A szerk.

EGY NEJLONSZATYOR KIBORUL 6.

EGY NEJLONSZATYOR KIBORUL 6.

1983 májusában írta Levendel Júlia és Horgas Béla az alábbi levelet, s végül közel száz alkotó, kultúra-irányító kapta meg.

NYÍLT LEVÉL KÖNYVHÉT ELŐTT

Olvasónk, ismerősünk vagy ismeretlenünk, író-gondolkodó kortársunk – bizalommal szólítunk meg. Tegezésünket tekintsd irodalmi formának, de szavunkat értsd személyedhez szólónak: közvetlensége talán nem sértő. Mi magunk is jól tudjuk, milyen könnyen adódik elutasító érzés vagy érv az ilyesféle föllépésekkel szemben, s ha mi olvasnánk efféle sorokat, talán máris készülődne bennünk a minősítés: nevetséges hőzöngés az egész. Nincsenek illúzióink, de meggyőződésünk, hogy az elhallgatás minden formája erkölcstelen, ha pedig valakinek a megnevezés a mestersége, kétszeresen is az.

Május van, az évszak elbódítja és lázítja az embert. Egy vasárnap délelőtt megáll az elragadtatott tájban, és nézi az orgonabokrok közt rohangáló gyerekeit, a fű hullámain úszó abroszt, pokrócot, szandált, inget, az elért és az elérhető boldogságot, de tudatában ekkor is ott torlódnak a világot pusztulással fenyegető tények adatai, sötét sejtelmek, és ellenállhatatlan rohammal járja át testestől-lelkestől a fölismerés, újult erővel tör rá az érzés, hogy tehetetlen. Tudja, látja és csak bámul, hipnotizáltan az abszurditástól, a racionalizált irracionalizmustól, és fizikai valóságként érzi, hogy körmei elnehezednek, bőrén zsíros gyapjú serken, birkaként fülel, kolompszót hall, a vágóhíd vérszagát szimatolja, de csak bámul, vár, csak van, legel és ürít, hiszen birka, és egy birka mi mást tehetne? Nem lepődik meg, fölfedezésétől nem remél szenzációt, hiszen tudja, hogy nyájban él, és tudja, hogy a többiek is tudják, egyáltalán: sok mindent tud a májusi birka, de annyit talán mégsem, hogy ismét legyintsen és visszavonuljon, bezárkózzon a belső karámba, be a magánakolba, az erkölcsi megítélés meddő szomorúságába, és nemes fájdalommal tűrje erőszakos elpusztítását.

A májusi birka nem akar birka lenni, ezért próbálja legalább a birkasághoz való viszonyát megváltoztatni. S persze társakat keres.

Kiutat. Kibújást a birkabőrből. Tesz egy oldallépést, úgy pillant önmagára és kapcsolataira, aztán az elemi feltételekre kérdez, tapogat az édes értelem, a normális ösztönök felé, s ezzel talán már egy megalvadt közérzet és gondolkodásmód rendszeréből is kilép, ha kell, föllázad ellene. Olyan társakat keres, akik segíthetik a rések felfedezésében, akik maguk is szenvedik a tehetetlenséget, s ha olykor nevetségesnek tartanak is egy ilyen pamfletszerű levelet – károsnak soha. Társakat, akik tudják, hogy a birka-létnek fokozatai vannak, s a megszabaduláshoz csak úgy lesznek esélyeik, ha mindenekelőtt szakmájukban próbálnak egészséges létfeltételeket teremteni, azon a szűkebb, átláthatóbb terepen, ahol az ember jobban odaférhet saját sorsához.

