ismeretanyagot szívja magába a továbbtanulás lehetőségéért küzdő fiatalok sokasága). Szimptomatikusnak vélem ugyanis, hogy efféle nézetek ma is élhetnek. Nem egyetlen szerző szellemi igénytelenségéről, lustaságáról, tájékozatlanságáról és felelőtlenségéről van szó. S nem is arról, hogy a költő szellemi attitűdjét művészi áttételesség nélkül megfogalmazó — tehát a verseknél könnyebben érthető — Babits-esszék nehezen elérhetők. (Aki az ifjúságot okítja, annak ez amúgy sem mentség, kutya kötelessége, hogy ismerje, amiről beszél.) Végső soron még csak nem is Babits Mihályról van szó. Nézzük csak!

Boromisza Tibor: Rőzsehordók a Ligetben, hung-art.hu

Ha eltekintünk azok (Lukács et. etc.) személyes életútjától és szándékaitól, akik az elefántcsonttorony metaforájával támadták Babits (és követői!) magatartását, és hallatlan nagyvonalúsággal eltekintünk attól is, hogy mit tett Babits valójában, akár azt is gondolhatjuk: a bírálóknak igazuk volt. Hiszen nem rendes dolog öncélúan szépelegni, mikor nagy dolgok forognak kockán.

Az efféle majdnem-igazságok, finom csúsztatások, jól hangzó hamisságok az igazán veszedelmesek, nem a nagy, ordas hazudozások. Ezeket nehéz észlelni. Észrevétlenül hatnak, beépülnek a gondolkodásunkba, mint sejtjeinkbe a levegővel beszívott ólom. Napi tapasztalatom, hogy ilyen, az elmúlt korszakból (korszakokból) származó mérgek ott vannak tudatunkban (tudattalanunkban). A magaméban is.

föl nem tett kérdések

A Kádár-korszak puhuló diktatúrájában nőttem föl (1970-ben lettem középiskolás). Otthoni neveltetésem, valamint kapott és választott tanáraim, mestereim személyes példamutatása a hatalmi rendszer befolyásától alapvetően megóvott. Mégis, mint annyiunkéban, az én magatartásomban, gondolkodásomban is keveredett az elhatárolódás és a rendszerrel kapcsolatos illúziók naiv elfogadása. Úgy vélem, nincs mit szégyellnem ezen, mint ahogy az ólommérgezés sem szégyen kérdése. Az azonban nem mindegy, hogy a szellemi megmérgezettség tényével számol-e az ember, s törekszik-e megszabadulni a gondolkodásába beépült hamisságoktól. Szellemi életünk számos zavara az ilyen innen-onnan hozott, felülvizsgálatlan „eszmék”-ből ered. A magunknak, magadnak, magamnak föl nem tett kérdésekből.

Babits makacs félremagyarázása egyebek mellett a gondolkodás másodrendűségének hiedelmével, valamint az egyén és a világ, s ezen belül az egyén és a politikum viszonyának leegyszerűsítő megközelítésével függ össze.

Babits (már saját korában is „korszerűtlenül”) hitt az e világon túlmutató, tehát egyetemes értékek létezésében, s feladatának, minden körülmények között teljesítendő kötelességének tudta ezek védelmét. Az európai humanista kultúra képviselőjeként a legfontosabb értékek közé tartozónak tudta az emberi személyiséget, s az ember elsődleges feladatának vallotta a szuverén személyiség megformálását és védelmét. S nemcsak azt tudta és hirdette, hogy a gondolkodás szabadsága a legszentebb értékek egyike, hanem azt is, hogy ez súlyos kötelezettségeket is ró az emberre: e szabadság kivívásának és megőrzésének föladatát, valamint a helyesen gondolkodás felelősségét. És minthogy rezsimek és pártok szüntelenül kétségbe vonták a szabad és felelős gondolkodás alapérték voltát, s korlátozni kívánták, Babits Mihály szüntelenül hadakozott. „A gondolkodó ott kezd méltó lenni e névre, mikor függetleníti magát korától s nem oldódik fel abban” — írta Az írástudók árulása című esszéjében 1928-ban. Egy 1936-ban keletkezett versében pedig így fogalmaz:

