Z. Karvalics László

EMLÉKEZET ÉS SZEMÉLYISÉG

2012 július

EMLÉKEZET ÉS SZEMÉLYISÉG

 I.

Egy buja dél-kelet-ázsiai dzsungelben hídépítés folyik, nagy erőkkel. Az igavonó állatok (minden bizonnyal: zebuk) valamitől megijednek, megvadulnak, és az éppen kifeszíteni szándékozott pillér tartója megroppan. A hatalmas támfa meglazul, majd elszabadul, és pörögve, ijesztő sebességgel az építkezést vezető fiatal mérnök felé száguld. Neki töredékmásodpercek alatt átszalad a fején az élete, első tipegő lépéseitől a házasságáig, aztán szerencsére néhány centiméterrel elkerüli őt a gerenda. Megkönnyebbülés, öröm. Jöhet a jéghideg pohárban a whisky – merthogy a történetet néhány évvel ezelőtt sűrűn vetített reklámfilm mesélte el a nagyközönségnek, a túlélő adrenalinjával igyekezvén kedvet támasztani az egyik patinás malátalé-márkához. (Az alkotók valószínűleg nem tudták, hogy választásukkal másképp is telibe találtak: első, írásos említésekor (1494) a whisky skóciai ősét aqua vitae-nek, az élet vizének nevezték. Keltául, a rend kedvéért: uisge beatha.)

életfilm lepergés

Azért elevenítettem fel ezt a remek kis etűdöt, mert néhány epizód ügyes egymás mögé vágásával ábrázolni tudták a jelenséget, melyet leginkább az „életfilm lepergésének” hívunk.

Klinikai gyakorlatban az orvosok a halálközeli élményekkel az életbe visszatérők eufória-érzését és az életfilm lepergését a temporális lebeny és a hippokampusz sérülésével magyarázzák. Más orvosok és pszichológusok nagy, olykor több ezer méteres zuhanásokat túlélők egybevágó beszámolóiban is azonosítják az életfilmet: panorámakép-szerűen épül fel, mintha az érintettek kívülről látnák magukat, és időben előre haladva tartalmazza az életeseményeket, elképesztő részletességgel és felbontással.

Az emlékezetkutatók nagy problémája, hogy miért kronologikus rendben pereg az „életfilm”, miközben egyetlen olyan memória-rendszert sem ismernek, amelynek az időbeliség a szervező elve. Hiába kezdik lassan kiismerni a fogalmi és kategoriális tárolás mechanizmusait, anatómiáját, lokalizációját. Hiába tudják, hogy a történetek a fejünkben valójában rekonstrukciók: felidézésükkor vagy elmesélésükkor ugyanazokat a pályákat hozzuk mozgásba, mint megtörténtükkor – az életfilmre mint történetre látszólag nincs jó magyarázat.

Pedig olyan egyszerű, és annyi mindent elárul rólunk.

A zuhanó ember 

Az emberi agy a jövőben él
(Sir John Eccles)

A zuhanó embernek már csak kis ideje van hátra az életből, nem nehéz előrejelezni. Tudja és érzi. A helyzet, amelybe került, reménytelennek látszik. Hogy elkerülje az elkerülhetetlennek látszót, cselekvési lehetőségeket keres. Értelmet mindennek az ad, hogy amíg be nem következik a vég, módjában áll, még ha akármilyen csekély mértékben is, beavatkozni az események lefolyásába. A testtartás módosítani tudja a zuhanás sebességét és irányát (kérdezzük csak meg az ejtőernyősöket). Korántsem mindegy, hogy hová és melyik testrészünkkel érkezünk (a legtöbb túlélőt lombkorona „fogja meg”). Az elvi lehetőség még akkor is megvan, ha gyakorlati nincs. Mivel az élet a tét, a legkisebb esélyt is meg kell ragadni, hátha bujkál valahol olyan emléknyomunk, amely megoldást, kiutat kínálhat.

A zuhanást tudatosító agy ezért van csapdában. Rendkívül kis ideje van rá, hogy releváns mintázatot találjon, hiszen a kérlelhetetlen konoksággal közeledő Jövő elkerülése érdekében csakis a személyes Múlthoz fordulhat. Mivel azonban a zuhanás túléléséhez nemigen lehet használható megoldásokat mozgósítani, kénytelen a teljes memóriamezőt egyetlen gigantikus állományként „végigszántani”, hátha valami mégis kifordul a földből. Ami segít, ami megment.

