Nacsinák Gergely András

EGY KALAP ALATT

2011 június

EGY KALAP ALATT

Manapság alig hord valaki kalapot. Főképp nem azt a domború keménykalapot, aminek szűk karimája alól banktisztviselők és hivatalnokok néznek vissza ránk a hatvan évvel ezelőtti filmfelvételekről és fotókról. Kíváncsi vagyok, ma milyen képi jel alkalmazásához fordulna Magritte, hogy az arctalan sokaság fogalmát érzékeltesse. Mi helyettesíthetné a monoton esőcseppekként hulló kalapos-aktatáskás figurákat a hollandus háztetők felett, vagy mit viselnének a szótlanul hátat fordító alakok, akik a tenger felé néznek, és nem tudni, látják-e azt.

a tallózás mámora

Valahányszor a könyvtárhoz érek, belépéskor erősen megfogadom, hogy most végre megszabadulok az összes érdekfeszítő és mihaszna kötettől, amik a vállamat húzzák. És eszem ágában sincs elvinni helyettük másikat, még csak az kellene – a fele ennek is csalódás volt, a másik felét meg azonnal be kellene szerezni, de se pénzem nincs erre, se fölös hely a könyvespolcon. Visszaadom hát a könyveket, és jóleső megkönnyebbülés fog el; de ha már itt vagyok, fölszaladok megnézni, tényleg csak azt az egyet, amit már hetek óta keresek, hátha visszahozta valaki. És mindig ugyanaz történik: vagyis öt percen belül garantáltan tele van a kezem, mert nem elég a szabadpolcos rendszer, de az újonnan érkezett könyveket ráadásul még afféle díszszemlére is közzéteszik; csupa olyat, amiről az embernek sejtelme sem volt, hogy megjelent, arról meg még kevésbé volt sejtelme, hogy az ilyesmi őt érdekelheti – olyan ez, mintha a szépségversenyről a hölgyeket mindjárt haza is lehetne vinni, és ami még jobb: nem is végleg, csak egy darab időre, ameddig tetszik a borító, és ki nem derül, milyen végtelenül üres és semmitmondó belül. És az még a jobbik eset. Elvileg persze meg lehetne tenni, hogy a tallózás mámora után – ami némely vonásában igencsak emlékeztet a maniara, amely a boldog antikvitásban Dionüszosz isten híveit ragadta el –, szóval, hogy ennek fogytán leül az ember egy fotelbe, és a papírhalommal az ölében még egyszer mérlegeli, csakugyan kell-e neki mindez, mert akkor lehet, hogy az összeharácsoltak közül mindjárt a felét otthagyná. Az efféle higgadt megfontolásra azonban a könyvtár olvasótermei rendszerint nem adnak lehetőséget; a figyelmet minduntalan elvonja valami. Ez a valami az esetek túlnyomó részében női cipők kopogásaként jelentkezik, és kecses női alakok vonulásában folytatódik. A gyakorlott könyvtárlátogatóban egy idő után ugyan kifejlődik ama képesség, hogy pusztán a léptek ritmusából megítélje, érdemes-e fölpillantania – csakhogy, mint a túlélés érdekében kifejlődött adaptációknak általában, ennek is van hátulütője. Mivel a szóban forgó képesség valahol az agytörzs környékén fészkel, tudatosan irányítani képtelenség, így ha a kopogás ritmusa ígéretes, bármennyire elmerüljön is az olvasó az írott szóban, okvetlenül fel fog pillantani, és még csak arról sem tud magának számot adni, miért. A könyvtárakba pedig megítélésem szerint többen járnak nők, mint férfiak, ami persze erősen szubjektív benyomás, mert lehet, hogy a férfiakat egyszerűen nem veszem észre. Valahogy beleolvadnak a folyóiratokba, és a polcokkal egyneműnek tűnnek.