Az elmúlt két évtizedben szinte észrevétlenül idomultunk a lelassult, elnehezült irodalmi élethez. Tudomásul vettük, hogy jó könyvek két, de nem ritkán három-négy évvel a megírásuk után jelennek meg. Mire egy-egy kötet kézbe vehető, már régen más izgatja-foglalkoztatja íróját, elmarad az azonosság érzése és a szembesülés felelőssége. Szakadék tátong a megírás és a megjelenés között – a megjelentetés intézése külön szakmává terebélyesedik, s ez nemcsak azért nyomasztó, mert lassan több figyelmet, időt igényel, mint a mű megírása, hanem azért is, mert létharccá züllik az irodalom, az írók pedig nyárspolgárrá vedlenek, egymásra csak a saját érdek szempontjából figyelnek. Már nem akkor örülünk, ha valamit meg tudunk írni, hanem amikor hadakozásunk vagy gyakrabban sorbaállásunk gyümölcse beérik, és kinyomtatva látjuk szövegeinket. Az alkotók kicsinyes buzgólkodások, diplomatikus érdeklődések és megalázó nógatások jármába kényszerülnek, a különféle fórumok pedig önkéntelenül is azt éreztetik, hogy szívességet tesznek a közléssel, amelyért hálásnak kell lenni. Egy verseskötet kiadatása olyan utánjárással és olyan színvonalú tárgyalásokkal jár, mint egy telekvásárlás vagy IBUSZ-utazás szervezése. Időről időre megundorodik az ember, fogadkozik, hogy többé nem telefonál, nem ír levelet, nem is küldi el írásait sehová, de az ilyen bezárkózás, amely voltaképpen az igazi munkára szorítkozó érdeklődés, mégis korlátozó, végső soron öngyilkosság-színezetű, s aki élni akar, mély lélegzetet vesz, és telefonál, és megírja a levelet, nyüzsög és alkalmakat les, ahol mutathatja magát – mindezt talán rossz lelkiismerettel, az elmocskolódás külső és belső tüneteit viselve. Érték és érvényesülés ijesztő gyorsasággal távolodik egymástól, illetve esetlegesen találkozik, és az értékrendetlenség egyként sújt írót, olvasót.

A gazdasági szférában konstruktívnak tűnő, mostanában a kultúrába, irodalomba beszivárgó vállalkozási lehetőségek voltaképpen csak az üzleti kalandoknak, pénzszerzési forrásoknak kedveznek, tág utat nyitva a képzeletzsibbasztó képregényektől a kommersz könyvekig minden jövedelmezőnek.

A lelassult mechanizmus velejárója a bürokratikus lélektelenség, szeretetlenség, amely az egyes műhelyekben dolgozók legjobbjait is elszürkíti, belegyúrja a gépies termelésbe. De nincsenek is igazi műhelyek, hasonló gondolkodásmód és ízlés szerint szerveződő fórumok – régóta nincsenek spontán társulások, csoportok, s ezek hiánya egyre nyilvánvalóbb. Irodalmi hivatalok vannak, ahol a műveket csak kevesen szeretik, egyesek tisztességesen, mások hanyagul vagy cinikus nemtörődömséggel intézik a kiadásukat. Szolgáltató szervizek vannak, mamutszervizek, hatalmasan felduzzasztott személyzettel, amely fölösleges és költséges. Ebben az elidegenedett struktúrában az irodalmi érték, a minőség másodlagos marad, a kritika érdektelen, minden értelemben hódit a „minimal art”, s mindenki rosszul érzi magát, feszeng: írók, szerkesztők, ügyintézők.

S mert minden lelassul, elnehezedik és tunya lesz a gondolkodás – nem a kísérletező kedv, a szenvedélyes kíváncsiság, a játékos alkotás, de a vitatkozó hajlandóság és a természetes megszólalási vágy is elsatnyul! Egy idő után olyan kölcsönhatás alakul ki, hogy senki meg nem mondaná, mi az ok és az okozat. A gyorsuló időben lassuló irodalmi élet rengeteg torz konkrétuma közül szemléltető példaként idézünk pár sort egy Budapesten szerkesztett, havonta megjelenő irodalmi lap munkatársának 1982-ben írott leveléből: „A küldött írásokat kizárólag praktikus ok miatt vagyunk kénytelen visszaküldeni, úgy alakult a lap képe, hogy számonként egy szépprózai dolgozatot tudunk közölni, s elképzelhetni, hogy hány hónapra gyűlt már föl a publikálandó. Így – szinte – még évet sem tudnék mondani, amikorra vállalhatnánk.”