És persze: nem ment meg, senki és semmi.

elképesztő gépezet

Azt azonban megtanuljuk mindebből, hogy micsoda elképesztő gépezet az emberi agy, hogy egyáltalán képes minderre. És mint villanófényben, hirtelen egyértelművé válik az is, hogy az agy által vezérelt emlékezeti rendszerek alapvetően funkcionálisak: a jövőbeli helyzetekre már a jelenben igyekeznek felkészíteni, hogy a kellemetlent elkerüljük vagy enyhítsük, a kellemeshez közelebb kerüljünk vagy megszerezzük – s mindehhez a múltat használják kiindulópontként, bázisként, építőanyag-raktárként. Az agy még az álommunka idején is így jár el: a másnapi élethelyzetek függvényében többek között az emlékezeti tárat rendezgeti át, hogy ébredéskor a releváns mintázatok könnyebben és gyorsabban elérhetőek legyenek.

Az emlék szócsaládjának története ékesen bizonyítja ezt a funkcionális alapszerkezetet.
Az „emlékezik” ismeretlen eredetű igei gyökéről fűződtek le képzéssel és elvonással az újabb származékok (legutoljára a csupán nyelvújításkori „emlék”)1, s mindeközben az elágazó jelentésfejlődés ellenére invariáns elem maradt a „megőrzés, megmaradás” momentuma. Az etimológia tanulsága újólag arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyelvi logika a tevékenység, az akciószerű „emlékezés” elsődlegességéből építkezett, az elvontabb tartalmak későbbi fejlemények2.

Eközben a felejtés, az „agykéregben megőrzött emléknyomok előhívhatatlanná válásának” problémája mindvégig inkább kuriózum-értékkel, vagy a teljesség kedvéért, egy-egy közhelyes félmondatban kap helyet a szakirodalomban – legfeljebb néhány esetleírással vagy memóriaművész-anekdotával mint illusztrációval színesítve. Pedig a felejtés mögött ugyanaz a funkcionalitás munkál, mint emlékezéskor: jövőállapotokra és hatékony cselekvésre készít fel. Vagy a kellemetlen tapasztalatok „kifakításával” csökkenti a mentális terhelést, vagy megfelelő szelekcióval lerövidíti a helyes döntések megtalálásához vezető utat. Köztudott, de csak az extrém esetek kapcsán szokás kiemelni, hogy a felejtés létfontosságú funkció – hiányában működési zavarok lépnek fel, s ez kihatásában akár a személyiség széteséséhez vezethet.

Tudományos expedíciók az emlék-jelenségkör individuális forrásvidékéhez

Emlékezet és személyiség összeér: amit az emlékezetem őriz, abból vagyok, ahogyan cselekszem, meghatározza, mit őrzök magamban. Már az emlékezéskutatás egyik pionírja, Sir Frederick Bartlett3 szükségesnek tartotta kiemelni a harmincas évek elején, hogy nem egyszerű fiziológiai folyamatról van szó: az emlékezet működése társas meghatározottságú, és nem választható el az észleléstől, a képzelettől és a Bartlett által attitűdnek nevezett sajátos beállítódástól.

E fontos felismerésektől azonban látványosan elterelte a figyelmet az agykutatás és a neurobiológia jó néhány korszakalkotó felismerése, amelyek közelebb vittek az emlékezés elemi folyamatainak megértéséhez. Ó, ezeknek köszönhetően ma már annyi mindent tudunk!4

kísérletek

Óvatosabb specialisták nem is beszélnek „emlékezetről”, csak a rövid, közép és hosszú távú memória évtizedekig rögzült sémáit felváltó szimultán emlékezeti rendszerekről: egyes agyterületek egyes funkciókhoz rendelt különböző típusú emlékezet-tároló és előhívó dinamikus alrendszereiről. Már a pavlovi és skinneri kísérletek feltérképezték anno az emlékezet kialakulásához vezető inger- és tevékenységtípusokat, az önálló irányzatként elkülönülő kognitív pszichológia pedig vizsgálatait az észleléstől a megismerésig vezető agyi-tudati útra szűkítve igyekszik túllépni a viselkedésközpontú megközelítéseken, kitüntetett helyet juttatva a képzelet, az emlékezet, a gondolkodás és a figyelem kérdéseinek. Az emlékezetről gondolkodva a figyelem a fejlődéslélektannak az értelmi képességek kialakulásával és fejlődésével foglalkozó alapvető iskolái és egyéniségei felé fordult, miközben megkerülhetetlenné vált a freudista elfojtás-koncepció újra-vizsgálata is. Mindezt betetőzi, ahogyan egyre pontosabban, egyre jobb képalkotó eljárásokkal látunk az agyba: néhány kísérletben már odáig jutottak a kutatók, hogy képesek megmondani: az éppen aktívnak látott neuronok milyen jelentést kódolnak, pontosan milyen emléket idéznek fel.