Az összeszedett köteteket tehát okvetlenül ki fogom kölcsönözni, és ha van ráérő időm, a kupaccal leülök egy közeli padra, hogy a számvetést ott végezzem el. Igaz, mostanság kint is nagy a nyüzsgés, tavasz van, fák hadarnak körülöttem sietős, apró virágokat, mégis úgy vettem észre, az utcán valahogy jobban oszlik el a nemek aránya, és itt senki sincs olyan egyedül, mint a könyvespolcok részvétlen sorai előtt.

képtelenség megbirkózni ennyi betűvel

Tehát a padon, vagy szerencsésebb napokon egy kávézó teraszán ülve azon morfondírozom, hogy ennyi könyvet kiadni nem csupán luxus, hanem vétkes meggondolatlanság – aztán eszembe ötlik az is, mekkora szerencse, hogy nem egy külföldi, mondjuk anglofón könyvtárban voltam, ahol aztán tényleg minden megvan. Elég felidéznem, mi történt nemrég is Rómában, amikor egy kedves barátom volt szíves elkalauzolni az Instituto Orientale könyvtárába. Mint Ulysses az árbochoz, legszívesebben az olvasópulthoz pányváztattam volna magamat, és csak hallatlan önuralmamnak volt köszönhető, hogy az eltervezett tíz perc helyett már fél óra után azt kértem tőle: azonnal vezessen ki innen, mielőtt a maradék józan eszem is odavész. Képtelenség megbirkózni ennyi betűvel, címek, szerzők és hivatkozások kavalkádjával, pedig az még nem is köz, hanem szakkönyvtár volt, csupa olyasmivel tele, ami az emberek jó részét hidegen hagyja, mint például, hogy Kalábriai Barlaam a tizennegyedik századból mennyire beszélte a bizánci görögöt. A római intermezzóra gondolva tehát mindjárt megenyhülök magam iránt, és némileg csitult kedéllyel kezdem lapozgatni a szerzeményeket, kétkedés és ámulat keverékében, kicsit olyanformán, ahogy egykor Attila barbár vezérei mustrálhatták a Urbstól megsarcolt hadizsákmányt. Ilyenkor rendszerint az is eszembe jut: voltaképp nem is én szedtem össze mindezt, mert hiszen fizikai képtelenség, hogy mindössze öt perc leforgása alatt jussak el a tudománytörténettől a terem másik végében álló csillagászati polcokig, és például erről a Magritte-albumról itt a kezemben sejtelmem sincs, mikor és hogyan került hozzám. Igen valószínű, hogy ezeket úgy csempészik a hónom alá külön erre a feladatra szakosodott munkatársak, mert különben mit is lehetne tanulni a könyvtárszakon négy álló esztendeig; de az is lehet, hogy feketemágiához folyamodnak, vagy a könyveknek tényleg megvan a maguk élete, mégpedig a szó szoros értelmében, s ezt az életet meg akarják osztani velünk: hazáig követnek, vagy lesben állnak, és lecsapnak ránk, a gyanútlan prédára. Végül is nem bánom; és e szempontból Magritte ellen igazán semmi kifogásom sem lehet, hiszen az ő univerzumának nagy részét is öntörvényű és rakoncátlan dolgok töltik ki, amik mintegy tüntetőleg bukkannak fel olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk.

