Kapitány Máté

EVOLÚCIÓ

[SZAVADAT NE FELEDD]

EVOLÚCIÓ

Ahogy hallgatta az embereket a buszon, a metrón, az újságosnál, a kórházi váróban, a vonatpályaudvaron, ahogy hallgatta a locsogásukat, elindult benne valamilyen változás –  egyre kevésbé volt kedve megszólalni. Mind többet ücsörgött és elmélkedett magában. Az apja is ilyesféle volt. Csendben kuporgó, halkan bölcselkedő. Amikor apjára gondolt, mindig ugyanazt a képet látta magában: az örege görnyedten ült egy széken, valamit babrált, senkihez sem szólt.

amitől retteg

Idővel ő sem. Megnémult. Már akkor sem tudott megszólalni, ha akart. Csak tátogott és gesztikulált. Ült a társasház kertjében, és azon tűnődött, mennyire fölöslegesek a szavak, hiszen úgysem tudják kifejezni, amit az ember érez, gondol, amire vágyik, amitől retteg. Ült a kertben, hatalmas pocakját nézte és elhatározta, hogy lefogy. Csak gyümölcsöt és zöldséget evett. Almát, banánt, paradicsomot, paprikát, uborkát, salátát rendelt. Volt beosztottja vásárolt, és hetente szállította neki. Talán tisztelte a férfit, vagy csak képtelen volt kilépni a parancsteljesítő szerepéből.

Nem volt kedve kimozdulni. Abbahagyta a borotválkozást. Nincs szükség képmutatásra. Nincs szükség márkás ruhára, televízióra, mikrohullámú sütőre, igazából házra vagy lakásra sem. Kiköltözött a lakásához tartozó kertbe. Nem fizette a csekkeket, lekapcsolták a villanyt, a gázt. A közös képviselő többször is felszólította, hogy rendezze tartozását. Hosszas munkával kutat ásott, talált is vizet. A kertje határait kijelölő sövények óriásira nyúltak, összeértek, valóságos kupola borult a méteres fűtenger és a vadvirágok fölé. Nappal sem viselt ruhát. A növényzettel együtt testszőrzete is féktelen növekedésnek indult. Mellkasát, hátát, nyakát is fekete szőr borította. Négykézlábra ereszkedett, így kényelmesebben közlekedett. Noha kertrésze aprócska volt, sosem érezte magát ilyen szabadnak. De nem volt társa, akivel mindezt megoszthatta volna.

A gyümölcsök és zöldségek szokásos érkezési napján megmarkolta volt beosztottja csuklóját. Ottó megrémült, még fel is sikkantott. Persze tudta, kit rejt a majomszerű figura szőrtakarója, hisz hétről hétre követte egykori főnöke átalakulását – most a férfi a szokottnál is ijesztőbb volt. De mikor Ottóra nézett, tekintete békét sugárzott, s ettől a másik megnyugodott.

Morogni próbált, aztán belátta, az állati hanggal újra felzaklatja a megszeppent férfit. Körözni kezdett a fülledt kertben, ami a sövénykupolától esőerdőre hasonlított. Többször fájdalmas arckifejezéssel a mellkasára csapott, szíve tájékát dörzsölte. Ottó nem értette, a fejét vakarta, és görcsbe rándult gyomorral idézte fel borzasztó kamaszkori élményeit, megszégyenüléseit, mikor activityt játszottak, és sehogy sem tudta kitalálni a mutogatós feladatokat. Szívgyógyszerek?, próbálkozott, hozzak szívgyógyszereket? Ő megtorpant, a földre ült. A négykézláb mászástól ujjai meggörbültek, megnyúltak. Talált egy botot, kezdetleges jeleket karcolt vele a földre. Ottó engedelmesen figyelte a furcsa rajzokat. Pornó?, dadogta, de hát nincs se tévéje, se internete, hamarosan a lakását is elveszik, hogyan szerezzek így pornót… Ő a fejét rázta. Újra kezdte a kaparászást. Egy másik majom?, találgatott Ottó, és ő lelkesen bólintott. Hozzak ide egy majmot? De mire gondol, lopjam el az állatkertből? Megcsóválta fejét. Újra rajzolt. Ember-majom?, kérdezte Ottó, egy olyan, mint maga? Végre! Ottó izzadt homlokát törölgette. Kárhoztatta a sorsot, amiért elvállalta a különc exfőnök segítését, de úgy érezte, már nem tud kihátrálni. Rendben, mondta. A férfi izgatott hangokat hallatott, megölelte Ottó vézna combját.

