Lugosi Lou

ELSŐBBSÉGI

2009 szeptember

ELSŐBBSÉGI

Böbe csendes helyen lakott, ablaka háztetőkre nézett. Nem látta az utcát, az embereket, akik a kapuréseken csúsztak a lépcsőházakba, gondterhelten, kosarakkal, sokszor még húzókocsival is. Nem tudta, mi történik a háztetők alatt. És továbbra sem tudott volna semmit, ha a hírek be nem szivárognak a lakásába. De becsordogáltak a zárt ablakon, szétmarcingolták az ajtórést elzáró szőnyegcafatot, el is nyelték az ajtót és elárasztották a szobát. Megingott minden, ami szilárd volt. Csomókba gyűrték az ágyneműt, hogy ne lehessen többé nyugodtan aludni, csak forgolódni a tollbuckákon, kapálózni az összeragadt pehely-göcsörtökön, hánykolódni, mint egy dűnéken fennakadt srí-lankai hajó. Böbének fogalma sem volt korábban arról, mit jelent a szó. A szülei sohasem beszéltek ilyesmiről. Talán a papája se tudta, hogy létezik ilyen ország, hiszen ha tudja, csak megemlíti valamikor. Így aztán váratlanul, szinte a tenger hullámaival csapódott be a hír Srí-Lankáról. Rázuhant az ágya feletti képre, lemosta a virágcsendéletet, és bálna-csonvázat dobott a helyére.

Kiöntött az óceán és szétverte a szigetet.

az éjféli hírek

Csak amikor kinyitotta a szemét, kezdte kapiskálni, hogy bizonyára elfelejtette kikapcsolni a tévét. Félálomban lehetett, amikor az éjféli hírek behordták a szobába az összeomlott házakat, kiterített testeket, halott madarakat – a háton lebegő halat, amint égnek tárja fehér pikkelyes hasát. Segítség!

A bálna hátának közepére lyukat képzelt, hatalmas tartályt, amelynek tartalmát az állat, mikor eljön a rettenetes pillanat, rázúdítja a világra. Ez a legiszonyatosabb fröcskölés, ami csak létezik. Elpusztít minden elpusztíthatót, aztán ráfeszül a tapétára, és fenyegetően figyel. Böbét nézi. Böbe kilöttyinti a kávét. Segítség!

Ronald Saunders, flickr.com

Hát ezek a hírek… Ezét érdemes várni a híreket, rámeredni a képernyőre, fülelni a rádióra, lesni a postaládát! A postaládában levél volt. “Elsőbbségi.” Ez a szó, kék színű címkéjével megcélozta az asszony egyik szívbillentyűjét. (Megkérdezhető, melyiket, de hát ez orvosi kérdés.) “Elsőbbségi!” Korához képest – ahogy mondani szokás – nem volt beteges, de a sürgősséget nem bírta. Egy napon elájult a lépcsőházban. A szomszédasszony kihívta a körzeti orost, aki azt tanácsolta: “Sürgős esetekben hunyja le a szemét! Mintha leeresztené a redőnyt: zárva. A sötétben a szív kipiheni magát.”

mind egyetlen irányban

Pillanatnyilag éppen a redőnyök mögött, bent csörömpölt a rettenetes forgalom. Villamosok rohantak körbe megállíthatatlanul a falon, lezuhant róluk a tábla, hogy Moszkva tér, Móricz Zsigmond körtér, Kispest. Valaki Kőbányát kereste. Nem találta. Minden táblán Srí-Lanka, Srí-Lanka szerepelt. A buszokon is. A repülőkön is. A gépek mind egyetlen irányban indultak el: amerre mnniük kellett, mint egyetlen óriási cethal az égen, mint százlábú a földön. Srí-Lankába kell mennie mindenkinek. Azonnal.

Azonnal gyere Pécsre, írta kék címkés levélben a nővére, Tántika rosszul érzi magát.

Épp most, amikor ilyen iszonyatos baj van a világban? Talán nem tud semmit az egészről. Nincs is tévéje. Talán értesíteni kellene, tájékozatatni a srí-lankai eseményekről.

Leszaladt levélpapírt, borítékot venni. Lelkifurdalást érzett. Keveset törődünk Tántikával. Ott felejtettük egy szűk kis mellékutcában Pécsett, egy szoba-konyhásban, azzal az ürüggyel, hogy az utca a Széchenyi térre nyílik… Gyakran mondja, hogy rosszul van, de sokszor bizony rosszkor mondja, mint most is, mert nem ismeri a világeseményeket.