Az albumot átlapozva például azonnal szembeötlik a keménykalapok nagy száma, és elmerengek, hogy manapság már tényleg csak elvétve visel valaki kalapot: ahhoz meglehetősen művésznek vagy városban ragadt népmesehősnek kell lenni, ám a kalap még ilyen esetekben is puha-, nem pedig keménykalap. Gyors számvetést készítek tehát az album alapján a keménykalapok statisztikai eloszlását és valószínű előfordulási helyeit illetően. A kalap okvetlenül öltönyhöz és nyakkendőhöz társul, míg megfordítva, ezekhez nem okvetlenül jár kalap. Kalap és akt sohasem fordul elő együtt, de kalap(os úr) és természet annál inkább. Továbbá: a kalap soha nem áll önmagában, Magritte más, emblematikus tárgyaitól eltérően, mint a pipa vagy a tojás. Ebből következik, hogy a kalap afféle determinatívum lehet nála, mint az egyiptomi hieroglif-jelek esetében a jelentésmódosító mellékjelek. De ha így van, mi lenne az alapjelentés, amihez hozzárendelődik a kalap? Észrevettem továbbá, hogy Magritte is előszeretettel fotóztatta magát a festményein[1] szédületig sokszorozott keménykalapban – ez nála megint a képpé-konvertálódás rafinált gesztusa lehet, ami egy csavarral többet ad az önarcképekben megnyilvánuló szokásos művészi tetthez. Egyszerűbben fogalmazva: nem arról van szó, hogy tükörbe néz, és portrét fest magáról, így téve önnön személyét is az életmű részévé, odacsempészve halandó önmagát, a halhatatlannak szánt vásznak sorába, hanem beiktat még egy közbülső szintet, afféle limbust, ami nem is festmény, de már nem is az élet. A fotó valahol feleúton áll a kettő közt, afféle közvetítőként: nem a saját alkotása, de olyasmi, ami mégiscsak az ábrázolások világába helyezi őt, az Ábrázolót, azzal pedig, hogy a kalapot a fejére teszi, közvetlen kaput nyit festményeinek világa felé, amelyen át is lép, meg nem is.