Egyre szűkebbnek, fojtogatóbbnak érezte a kertjét. Kell lennie legalább még egy olyannak, mint ő. Már azt sem bánta volna, ha nem nő vagy nőstény, hanem hím az illető. Kurkászni azzal is lehet. Ottó legközelebbi érkezésekor felpattant, körbe-körbe futkosott a magas fűben. Ottó arcáról ugyanis alig leplezett büszkeség sütött. Egy szót sem szólt, csak intett, és elindult. Ő kissé gyanakodva, de követte.

valami börtönféleség

Szemét bántotta az erős fény, ahogy a társasházon át kiléptek az utcára. Kora reggel volt, járókelőt nem láttak. Ottó betessékelte ütött-kopott furgonjába. Rosszat sejtve beszállt. Elrabolja most? Beadja valami börtönféleségbe? Talán rossz főnöke volt, és elérkezett a bosszú pillanata. De Ottó igyekezett biztatón nézni, hüvelyk- és mutatóujjával kört formázva jelezte, hogy minden rendben. És indított.

Az egész város csendes volt. Aztán rétek, kaszálók mellett haladtak el. Szerpentinen kanyarogtak. Kínozta a bezártság, fészkelődött és ugatott. Ottó csitítgatta. Nincsen semmi baj, most már tényleg mindjárt ott vagyunk.

Beesteledett, a furgon megállt. Mélyet lélegzett a szabadban. Ottó mutatta az utat, zseblámpával világította az erdei ösvényt. Hamarosan szuszogást, dörmögést, neszezést hallottak. Kicsi tisztásra értek. A Hold fényénél jól látszott a sok kuporgó, lomhán mászkáló, szőrös alak. Szemérmesen indult meg feléjük, sosem volt ügyes ismerkedő. Mikor észrevették, némelyik hím acsarkodva felhúzta ínyét. Egy pillanatra megmerevedett. Ha fejet hajt, megalázzák. Ha ő is harcias lesz, szétszaggatják. Hátrapillantott. Ottó már nem volt ott. Összeszedte bátorságát és feltartott kézzel, dülöngélő léptekkel, de kétlábon nekiindult. Egyenesen az egyik nőstény felé. Nem bántották. A nőstény rámosolygott. Cserzett, mohaszagú bőre volt és összecsomósodott haja. Lábát, hónalját, ágyékát vastag prém takarta. Átölelték egymást.

Úgy érezte, meglelte az újjászületést. Ártatlanul, szavak nélkül, elfeledve minden hazugságot.

Az erdő közepén megvolt mindenük. Tiszteletben tartották, ha valaki párt talált magának, a hímek közötti dulakodások hamar megszűntek. Néhány hétbe tellett, mire az ügyefogyott próbálkozásokból szertartások váltak. Reggelente körbeültek, és tenyerüket feltartva köszöntötték a Napot. Levelekből hajtogatott tálkákból megitatták egymást. Közösen gyűjtöttek élelmet vagy gyógynövényeket, ha valamelyikük megbetegedett. Este dúdolgattak, szöveg nélkül. A nap legfontosabb eseménye a kurkászás volt. Ahogy végigfuttatták ujjukat a másik fejbőrén, ahogy széthajtották a hosszúra nyúlt szőrszálakat, mint a dzsungel felfedezői, mélyen összekapcsolódtak, az egész csoport egyetlen elégedetten búgó masszává lett, koponyáik között szabadon cikázott minden gondolat. Ezzel valóban megszűnt a kimondott szó szerepe. Egy-egy kurkászás után órákig csak ültek a fák árnyékában. Lenyűgöző és félelmetes volt. A kurkászás közben átélte társai vágyát és riadalmát, egyúttal elvesztette saját létezésének ismeretét. Voltak, akik külön vonulva, titokban kurkászták egymást. Idővel nem is tértek vissza a csoportba. A babonásabbak úgy vélték, hogy a túlzásba vitt kurkászástól léggé foszlottak.         

Kolóniájuk napról napra nőtt. Először a kirándulók maradtak náluk, később a újságcikkek vonzották a látogatókat, újabb és újabb hajlott hátú, kézfejen támaszkodó, szőrrel borított taggal bővült a csoport. Még Ottó is közéjük állt. De minél többen voltak, őt annál jobban nyomasztotta: mi lesz, ha ebből is látszat dolog válik, kifullad az egész. Majommá válni, ez jól eladható téma. Divat lesz közéjük tartozni.

