Kapitány Máté

ESTE A TÜKÖRBEN

2014 március

ESTE A TÜKÖRBEN

Kellett valami a vizes hajamra, a feleségem vörös törölközőjét csavartam hát a fejemre. Mióta kopaszodom, minden egyes hajszálért megküzdök, nem hagyom, hogy megfázzon a fejbőröm és újabb derék katonákat veszítsek, ahogy mondogatni szoktam.

A feleségem nincs otthon, hisztizett egy sort, aztán lelépett, ami azt illeti, már több napja hírét se hallottam. Hadd menjen, gondolom, kisírja magát, ismerkedik kicsit, aztán visszatér úgyis a Grófhoz. Igen, Grófnak hívnak, akik ismernek, mind Grófnak, pedig melóscsaládból jövök, nem ám nemesiből. De még milyen melóscsaládból!

A hurkanyakú faterom tenyere olyan volt, mint a fába csapó villám, ki is mázolta vele a képemet nemegyszer, a muter meg ilyenkor kisietett a konyhába, kávét tett a sparheltre, mint valami állat, mikor tisztálkodni kezd, ha beijed. A húgom mindig a nunáját mutogatta, szerintem büszke volt rá, hogy szőrösödik, de hogy pont nekem mutogatta, hát nem tudom. Később persze mutogatta másnak is, de akkor sem százas a dolog. Bagószagú, sárga falú, penészedő tapétás lyukból jöttem, ahol a legnagyobb érték a faterom aranyfoga volt, most meg saját medencém van, és luxusautóim, és perzsaszőnyeggel takart lépcsőm a földszint és az emelet között, és szobormásolatok a leghíresebb szobrokról, és olyan tévé, hogy beszarsz, meg a legújabb konzol a gyereknek, na meg arany futtatás mindenütt, csak hogy legyen. Olyan vagyok, mint egy mesehős, hogy így lentről felkapaszkodtam.

biztos a pöcsöm is nagy

Állok a fürdőszobában, márvány az egész, persze, állok ott a vörös turbánomban, és nézem magam a tükörben. Putyin-szemem van, ez az első, ami eszembe jut, így magamat méricskélve. Ez a hatalom jele, aki rám néz, annak is bevillan, lehet, nem tudatosan, hogy baszki, hát ez tisztára Putyin, de azért csak befészkelődik a tekervények közé, hogy honnan ilyen ismerős a pacák, várjál már, biztos, hogy láttam valahol, mindenesetre jó lesz köszönni neki, fejet hajtva, amíg ki nem derül, ki ez, hátha orosz. Szerintem a Gróf nevet is ezért kaptam, mert ilyen ismerős hatalom van a képemre húzva. Aztán az orrom. Mint a rómaiaknak a minőségi szobormásolataimon. Azoknak az ókori góréknak erőteljes, egyenes, határozott. Ez nem egy behízelgő színész vagy hímringyó törékeny orra, ez egy férfié, egy vezéré. A nőknek meg az jut eszébe róla, hogy biztos a pöcsöm is nagy, az fix, ezért aztán, mikor beszélek eggyel, hát jó közel megyek, és beletolom a képébe, hadd fantáziálgasson csak. Fordítom kicsit az arcomat, a borotválkozó tükör tiszta, nincsen rajta fogkrémszeplő vagy zsíros ujjlenyomat, minden vonásom tökéletesen látszik. Olyan vékony és vértelen az ajkam, mint egy hüllőnek, mint egy T-Rexnek a Jurassic Parkból, marcangolásra és üvöltésre való pengeajak ez, nem szerelmesen susogó, csókos digószáj. Gróf, suttogom, megcsóválom a fejemet, és megigazítom a törölközőt.

Micsoda elcsépelt, ezerszer hallott történet, vicc az egész, még hogy márványfürdőszoba meg ókori szobormásolatok. Sötét és leárazott csempével burkolt, szűkös kis fürdőszobában ácsorgok, még egy kád sem fér el itt, csak egy zuhanykabin, annak se záródik rendesen az üvegfala, a feleségem folyamatosan ki is fröcsögteti a vizet, mikor tusol, a rongyszőnyeg átázik és cuppog, mikor rálép az ember. A lefolyó mindig eldugul, émelyítő hullámokban jön a csatornaszag.