De hagyjuk a példákat, a tömegével kínálkozó, abszurdba hajló történeteket, a személyes sérelmeket. Az ember hajlamos arra, hogy ezekben tocsogjon, és kiépítse paranoiáját, kifújja indulatait az anekdotázó siránkozásban, a baráti összejövetelek sebnyalogató monológjaiban vagy merészen szókimondó dühkitöréseiben. A folyamatra szeretnénk irányítani a figyelmet, a szemléleti aránytévesztésre és zavarra, végül is a birkaságra, amely kísérő jelensége és alkatrésze minden romlásnak, akár az ember léthelyzetéről, akár az ehhez képest szinte mérhetetlenül kisebb jelentőségű irodalmi közállapotról van szó.

Irodalmi életünk tükrözi földrajzi, politikai, gazdasági helyzetünket. Erről gondolkodva az ember lépten-nyomon a korszak talán legjellemzőbb fogalmába botlik: viszonylag jobbak a körülményeink, mint sok más országban és viszonylag jobbak, mint korábban. Nemcsak jobbak, sokkal jobbak. Minőségileg más minden. Csakhogy a művészet és alkotó ember nem szenvedheti a viszonylagosságba zárt gondolkodást, s amikor szabadságigényét összekapcsolja – mert összekapcsolja! – a felelősséggel, mérnie akkor is, ma is csak a „mindenséggel” szabad. A viszonylagosság szabadság-fokát sem le-, sem túlbecsülve, próbáljuk meg a… Mit? Hogyan?… De hiszen éppen ezt keressük, ezért írjuk levelünket, s a májusi besózottság és riadalom ösztönzésének engedve ezért kérünk választ, szellemi és gyakorlati segítséget. Bármit, ami változtat, bármilyen kicsikét akár, csak önigazoló magyarázatot ne!

Május van, országszerte épülnek az alkalmi könyvsátrak, forgalmas utcákon és parkokban készülnek az ünnepre, mert a vattacukor, léggömb és céllövölde-játék mellett az embernek talán ma is elemi, vásári szükséglete a könyv. Készülnek a szervezők – kiadók, könyvtárosok, népművelők –, és írókhoz forduló felkérésükben tudakolják a dedikálásért járó tiszteletdíj összegét. Józanul, hiszen az író is pénzért vásárol, de a józanság évről évre rikítóbb, az ünnepet is fenyegeti az üzlet. Holott a könyvei között üldögélő, az ismeretlen olvasóval most szemtől szembe találkozó írónak hinnie kell, hogy amit leírt, az nem ügyes, tetszetős portéka, hanem végső soron és valamiképpen becsületes, szabadító ének – hiszi-e?

Olvasónk – ismerősünk vagy ismeretlenünk! Végezetül még derűt és könnyedséget kérünk, ami iroda-lomról szólva csak szerencsés lehet, hiszen fogcsikorgatva még akkor sem érdemes megszólalni, ha mindez a létezés szorongatottságából, a félelem és a vágy talaján sarjadt. Levelünket személyes küldeményként eljuttattuk félszáznál több – némi esetlegességgel megválasztott – címre, íróknak, szerkesztőknek és az irodalmi élet irányítóinak, Bata Imrének úgy is, mint az Élet és Irodalom főszerkesztőjének, mert a levél közérdekűségében bízva, széles körben is szeretnénk nyilvánosságra hozni, s ezzel mintegy gyakorolni a saját tehetetlenségünk elleni lázadást. Találgatások és tervezgetések kikapcsolásával, a tőlünk telhető rugalmassággal, együttműködési készséggel várjuk visszhangját, a cáfoló vagy megerősítő, kiigazító vagy továbblendítő válaszokat. Nem készülünk előre semmire, a némaság vagy lekicsinylés válaszára sem, de törekszünk arra, hogy még a teljes csőd esetén is tartózkodjunk a fennköltség pózától, a „mi legalább megpróbáltuk” lemondó-lezáró gesztusától. Ha most nem, majd máskor, ha így nem, majd másként.

A címzettek közül heten válaszoltak, alkatuknak, stílusuknak, helyzetüknek megfelelően nagyon különbözőképpen: Domokos Mátyás,  Gergely Ágnes, Esterházy Péter, Király István, Vas István, Sík Csaba és Keresztury Dezső. A gépírásos leveleket átiratban közöljük.

Budapest, 1983. május 12-én.

Kedves Barátaim!