Néhány esztendő alatt valóban óriásira nőtt a mozgalom, és minél többen érkeztek, annál reménytelenebb volt megszabadítani az újonnan érkezőket a szokásaiktól. Már a kurkászás sem hozott összeolvadást. Valami megszakadt. Aztán viszketett a bőrük, vakarták, vakarták, de attól csak kisebesedett. Egyre többet csatároztak, a hímek nagyobb izmokat építettek, a nőstények pirosra csapdosták saját farukat. Új nyelvük lett. Nem emberi szó, de mégiscsak szó. És már nem számított, ha valaki társat talált. Egy fiatalabb hím erőszakkal ragadta volna el a párját, és ő életében először ütött meg valakit.

a kiszabott retorzió

Úgy tűnt, szabályok nélkül széthullik minden. Eleinte nem akart közbeavatkozni. Bízott abban, hogy szerelmes elkülönültségükben élhetik le az életüket. De aztán a segítségüket kérték. Elsőként Ottó, vakkantgatva hivatkozott régi ismeretségükre. És jött a többi alázatos kuncsorgó. Amikor látta, hogy nem mindegyik majom tartja be a szabályokat, büntetni kezdett. Volt, hogy saját kezűleg, volt, hogy valakire ráparancsolt, végezze el a kiszabott retorziót. Nem szerette nézni, ahogyan a bűnösök meggörnyednek az ütések alatt, de úgy gondolta, így megelőzhető a nagyobb rossz.

Leborotválkoztak és újra felegyenesedtek. Párja ősanyaként viselkedett: sebeket kötözött, mások gyerekét szoptatta, esténként homlokon csókolta a kígyózó sorokban eléje járulókat. Mindenkinél erkölcsösebb és merevebb volt. Sosem vetkőzött meztelenre, testszínű öltözetét második bőreként viselte. Amikor a férfi közeledni próbált hozzá, émelygett és elfordult. Nem nevetett. Azt mondta, a fogak kivillantása kihívó és félreérthető. Ő meg nézte ezt a szexualitását vesztett jelzőtáblát, és meg sem kívánta a nőt. Borzasztó istennek lenni, gondolta. Rosszabb, mint ügyeletes orvosnak.

Nem volt büszke rá, de egy napon szó nélkül kereket oldott. Képtelen volt tovább elviselni a vezér szerepét. Meg a hamis, gyönyörű jövőt. Ahogy elhaladt egy-egy piszmogó csoport mellett, azt üvöltözte, hogy szép új világ, mi?, basszátok meg! Aztán futott, ahogy a lába bírta.

Visszament a társasházba, ahol egykor lakott. Nevét annyira tisztelték, hogy senki nem mert beköltözni a lakásába. Először arra gondolt, talán ismét a kertben kellene élnie. Csakhogy, mint kiderült, rendszeresen jártak oda turisták, bámulni, hol is kezdődött az egész. Végül levonult a pincébe.

ez a hektikus evolúció

A homály és nyirkosság üdítőleg hatott. Nem volt egyedül. Nyüzsögtek az ászkafélék és a gyászbogarak. Irigykedve nézegette őket. Milyen nyugodtan közlekednek. Nem ég bennük a vágy, hogy változzanak vagy másokat megváltoztassanak. Nem hajtja őket a kényszer, hogy fejlődjenek. Évmilliók óta változatlanok. Itt, a pincében, elakadt végre ez a hektikus evolúció. Minél kevesebb napfény érte, annál fehérebb és puhább lett. Kihullott a haja, a foga, lepotyogtak a körmei. Lárvaként gurult a porban. Hunyorgott, majd behunyta szemét. Azzal sötét lett. Olyan sötét, mint a világ keletkezése előtt. Jöhet az ősrobbanás, főnök, gondolta. Próbáld újra! Elvégre küzdeni kell, ugye?

Kattant egy kapcsoló. Mogorva gondnok csoszogott le a lépcsőn. Sok mindent látott már életében, nem ez volt az első pucéran fetrengő férfi, aki az útjába került. Na, mordult rá, felkelni! Nem szégyelli magát?! Felnőtt férfi létére itt hebehurgyáskodik a pincében… Ő vaksin feltápászkodott. Olyan képet vágott, mintha a magasságos mennyekből szóltak volna hozzá. Igen, igen, dadogta, megyek már, küzdök tovább. És már szaladt is felfelé a lépcsőn. A gondnok felsöpörte a pincét. Munka közben fütyörészett. Végül is, gondolta, ezt is meg kell csinálnia valakinek. A felesége különben is sült oldalassal várja vacsorára.      

kép | RYGER, shutterstock.com