Állok itt a tükör előtt, turbános baromként, a feleségem meg közben ki tudja, hol van, azt mondta, kilencre megjön, erre már elmúlt tíz óra is, és ide se telefonált, ki tudja, hol van, és mit csinál az éjszakában. A gyerekek alszanak, vacsoráztunk, elmosogattam, aztán mesét olvastam nekik, most szuszogós csönd van, én meg a tükörben méricskélem a képemet. A bal szemem kicsit nagyobb, mint a másik, jobban is szeretem ezt a szememet, mert ez figyelmesen és értelmesen szemlélődik, míg a másik egy megkeseredett öregasszonyé. Utálom, hogy nincs szemöldököm, ettől olyan kígyószerű az arcom, és nem szeretem a hüllőket, a kígyókat főleg nem. A gyárban égett le a szemöldököm, munkahelyi baleset, nem figyelt eléggé a Gyuszika, én meg beszoptam istenesen, az orvos csak annyit mondott, hogy nem kell izgulni, ki fog az nőni szépen, hát azóta sem nőtt ki. A turbán alól kilóg egy tincs. A hajamra legalább büszke vagyok, azt mindig is szépnek gondoltam, és mások is, igen, sokan megdicsérték már, hogy milyen szép fényes és erős, mint egy modellnek, a feleségem is sokat simogatta, játszott vele, én olyankor az ölébe hajtottam a fejemet, és úgy éreztem magam, mint egy indián az asszonyával. Aztán az orrom. Egyszer voltunk egy borkóstolón, igazi puccos rendezvényen, befizettek rá a rokonok, öltönyt húztam, feszengtem, fogalmam sem volt, hogyan kell viselkedni, ezért csak álltam mereven, egyik lábról a másikra helyezve a testsúlyomat, és mikor megindult a sor, mindenkit magam elé engedtem, míg a feleségem gyengéden megfogta a kezemet és magával vont. Egyik bort a másik után, de csak úgy finomkodva, csak egy-egy kortyot, így kóstolgattuk. Aztán az egyik borszakértő, vagy ahogy ő mondta, szomelié vagy szomáliai, kiszúrt magának, odajött hozzánk, megveregette a vállamat, és bizalmaskodva azt mondta, bárcsak olyan pompás orra lenne, mint nekem, meg hogy ilyen nagyszerű orra csak az ókori rómaiaknak volt, a császároknak, bizony. Elvörösödtem, mint gyerekkoromban, ha idegenektől dicséretet kaptam, mert a fater sosem dicsért, az is biztos, de jólesett a szomáliai bókja, azt bevallom. Azóta az orromat sem szégyellem, pedig a suliban gyakran mondogatták a többiek, hogy én már a kanyarból kiszagolom a kutyaszart. A szájam. A szájamról mindig az jut eszembe, hogy olyan, mintha össze lenne fércelve, olyan vékony és vértelen, mintha folyton folyvást összeszorítanám, nehogy kibukjanak a titkaim. Igaz, ami igaz, a feleségem gyakran mondogatja, hogy nem könnyű velem, mert sosem mondom el, mi nyomja a lelkemet, mindig magamban tartom a dolgaimat. Az ilyenekből lesznek a rákosok, tűnődöm néha, valami tévéműsorban mondták, hogy a szótlanság egyenes arányban összefügg a rákkal, hát nem tudom, mindenesetre tény, hogy nem vagyok beszédes. Megigazítom a törölközőt, vérturbános török pasa, gondolom. Ezen elmosolyodom.

