Vidor Miklós

EGY MÚLT SZÁZADI POLGÁR

1998 december

EGY MÚLT SZÁZADI POLGÁR

A régivágású, angol bajuszos öregúr súlytalan lépteivel besétál a tágas szobába, körülnéz a sosem látott falak, bútorok között és meglepődve fedezi föl a sarokablaknál az íróasztal fölött a Pólya Tibor-szénkarikatúrát. Róla készült, úgy negyven-ötvenéves korában, szájában elhamvadhatatlanul füstölög a hosszú papír-szipkába szorított Regália.

Hogy kerül ide ez a kép? Egyetlen ismerős darab hajdani otthonából, ahol évtizedeken át élt feleségével, fiával, s végül nem a saját lábán hagyta el. Hordágyon vitték. De mindez egészen másvalahol történt, a város északi negyedében, a Nyugati pályaudvar környékén. Mint aki idegen álomba tévedt, tűnődve hunyorog a villogó, délelőtti fényben.

S akkor előbukkanok háta mögül, az elfüggönyözött alkóvból, megszólítom a régi hangon.

És ezzel vége is a varázslatnak. Megsértettem a szabályait.

Utoljára a kórházi ágyánál találkozott velem, arcomon a szorongó igyekezettől félresikerült mosoly. Már föl is mentett:

— Menj fiam, ne nézd végig… — Vonásai kezdtek már elrajzolódni, de tudata tiszta volt még. Megkérdezte, milyen nap van. S mikor megmondtam, hogy vasárnap, mintha maga helyett küldene: — Menj ki a versenyre inkább.
impozáns nagytribün
Az aszfaltozott utcákon, a vasúti hídon túl, ahol a teherpályaudvari sínpárok szelik át a vigasztalanul megkopott, kültelki tájat, váratlanul fölmagaslik a mezőn az impozáns nagytribün, háttal a köznapnak, elfödi a túloldalán megnyíló szabadtéri színpadot, a gondosan nyírt, öntözött gyep — a turf — semmi máshoz nem hasonlítható játékterét.

Mindjárt megkezdődik az előadás. Kantárszáron vezetik körül a jártatókarikában az istállófiúk a fényesre kefélt szőrű, fölszerszámozott telivéreket. A fehér korlátnál hemzseg a közönség, az arcokon kiélesedő figyelem, hogy testközelből kilessék a főszereplők mozgását, fejtartását, meg az idomárok végső utasításait hallgató, tarka dresszes zsokékat. Mindjárt nyeregbe szállnak, hogy könnyűvágtában elinduljanak a starthely felé.

S mihelyt elült a távolodó paták tompa, ütemes dobogása, a nézőtér elnéptelenedik. A tömeg hátratódul a kasszákhoz. Ki rohanvást, mielőtt meggondolná magát, ki kőkemény elszántsággal, s van, aki a döntés gyötrelmeibe bonyolódva kullog a növekvő sor végére, hogy megjátssza rejtelmes sugallatát, holtbiztos tippjét, de legalábbis a józan számítás szerinti nyerőt.

Mert játszani muszáj, ha az utolsó, keserves vasát teszi is föl rá.

Apám kalauzolásával, érettségiző fejjel kerültem belé ebbe a delejes körforgásba. Még ártatlan bámészkodóként próbáltam tájékozódni, fogalmam sem volt a szertartás rendjéről, az istállókból kiszivárgó titkokról, érthetetlenül röpködtek körülöttem a beavatottak tolvajnyelvén elsuttogott szakkifejezések.

Ő itt volt elemében. Belém karolt:

— Ilyenkor még mindenki orákulum ezen a pályán. És tíz perc múlva, mire lefutották a versenyt, söpörni lehet az elhajigált tiketteket — jegyezte meg cinkos derűvel, mint akinek esze ágában sincs takargatni a gyöngéjét, hiszen rég azonosult vele.