Mivel én, ellentétben Veletek, pontosan tudom, hogy kiknek írok, a megszólítást nem irodalmi forma gyanánt használom, hanem a személyeteknek is szóló baráti érzés természetes kifejezésének. Így könnyebb megvallani azt is, hogy jólesett, hogy leveletekkel, gondolataitok közlésével megtiszteltetek, hogy legalább a tiszta szellemi álmodozásnak ebben a romantikus tartományában eszetekbe jutott a nevem, mint olyan valakié, aki talán nem tekinti leveleteket – a beléje foglalt gondolatokat és kétségbeesést – „nevetséges hőzöngésnek”.

Gondolom, ennyiből is kiderül számotokra, hogy leveletek minden gondolatával, minden állításával és minden jelzőjével szívből egyetértek. Mindaz, amit föltártok, tökéletesen ismerős számomra, hiszen éppen ez év júniusában lesz harminc esztendeje, hogy átléptem – szerkesztőként – a Szépirodalmi Könyvkiadó küszöbét, s jó néhány esztendeje már annak is, hogy lelkemben egyre nagyobb szorongással tapasztalom – élem! – a lelassult mechanizmus bürokratikus lélektelenségét, amiről Ti is panaszkodtok.

Talán nem tudtok róla, mert én se vertem nagydobra, ezért hadd mondjam el Nektek, hogy én se értem be a kiábrándult legyintéssel, hanem egy fűszál-sors fűszál-jelentéktelen alternatívái közt megtettem minden tőlem telhetőt, hogy kifejezzem: nem erre szegődtem! 1976-ban önként vagy ha tetszik: „idealizmusból” lemondtam főszerkesztői beosztásomról, mert megértettem, bár az ilyesmit, noha majd kiböki az ember szemét, valamilyen különös lélektani gátlás következtében rendszerint roppant nehezen érti meg az ember: egyelőre nem kényszerít fegyverrel senki, hogy asszisztáljak annál a folyamatnál, amelynek egyetlen és kizárólagos eredménye, következménye nem lehet más, mint mindannak a legyalulása, amin nevelkedtem, ami a gondolkodásomat alakította, aminek az életemet – gyakorlatilag is –odaadtam. Egy szellemi genocídiumról van szó, amely nem korlátozódik a magyar irodalomra, s nem is e szerint, nem „nemzeti” célpontokra van programozva, hanem a minőség ellen.

Mi történt ezután? Először úgy tettek, mintha nem is mondtam volna le; nagylelkűen adtak egy esélyt, hogy magamtól belássam: romantikus ostoba voltam, akiről még mindig nem száradt le az ifjúság szellemi-erkölcsi idealizmusának a tojáshéja. De én addig nem nyugodtam, míg kénytelen-kelletlen tudomásul nem vették, hogy csakugyan romantikus idióta vagyok. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ebben az egész nevetséges és szánalmas és tökéletesen jelentéktelen huzavonában nem az én személyem és nem az ügy volt a fontos, hanem az esetleges gesztus-értéke: hogy akad valaki, aki a fejébe merészeli venni, hogy ő dönti el, mikor, mit kezd az életével, vagy a halálával. Megindult tehát a büntető hadjárat, mint ahogy az életben maradt öngyilkosok ellen is hatósági eljárás indul, hiszen a halálunkhoz sincs jogunk, a halálunkkal se mi rendelkezünk. Dehát ez így logikus, nemde, hiszen az életünkkel se mi rendelkezünk.) Mivel nem lehetett azt mondani, hogy e mögött a lépés mögött a nálunk egyébként szokásos és bocsánatos vétkek valamelyike (sikkasztás, lopás stb.) húzódik meg, a megfoghatatlan kafkai kastély nagyon is megfogható-húsvér főkomornyikjai és más ügyintézői számára egyetlen feladat maradt, hogy elvegye ennek a személyes – és tulajdonképpen néma – tiltakozásnak a tisztességét. (Teljesen fölöslegesen egyébként, mert az égvilágon senkit sem érdekelt, ami velem történt. Az ilyen romantikus példa különben sem volt ragadós a hetvenes években Magyarországon, amit az is mutat, hogy a kiadó vonzáskörébe tartozó – kényszerülő – ügyfelek 90 %-a még ma is azt hiszi, hogy a hivatalban az vagyok, aki voltam.) Elterjesztették egyrészt, hogy bolond vagyok, beteg, másrészt, hogy – talán ugyanezért – „politikailag is rossz útra tértem, mert az ellenzékhez csapódtam”. Ilyesmikkel traktálta az ország egyik „szellemi” vezetője az ország egyik politikai vezetőjét, s miért is ne adtak volna mindennek hitelt, hiszen az olyan ember, aki minden látható ok nélkül odadobja ebben a mandarin-világban a kvázi-tisztségét a velejáró naturáliákkal (az ingyen és bérmentve megkapott Szilvási- és Bihari Klára-kiadványokkal) együtt, az nyilván bolond, lázadó, egyszóval: ellenzéki.