én vagyok a pasa

Török pasa vagyok, körülöttem félhomály és füst, ópium és hasis kesernyés illata, kávészag, a fürdőben meztelen nők, sötét pillantásuk az enyémet keresi. Fátyol lengedez az esti szélben, mintha az éjszaka sötétje fodrozódna. A testem kimerülten zsibog, elvégeztem a dolgomat ma éjjel is. Nézem magam a tükörben, faragott keretén végigsimítok, száz meg száz nyugtalan alak mozgolódik az ujjam alatt. Az arcom más, mint a többi pasának, formája kevésbé kerek, bőrszíne jóval világosabb. Inkább azokra a nyugati és északi tudósokra hasonlítok, akik most bódultan hemperegnek a palota vendégeknek fenntartott szárnyában, bódultan és idióta képpel. Kell nekik a hasis és kell nekik az itteni nők forró teste. Az itteni nők dús alakját a naptól perzselt homok formálta, ezek, ha férfi öleli őket, nem vizenyős tekintettel és hideg kebellel tűrik azt, mint a halszagú északiak vagy a porcelánként imbolygó nyugatiak, ezek megvadulnak, mint a párducok, tépnek, sikoltoznak és harapnak. Nézem a tükörben ezt a hosszúkás, idegen arcot. A szeme gyanakvó, fürkésző, összeesküvést, merényletet les minden lépcsőfordulóban, minden súlyos függöny moccanásakor. Az orra dölyfös, hosszú és hegyes, mint a tőr, beledöf a vaksötétbe, megelőzi a támadást. A szája papír, rajta a halálos ítélet. A jó ideje érlelődő ítélet pedig így szól: vesznie kell a külföldi vendégeknek, veszniük kell, ha nem lépünk ellenük, hamar megszállják az országot. Most még csak bódultan vihorásznak, most még talán elég nekik ennyi, de mikor sétálni viszem őket, mikor a palotát és a várost és a környező földeket mutatom nekik, észreveszem, hogy mohón vizslatják a roskadozó termést, mohón tapogatják szőnyegeinket és ékszereinket, mohón isszák keserű kávénkat, kétpofára zabálják cukortól fénylő süteményeinket, folyatják a nyálukat mindenre, ami a miénk. Az alattvalóim pedig hajbókolnak, mézes-mázos hangon csábítgatják őket, és odaadnak mindent, hogy maradjanak és költekezzenek. De már nincs szükség rájuk, én mondom, többé már nincs. Egyre többen és többen jönnek, hátrafeszítik a fejüket, kérkednek a fehér nyakukkal, és az ördög vigye el, én is pont úgy festek, mint ezek a fennhéjázók. Valakinek végre lépnie kell. És ha más nem teszi meg, hát én leszek az. Végtére is én vagyok a pasa. Járkálok kicsit, közben, mintha támogatást várnék, időnként bele-belepislantok a tükörbe. Becsületesen kerekedő bal szememre most nincs szükség. A ravaszkásan szűkülő jobb szem, az kell ide, abba nézek bele. Aztán megtorpanok végre. Az itteni párducnők tüzes karjaiban éri őket a halál. Megkapják, amiért jöttek, az már más kérdés, hogy bele is döglenek.

Siessél, drága, egy-kettő, egy-kettő, ne tollászkodj annyit, már várnak. Becsapja az öltöző ajtaját, mikor kiviharzik. Drágának hív, meg művésznőnek, miközben tudja ő is, hogy férfi vagyok, nagyon is, hát ott lengedezik az a gyűlölt kolbász, attól sosem mertem megszabadulni, félek, hogy nagyon fájna utána. Felhúzom hátul a cipzárat, megigazítom csuklómon az ékszereket, a nyakamra, csak úgy távolról, parfümöt spriccelek. Az öltözőben hideg van, múlt hónapban elromlott a radiátor, azóta se hívott senki szerelőt. Azt várják talán, hogy majd én hívok, na, arra várhatnak, hát mi vagyok én, gondnok? Fázom, magamra terítem a fekete bundát. Megköszörülöm a torkomat, iszom egy pohárral, aztán újratöltök, és kortyolok, gurgulázok egy darabig.