Csakhogy miközben kétemeletes szerkezetmonstrummal sikerült már alacsony neuronszámú puhatestű agyműködését is modellezni, az emberi emlékezéssel kapcsolatban – minden új felismerés ellenére – számtalan kérdőjel maradt.

A neuronszerkezet és az avval összefüggő sejtes-, illetve molekuláris képletek morfológiájának viszonylagos tisztázottsága ellenére csak hipotézisek születtek az emléknyomok bevésésének, őrzésének és tárolásának mechanizmusaira. 

Hogyan erősödik meg egy emléknyom és mi a biokémiája a hozzá vezető út elhalványulásának? Milyen formái és funkciói vannak a nem feladat- és problémamegoldás-orientált emlékezetműködésnek? Mi szabályozza a memória tudat alatti működését? Milyen élethelyzetek és szituációk váltanak ki tervezett emlékező tevékenységet, másképpen: miért idézünk fel egyáltalán emlékképeket akaratlagosan? Mi a társadalmi dimenzió szerepe az individuális emlékezésben? Van-e kimutatható összefüggés, és ha igen, milyen az emlékezet és a felejtés értelmi és érzelmi dimenziója között?

Furcsa módon mégsem a teljesen meg nem válaszolt kérdések, az ismerethiány, hanem éppen az emlékezetkutatásnak mint önálló diszciplínának a sikeressége, összetettsége és előrehaladott volta a valódi megértés legnagyobb akadálya. Talán emiatt nem elég hangsúlyos az a kiindulópont, hogy akár az Emlékezetet, akár az elkülönült emlékezeti részrendszereket vizsgálni önmagukban csak ideiglenesen lehet: a memória működése kizárólag annak a teljességnek a megnyilvánulásaként fogható fel, amit a tudat, az intelligencia vagy – Vigotszkijjal szólva – a magasabb pszichikus funkciók kifejezéssel szoktunk megnevezni. Az egyén szempontjából tehát az emlékezés problémakörének nem alrendszer-természete van, hanem totalitása: ami innen emlékezet, az máshonnan nézve személyre vonatkoztatott, dinamikusan változó jelentésvilág. Felülről a mindenkori döntéseket támogató elemek raktára, alulról cselekvés-vezérlő forgatókönyvek (scriptek) együttese. S bárhogy igyekeznek ezt elkerülni a legnevesebb szerzők is, az „emlék” kapcsán mindig a „megfagyott múlt” közepesen kriptaszagú asszociációs mezeje köszön vissza. Kevés olyan bátor gondolkodó van, mint Jeff Hawkins, aki Sandra Blakeslee-vel írt könyvében (On Intelligence) az agy egész működését egy kételemű modellel véli leírhatónak, amelynek egyik része a memória, a másik az abból folyamatosan építkező előrejelző (prediktív) automatizmus.

És még nem beszéltünk arról, hogy az emlékezetnek van egy, kizárólag az egyének társas viszonyaiból levezethető része is: ahol az emlékezet tárgya nem a saját, hanem különböző méretű, erejű és életkorú közösség története.

Az emlékezet közösségi tartománya 

Csak a jelek valamilyen rendszerére lefordított dolgok válhatnak az emlékezet tulajdonává. Ilyen értelemben az emberiség intellektuális történelmét az emlékezetért vívott harcnak tekinthetjük… a kultúra lerombolása mindig az emlékek megsemmisítésével kezdődik, törlik a szövegeket és feledésbe merülnek az összefüggések.
(J. M. Lotman)5

Benedek Dezső, a világhírű antropológus fiatal kutatóként egy tajvani halásztörzs kozmogóniáját jegyezte le, majd néhány évtized múlva, professzorként, terepmunkára küldte tanítványait ugyanoda, ahol egykor ő járt, hogy össze lehessen hasonlítani az időben távoli emlékezet-állapotokat.

A diákok döbbenten tapasztalták, hogy nincs mit összehasonlítaniuk: az élők sorából eltávoztak az egykori adatközlők, és tudásukat – érdeklődés híján – nem adták tovább az őket követő generációnak. Amikor azonban a törzs tagjai számára kiderült, hogy valamit „elvesztettek”, ami egykor az övék volt, igény ébredt bennük a megismerésre: a diákok fordított szerepben mesterük egykori jegyzeteiből „megtanították” az őslakókat saját hagyományukra.

Amit Halbwachs társadalmi, Assmann kulturális emlékezetnek nevez, felidézi mindazt, amit az individuális emlékezetről mondtunk. A változó agyak helyett a kultúra viszonylagosan állandó szövetébe kódolt kollektív emlékezetnek ugyanaz az alapfunkciója: a túlélést és a sikerességet biztosító keretrendszer, amely egyúttal a személyiség számára nélkülözhetetlen identitás-komponenseket is biztosítja.