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.
(Ha nem vagy ellenállás…)

Az európai kultúra képviselői, a szellem emberei, a humanisták „Csendes őrök, csöppet sem harciasak; s a küzdő század gyermekei megvetik őket, és azzal vádolják, hogy szökevény gyanánt kivonták magukat az Élet sodrából, s az Ember nagy ügyét cserbenhagyták” — írja A humanizmus és korunk című írásában (1937). — „Valójában nincs igazabb harcosa az Életnek, mint a humanista, az Ember ügyének nincs hasznosabb szolgája. A legveszélyeztetettebb pontot őrzi ő, s kulturális embersége mindinkább azonosul a morális emberséggel. (…) Nemzetek, osztályok, pártok és eszmék el vannak foglalva önmagukkal, a saját küzdelmeikkel és érdekeikkel. (…) Minden kis országnak akad féltője; a ‘nemzeti kincs’ és ‘nemzeti lélek’ mindenütt fanatikus oltalmazókra, elszánt védőkre talál. (…) De ki védi meg az Ember kincsét, az Ember lelkét, a kultúrát, amit pár évezred nagyszerű munkájával fölhalmozott, kiépített magának? A legmagasabbat, amit az ember alkotni bír! S ami egészében maga az ember, az emberiség szelleme és öntudata!”

Boromisza Tibor: Anya gyermekkel, hung-art.hu

Miféle zsigeri ellenszenv kellett ahhoz, hogy ezt az írót az úgynevezett (egyébként: sosem-volt) „elefántcsonttorony-irodalom” (értsd: életidegen, művészkedő, csak önmagával törődő, onanikus) „főpapjává” lehessen maszkírozni! S miféle, mekkora szellemi (morális-politikai-szakmai) süketség!

Egyébként, ha nem is sokszor, Babits maga is leírja az „elefántcsonttorony” szót. Ez az elhíresült építmény eredetileg a művészet autonómiájának jelképe; a pénz világától, a napi politika érdekszféráitól, kisszerű küzdelmeitől s a problémák zsurnalisztikus szintű megragadásától elkülönülő, szellemi függetlenségre törekvő, erkölcsi és művészi tekintetben egyaránt igényes írói magatartás emblémája. Babits is ebben az értelemben használja a szót, bár inkább dacból, mint jókedvéből vállalva a már akkor is pejoratív színezetű besorolást: „Az ércek nemessége az ellenállás: aranyra, ezüstre nem hat a környezet. Esküdjön minden a Kultúra ellen: mi védjük meg legalább az Elefántcsonttornyot, ha már egyéb templomot nem! — írja Ezüstkor című írásában, 1930-ban. — S ha harcolunk is: harcunk se a lövészárok, hanem az Elefántcsonttorony harca legyen! (…) Jöjjön hát a harc, a megtartó harc a romlás ellen, jöjjön a szigorú bírálat és a gúny, jöjjenek a Tacitusok és Petroniusok! Tragikus harc, héroszi irodalom: szemben a korral, s felülről bírálva az elboruló, barbár életet!”

önvizsgálatra kényszerít

A babitsi éthosz súlyos, nehéz. Babits zavarba ejtő. Gondolkodásra, önvizsgálatra kényszerít. A divatok és jelszavak megvizsgálására, a talmi „értékek” elutasítására. Szellemi magatartásra. Babits nem volt korszerű a harmincas években, nem volt korszerű az ötvenes években, s bizony nem korszerű a kilencvenes években sem. De egyfolytában, szüntelen intenzitással időszerű.

Olyan hazában szeretnék élni, ahol tudva van, ki is volt Babits Mihály. Ahol az ő szellemi magatartása, ha ezért-azért kevesen követik is, legalább szem előtt van.

Móricznak nem a szellemi magatartását reklámoznám (nem mintha ebből nem lehetne tanulni). Nem is az eszméit, eszményeit. Ezek kapcsán könnyű betévedni a népi—urbánus ütközetek sivár csatamezejére, amitől isten óvjon engem is, Móricz Zsigmondot is. Persze, hogy kellene, nagyon kellene e tekintetben is az őszinte, tisztázó szó, amelynek fényében mind a révült lelkendezés, mind a fanyalgó szájhúzogatás érvénytelensége kiviláglana. De ennél is fontosabb, hogy Móricz lenyűgöző művészete kapjon figyelmet.