Táncolni és énekelni fogok, táncolok és énekelek minden szerdán és pénteken, a többi napon meg az iroda, na, igen. Az irodában az asztaloknál kifehérített, ingujjas bábuk, kopogtatják a billentyűzetet, a bárban odalent az asztaloknál csak sötét kontúrok ücsörögnek, de mikor énekelni kezdek, mindegyik mozdulatlan és néma. Szoktak virágot is dobni, azt hazaviszem, vázában tartom, amíg nem kapok újat. Az irodában én is fehér ingben ülök, és ugyanúgy meredek a monitorra, mint a többiek. Néha, mikor körbenézek, és vizsgálgatom a kollégákat, elképzelem, hogy ők is éppen azt teszik, amit én. Hogy ők is transzvesztiták minden szerdán és pénteken, ők is szeretik, amikor a reflektor kisüti körülöttük a világot. Nem biztos, hogy nagyot tévedek, gondolom ilyenkor, és megmozgatom az egeret, hogyha jönne a főnök, ne jöjjön rá a képernyőkímélőből, hogy nem dolgozom, csak lógatom a pöcsömet.

Öt perc, kiált egy hang. Fogom a vörös selyemkendőt, és csavarni kezdem, körbe-körbe a koponyám körül, hajtom, és újra tekerem, egyre magasabbra tornyozom. Közben nézem az arcomat, nézem a csúnya, vén pofámat. Lapos pillantás, ronda nagy orr, dacos, kemény száj, szögletes áll. Hogy megöregedtél, te nyamvadt kis buzeráns, suttogom, megereszkedett a melled, hájas párna nőtt hajdan feszes alhasadra, megnyúlt a füled és megnyúlt az orrod. Közeleg a halál is, meglátod, egyet tapsol a csontos kezével, és kihunynak a fények. Egy perc, kiált a hang. Felállok az asztaltól.

Lépéseket hallok, bizonytalan lépteket, most egy pillanatra elveszti egyensúlyát a közelgő, aztán visszanyeri, megkapaszkodik a korlátban. Magas sarkú cipő kopog a márványon, szoknya surrog a combokon, sál hullik a földre. Hazajött a nejem. Haza a Grófjához. Nem lépek ki a fürdőszobából, nem sietek a köszöntésére, úgyis megtalál, úgyis jön, hogy a bocsánatomért esdekeljen, amiért úgy viselkedett, mint egy hisztis ribanc. A törölközőt sem veszem le a fejemről, úgysem mer kiröhögni. Néhány perc múlva meg is jelenik az ajtóban, dülöngél kicsit, nekitámaszkodik a félfának. Látom a szemén, hogy dolgozik benne a cefre, idiótán és szégyenkezve vigyorog.

megjöttem, Gróf úr

Nem szólok hozzá, nem is nézek rá, csak úgy a tükrön keresztül. Ssszia, drága, megjöttem, hebegi, szép szájából dől a piaszag. Továbbra sem válaszolok, igazgatom fejemen a törölközőt. Billeg kicsit jobbra-balra, félfától félfáig, mint a flippergolyó. Megjöttem, ismétli, most szomorú a hangja. Kitakarítsak, kérdezi, és sűrűn rebegteti a szempilláját. Röhögni kezdek, de vadul, mint a sakál, fel-alá ugrál a torkomban a röhögés. Lesüti a szemét, tanácstalanul várakozik az ajtóban. Abbahagyom a röhögést, felé fordulok, végigmérem. Megjöttem, kicsoda, kérdezem fagyosan. Megjöttem, Gróf úr, feleli készségesen, szaporán. Reménykedve csillog közben a tekintete, látom, mennyire örül, hogy szóba álltam vele. Sokáig megint nem szólok, megvárom, amíg kiveszik tekintetéből az a csillogás. Aztán csak annyit mondok, hogy na, menjél szépen lefeküdni, te gödény, egy hétig nem kapsz költőpénzt. Valami villan a szemében, valami rémisztő harag, amit korábban nem vettem észre, de mikor feléje lépek, hogy elkapjam, megperdül, és elviharzik. Állok a fürdőszobában, nézek utána, és valami hideget érzek a gyomromban, ilyen lehet a vezéreknek, amikor árulót szimatolnak. Nyelek egyet, és letekerem fejemről a törölközőt. A kopasz fejbőrömön is végigfut a hideg, dühösen odakapok, megvakarom. Az ujjamon marad néhány hajszál.