Az antropológia, a néprajz és a történettudomány ösztönösen a tevékenység-oldal felől közelít. Noha az emlékezésről mint felidéző akcióról nem beszélnek, az emlékezetet vizsgálják mint sajátos funkciójú, szerveződésű, működésű és hatású jelenséget.

Eközben szinte kizárólag a hagyomány, tradíció, tabu, szokás stb. kifejezésekkel igyekszenek megközelíteni a végső soron emlékezet-elvű kultúrát, s kérdéseik csak meghatározott, szűk területekre lesznek érvényesek, a totalitás itt is elillan.

A hatvanas évek kognitív antropológiája egykor a közös tudássá szerveződő emlékezet individuális felhasználásának mikéntjével, a hetvenes évek szimbolikus antropológiája többek között a jelentésrendszerek átörökítésével és viselkedésmintákká válásával foglalkozott. A néprajzi indíttatású megközelítések elsősorban a szokás-hiedelem- és szövegkincs átadás technikáit és dinamikáját vizsgálták.

tudás és információ
A történettudomány (újabban az információtörténelem) olyan kérdéseket tett fel, amelyekkel a tudásra és információra épülő jelenségcsoport – közte az emlékezet – működésének struktúraalakító hatásait, a társadalmi újratermelési folyamatban játszott szerepét igyekeztek meghatározni. Ebből a nézőpontból a négy nagy kommunikációs-kulturális robbanás (a beszéd, az írás, a könyvnyomtatás, valamint az információsnak nevezett társadalom technikai hátországának kialakulása) a tevékenységszervezés új minőségével együtt az információ- és tudásőrzés, az emlékezet új minőségét is jelentik, sőt, végső soron interpretálhatóak mnemotechnikai forradalomként is!

A beszéd ebben az esetben jelentéskapcsolások állandósításának őrzésével, az írás az emlékezés „tárgyiasításával”, a könyvnyomtatás a tárgyiasított emlékezet sokszorosítással megnövelt hatékonyságával, az információs korszak a tudás- és információszerzés/őrzés lehetőség-léptékeinek hatalmas méretűvé tételével vezet az emlékezet új minőségeinek kialakulásához. A köztes periódusok így az emlékezet mennyiségi mutatóit érintik: a szóbeliség időszaka alatt a (legtöbbször mitikus fogantatású és szerveződésű) emlék- és ismeretanyag-átadás tökéletesedik, az írásbeliség és az írás-sokszorosítási eljárások pedig az emlékezet tér-idő paramétereit „javítgatják”. De ezzel már az agyból „külső tárolókba” költöző emtékezettámogatás technikáinál vagyunk.

Érdemes egy pillanatra elidőzni: az emlékezet hányadik dimenziójánál járunk. Vajon egy költői életműben, ahol sűrű előfordulás miatt az emlék és emlékezés látszatra egynemű, szétválaszthatóak az egyes jelentéstípusok? Egy differenciált fogalmi megközelítés segít-e közelebb jutni valamiféle rekonstrukcióhoz?

Ahhoz képest, milyen gyakori és milyen erős az emlékmotívum József Attila utolsó verseiben, úgy érzem, az elemzők eddig ritkán csodálkoztak erre. Vagy ha mégis, sokkal inkább illusztrációként kezelték, és semmiképp sem egyfajta totalitás részeként került elő, ahol az emlék/emlékezés fogalomhasználata felől az alkotó és a létrejövő vers teljessége egyidejűleg érhető tetten. Nézzük tehát a szövegeket, és kíséreljük meg összevetésüket az eddig elmondottakkal! Mindezt nem műelemző igénnyel, célom nem az esztétikum megragadása: a versekben használt jelentésekhez és értelmezésekhez szeretnék közelebb kerülni. És amúgy is: a tudomány előtt még zárt kapuk kikerülése érdekében néha szokás a költészethez fordulni.

1936-37-ben járunk tehát. 

II.

A zuhanó ember

József Attilának már csak kis ideje van az életből, nem nehéz előrejelezni. Tudja és érzi. A helyzet, amelybe került, reménytelennek látszik. Hogy elkerülje az elkerülhetetlennek látszót, cselekvési lehetőségeket keres. Értelmet mindennek az ad, hogy amíg be nem következik a vég, módjában áll, még ha akármilyen csekély mértékben is, beavatkozni az események lefolyásába. Az elvi lehetőség még akkor is megvan, ha gyakorlati nincs. Mivel az élet a tét, a legkisebb esélyt is meg kell ragadnia, hátha bujkál valahol olyan emléknyom, amely megoldást, kiutat kínálhat. Rendkívül kis ideje van rá, hogy releváns mintázatot találjon, hiszen a kérlelhetetlen konoksággal közeledő Jövő elkerülése érdekében csakis a személyes Múlthoz tud fordulni. Mivel a zuhanás túléléséhez nemigen lehet használható megoldásokat mozgósítani, kénytelen a teljes memóriamezőt egyetlen gigantikus állományként „végigszántani’1, hátha valami mégis kifordul a földből. Ami segít, ami megment.