Ne haragudjatok, hogy személyes dolgomat ilyen hosszadalmasan kiteregettem, de ennek a jelentéktelenségnek még a jelentéktelen dimenziói is csak akkor derülnek ki igazán, ha mikroszkopikus, sőt: ha elektron-mikroszkópikus bontásban szemügyre véve észrevesszük azokat az érintőket is, amelyek – in minimis Deus est maximus – jelértékkel mutatják azt is, ami túlmutat rajtam, az ügyön, egyszóval, ami már nem jelentéktelen.

Dehát: hogy is írjátok? szóval „csökönyös birka” vagyok én is, s mint az írószövetség érdekvédelmi bizottságának társelnöke egy jelentésben összefoglaltam a könyvkiadás helyzetét, strukturális képtelenségét, amelynek legfőbb oka az, hogy éppen ezen a területen élnek tovább – csorbítatlanul szinte – az ötvenes évek elejére jellemző teokratikus-voluntarista tervgazdálkodás intenciói az állami mecénáskodás aranyfrázisaival kihímezett misepalástjába bujtatva.

A jelentést az írószövetség elnöksége megtárgyalta; a könyvkiadás és a minisztérium jelenlévő képviselői mindenben igazolták a jelentésben foglaltakat, majd ugyanezt megtette az ágazat minisztere is – természetesen nem történt semmi. (Igazolták, elfogadták, saját vizsgálataikkal egybevágó eredményűnek mondták a Pártközpont illetékes munkatársai is, kissé csodálkozva, hogy: hogyan tudhatom én mindazt „hasból”, amit ők hosszadalmas kutató munka után is csak félig-meddig tudnak?) – Mindezek után választmányi ülésen kértem a szövetség vezetőségét, hogy szenteljen ennek a kérdésnek valódi figyelmet, tárgyalja meg, mert a magyar irodalom: mindannyiok létalapját – gyakorlatilag is – fenyegeti. – Nem történt semmi (az egyetértő jegyzőkönyvezést leszámítva.) – A legutóbbi választmányi ülés után pedig írásban juttattam el egy memorandumot mindenkihez, akit illet, amelyben igyekeztem – Vas Istvántól Csoóri Sándorig, Karinthy Ferenctől Mándy Ivánig tizenvalahány író aláírásával „nyomatékosítva” – schlagwortszerűen még egyszer összefoglalni, hogy – ellentétben a szamizdat – és egyéb ügyekkel – melyek a magyar irodalom létének, jó működésének a valódi kérdései… Egyelőre erre sincs válasz, s a legrettenetesebb az egészben, hogy tulajdonképpen az írók se akarnak ezzel foglalkozni. Nem azért, mintha nem adnának hitelt mindannak, amit elmondanánk, hiszen a bőrükön érzik ők is ugyanezt, csakhogy… csakhogy lelkük mélyén meg vannak győződve róla, hogy nem lehet akkora krach, amelyben ők azért a saját ügyüket, saját kapcsolataik révén révbe ne juttathatnák. S akkor már az általános krach ténye se olyan szomorú, bár kétségkívül tragikus. S ebben érhetitek tetten azt a morális penészgombát, amit most már nem lehet kipusztítani a mi kis irodalmi világunkból. (Ez csak az egyik, de nem a legártalmatlanabb infekció.)

Most már nem marad más hátra, minthogy mindazt a tapasztalatot (amely – s erről nem én tehetek – objektíve a keserűség szinonimája lett) egy lehetőség szerint rövid, írói módra megfogalmazott tanulmányban összefoglaljam, s megpróbáljam megjelentetni.