Rendkívül tanulságos, mondja a már idézett interjúban Mándy Iván, ahogyan Füst Milán viszonyult Móriczhoz. „Nehéz két különbözőbb, sőt ellentétesebb írót elképzelni. Nagyon más világban éltek íróilag is, emberileg is. Füst emellett híres volt arról, hogy sokszor akár az igazságtalanságig kíméletlenül megbírált mindenkit — beleértve önmagát. (…) A kettejük viszonyában az a figyelemre méltó és aktuális, hogy Füst (…) képes volt mindig meglátni a tőle annyira különböző Móriczban a zsenit. Ez az, ami ma az irodalmi életből, sőt az irodalmi köztudatból — ami az olvasókat szintén magába foglalja — nagyon hiányzik. Az érzék a másféleségben jelenlevő színvonal iránt.”

Boromisza Tibor: Csorba bácsi arcképe, hung-art.hu

Számomra nemcsak Füst Milán tanúságtétele, hanem a Móricztól írói alkat, érdeklődés, világkép, módszer tekintetében szintén távol álló Mándyé is különösen becses. És az avantgardista Kassáké szintén: „Aki fitymálódón akar elmenni (Móricz Zsigmond) alkotásai előtt — írja —, annak jó előre be kell hunynia a szemét, hogy ne láthassa meg formatömbjeit, és be kell fognia a fülét, hogy ne hallhassa meg szavainak lüktető dinamikáját…” Vagy Esterházy Péteré, akiről aligha kell bizonyítani, hogy nem Móricz köpönyegéből bújt ki, s aki ezt írja: „…mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb…”

Sok mindenért érdemes olvasni, sok mindenért lehet szeretni Móricz Zsigmondot. Például azért, ahogyan néhány szóval, néhány vonással elénk állít egy alakot úgy, hogy a személyiség, a karakter mintegy az életút, a sorsképlet összegzése. Tanáros leszek: megmutatom. A Sirató című novella (1916) férfiszereplőjét így jellemzi az író:

„Sovány kis ember volt, fázékony, suszter-ember, két eres kezét a zöld köténye alá dugta s kicsit didergősen állott a krizantémok mellett. Kurta kis kabát is volt rajta, de kalap nem. Szőkésbarna hosszú haja a homlokába lógott, kis bajusza kicsit vigyorogva lecsapzott, olyan furcsa, bizalmas kis ember.”

Gyenge fizikumú, rossz anyagi körülmények között élő, elhanyagolt külsejű férfit látunk. „Suszter-ember”, olvassuk, s ez nem csupán foglalkozást jelöl, hanem egy egész életformát, egy egész világot idéz föl: szűkös műhely, szűkös életviszonyok, szorgos munkálkodás, javítgatás, nélkülözhetetlenség s ugyanakkor bizonyos fokú lenézettség.

pongyola nyelvhasználat

De főként az utolsó mondat érdemel figyelmet, e mondat különös, pongyola (értsd: trehány) nyelvhasználata miatt. Váratlanul ugyanis e valódi elbeszélői henyeség fontos szerepet kap a figura bemutatásában. Nyelvérzékünk szerint nem létező szó a lecsapzott ige: a ’csapzottan lelógott’ összevonása, nyelvi hibridje. Ráadásul a bajusz vigyorog (képzavar); kis bajusz, tehát kicsit vigyorog (fantáziátlan, stílustalan szótőismétlés). A ,,kis bajusza kicsit vigyorogva lecsapzott” megfogalmazás erőltetett, suta, ügyetlen — s paradox módon épp ezzel képes egyszerre érzékeltetni a férfi jelentéktelenségét, jellegtelenségét, óvatoskodón leplezett önteltségét és leplezhetetlen erőtlenségét.

Figyeljük meg: az utolsó tagmondat milyen furcsán, oda nem illően fityeg a mondat végén: tartalmilag sem, nyelvtanilag sem kapcsolódik az előzőhöz, s hibás, esetlen a múlt időt fölváltó jelen idejűség. Nincs megcsinálva, oda van csapva? Igen. És ettől remek: épp olyan, mint az a nyeszlett kis bajusz, épp olyan, mint az a semmilyen kis ember.