És persze: nem ment meg, senki és semmi.

Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkületek,
már nem fog kézen, amit megfogok.

Egy kis játékot én is érdemelnék –
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én 
s akiknek egyengettem szuronyát –
törökök, búrok, gyűljetek körém!

Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
(Könnyű emlékek…)

A világhoz kötő szálak meglazulására ráismerő költő kapaszkodni igyekszik az életbe, mindabba, ami a lélek felborult egyensúlyát visszabillentheti. A negatív pólus, a bánat, a lemondó beletörődés nagy erővel nyomja a mérleg egyik serpenyőjét, a másikba pedig bele sem kerültek – vagy talán éppen elillantak? – a pozitív tartomány „könnyű emlékei”. Csak fel ne boruljon a mérleg! Jaj, mi kerülhetne gyorsan bele még?

A tét óriási – maga a létezés. Biztos, hogy nem volt ez mindig így, korábban el lehetett viselni az emlékek hiányát („már nem élhetek meg nélkületek”), most viszont talán az utolsó mentsvárat jelenthetik („Védjetek meg engem!”) Hol van már a Végül fiatalkorra és szenvedésekre visszatekintő hetyke magabiztossága? („De emlékhez mi közöm nékem?…”) Hol van a cselekvésre kényszerítő jövő mögött lényegtelenné váló múlt? (…s köszörülöm a kasza élit, mert földünkön az idő érik…”) A bánat „óceánjába” belemerülve marad nehéz szívvel a jelen, a mából megerősítésért csakis a múlthoz, az emlékekhez lehet fordulni. De vajon miben segíthet a patológiás gyermekkori élménykor? Milyen életfilm pereg?

„13 éves korom óta csak álörömeim voltak […] A bajok lerakódnak az emberben, mint a csontokban a mész” (Szabad-ötletek jegyzéke) A fájdalmas emlékek természete az volna, hogy elhalványulnak. De enyhülés helyett újra és újra visszatérni hozzájuk, egyfajta szüntelen felerősítés. Nem megoldás, hanem a nyomás fokozása: csoda-e hát, hogy a fájdalom, a szenvedés, a bánat és a kín a mind nehezebb szívvel megélt 1936/37-es periódus verseinek leggyakoribb motívuma?

Nincs jótékony felejtés.

Ha maguk a versszövegek expressis verbis nem is hivatkoznak mindig életfilm-epizódokra, a képekbe, a hasonlatokba feltartóztathatatlanul áramlanak be. A Ha a Hold süt ételért surranó gyermekének kínjai, a Kirakják a fát pályaudvari szorongása-rettegése, a Kései sirató kozmikus csalódása: kitörölhetetlen emlékek, nem halványuló fájdalommal. A legnagyobb csapások – s köztük is a legnagyobb, az anya elvesztése – „beégnek” a tudatba, szabadulni nem lehet tőlük. Támaszként kellene előkerülniük, de csak a zuhanást gyorsítják. (…A szoba / üres, senki. Tizenhat éve / ennek, mit sosem feledek…” (Ajtót nyitok)

Szabad-ötletekben felszínre bukó több mint félszáz emlék túlnyomó része 1920 előtti és negatív – ezeknek kellene kis ágyúkként megvédeni a szétesőfélben lévő lelket? Úgy szegődnek örök társul ezek az emlékek, ahogy a csalódott szerelmes kívánja másnak: „A lelkiismeret majd bekopog / s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna…” (Majd megöregszel…)

Megnyugvást az álom sem hozhat, hiszen az emlékezeti tár újrarendezése helyett az is csak a belső válságot súlyosbítja: „Gyors emlékpojácák / forgatnak meg ébren / s alva ujra játsszák, / mily bolondul éltem. / Nehéz ez a bánat / nem birja az elme…” (Száradok, törődöm) 
Másképpen: nincsen remény. A Múltból táplálkozva, ahogyan természete szerint tenné, az agy nem találhat kiutat, a zuhanás elkerülhetetlen.

Vagy mégsem?

