ÉS BOLDOGAN ÉLTEK…

Hogy túlzás volna, meghosszabbítás, dramatizálás? „Felkészíteni” akkor sem fogod – megfosztani törékeny-kecses illúzióitól, hogy később ne fájjon annyira neki? Szamárság. Mondd, hogy legyőzte a sárkányt, mérgében megpukkadt a boszorkány, sikerült megtörni a gonosz varázslatot, és persze találkoztak, találkoztak, mindenki mindenkivel találkozott, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

És boldogan éltek, míg meg nem haltak.
leselkedő szörnyek
Milyen pompásan gurul a mondat! A hangok és szavak úgy összekapaszkodtak, hogy a telt és gömbölyű forma a leglustább macskát is játékra készteti. Hogy muzsikál! S mégis, én mintha betonfalba ütköznék. A keményen tagoló „míg” szócskán nagyot koppan a fejem, saját nyelvembe harapok. A folyamatosságot, s benne a szétesést, a pusztulást, mindenféle lassú, kiszámíthatatlanul fel-felgyorsuló, de azért nyúlós, ragacsos elócskulást kiiktató, sőt, egyszer s mindenkorra megszüntető, hirtelen ott termő halálfal képzete oldhat-e bármilyen szorongást? S ha el nem is űzheti, visszaparancsolja-e az alattomosan leselkedő szörnyeket? A kalandok szerencsés kimenetele talán elegendő muníciót ad, hogy töretlennek, mindvégig egyneműnek, egyfélének – boldognak – gondolja el az ember az élet idejét? Az élet vége – halálnak mondják – pedig olyan, mintha a világ, vagyis a föld végére, szélére, peremére értünk volna? Az Óperenciás partjára.

Mostanában még inkább kételkedem abban (korábban is), hogy a gyerekeknek feltétlenül boldogságba futó, jó fordulattal befejeződő – egyáltalán: finalizáló – mesére van szükségük. Mesére persze, mint mindenki, mohón vágynak, hiszen a történetigény a legelemibb, legegyszerűbb szükségletek közé tartozik, én például úgy képzelem, hogy közvetlenül a levegő, a víz, a kenyér meg az emberi kapcsolat után ágaskodik, nyomul, s a kívánságban, hogy „mesét! mesét!”, tudva vagy öntudatlanul a saját sors felismerésének sóvárgása is benne van. Meg talán valami kapaszkodó-keresés olyasféle naiv talányokhoz, mint hogy miért is vagyunk, van-e az életünknek rendje, elrendezettsége, mintázata vagy törvényszerűsége, az emberi világban érvényesül-e a logika, és így tovább. S éppen mert annyira elemi szükséglet a történet – mulatságos vagy tragikus, nem ez a lényeg, hanem hogy érett, teljes, vagyis értelmezhető legyen; hogy valaki sorsát követve-megmutatva a mindenki létében rejlő sorsot állítsa –, a történetsikkasztást, a mindenféle szenvedést és szenvedélyességet nélkülöző, egyszerűen csak trükkös és sikerhajhászó kétségbevonást, hogy „lehet-e manapság még elmondani egy történetet” vagy megragadhatóak-e a történetek, nem szaladnak-e követhetetlenül és ellenőrizhetetlenül szanaszét a szálai, és veheti-e magának a bátorságot az író, hogy lépten-nyomon ítélkezzen már azzal is, hogy valamilyennek ábrázol egy embert, egy cselekedetet, kijelentvén, hogy tehát így és így esett, ezt érezte és azt gondolta a hős – szóval a már nem is csak divatos, hanem jószerivel monopolisztikus történetmondást megvonó gyakorlatot igen-igen súlyos vétségnek gondolom.

*

Göbök, göcsörtök, csomók, összekuszálódtak, megkeményedtek, aztán el is kövesedtek, így élettelennek és valahogy időtlennek mutatkoznak. Belül van, de azért rálátni: holdbeli táj, bár fáj még. Ilyenkor azt mondják: utazz el! Lépj ki, hagyd magad mögött, változtass – legalább – helyet!

Minek?

Azért csak ment, ment, hegyre kanyargó ösvényen gyalogolt, vagy trappolt a vízparti köveken, talpa homokba süllyedt, autóba is ült, meg vonatra, buszra szállt; repülőablakból nézte a sötétebb kék eget, alul a fehér felhőhabokat, szép – meglehet, hanyatt feküdt, s csupán a plafonon látta száguldó és vonszolódó magát, úgy figyelte-követte, ahogy egy sormintát.