A függöny mögül figyelem, hogyan markolásszák az izzadtan sötétlő női testeket fehér, hideg kezükkel. Egy-két fáklya lobog csak, a termekben homály. Mintha magamat látnám, hiába próbálom elhessegetni a gondolatot, akkor is, mintha én kapaszkodnék ott görcsös akarással, ettől pedig kiráz a hideg. De mindjárt vége. Hamarosan ernyedten dőlnek hátra, szétvetve szőrös karjukat, hamarosan lecsaphatnak az én kis galambjaim. Hajtűk csillannak majd, vékony és hegyes, húsba szaladó hajtűk, egyszer a kérkedő nyakba, egyszer a csontos mellkasba, egyszer a horpadt hasba csapnak. Kapaszkodom a függöny szegélyébe, feszülten várom a pillanatot, fejemen megoldódik a turbán, mindjárt a földre hullik. Hosszúra nyúlik ez az ölelkezés, irigylésre méltóan hosszúra, talán játszadoznak a nősténypárducok, azért húzzák az időt, hiszen mikor velem vannak, mindig gyorsan és hatékonyan végzik a dolgukat. Nyögnek és sóhajtanak, és felülkerekednek a fakó bőrű idegenek, hosszú majomkezükkel a párnákra szorítják a gömbölyű vállakat, és lehunyják szemüket a nők, odaadóan, legyőzötten. Hát mi történik itt, zakatol az agyamban, mi ez a kéjes vonaglás, mi ez az élvezet, amit korábban nem láttam az arcukon? Szorítom a függöny szegélyét, surrogva tekeredik a turbán, gyerünk, suttogom, elég lesz már, elő a hajtűvel, felemel és lecsap, felemel és lecsap, felemel és lecsap, ennyi az egész, galambocskáim, gyerünk! Moccan valami mögöttem, puhán, de fenyegetően, megdermedek a rémülettől. Mi ez, mi történik?

Nyílik a bejárati ajtó, hallom tisztán, nem nagy a lakásunk, könnyedén behallatszik minden lépés, minden szuszogás a fürdőbe. Megjöttem, súgja feleségem hangja, én pedig ledobom fejemről a törölközőt, és sietve, de halkan, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek, elébe szaladok, mint valami kölyök. Fáradt az arca, elgyötört, és görnyedten áll, ahogy nehézkesen lehúzza lábáról a csizmát. Megtorpanok, és csak nézem, elhatároztam, hogy nem akadok ki, úgy teszek, mintha mi sem történt volna, de azért csak kibukik belőlem ez a hol voltál eddig, és hallom a hangomon, milyen féltékeny színe van. Sóhajt, már nincsen rajta csizma, kicsit visszább húzza a zokniját, amit a csizma magával rántott, aztán felegyenesedik, és rám pillant, neheztelés van a szemében, ebből már sejtem, hogy nem csalt meg, semmi ilyesmi, lehet, hogy csak melózott, és nem volt ideje felhívni sem, vagy azt hitte, már én is lefeküdtem a gyerekekkel, és nem akart felébreszteni, csak úgy halkan beosont volna, befeküdt volna mellém az ágyba, hogy cirógassa kicsit a szép indián hajamat.