S dehogy „bizalmas” ez a férfi: a helyes szó a bizalmaskodó. Csakhogy a „bizalmaskodó” jellegtelen szalon-fordulat — nem illik ide. A hibásan alkalmazott bizalmas szó, a helytelen bizalmas ember szószerkezet azonban annál inkább ideillő, helyénvaló: a magabízó viselkedés jelzése, s emellett napfényre hozza a suszter legfőbb vágyát: azt, hogy bizalmas viszonyba szeretne kerülni a szomszédasszonnyal.

Néhány bekezdéssel később a nő szemével láttatja Móricz a derék férfiút:

,,Az asszony hosszan nézte. A suszter arca csak úgy sugárzott. Miért? Mitől? Olyan híg a húsa, szinte szétfolyik; az arca halavány és viaszszínű: még hadimunkára se vitték el.”

Mint megtudjuk, az asszony férje — a kovács — a fronton van, s így, ezért kerülhet, reményei szerint, „helyzetbe” a suszter. A nő pillantása azonban átlát rajta: nagyon is tudja, „miért, mitől” sugárzik a szomszéd arca. Jól megnézi, nőként, női szemmel a férfit. Amit és ahogyan lát, az nemcsak a kis suszter figuráját jellemzi, hanem éles kontúrokkal rajzolja meg az őt szemlélő asszonyt is, fölvillantja ízlését, értékrendjét, egész világát.

Boromisza Tibor: Csendélet, hung-art.hu

Félelmetes, mit tud ez az író az emberről, az emberek közötti kapcsolatokról, s hogyan tudja néhány szóval elénk állítani! Látleletei ezért, a hallatlan ábrázolóerő következtében olyan súlyosak. Móricznak — legalábbis művei javában — nem valamilyen eszmerendszer a kiindulópontja, ihletője, hanem maga a sokszínű, kavargó, izgalmas, szenvedésekkel, szenvedélyekkel, hazugságokkal, törtetésekkel és törekvésekkel, vággyal, beteljesüléssel és kielégítetlenséggel teli élet. Radikalizmusa abból fakad, hogy meri látni és ábrázolni, amit mindenki láthat és tapasztalhat: az életet átszövő hatalmi viszonyokat, az egyéni és társadalmi szintű öncsalásokat, kényszerpályákat.

Ha már olyan szerencsések vagyunk, hogy van Móricz Zsigmondunk, van Babits Mihályunk, legyen igazán. Szükség(em/ed/ünk) van rájuk. Az ő magaslatukra, átható pillantásukra.

didergető ősz

Már régen nem a tornácon ülök, hanem szobában, kint didergető ősz, csípős szelek. Hogy metaforikusan is ősz van-e? Nem tudom. Sokféle reményen túl vagyok. De vannak még — ha kopottak is, kicsinykék is, csenevészek is — illúzióim. És van Babits Mihályom, Móricz Zsigmondom. (Meg Kosztolányim, József Attilám, Nemes Nagy Ágnesem, Mándym, Arany Jánosom. És Mozartom, Bartókom, Schubertem, Brahmsom, Bachom. Csellóm. Családom. Assisi Szent Ferenc ünnepére CD-játszóval lepett meg a feleségem. Tavaly, negyvenévesen Rómába is eljutottam: van Rómám is. És Budám, Pannóniám. Elképzelhetetlenül gazdag vagyok.)

A rádióból hallom — politikusoktól, de tekintélyes, igaz szavú értelmiségiektől is —, hogy a rendszerváltás első, sok szenvedéssel járó szakaszának a végén járunk. Úgy legyen. Talán szellemileg is tisztább, magasabb régióba lépünk. Talán Móriczra, Babitsra is akad kiadó, s lesz rájuk kíváncsi olvasó. S akkor már csak azt kell kérnem Magyarország jótündérétől, hogy a megélhetésért küzdő embereknek legyen módjuk a luxuscikké avanzsáló könyvet megvenni, legyen idejük és nyugalmuk olvasni, gondolkodni.

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás
felső kép | Boromisza Tibor: Fák, hung-art.hu