Hiszen minden számvetés végső soron a jövőre kérdez rá. Teljesen logikusnak tűnik, hogy egy új szerelem reménye (amelyben persze korábbi szerelmek visszfénye pislákol) még mutathat kiutat! (…emlékezés visszfénye, szerelem / hatalma ring, mint nagy víz a tóban.” (Hullámok lágy tánca)

Az ezerféleképpen analizált és széttrancsírozott Flóra-epizód ettől némiképp más megvilágításba kerül. Kétségbeesettnek kétségbeesett, de korántsem reménytelen és értelem nélküli: nagyon is racionálisan ellenpontozza a megfelelő emlékek hiányát – már amennyire egy lázasan szélsőséges érzelmi fellángolás racionális lehet.

Védelmet nyújtó emlékek híján az egyensúly újrateremtésének ígéretét nyújthatná tehát a valóság maga. Talán… Esetleg… „Tudnál-e, Flóra annyira szeretni, / erényeidből épül-e szerencse, / hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni, / hű szeretőd munkáján elfelejtse?[…] Félek, nem tudod megbocsájtani / eltékozolt, ostoba, könnyü multam…” (Flóra)

A beteljesülni látszó ígéret verse, a Március, lám, mintha valóban elsöpörné a bánatot, s miközben minden emlék ősforrásához repít vissza az időben, a létezés megtalált értelme újra előretekint: gyermekek teremtése, a Naprendszer meghódítása a program. Létezhetne ennél nagyobb, átfogó kiterjedésű, kozmikus, értelmet adó, győztes Jövőállapot? A zuhanás eltűnik a tárgylemezről, helyére a sikeres túlélés utáni hosszú pillanat majdani Jelenként való megfestése kúszik. „Boldog vagyok: Gyermek a lelkem. / Flóra szeret…”.

Boldog vagyok… – mintha nem is 1937 tavasza volna. Még egy-két boldogságvers űzi el az elmúlás-gondolatot (Flórának), hogy a bizonytalanság, a csalódás, a beteljesületlenség és a keserűség érzésével (Ha nem leszel…, Ha nem szorítsz…) azonnal vissza is térjen a zuhanás gondolata és oldalán a már-már felejteni vélt emlékek. („Mert eljön értem a halott, / ki szült […] Széthull a testem…” (Majd…) Mintha dramaturg próbált volna ki egy csekély valószínűségű, mégis lehetséges forgatókönyvet, hogy aztán visszatérjen a reálisabb cselekményhez.

csend és sötétség

Milyen kísérteties koreográfia rajzol lázgörbét: majdnem mindegy, valóságos vagy öngerjesztő szerelmi láng lobogása halványítja-e el az árnyékvilágot, hogy aztán a kihunyó fények mellé minden addigit meghaladó erővel telepedjen a bánat, a csend és a sötétség. A zuhanás innen már egyenes vonalú. Egyetlen, alig érzékelhető pillanatra még felvillan a testetlen, alig megragadható elvi esély. Egy szerelem még átírhatná a történet végét („Vagy vess el minden elvet / s még remélj hű szerelmet…” (Tudod, hogy nincs bocsánat), de ez már inkább csak kérdés, mint alakot öltő remény, így érkezünk el a (Könnyű emlékek…) játékért esengő kiszolgáltatottságához. Utána már csak tíz vers – a kis ágyúk sem védhették meg az egykor ólomkatonákért sóvárgó gyereket.

A voltaképpeni emléktest nem is az önfeledt játék, hanem annak egykori elképzelése csak? Nincs kiterjedése, nincs súlya, csupán a gondos költői kompozíció teszi kontúrossá: a megrajzolt esély éppen a véglegesnek mondható esélytelenség és kilátástalanság legtisztább megjelenése. Ennek az első pillanatra idillinek mondható versnek ott a helye a „legnagyobbak” között. Mert azok már a fejben és szívben lejátszott zuhanás utáni állapot kriptájából konganak: ez pedig a becsapódás előtti utolsó, kimerevített pillanat (ahogy Illyés Gyula nevezte: mielőtt a köd karma berántana). És fájdalmasan nagyszerűen, teljes költői erővel megelevenítve.

A motívum-expedíció folytatása az emlék-jelenségkör forrásvidékéhez

pancsolni, ahogy a mama fürdetett…
(Szabad-ötletek… 24. o.)

A negatív emlékek száraz sivataga mellett, mint vonatablakból, időnként feltűnnek a „jó” emlékek, következetesen a „nedves, jóízű” jelentéstartományába eső oázis-szilánkjai: a test és az érzékszervek saját emlékezeti alrendszerei mintegy „kijátsszák” az elmét. A hiány kilátástalanságával szemben sejtelmesen felvonulnak a különböző szintű és jellegű emberi kötődések „kis ágyúi”, még ha majd később a legelkeseredettebb pillanatok kizárólag magányt és egyedüllétet sejtetnek is. Így válhatnak a kudarcélmények sorozata ellenére a szerelem-érzés meghitt pillanatai olyan emlékekké, amelyek képesek oldani a zuhanás megkezdése előtt felgyülemlő feszültséget.