Rajarshi MITRA, flickr.com

Tántika szép nő lehetett valamikor. Régen Isabellának hívták, tehát a nevében is benne volt a szépség, a bellissima olaszul szépséget jelent… Talán franciául is. Amikor Böbe megismerte, már hervadófélben volt. Gyönyörű arca, mint túlérett gyümölcs, püffedt és ráncos lett. De harcolt az arcáért, éjjel-nappal krémekben áztatta, nyíltan szembefordult a természettel, azokkal a csapásokkal, amelyek az arcot érik napról napra, évről évre: nap, szél, jégverés, hormonműködés. A sok kenettől valószínűtlen fényben ragyogott a képe. Az élet egyéb küzdelmeit elutasította. Táncosnő volt, a pályája egyszer zátonyra szaladt, s egyéb pályafutás nem érdekelte. Maga a futás sem inspirálta.

döglött rókát kell cipelnie?

Azt mesélték, egyszer régen valami Puszi vagy Puci bácsi teljes súlyával ráfeküdt, kigombolta a végiggombolós selyemruháját és kisajátította Tántika belső tájait. Később boákat vett neki, tollasakat, színeseket, koncertekre vitte, magas páholyokba, de táncolni nem engedte többé. Gyerekkorában Böbe igazi rókát is látott a nénikéje nyakában. Feje is volt. Szeme. Óvatosan a róka szájához tette ujját, hogy lássa, harap-e, de a száj alatt csak egy csat volt, ami a fejet a farokhoz erősítette. Tántikának döglött rókát kell cipelnie a hátán? Csak ha az Operába megy, nyugtatta a mamája.

Tántika hangtalanul siratta a táncot. Fejét körbefogta a pánt, amivel a táncosnők leszorítják a hajukat. Mire megőszült, már nem gondolta senki, hogy ugrálni fog, és az arcába hullik a haja, ő azért minden eshetőségre készen feltette a pántot, mint a töviskoszorút. Cseppenként csordogált alóla a vér.

Lassan el is vérzett. Az orvos is megállapította. Lehúzta az alsó szemhéjat, belenézett a hófehér kis árokba az égnek meresztett szemgolyó alatt, és nyíltan kimondta: vérszegénység.

A lakásban felberregett a telefon.

Hallottad a hírt? – csipegte az unokahúg. Tántika elment… A fényes arcú Tántika. Istenem, úgy sajnálom, ha tudnád… Azt mondják, te megőrültél, Böbe néni… Ne haragudj, de ezt mondják. Állítólag valami tájleírást vagy ilyesmit küldtél neki a halálos ágyához “elsőbbségi” ajánlott levélben, tértivevényesen, hogy biztosan megkapja. Azt mondják, alig tudta aláírni, csak keresztet tett oda, hogy amen, de így is elfogadták. Távoli tengerekről írtál, meg valami vízesésről, hogy haldoklás közben ezt olvassák neki… Megjegyzem, nekem marhára tetszik az egész. Oltári vagy!

deeltijdgod, flickr.com

Srí-Lankáról küldtem üzenetet – suttogta Böbe. Túl sok információ érkezett egy időben, a hírek öszeragadtak, feltornyosultak… Összezavarodtam.

rád nem haragudott

Ne pityeregj, vigasztalta a másik. Anya szerint örült a küldeményednek. Azt mondta, ha nem írsz, soha nem tudja meg, mi történt Srí-Lankán. Kikerestette a térképen. Tudod te, Böbe néni, milyen parányi kis hely? A szemüvege elé kellett tartani apuska nagyítóját, amit először használt életében, pedig ez volt az egyetlen hagyaték, ami a papájától maradt. Sírt szegény. “Hogy mit meg nem ér az ember!” – ezt monta. Nem tudjuk, hogy ezt Srí-Lanka miatt mondta vagy mert először használta apuska nagyítóját, de az biztos, hogy rád nem haragudott, amiért nem utaztál Pécsre. Azt üzente, hogy a fülbevalóját neked hagyta az éjjeliszekrényen, de vigyázz, mert nem tenyésztett, hanem igazgyöngy.

Böbe ismerte a gyöngyöt. Leszaladt a postára. Elsőbbségi, tértivevényes ajánlottat küldött a nővérének: ”Hamarosan jövök. És nekem nem kell a gyöngy.”

felső kép | Rajarshi MITRA, flickr.com