Elnéztem a programjukba merült, megszállottan jegyezgető magános alakokat, a dühödten vitázók vagy egymást ugratók társaságát, amint várják, mikor emelkedik magasba a távolban az indító fehér zászlaja. S akkor valamennyien megmerevednek, látcsöveik a startra szegeződnek, s amint megszólal a gong, elnémul a morajlás, és robbanással teli csönd telepszik a pályára.

Egy perc, s a messzi, ködös gomolygásból kibomlik az élboly, fölvillannak a kék, sárga, piros istállószínek, és fölzúdul az orkán. Ezernyi torokból tör ki, de egyetlen mennydörgésként robajlik. A végküzdelem sodró iramában földübörgő paták, megnyúlt lónyakak és ostorozó zsokékarok káprázatára vált a látvány: alig követhető, maga a sűrített sors-élmény.

A hirtelen lezuhanó némaságban megszólal a hangszóróból az ítélet, a célbírói torony homlokára kiteszik a helyezési sorrendet. A képtelen feszültség elpattant, az arcok elhervadnak és fölragyognak, de kárhozottakén és üdvözültekén ott a testvérbélyeg.

Már értettem apámat.

Más volt, mint akinek kiskoromtól, köznapjainkban megismertem. Ameddig csak visszaemlékszem, jóban voltunk. Igaz, nem kuporodott mellém a szőnyegre játszani s a vállán sem utaztatott. De sosem féltem tőle, a szigorúság nem illett joviális alakjához. A nevelést átengedte anyámnak. Eltréfálkozott velem, ha magam elé méláztam, megkérdezte: — Min töröd a fejed? Hogy mibe kerül Bécsben egy kétkrajcáros cipó?
lakatlan múlt
Túl volt a negyvenen, mire a világra jöttem, s külsőre alig változott a szememben. Csak az időt sejtettem meg mögötte később, amiből én kimaradtam. Lassacskán éreztem meg, milyen messziről érkezett: rövidnadrágos gyerekként nézte végig a Bazilika tetejéről Kossuth temetési menetét. Fiatalsága egybeért Budapestével, az a városkép, amely engem már készen várt, vele együtt nőtt ki a lakatlan múltból. Legénykorában egy birodalom polgára volt, s az hiába olvadt el körülötte, tágassága, hangulata beléivódott. Életformáját a riasztón körülnyirbált határok között is igyekezett folytatni, képtelenségnek érezte, ami történt, ezért maradt örök bizakodó. Ezt az adományt nyilván bölcsőjéből hozta magával.

Pedig az a bölcső korántsem volt felhőtlenül boldog. Magányos lányanya hajolt föléje. Már kamaszéveimben, az őskutatás baljós esztendeiben került kezembe az a múlt századi születési bizonyítvány. Egyik rovat élén ez a kificamodott szó állott: „Ágybólisága”. A hasáb kettéosztva, alcímei: „Törvényes — Törvénytelen”. És válaszul az utóbbi alá húzott tollvonás. S a töredezett, hátán megragasztott irat alján még egy csillaggal megjelölt bejegyzés: „Atyja, Vanicsek Mihály férfiszabó, a gyermeket elismeri magáénak.” Ez már pótlólag, néhány esztendővel a születési dátum után íródott a hivatalos papirosra, mikor szülei házasságot kötöttek.

Őrzök még egy kemény, enyveshátú fotográfiát. Négy-ötéves kisfiút ábrázol, az ezernyolcszáznyolcvanas évekből, csinos öltözékben, a kor divatja szerint, lábánál földre tett, széles karimájú kalap, kezében pálca. Arca az alkalomhoz illőn ünnepélyes, anélkül, hogy szomorú vagy elveszett volna. Megindító pontossággal fedezem föl rajta apám jellegzetes kerek fejformáját, szemállását, tekintetét. A karakter rejtélyes terve kialakult már, egy-egy vonásán módosíthattak az évek, de alapjegyei végérvényűek.

Szeretném hallani a hangját, szóra bírni ezt a régi fiúcskát arról, amiről a felnőtt sosem beszélt. De ajka szorosan összezárul. Nem hagyná, hogy kifaggassam. Konok hallgatással fogadná a kíváncsiskodó idegen közeledését, ahogyan édesanyja a lelkére kötötte.