Csupán?
úgysem jut soha sehová
Nagyon jól tudta, hogy a lendületesen lépő, rohanó, máskor fáradtan kaptató, reszkető combú, püffedt bokájú és már oly nagyon meggörnyedt hátú utazó hiába erőlködik, hiába cserél talajt, járművet, felhőket, úgysem jut soha sehová, és nyom nélkül tűnik majd el, hacsak nem akad, aki nézi, és elmondja, hogy nézte.

De aki nézi, nem láthatja egészen azt, és aki megpróbálja, bármilyen odaadóan elmondani másnak a történetét, mindig szégyenkezni fog a „helyettesítés” miatt. A történetmondásra képtelenek – legyenek élők vagy holtak, meg a kitaláltak – úgy jönnek hozzád, mint az Alvilág lakói az elevenen leszállthoz. Az elmesélt történetek alatt millió és millió elmeséletlen eseng még. Ha egyetlen iszonyatos masszának látod őket, akkor elvesztél, az maga a Gorgó-fő, a saját rémületed teremtménye – de becsületesebb-e, ha válogatsz?

*

Mindenki tudja, hogy nem lehet életet cserélni, s mégis, lihegő alázattal próbálkoznak. I. például lesütötte a szemét ahányszor elbeszélte, és hát újra meg újra mondta, boldog-boldogtalannak zsolozsmázta, miképpen találta meg Varsóban – éppen Varsóban – ilyen hosszú idő után a csodálatos véletlennek köszönhetően az ő egykor Auschwitzba hurcolt kislányát. A magyarul nem értő fiatal nő eleinte elfogadta az azonosítást, igen, az életkor egyezik, gyerekként Auschwitzban volt, az édesanyját megölték, igen, a combján az a folt; elfogadta I. gondoskodását, a pénzét, hogy a hatvanas évek közepén lakáshoz segítette, de nyomban hárított is: ne szálljon meg nála I., hisz szállodába is mehet, ne ölelje olyan hevesen, mert már nem kislány. Ami volt, megvolt, az idő kerekét pedig nem lehet visszaforgatni. Senki nem merte megkérdezni I.-től, hogyan beszéltek egymással. Tolmács közvetítésével?, mert I. a már nem is remélt, boldog felfedezése után megroppant, nem rejtegethette kétkedését, hogy az egyre hangosabban, furcsa hujjogással emlegetett csodát csakugyan megtapasztalta-e, hogy az a rideg-tompa varsói nő valóban az ő felnőtt gyereke-e – és akarja-e még, hogy a gyereke legyen. Zavaros tekintetében látható lett az eliszonyodás, de azért annál sűrűbben rikkantotta, hogy csoda, csoda – idegen madárhangja menekülésre késztette az embert, holott ő annyira esdekelt a bárhonnan érkező visszhangért: igen, csoda, az, csoda. Jóváhagyást várt. Hirtelen halálával – agyvérzés, infarktus, vagy a mendemondának megfelelően öngyilkosság, mintha visszavonta volna roppant igyekezetének eredményét. A felszabadulás után ugyanis nem maradt senkije, semmije, ő pedig nemcsak jóbi alázattal elfogadta az új, a korábbinál dúsabbnak is ígérkező élet-ajándékot, I. méltán mondhatta, hogy maga teremtette-küzdötte ki, amije lett: újságírói karriert, némi kultúrpolitikai hatalmat, új családot, villalakást. Halálakor az egész építmény összeomlani látszott: betegség, téboly, még tűz is – szándékos pusztítás volt-e, vagy csak hanyagság, már mindegy. Senki sem akarta aztán kikutatni az igazságot. Semmilyen igazságot. I. rejtélyeit sem.