De nem válaszol továbbra sem, ettől hülyének érzem magam, az oké, hogy csak egy melós vagyok, hogy nincs sok lóvém, meg hogy az ő faterjának egyetemi diplomája van, és a muterja iskolai tanár, az rendben van, de azért válaszolni csak lehet, végül is nem a kutyája vagyok. Na, mi van, kérdezem idegesítően remegő, sértett hangon, túlóráztál, vagy mi van. Erre elered a könnye, na, nem úgy zokogósan, mint a primadonnáknak, ő sosem jajveszékel úgy, ő csendben, hang nélkül sír, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj, ezt is szeretem benne, hogy nem egy sírópicsogó, nem egy rinyagép. Ezt látva tudom, hogy valami történt, valami igazán rossz, én meg itt féltékenykedem meg rátámadok, hát egy igazi barom vagyok, meg sem érdemlem ezt a nőt, ahelyett, hogy köszönteném, de jó, hogy végre hazajöttél, egész nap erre vártam, ahelyett ráförmedek, számon kérem, hát egy barom vagyok, igazán. Lefekszem, szipogja valamivel később, holnap korán kelek. Elmegy mellettem, darabig csak állok, aztán utána sietek, de már bezárkózott a fürdőszobába, most már ő nézi magát a tükörben. Állok a bezárt ajtó előtt, és hallgatom, hogy neszezik. Pár perc múlva vetkőzni kezd, hallom a ruhák csúszását, aztán horpad és kipattan a műanyag, belépett a zuhanykabinba, folyatja a vizet, na, most fogja átáztatni a szőnyeget, és mikor erre gondolok, hogy mindig átáztatja, mindig ugyanúgy, mikor erre az ismétlődő, örök dologra gondolok, és közben hallgatom a csobogó vizet, hát úgy elérzékenyülök, hogy kis híján el is bőgöm magam, csecsemő módra. Állok előredőlve, mint kamrában a lapát, az előszobai villany derengő fényében, fülemet is rátapasztom az ajtóra. Valami moccan, néhány lépésnyire, aztán elhal a hang. Apró, puha lépés volt.

mutasd inkább a nunádat

A színpadon állok, reccsen alattam a deszka, ahogy oldalra lépek. Micsoda súlyom lehet, gondolom, egy ideje már nem mérem magam. Arcomba világít a reflektor, ragyogó fehéren vakít, minden más fekete és alaktalan, csak a szemem sarkából érzékelem, hogy odalent egy-két fej még felém fordul. Állok a színpadon és nézem a reflektort, a legtöbb embert zavarja, ha a képébe világítanak, én viszont ilyenkor érzem jól magamat. Az arcomat, ezt a csúnya férfipofát kiszakítja világából e földöntúli fény, és mikor énekelni kezdek, ennek a kör alakú fényforrásnak énekelek, elképzelve, hogy angyal az, vagy a halál, ilyenkor az se zavar, ha valamelyik részeg suttyó odalentről felkiált, hogy ne kornyikálj, mutasd inkább a nunádat, szépségem, azért jöttünk, ilyenkor aztán tényleg mondhatnak akármit, úgysem nekik énekelek. Egyre erőteljesebben, egyre áradóbban zeng a hangom, és nem érdekel, hogy a kapkodásban slendrián módon megkötött kendő kilazul, és tekeredni kezd, nem érdekel, hogy valamelyik homályos alak nagyot röhög ezen, én szerdán és pénteken azt csinálok, amit akarok, bekaphatja az összes ganéj, bekaphatja, akinek nem tetszik. Ekkor kattanást hallok.

Valaki eloltja a fényt, sötétségbe zuhanok. Hallom, ahogy lélegzem, mintha más lélegezne helyettem. Lehunyom a szemem, így kevésbé rettenetes ez a sötétség. A részeg feleségem az, ő jött vissza, hogy bosszút álljon a Putyin-szeműn, az egyik gyerekem az, aki felébredt a zajra, és most inkább lekapcsolta a villanyt, csak hogy ne kelljen ajtónak dőlő, furcsán rángatózó, kígyó fejű apját látnia, az egyik párducnő az, aki átpártolt az idegenek oldalára, aki fejet hajtott az elnyomóknak, és pillanatokon belül a pasa gerincébe vágja hajtűjét, a halál az, aki megunta az öregedő transzvesztita nyavalygását, és úgy döntött, lekapcsolja a reflektort. Vagy egyik sem. Talán csak állok a fürdőszobában, egy átlagos nap után, egyedül, törölközővel a fejemen, képzelődve, és egyszerű áramszünetről van szó, semmi másról.

Egyszerű áramszünet.

kép | Jan van Eyck: Vörös turbános férfi