Csodálatosan kiegyensúlyozott ember lett belőle, egyike a keveseknek, akikkel összeakadtam. Önmagában hordta a képességet, hogy ráleljen az örömre, megroppanás nélkül állja az orv mélyütéseket, és sose adja meg magát. Hitt szerencsecsillagában, s az nem is hagyta cserben.

A titkát nem árulta el. Alighanem fogalma sem volt róla, hogy titka van.

vidor2

Annál szívesebben beszélt fiatalságáról.

Korán állt a saját lábára. Az iskolának tizennégy évesen búcsút mondott, könnyű szívvel, emlékét is a padok közt feledte. Fejben, papíron fölényes gyorsasággal számolt, nem is igen értette az én korán kiütköző hőködözésemet a szorzótábla meg később az egyenletek előtt. Többet mond róla kézírása: jóízű, arányos betűformái csupa lendület, egyéni kötései élénk fantáziáról árulkodnak, merész vonásai mégis tisztán olvashatók, összképük áttekinthető és szinte röptében rendezett. Olyan embert sejtet, aki irigylésreméltóan otthonosan járt-kelt a világban, nem akarta megváltani, sem fölforgatni. Inkább okosan körülnézett benne s megtanulta törvényeit. Ösztönös szépérzéke már kicsi korában megnyilvánult — kényesen ügyelt a ruhájára, be nem piszkolta volna, becsülte a csinos holmikat —, hát a vászonáru-fehérnemű szakmára adták. Jónevű belvárosi céghez került, főnöke megkedvelte, értett a vásárlók nyelvén, hamarosan bizalmi emberré vált, néhány év alatt kellő gyakorlatra és szép fizetésre tett szert.
emberséges intézmény
S mindarra, ami vele járt a nagykorúsággal. Észrevétlenül szélesedett ismeretségi köre, barátaival belékóstolt a kávéházi életbe. Ez az éjjel-nappal nyitva tartó, emberséges intézmény akkoriban terjedt el a századfordulón: egymást érték a kávéházak a kiépülő nagykörúton, az Andrássy út hosszán, az Oktogon mind a négy sarkán megtalálhatta a nekivalót az önálló legényember, s egyszer csak törzsvendég lett belőle. Karambolozott a biliárdasztalon, kemény alsós-kaláber-csatákat vívott a kártyaszobában. Esténkint kedve és zsebének állapota szerint válogathatott a kedélyes kisvendéglők s a fehér abroszos éttermek között, s akár elkalandozhatott az újonnan megnyíló orfeumokba.

A millenniumi idők, a varázslatos gyorsasággal nagyvárossá terebélyesedő Budapest barátságos békevilága örökösnek ígérkezett a szemében. Nem volt nehéz beilleszkednie, így egyszerű környezetéből indulva sem tartotta csodának, hogy a polgárosuló társadalom tagjává vált. Élvezte munkáját, szerette a finom, nemes tapintású vászon- és puplinvégeket a polcokon, könnyű kézzel göngyölítette ki őket a vevők elé, s olyan kedvcsinálóan morzsolgatta ujjai közt fényes anyagukat, hogy legtöbbjük ezután is visszatért a kellemes légkörű Kammermayer Károly utcai üzletbe. Zárás után s hétvégén pedig övé volt a világ, gondtalanul kivette részét a mulatságból.

S ahhoz az is hozzátartozott, hogy kilátogasson a régi, városligeti versenypályára, ha a tavaszi vagy az őszi meeting nevezetes eseményeire került sor. A derbyt a monarchia idején még Bécsben futották.