Az Emlék című 1932-es versben még egy konkrét személy („apró, kemény kontyú ángyom”) konyhai sürgés-forgásának idillje idéződik fel. Az 1936-os Az a szép, régi asszony már sejtelmessé tompít, a kontúrok elmosódnak, 1937-re csak töredékek, foszlányok (de még nem „emlékpojácák”) maradnak a nők és az idillek világából. „Úgy élsz szivemben, Erzsi, mint a bánat / mely édes emlék izével etet.”

„Oly lágy az este, mint egy szöllőszem, / gurul puhán emlékeim között. / Egy szőke est. De már nem emlékszem,” (Egy vak ember sír)

„…már nem emlékszem” – szinte jelképes, hogy itt szakad félbe az egyik utolsó töredék. A pozitív emlékdarabkák helyére az emlékek hiányának érzete árad, az egyensúly megbomlik, a mérleg elbillen, és ez könyörtelenül az elmúlás (és evvel összekapcsolva a mások általi felejtés) felé mutat.

Ez a félelem régóta kísért: ugyanarról a tőről fakad a „Talán eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom” és a Tudod, hogy nincs bocsánat… „A fű kinő utánad” képpárja, de a környező versvilágtól sokban idegennek érzett Indiában, hol éjjel a vadak… hétszáz palota helyét elfoglaló őserdeje is ugyanezt az érzést közvetíti. Az emlékek és a kapaszkodók teljes hiányát lakmuszként jelző űr, üresség, semmi motívumok mellett 1936 végén még talányosan pozitív válasz is érkezik a kérdésre:

Én nem emlékezem és nem felejtek.
            Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, –
            ha én nem, te megleled.
(Azt mondják…)

A (Könnyű emlékek…) „már nem fog kézen, amit megfogok” sora viszont leszámol e tünde gondolattal: az egyensúlyt – és ezen keresztül az életet – jelentő emlékek és játékok utáni sóvárgás helyére a könyörgés lép az emlékezetben maradásért.

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől, 
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.

Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
(Drága barátaim…)

A panorámakép kitágul, a zuhanó ember kívülről látja magát. Ettől az utolsó pillanatban sem eltéphető kötelék, az embert minden kínban megtaláló „társuló bolondság”, a tűzhelyet és családot másoknak remélő melegség, az individuális emléknélküliségből képes az emberi kapcsolatok szövevényébe átemelni a reflexiót.

A történet befejeződik ugyan, de korántsem mindegy, a főhős hogyan viszonyul ehhez a véghez.

Nem, nem önsajnáltatóan, ahogyan tíz évvel azelőtt tette volna.

A zuhanás megállíthatatlanságának elfogadását elképesztő művészi és emberi erővel, aforisztikusan tökéletes verssorokban kapcsolja össze az identitás alaprétegének újra felfedezésével, a közösséghez tartozás és a közösség általi megformáltság rezignált bölcsességével. 

Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem
 –
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
(Le vagyok győzve)

 

Az emlékezet közösségi tartománya

A civilizáció az, amit az ember már sohasem felejthet el
(Margaret Mead)6 

Feledni nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj
(József Attila: Az Eszmélet előzményeiből)

Az ekképpen felfogott, felismert és átélt közösségiség nyugtalanítóan lehetetlenné teszi, hogy a zuhanó ember teljesen magába forduljon. Hiába halkul el a szólam 1937 mélypontjain, éppen az utolsó hetekben erősebben, egyre karakteresebben hallani.

Evvel térnek vissza a zuhanás előtti, 1935-36-os időszak képei, motívumai, hangulatai és dimenziói: amikor az „egyéni” és a „társas” még kéz a kézben jár, kristálytiszta dialektikával, magasrendű kép- és gondolatteremtő erővel. Mintha nem telt volna el pontosan két év 1935 októbere, a Majd emlékezni jó lesz megírása óta…                                           

                                                Hanyag
társadalmunkra szabatos szavam van.

Mert hordtam téglát kínnal s jól tudom,
a kin teszi, hogy lett belőle börtön, […]

Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt 
és emlékezni s meghalni is jó lesz.

Az Ős patkány… szintén gyakran idézett befejező strófája ugyanerről, ugyanolyan eszközökkel, ugyanolyan láttatóan beszél:

Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín
 –
s minket is elfelednek végre 
lugasok csendes árnyain.