*

Gyerekkoromban több olyan emberrel találkoztam, aki a háború, s főként a deportálások idején minden hozzátartozóját elveszítette: szülőt, házastársat, gyereket, testvért; nem maradt meg az otthona, eltűntek, megsemmisültek a tárgyai, még arra sem volt módja, hogy megossza, s így, csak így konzerválja az emlékeit. Nyilván támolygott az idegenné lett világban – hogy volt aztán mégis ereje nekiveselkedni, „túllépni”, beilleszkedni, alkalmazkodni, szóval újrakezdeni az életet?! Értetlenkedő és moralizáló füstölgésem bizonyára tapasztalatlanságomból is eredt, meg abból a félig értett, csak töredékesen ismert, csak anyámtól hallott, de mindjárt mitologizált történetből, amely apám hazatéréséről szólt, pontosabban arról a ’45 január végi estéről, amikor életben maradt apám életben talált minket, huszonkét esztendős feleségét és tízhónapos, még nem látott lányát, és anyám kérdésére, hogy ha mi elpusztultunk volna, ő is végez-e magával, miként búcsúzóul megfogadták egymásnak, apám azt válaszolta: nem. Anyám vallomást provokáló faggatására felelt, magától talán nem beszél még erről, azon az első estén talán még nem, hiszen két és fél évnél is régebben vitték Borba; alig tud beszélni, bármit is alig, hát még vallomást tenni!, de hát anyám nézte és kérdezte, mint valami színdarabban, romantikus-hősi műben, emlékeztette a lángolásukra és az esküjükre, apám pedig abba a kemény-őszinte „nem”-be sűrítette, hogy megváltozott. Ő, aki bakancsa talpába rejtette a karikagyűrűjét, s lépett vele, rajta az erőltetett menetben, magyarázat nélkül azt mondta akkor: nem.
kulturáltan akarja bevégezni
M. huszonéves, szép fiatalasszony volt ’44-ben. A férjét akkor már harmadik éve újra és újra elvitték munkaszolgálatra, de annyi időt azért eltöltöttek együtt, hogy belássák: a házasságuk elsietett volt. Utolsó közös napjukon mondta volna meg, hogy közben másba szeretett? Nem mondott M. semmit. Nem akart ő hazudozni, titkolózni, de mit tegyen, ha csakis a hazudozás és titkolózás tűnt akkor tisztességesnek. Majd ha egyszer véget ér ez a szörnyűség, mert hitték, emlegették, hogy egyszer véget ér, majd azután rendezik az életüket, felvilágosultan, higgadtan elválnak, ő új házasságot köt, a szerelmével is megbeszélték, hogy majd akkor, ezek után. Mind a hármukat haláltáborba hurcolták. A férj odaveszett, a szerelme hazatért, s ők már ’45-ben, még csontsoványan, betegen egymásra találtak. Egy év múlva született fia – ez magától értetődő volt számukra – az első férj keresztnevét kapta. Láttam M.-et asztmás roham után, és utoljára, amikor öt-hat életfontosságú szerve egyszerre tiltakozott a további szolgálat ellen. Azt mondta, kulturáltan akarja bevégezni: bárcsak elaludna, bárcsak olyan diszkrét, rendezett volna a befejezés is, mint a háború utáni négy évtizede.

B. életben maradt, és tökéletesen gyógyult is az autóbaleset után, amelyben a férje a helyszínen, tizenkét éves fia a kórházba szállítás után meghalt. A mentőben fogta az eszméletlen gyerek kezét. Vélhetően ott, akkor elhasította, visszavonhatatlanul megosztotta azt, ami ő maga volt. A teste, a neve, a munkája, a lakása, a bútorai, s persze a hozzátartozói is a korábbiak maradtak, és ő olyan magabiztosan mozgott, mintha soha semmitől nem riadozna, mert nem engedné előkúszni az emlékeit. Nem engedi, hogy bármi emlékké váljon. Úgy látszott, hogy egész környezete engedelmeskedik, sőt, néma alázattal tiszteli B. roppant akaraterejét. Húsz esztendővel később egy kávéház sötétkék szőttessel borított asztalánál ültünk, az asztalon fehér porcelán és ezüstnemű, B. mögött panorámaablak, azon túl hatalmas, még teltzöld gesztenyefa. Valaki a társaságból viccet mesélt, nevettünk, sehol semmi mesterkéltség vagy túlzás, még takargatás sem. B. finom ujja nem remegett, amikor megfogta a csészécske fülét. Józansága szinte józanságra kényszerített. Figyelmesen hallgatta a legfrissebb pletykákat. Hogyan gondolhattam „megosztásra”! A „hasítás” pedig, amelyet, hiába, újra és újra hallottam, már nem is csak irodalmiaskodásnak tűnt, hanem erőszakos, otromba behatolási kísérletnek arra a területre, amire talán nem szabad, mégis be-becsörtet az ember. B. nem akarta mitologizálni a saját történetét, s még annál is kevésbé akarhatta, hogy én mitologizáljam. A tekintetében nem láthattam semmiféle démon-csata nyomát, és kétségtelen volt számomra, hogy feltételezésemért és hallucinációmért, azért, mert hallom és képtelen vagyok elűzni, valahogyan kizárni az ő élete erőszakos hasításának hangjait – az ilyesmiért megvetett volna.

Hogy maradjak a magam meséinél? Ki tudná megkülönböztetni, biztos kézzel szétválogatni, ami az enyém, az övé, a másiké?
szorongó sóvárgás
A történetmondás kényszere – korábban patetikusan kötelességnek is nevezték, holott talán csak ráfogás, talán csak megcsípett alibi a formátlan létezésre, de hát akkor meg minek, kinek? –, ez a furcsa, szorongó sóvárgás különben mintha meg se lehetne már a vírusként tenyésző kétely nélkül. Orrba, szembe, fülbe száll, gátlástalanul. Mohó okoskodások felhőznek, s megalázó, hogy csűrve-csavarva számolni kell mindenféle csűrés-csavarással.