– De nem kellett ahhoz derby, hogy átruccanjunk a bécsi gyorssal, remek villásreggelit szolgáltak föl az étkezőkocsiban! — s hangjában egyszerre föltámadt az a történelem előtti versenynap. — Összebeszéltünk Donován Bandival, nagydarab szőke banktisztviselő volt, nagy turfrajongó és megszállottja a papírformának. A Westbahnhofról ki egyenesen Freudenauba. Ragyogó május volt, özönlött a közönség, a program parádés. Benne egy gátverseny, óriási mezőnnyel: egyik induló hazulról ismerős, Feszes, nyergében a megszokott lovasa, Csompora Mátyás…

Mutatom Bandinak: — Nézd, csak úgy szikrázik a szőre! Ha ezt ide kihozták, akkor topformában van! — Ő elhúzza a száját: — Ugyan, mit akarsz tőle ebben a társaságban? Tizenhat az egyhez írták ki — bök a táblára. — A pitlit viszi majd utánuk.
nincs mit spekulálni
– Bennem akkor már mennyei harsonák szóltak, fütyültem a sárga földig lefogadott favoritokra. Már mentem is játszani. Ő még megvárta a próbaugrásokat, nekem elég volt, amit útközben láttam: simán veszi a sövényt mind, az én Feszesem rövid rohammal csak úgy röpül át rajta. Itt nincs mit spekulálni! Becsületesen megpakoltam a kasszánál, fordulnék vissza a tribünre, de a mellényzsebemben kezembe akad egy elbújt húszas bankó. Hátra arc, ráteszem azt is. S akkor megnyugodva vissza a helyünkre. Bandi kajánul rám sandít, én csak bólintok. — Semmi más? — csodálkozik, de erre már nem is felelek.

– S aztán start. Rendben eljön Feszes a többivel együtt, a táv feléig a középmezőnyben sétál, könnyedén ugrik és ruganyosan ér földet, a galoppja egyenletes. A kanyar után fölhúz a vezetők mögé, de azokat már ütik becsületesen, ő meg kézből lovagolva eléri őket, átszalad rajtuk és állva hagyja mindet. A célban hosszakkal veri a másodikat.

– Annyit fizetett, hogy a szállodában százasokkal raktam ki az ágytakarót. Mert akkor már bolond lettem volna hazautazni. Sürgönyöztem apámnak, reggel szóljanak be az üzletbe, hogy kétnapi szabadságot veszek ki, ő meg üljön vonatra, a délutáni gyorsnál várom. Meg is jött az öreg, beszámoltam a történtekről, s mikor kiértünk a pályaudvar elé, egyszer csak megáll, elgondolkodva körülnéz. Kérdem, mi baj, azt mondja: — Csak az jár az eszemben, fiam, hogyha holnap este lejár az időnk, és ne adj Isten, gyalog kellene hazamennünk, akkor jobb, ha a budai oldalt választjuk, az a rövidebb út.

Ismerte a fiát.

vidor3

Túl a harmincon még mindig a Nádor utcai szülői házban lakott, jóval fiatalabb testvéreivel együtt, afféle közbülső helyzetben, mind jobban függetlenedve. Egyedül ő magyarosította meg a nevét. Más az életvitele, a társasága, mégsem kíván kiszakadni közülük. Otthonos környezetében a nagyfiú körül forog az élet, szabadságában senki sem korlátozza. Távolabbi tervek nem nyugtalanítják, csak a bolond töri változtatáson a fejét, ha jól megy dolga. A mának él, hazaadja, ami jár, a többit, ahogy megkeresi, el is költi, nem akar vagyont gyűjteni, kamatnak tekinti azt, hogy nem vonja meg magától az örömöt. Egyébként is igyekszik elkerülni a döntésre kényszerítő helyzeteket.

Rátalálnak azok maguktól is. így éri gazdája bizalmas közlése, hogy visszavonulásra készül, már tárgyal is a cég eladásáról, csak azért szól, hogy ő idejében tájékozódjék, hol helyezkedik el. Nincs épp megijedve, de akárhová mégsem lépne be szívesen. Mellékesen említi csak a föladott leckét legjobb barátjának, hiszen az nem is szakmabeli, jól menő szőrmeüzlete van, néhány évvel idősebb is nála. Meglepő választ kap:

– Miért nem nyitsz önálló üzletet?
– Gondot vegyek a nyakamba? — s elneveti magát: — Különben is, miből, Palikám?
– Ettől szívesen megszabadítlak, ha te adod a szakértelmet!
rendezett állandóság
Egészen komolyan hangzik. Annyira, hogy meghökken tőle. Meg önmagán is, ahogyan fogadja. Sosem mocorgott benne a saját tulajdon ördöge. Ha semmid sincs, nyugodt az életed — legföljebb olykor kellemetlen. Aztán mégis elharapja. Barátságtalan válasz lenne a nyíltszívű ajánlatra. Végül is azonnali megoldást kínál, csak persze egy csapásra befellegzett a kedve szerinti szabadságnak, eladná a rendezett állandóságért. De hiszen annak így is, úgy is vége. Nagy lélegzettel belévág.

Az újdonság lendületével hamarosan megszerzi a hivatalos bejegyzést, jó előjel, hogy épp üzlethelyiség is akad az otthonos belvárosi vásárlónegyedben. Alkalmazottakat sem nehéz találni a szakmabeliek között. Már csak az irodakisasszony hiányzik. A gyakorlati szellemű társnak erre is megvan az ötlete:

– Itt az én kis unokahúgom, most küldték föl Pestre a szülei. Nálunk lakik, anyám fölügyelete alatt. Akár holnap följössz, ha neked is tetszik, már nyitásra beülhet a kalitkába.

Így ismerkedik meg az újdonsült cégtulajdonos a kissé félénk tizennyolc esztendős lánnyal. Szülei a Somogy megyei Tarnócapusztán élnek a Zichy-birtokon, édesapja az ottani szeszgyár igazgatója. Rendhagyó otthonra lelt a Városház utcai lakásban: három generáció élt itt a menedékre vágyó szökevények boldogságában. A megözvegyült, derűs öregasszony tartotta fönn, s elég tágas volt, hogy befogadja az anyai terror elől hozzákívánkozó lányunokát, meg félresikerült házasságából visszatérő felnőtt fiát, s elkormányozta a házat erély és tekintély helyett puszta kedélyével.

Herminke lelkiismeretes irodistának bizonyult, csak a számolás nem volt erős oldala. Főnöke azonban szívesen segített neki. Egy darabig. Aztán, mikor az üzlet nekilendült, mind több lett a dolga, s megsokallotta, hogy a vásárlók helyett az összeadási hibákkal foglalkozzék, hát rápirított. A kisasszony mimóza-érzékenysége megsérült, s otthon elpanaszolta Pali bátyjának az ismétlődő szekatúrákat. Az pedig „és társa”-ként be-benézett a boltba, s jó szemmel fölfedezte a duzzogó haragocska mélyebb okát. A szerepébe belétanuló valódi gazda pedig egy pillanatban észrevette a számokkal hadilábon álló, borult arcú áldozatban a vonzó fiatal nőt. Gondolt egyet, megkockáztatta barátja és cégtársa előtt, hogy nem ártana szakképzettebb irodista után nézniük.

– Hát annyira nem vált be Herminke?
– Az még nem is volna olyan nagy baj — hangzott a megfontolt válasz —, de inkább elvenném feleségül.

vidor4

1912-t írtak, és Szarajevó neve semmivel sem csengett baljósabban, mint Innsbruck vagy Kolozsvár.

A háború kitörésekor apámnak is be kellett vonulnia. Korábban valamikor mindössze háromhavi kiképzésre hívták be, s a katonai parancsnokság póttartalékos állományba helyezte. Békeviszonyok között ez a kétszeresen enyhített minősítés — még tartalékosnak is pót! — egy életre eszmeivé halványította volna kapcsolatát a hadsereggel. Háborús helyzetben viszont legföljebb a jószerencsével kötött íratlan szerződésében reménykedett. Nem is kellett csalódnia: az egészségügyiekhez, a kor nyelvén szanitécekhez osztották be. Állomáshelye a budapesti 16-os helyőrségi kórház lett. Ha már egyenruhába bújtatták, alig találhatott volna nekivalóbb fegyvernemet.
Majd mikor sebészfőorvos parancsnoka, S. őrnagy rábízta az orvosi műszertár ellátását és felügyeletét, az is kiderült, hogy afféle nappali katonát csináltak belőle: esténkint másnap reggelig hazamehetett. Több mint két esztendeig tartott ez a nyugalmas hátországi szolgálat.