Az „elfeledés” – szemben az 1937-es év „emlékekben maradásért” folytatott küszködésével – itt kifejezetten mozgósító jellegű program: éppen arra utal, hogy mindaz, amit a kínban és szenvedésben felnövekvőknek memóriájukból kiirthatatlanul hordozniuk kell, valamennyi szörnyűségével egy jobb korban majd kihullhat a kollektív emlékezetből, így alkothatnak lelkileg kiegyensúlyozottabb és szabadabb emberek szabadabb és rendezettebb társadalmat. Ahogy azonban az individuum tudja, hogy saját egyensúlya és boldogsága magának már nem remélhető álom, úgy nem kétséges az sem, hogy a társadalom – és vele együtt egyénalkotóinak – új minősége is csak a jövőben kibontakozó, ám annál felszabadítóbb és megnyugtatóbb perspektíva.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés 
s rendezni végre közös dolgainkat, 
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
(A Dunánál)7

Addig azonban nincsen pillanat, amelybe a jelenlegi állapot tarthatatlansága ne volna beleégetve. Ahogy kitörölhetetlenül vésődnek a tudatba az egyéni emléknyomok, olyannyira programszerű a társadalmat feszítő egykori és jelen ellentmondások felismerése és rögzítése. Ezeknek nem szabad kihullniuk. Ezekről a költőnek szólnia kell:

Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet
lehet feledni…
(Eszmélet)

a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.
(Irgalom)

Befejezésül egyetlen kérdés tolakszik, illetlenül és türelmetlenül elő.
Vajon a saját elmúlását előre megélő József Attila visszatalál-e a „profetikus nembeliséghez”, ha zuhanása mégis túlélhető lett volna?

1 L. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I. (A-Gy) Bp, 1967. 764. o. „emlékezik”
2 A cselekvő ember keveset meríthet a filozófiai-ismeretelméleti bukolikákból, amelyek a valóság-megismerés és a lét-tudat kettősségen belül keresik az emlékezet helyét, Hegel Erinnerungja (a szubsztancia magasabb formáját jelentő belsővé tevő emlékezet) óta leginkább avval tusakodva, hogy az emberi lényeg legbelsőbb körébe helyezze-e, vagy csak levezesse valamiből. A gondolkodó ember természetesen annál inkább.
3 Alapvető és mai napig el nem avult könyve, Az emlékezés (magyarul Pléh Csaba fordításában és bevezető tanulmányával Gondolat, 1985) pontosan a statikusnak tartott „emlékezettel” szemben választja tudatosan a dinamikus viszonyrendszerbe helyezhető „emlékezést”.
4 Az érdeklődők nagy haszonnal forgathatják Alan Baddeley, Roger C. Schank vagy Daniel L. Schacter magyarul is elérhető, kiváló, részletgazdag, olvasmányosan megírt könyveit.
5 Szöveg, modell, típus Bp, 1973. 276–77.o.
6 A Meadet idéző Fernand Braudelt idéző Szecskő Tamást idéztük (In: Az elektronikus regős. Jel-Kép, 1982/4, 55.o.)
7 A József Attila-motívumkincs vizsgálatának módszertani megközelítéseire l. Széles Klára:…..minden szervem óra” (József Attila költői motívumrendszeréről) Bp, 1980 és Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény (Motívumértelmezések) Bp, 1988. Szigeti önálló fejezetet szentel „Emlékezés és némaság” címmel az emlékezésmotívumnak, de az inkább csak statisztál az „elcsendesedés” vizsgálata mellett. „Sors és vers” kapcsolatát, az általunk is kiemelt kettősséget legalaposabban elemzik Bókay Antal tanulmányai (bár ő leginkább a gyermeki mivoltra fűzi fel az elemzéseit), az időszembesítő technikára pedig 1. Németh G. Béla: Még, már, most. József Attila egy kései verstípusáról’ In: 7 kísérlet a kései József Attiláról Bp, 1982.169-206. o.
A motívumvizsgálat kiegészítéseként felhívjuk a figyelmet a tárgyalt motívumok szigorú bipoláris szerkesztettségére. Az emlékezés – (nem felejtés) az élet, a vidámság (mosoly), az édes, a jövő, a játék, a béke, a szabadság és az ember/i/ motívumával alkot bokrot. A felejtés (nem emlékezés) a semmi, az űr, a jelen, a halál, a kín (bánat), a keserű, a harc, a börtön, az állat/i/ motívumával. Ezek jól láthatóan ellentétes párokba rendezhetőek, s végső soron bármelyik egyedi motívum elemzésével azonnal ebbe a hálózatba gabalyodunk.
kép | Salvador Dali festményei, wikiart.org