*

A ’44-es megszállás csöppet sem volt váratlan, március 19-én, vasárnap, három irányból törtek előre, be az ország közepébe a német hadosztályok – lényegében akadálytalanul, mert Horthy előző este tudomásul vette Hitler akaratát, s a magyar hadsereget utasította, hogy semmiféle ellenállást ne tanúsítson. Azért a szégyen is közrejátszott abban, hogy a leigázók követeléseit késlekedve teljesítette: csak 23-ára született meg a már akkor is elcsépelt verzió, miszerint a német csapatok előzetes megegyezés után, baráti hívásra érkeztek, csak 23-án menesztette Kállayt és nevezte ki Sztójayt, sőt a megszállás tényét is csak 22-én késő este proklamálták. Anyám a szüleivel hallgatta a rádiót, aztán ő is bejelentette, hogy megkezdődtek a szülési fájdalmai. Nagyanyám bevitte a Szabolcs utcai kórházba, s persze megvárta volna, míg világra jövök, leült volna egy faszékre, egy padra, ott gunnyasztott volna akár reggelig – mindenekelőtt azért, mert kötelességtudó volt. Heves érzelmek, szenvedélyek sohasem fűtötték, női-anyai végképp nem, de számítani lehetett rá, hogy minden körülmények között azt teszi, ami az aktuális körülmények között szokás. Ráadásul kijárási tilalom volt. A kórházból azonban durván kiutasították. Hozzátartozónak ott semmi keresnivalója, majd érdeklődjön másnap, majd reggel. Ijedtek és tanácstalanok lehettek a Zsidókórházban, a brutalitást ostoba házirendfélével igazolták, mindenesetre nagyanyám – negyvennyolc éves, magas, szép, vagy inkább dekoratív nő, valóban nem szánandó nénike, sohasem lett azzá – a kórház előtti sötét utcán találta magát. Iszonyatosan félt, de mást nem tehetett: elindult hazafelé. A falakhoz tapadva osont, kúszott. Nem gondolhatott rám, a következő lépésére kellett figyelnie. Hogy átsuhanjon egyik sarokról a másikra. És baj, igazoltatás nélkül, végül sértetlenül megérkezett. Talán mire én megszülettem, ő is hazaért.

Sokszor hallottam ezt a születésemet körítő lopakodást, és nem kérdeztem meg, hogy pontosan hol laktak, honnan indultak a kórházba, hová kellett neki visszatérni – s persze a következő héten nekem is. Hogy hol laktunk. Nem tudom. Azt hiszem, valahol a Józsefvárosban lehetett. Hatalmas bérház. Talán belső udvaros, gangos. Akkor merre indulhatott nagyanyám? Nincs senki, aki ma megmondhatná, hol volt az az épület, melyik utcában; hagynom kell, hogy a képzeletem, mint a rettegett zseblámpa fénye, rücskös falakon pásztázzon, bezárt kapukon, sötét ablakokon. Úgy általában kapukon és általában ablakokon. Az egyik pincéből macska ugrik ki, vagy patkány, nagyon is hosszú. Több helyen hiányzik vagy törött a pinceablak, lukak tátognak. A sötétben még sötétebb lukak. A kanálisok hörbölése meg a városi mocsokban kaparó állatok zaja megtéveszti. Ösztönösen nem viszem ki a körútra, a szélesebb főutakra, bolyongjon inkább hosszasabban, lopakodjon tovább. Kísértést érzek, hogy az otthonához már közel egyszer csak megállítsam: itt lakik egy rokon, itt menedéket találhatna – de elhessentem az ötletem, nem igaz. Akkor még nem próbálta a bujkálást, efféle eszébe sem juthatott. Hogy az éjszaka közepén felkeltse a házmestert, idegent vagy ismerősöket! A félelem különben is megbénította, nemhogy serkentette volna a gondolkodását. A válla, a csípője horzsolódott; a tenyerét is csúsztatta a falakon, tapadt a foghatóhoz. „Istennek hála, baj nélkül megérkeztem”, mesélte nekem ő, a hitetlen, aki különben igazi mesét sohasem mondott, de sodródott volna valami jóba, enyhületbe, valami olyan jóba, amit általában jónak tartanak. Megkönnyebbülten mintha azt mondaná: és boldogan éltünk, míg meg nem halunk.

kép | Claude Monet festményei