De a háborút nem siették el. Ahelyett, hogy végéhez közeledne, mind nagyobbra nőtt. Az olasz hadüzenettel megnyílt az új déli frontszakasz. A sebészeti osztályt pedig az ottani hadikórházba vezényelték, a harctér közvetlen közelébe.

Vagy másfél évtized múlva, harmadik elemistaként, kigyúló képpel hallgattam végig apám legemlékezetesebb tűzvonalbeli kalandját, ahogyan vacsora után az ebédlőasztalnál fölidézte.

– Egyik éjszaka parancs érkezett: az állásaink mögötti elsősegélyhelyre kétszeres csomagokat, csontrögzítő síneket kellett szállítanom. Megrakattam a lovasszekereket, kijelöltem a félszakasznyi embert, s elindultunk. Jó párszor megjártuk már az utat, de nem ártott az óvatosság. Lelkükre kötöttem: se hangos szó, se rágyújtás, míg oda nem érünk, mert félelmetes volt az olasz tüzérség. Túljutottunk már a nagyobbik részén, s akkor a szemközti hegygerincen egy bújtatott üteg észrevett bennünket. Robbantak a srapnelek, vijjogott a levegő, a lovak megbokrosodtak. Két szekerünket is eltalálták. Hullottak a legények, csupa szénfekete hajú, szép szál bosnyák volt hozzám beosztva.

– A pokol szakadt ránk ott a sziklák között. Ma sem értem, hogyan maradhattam meg. Egyetlen karcolás sem ért, de a zubbonyom, kezem csurom vér lett. A halottaimmal, sebesültjeimmel együtt adtam át a málhát…
gazdátlan történet
Megpróbáltam beleképzelni apámat abba a születésem előtti harctéri éjszakába. Nehezen ment, hiszen sosem láttam rajta egyenruhát, mozgása, beszédmodora sem illett hozzá. Hirtelen belém villant: ha ő is ottvész abban a távoli hegyszorosban…? S homályosan földerengett, hogy akkor én sem vagyok a világon. Néma, gazdátlan történet marad, hírmondója sincs.

Talán kiült arcomra zaklatottságom, vagy ő is gondolataiba veszett, némi hallgatás után, enyhültebben folytatta:

– Tizennyolcban, nyár végén magához rendel a parancsnokom. Azzal fogad, rám bízza a választást, mire terjesszen föl: előléptetésre, kitüntetésre vagy szabadságra. Én bizony egy szikrát sem spekuláltam. Hamarosan hazakerültem. Anyád sütött-főzött a Tarnócáról küldött hazai rezervából, nyújtotta volna a napokat az aranyélet lejártáig. Egyszer csak eljött az is. Mindenáron ki akart kísérni a pályaudvarra, mert ott kellett jelentkeznem. Csakhogy az elirányítóban némi várakozás után azt a választ kaptam, hogy a frontra már nem indítanak több szerelvényt, csak onnét visszafelé. Hát így értem meg az összeomlást…

A Piave meg Doberdo emlékéül a bronz vitézségi érmet, a bádogszürke Károly-csapatkeresztet meg a szakaszvezetői csontcsillagait hozta haza. Egy kiüresedett névjegyskatulyában őrizte őket azon a kredencpolcon, ahol a zsebkendőit meg a keménygallérjait tartotta. Meg egy súlyos, rézsútosan rovátkolt markolatú, finom formájú acélkést. Az éle félelmetesen szikrázott, sosem adta a kezembe, vastag krepp-papirosba burkolva pihent egy keskeny, hosszúkás dobozban. Némán rácsodálkozó tekintetemre árulta el:

– Orvosi szike. Operálókés. Ilyennel műtötték akkoriban a szerencsétlen sebesülteket.

Megvan ma is, itt az íróasztalomon. Az élét letompíttattam, békés papírvágó kés lett belőle.

kép | fortepan.hu