Bene Zoltán

ELADNI AZ ESŐT

2012 december

ELADNI AZ ESŐT

Európa legutolsó nagy boszorkánypörében, a szegediben sok egyéb mellett azzal vádolták a Sátánnal cimborálókat, hogy eladták az esőt Törökországba. Aszály sújtotta akkor is az országot, az 1720-as évek végén, nem új keletű jelenség mifelénk a szárazság. Magyarország déli tájain az éhínség kivédhetetlen pusztítására számítottak, a közelítő nyomorúság kétségbeesésbe taszította a népet. Valaki boszorkányt kiáltott. Az inkvizítor atyák és a városi kivizsgálók erre lelkiismeretesen kinyomozták, hogy az ördöngősök a megtermelt gabonát, a kifogott halat – hajszálra úgy, amiképpen az esőt – elkótyavetyélték a pogányoknak, s cserébe pusztán egy akó pénzt és töméntelen bolhát jussoltak. A pör irataiban olvashatjuk ma is, hogy a szegedi boszorkányok hatvanasával, százasával keltek át a Tiszán, de nem ám hajókon vagy ladikkal, hanem bizony rostán és dióhéjban! Évi három alkalommal nem voltak restek a Gellérthegyre repülni, olyankor a kapitány, bizonyos Rózsa Dániel, akit később több társával együtt megégettek a Tisza-partnak azon a szakaszán, amit máig Boszorkányszigetnek neveznek Szegeden, szóval ama boszorkánymester díszes, paszományos ruhát öltött és úgy viselkedett, akár egy felkent uralkodó a leghívebb hívei körében. Amikor alattvalóival megérkezett a hegyre, ott hosszan ettek-ittak, mulatoztak, mígnem Rózsa Dániel egyik pillanatról a másikra semmivé vált, a lakomán használt ezüst- és aranypoharak meg mind egy szálig disznóganajjá változtak. A pokol erőivel komázó kompánia fényes, aranyos zászlaját mellesleg (ugyan mivel mással?) az Ördög képével ékesítette és egy dióhéjban őrizte. 

A galerihez tartozó egyik vénasszony pedig nem átallotta bevallani a lemeztelenített testéhez közelítő tüzes vasfogók láttán, hogy képes tyúktojást tojni, mi több: abból él, hogy ezekkel kereskedik! 

ámokfutás

A vizsgálatot pör követte, a pört máglya. A messzire lobogó tűztől aztán a szegedi tanácsnokok vérszemet kaptak, úgy belelendültek a vadászatba, hogy a „főkolomposok” meggyilkolása után is tovább folytatták az inkvizíciót. Csak a király parancsa vetett véget az ámokfutásnak. Tudnunk kell azonban, hogy III. Károly nem felvilágosult szelleme miatt állította le a vérengzést, ugyanis sem ő maga, sem udvari tanácsosai nem rejtették véka alá abbéli meggyőződésüket, miszerint a szegedi tanács törvényszerűen járt el. A Bécsbe eljuttatott iratok alapján a király és környezete igaznak hitte mindazt, amit a vádlottak a kínzások hatására beismertek – III. Károly ismeretlen okból mégis gátat vetett a boszorkányüldözésnek… 

Frans Francken: Boszorkányszombat, wikimedia.org

Csak azért jutott eszembe mindez, mert a minap a buszon akaratlanul fültanújává váltam egy beszélgetésnek. Nap mint nap megesik ez velem, sokat buszozok, s a reggeli járatokon beszédesek az utasok. Ezúttal két, a jármű középső ajtajánál letáborozó asszony vitatta meg nagy hangon az elmúlt esztendő eseményeit, különös tekintettel az időjárás gyötrelmeire: a melegre, az eső hiányára. Egyikük azt állította, azért nem volt csapadék az idén, mert a jugók szétlövik a felhőket. Úgy tudja, a jugóknál van viharelhárító szerkezet, viszont nem tudják megkülönböztetni az esőfelhőt a viharfelhőtől, következésképp szétzúzzák mind a kettőt, annyira tartanak a lehetséges vad förgetegektől. – Hát, nekem rögtön eszembe ötlött Rózsa Dániel uram, aki háromszáz esztendeje eladta az égi áldást Törökországba. Bolhákért és hasonló javakért cserébe. És az emberek nyilván tömegesen hitték is, hogy így történt. Annál is inkább, mert a kivégzések után eleredt az eső.

sületlenség

Háromszáz év alatt lényegében semmi sem változott. Igaz, az uralkodó világkép egészen más, a világról alkotott, belénk gyökerezett ismeretekről első ránézésre úgy tűnik, végérvényesen átalakultak – az alapvető mechanizmusok azonban ugyanazok, mint voltak. A sületlenség lehet akármekkora, mindig talál befogadóra, követőre. Einsteinnek tulajdonítják a mondást: két dolog létezik, ami végtelen: a világegyetem és az emberi butaság, de az előbbiben nem vagyok egészen biztos.

Nem emlékszem, az esőfelhők szétlövése után merre kanyarodott a két asszonyság társalgása. Vagy a rádió nyomta el a párbeszédet, nem tudom. Vidáman röhécselő emberek viccesnek szánt butaságokkal harsogták teli az étert két egyforma zeneszám között. Olvasni próbáltam – nem hagytak. Amikor leszállni készülődtem, a két asszony még mindig az időjárást taglalta, a rádióban meg újra nyerítve röhögtek, az utasok nagy részének fülében fülhallgató, arcán egykedvű unalom. Lekászálódtam a buszról, fölsandítottam az égre. Kék volt és ragyogó. Ilyesmi lehet nem sokkal délebbre, Szerbia fölött is.

És milyen lehet a Törökországba eladott eső? Amúgy aszály volt éppen, még harmat sincs reggelente a réten…

felső kép | Ifj. David Teniers: Boszorkányszombat, monsterbrains.blogspot.hu