Vállalkozásomat tökéletesen céltalannak és értelmetlennek tekintem. Miért teszem meg mégis? – kérdezhetitek. Azért mert úgy érzem, ennyi romantika úgy látszik még maradt bennem, hogy ezt meg kell tennem mindazoknak a tisztessége védelmében, akik nem egy kiadó, hanem a magyar irodalom szerkesztőjének szegődtek, akik szellemi társaim voltak, s néhányan még maradtak ebben a munkában, s akiknek már nincs, nem maradt alternatívájuk, csak egyetlen lehetőségük, belső útjuk, hogy így mondjam: a kilépés a negatív szabadság világába, ép eszük, ízlésük, ítéletük és tisztességük lehető megőrzésével.

Miért vagyok ilyen borúlátó? – kérdezhetitek. Talán azért, mert túl az alkati hangoltságon, tapasztalati tudással rendelkezem afelől, hogy változtatásra – amelyre egyébként még mindig van/volna mód – központi intézkedésekre van szükség. A központi intézkedések pedig homlokegyenest ellenkező tendeciákról, irányról vallanak, mint amerre Ti is, én is, mindannyian menni szeretnénk. De én ilyen körülmények között sem adom meg magam, mint ahogy Ti se teszitek le „képzelt fegyvereiteket”, de ami engem illet: azt is becsülöm valamire, ha valaki legalább önmagának nem hazudik a valódi, az igazi útirány felől. – És a bürokratikus „magasságmámor” még csak elképzelni se tudja, hogy milyen hatalmas, sziklarepesztő erő rejlik ezekben a néma kínokban, csöndes hitekben. Ezért tartom rendkívül

fontosnak azt is, hogy megírtátok leveleteket. Hogy rászántátok magatokat. Hogy még mindig természetesnek érzitek, hogy egy író leírja azt, ami igazán foglalkoztatja lelkét, szellemét. Őszinteségemmel én is csak ezt viszonoztam.

Barátsággal üdvözöl Benneteket: Domokos Mátyás

 

Kedves Julika és Béla!

Elnézést kérek, hogy ilyen későn válaszolok még májusban keltezett levelükre. De hosszú, meggyőző levelet szerettem volna írni, az idő viszont az ilyenek megírásától mindig elszorít. De mivel nem szeretek leveleket megválaszolatlanul hagyni, kötelességemnek érezem, hogy ha röviden, távirati stílusban is, választ adjak.

Ami az átfutást s a szerkesztési mechanizmus elbürokratizálódását illeti: véleményem szerint is igazuk van. Maradéktalanul egyetértek azzal, hogy keresni kell a változás útjait. Új folyóirat- és könyvkiadói mechanizmusra van szükség. Remélhetőleg valamilyen módon előbb-utóbb kikínlódja ezt a társadalom.

Amiben nem értek egyet: az általánosítás és az indulat. Ezt bizonyára Maguk is tudták, mikor címemre postázták a levelet. Hiszen ismerik ezzel kapcsolatos nézeteimet. De ha már írtak, kötelességemnek érzem, hogy ha még oly röviden is, jelezzem az egyet nem értés mögött rejlő motívumokat.

Ami az általánosítást illeti: ez|gyakorlatilag azt jelenti, hogy a részlet egyik érzett problémáját az egész felelősségévé tesszük. Ebben van is talán némi igazság. Csak ha az egész felől nézem, akkor több megértést érdemel a részlet is. Az egész felől nézve nem utolsósorban /ha nem is maradéktalanul és nem is teljesen, éppen ezért megváltoztathatón/ az egésznek egyik nagy értékével: a biztonságadással is összefüggnek ezek a problémák. Amit Maguk „birkaságnak” neveznek, az az én szememben: biztonság. De ez személyes életrajzi élményekkel is összefügg. Én még éltem abban a korban, amikor „háltak az utcán”, s hiányzott az emberi életből minden biztonság. Biztonság nélkül nincs otthon. Így azt a társadalmat, amely a biztonságot életalakító elvvé teszi, a magam részéről, (mivel az otthon-gondolatot fontosnak érzem) maradéktalanul még hibái ellenére is, igenelni tudom. Az ember szempontjából, a humánum szempontjából, a biztonságnak szerintem primátusa van. Éppen azért, mert én még átéltem az egyéni élet bizonytalanságát, az egzisztenciális veszélyeztetettséget: fogékonyabb vagyok arra is, hogy nagyon jól tudom, néhány nagyon gazdag ország kivételével, az emberiség óriás többsége, több mint négyötöde, még a bizonytalanban, az éhhalál szélén él. Számomra ez a fogyasztói társadalmakban is tudott és érzett realitás. Hogy metaforikusan mondjam: a centrumban sem tudom feledni a perifériák és az alvégek létét — a peremvidéket. Éppen ezért a biztonságot az emberi fejlődés egyik kulcskategóriájának tartom. S ha efelől nézem, hogy milyen „adókat” /olykor felesleges adókat/ fizetünk ezért, mégis azt mondom: megéri. De azzal teljesen egyetértek Magukkal, hogy a felesleges adóktól meg kell szabadítani a társadalmat.

A fentiek alapján nyilvánvalóan megértik, hogy indulataikat sem tudom osztani. A magam részéről bízom abban, hogy Magyarország valami Provence-hoz hasonló kis zuga tud lenni az eljövendő szocialista nagy világkultúrának. De ez a Provence-lét csak úgy lehetséges, ha indulat helyett az ész, az értelem parancsol, s a világtörténelem egyik nagy kísérletében élve, együtt keressük a részlethibákban /amik bőven vannak/ a lehetséges jobb megoldásokat – azaz a reformokat. A reformokat a kiadói politika és a folyóirat-struktúra terén is. Ebben feltétlen fegyvertársuk vagyok, de a biztonságnak „birkasággá” bélyegzésében és indulataikban sem.

Budapest, 1983. június 22.

A régi szeretettel Király István

Kedves Levendel-Horgas Házaspár!

Köszönöm a köriratot, mindenben egyet értek vele. Azt hiszem azonban: azonkívül, hogy újra elhangzott egy sóhaj, semmi konkrét eredménye nem lesz. A hiba az, hogy konkrét javaslat nincs is a körlevélben. Ki, mit, mikor és hogyan csináljon – ezt kellene legalább elképzelni. Így csak az együtt sóhajtozás maradt. Ezt íme megteszem.

Szíves barátsággal: Keresztury Dezső

Budapest, 1983. május 12.

 

L. J. és H. B. úgy gondolta, igaza van Keresztury Dezsőnek, hogy a később „birkás levél”-ként emlegetett írásban „konkrét javaslat nincs is”. Megjegyzése is lökést adott a magánkiadású Pár-sor kezdeményezéséhez.

A nyolcvanas évek elején már elég sok könyv jelent meg szerzői kiadásban, de a cenzúrát ezzel a módszerrel sem lehetett kikerülni: a nyomdák csak olyan kéziratot fogadhattak, amelynek minden lapját pecséttel engedélyezte a Kiadói Főigazgatóság. (Az engedélyezéshez többféle igazolás kellett, némelyik, ahogy bürokratikus eljárásoknál szokásos, tökéletesen értelmetlen volt: például egy kiadó nyilatkozata arról, hogy nem akarják megjelentetni az adott művet.) Kikötés volt, hogy szerzői kiadásban csak saját művet lehetett megjelentetni – ezért lett a Pár-sor műhelynapló, amibe “vendégként” írtak a meghívottak, és művük idézőjelbe került.

A Kiadói Főigazgatóságon azt mondták, a magánkiadás két fajtájával találkoztak addig: a fél életen át kuporgató dilettánssal, aki díszes borítójú könyvbe rendezte verseit vagy emlékiratát, hogy a példányokat aztán elajándékozhassa, és a jó üzletet szimatoló szerzővel, aki megfelelő témát talált, s a saját kiadás valóban jövedelmezőnek bizonyult.

1983 júniusában a Pár-sor első számának leadásával indult az engedélyeztetési procedúra, és két esztendő alatt 6 szám jelent meg. A kiadványsorozatban publikált: Török Endre, Hanák Péter, Mario Vargas Llosa, Dávid Katalin, Csoóri Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Békés Pál.