chicagonow.com

A keménykalap használatával tehát ő is eggyé válik azon alakok közül, akik rendszerint háttal állnak nekünk, és szerepük épp ebben a hátat fordításban rejlik. Ha nagynéha szembenéznek velünk, abban sincs sok köszönet, mert arcvonásaik személytelenek, és egy levél erezetében több elevenség lappang, mint a szemükben. Megesik, hogy az arc nem is látszik, vagy mert eltakarja mondjuk egy szép, egészséges zöldalma, vagy mert egyáltalában nincsen arcuk, és a gallér meg a kalapkarima közt üresség tátong. Az üresség tetszés szerint kitölthető vagy szabadon hagyható – ami bizonyos és elmaradhatatlan, az a kalap. Annyiféle kontextusban jelenik meg, és olyan makacs következetességgel, hogy alighanem ostobaság volna mint képi jelet egyértelmű fogalomhoz társítani – például, hogy a kalap a konvenciót jelöli, vagy hogy az elfödés és elrejtőzés eszköze, vagy a sematikusság érzékeltetésére hivatott, amely észrevétlen tömegesíti az embert. Ezeket szépen el lehet sorolni, de Magritte észjárásához így nemigen jutnánk közelebb. Ha ilyen megfeleltetéseket keresnénk, szépen belesétálnánk a csapdába, amelyet Magritte a nézőnek állított, s amelyre előzékenyen ráírta, hogy „csapda”, csakhogy senki se higgye el utólag, hogy kelepcébe csalták. Festményein többször is, többféleképpen is elmondja, megmutatja, analizálja, hogy a képi jelek azok képi jelek, függetlenül attól, hogy a látó szem, a kombináló agy, a nyelvi mintázatok és a kulturális beidegződések milyen jelentéseket aggatnak rájuk. A látható dolgok közti kapcsolatok hálózata pedig, ahogy a képi egységek variabilitása is, esetleges és csaknem végtelen. A poharakban nem víz úszik, hanem felhők. A felhők helyett sziklatömb lebeg az égen. A székek kővé válnak. A kövek megmozdulnak. Kicsit olyan ez, mint az egyiptomi falakon feltűnő keverék-istenek, amelyek több lényből: emberből, állatokból, növényi részekből, titkos jelekből lettek megkomponálva: ezek sem az istenséget magát ábrázolják, hanem egy róla tett kijelentés hordozói. Magritte képein nem a valóságot látjuk, hanem egy róla tett kijelentéshalmazt. A fekete kalap önmagában neutrális – mi lehetne e tucatkalapnál neutrálisabb? –, ám különféle meghökkentő kontextusokba helyezve időlegesen szinte jelentőségteljessé, csaknem költőivé válik. Vajon – játszom el a gondolattal –, vajon Magritte mindig ugyanazt a kalapot festette meg, vagy mindegyik képen más és más kalap látható? Ez persze csak afféle csipkelődésnek tűnik, minekutána Magritte mindig olyan bosszantóan konkrétnak ható dolgokat fest, és a realitást, kíméletet nem ismerve, a szürrealitásig fokozza. A „más kalap” kérdése azonban rávilágít, hogy Magritte mindig milyen körültekintően, csaknem aggályosan kerüli a személyességet, minél kevésbé távolodva el az általánostól. Képein a figurák mind a kalap ikonikus személytelensége felé tendálnak: nem lesznek portrék, csak többé-kevésbé kibontakozó jelek. Más szóval Magritte egy kivonatot készít, mégpedig – és itt jön a bűvésztrükk – nem is az ábrázolt valóságról, hanem az ábrázoltra vetülő tekintetről. Ez talán evidens, de én csak akkor értettem meg, amikor az albumot lapozgatva a „Megbecstelenítés”-en akadt meg a szemem. Ez az a híres képe, amikor egy női arcot egy meztelen női testtel helyettesít: a szemgolyók mellbimbókká válnak, a köldök orrá, és az ágyék vonala foglalja el a száj helyét. A test arccá válik, vagy az arcvonások testté – csakhogy ez az átalakulás híján van annak az emelkedettségnek, ami például a görög szobrokon időnként megfigyelhető, és amit Rilke is megverselt, hogy tudniillik a test minden porcikája épp olyan személyes, mint az arc, s hogy az arc legkisebb részlete is az egészet tükrözi. Itt semmi ilyesmiről nincs szó, viszont azon ritka esetek egyike áll elő, amikor a kép címe közvetlen kapcsolatot sugall az ábrázolással – Magritte ugyanis szeretett esetleges és meghökkentő címekkel operálni, amik lehetőleg még távolabb sodorják a szemlélőt a biztosnak vélt értelmezés menedékétől. A cím itt sem egyenesen a képre irányul, hanem az ábrázolás által elkövetett aktusra, még pontosabban: a nézés aktusára, amely a női arcvonásokban mindjárt feszes kebleket és genitáliát fedez fel. Magritte itt is egy kivonatot állít elő, de nem egyedül a látvány kivonatát, hanem az észlelés teljes mechanizmusának összegzését. A cím nem a képre, hanem a nézőre irányul, róla mond el valamit. A kép jobbára csak csali. Ürügy. Nem is azt ábrázolja, amit megmutat, hanem a nézőt, akit elvileg nem mutathat meg egy festmény semmiképp; és kibontja, megvilágítja a módot, ahogy a szemlélő néz. Kiszélesíti a köztes mezsgyét, az érzékelésben mindig jelenlévő, de rendszerint rejtve maradó tartományt, amelynek köszönhetően óhatatlanul hatunk a képre – és a klasszikus vásznakkal ellentétben nem arra esik a hangsúly, hogy miként hat az miránk.

a kalapos alak

Amikor idáig jutottam, gyorsan becsuktam a könyvet, és visszasüllyesztettem a táskába. Egy műgyűjtő boldog izgalmával néztem körül, némileg büszkén, mint aki értékes kincsre bukkant. Micsoda remek játék! Magritte, akár egy kompozit egyiptomi istent, minket ábrázol tucatnyi alakban, és még csak észre sem vesszük. A kalapos alak, ha megfordulna – amit szerencsére sohasem tehet meg – a mi arcvonásainkat viselné. A fegyver, mondhatni, fordítva sül el: értelmezni akarnál egy képet, erre fel az értelmez téged. A tükörre sújtasz, és az sértetlen marad, míg az arcod szilánkokra hull szét. Ha a képért lelkesedsz, vagy ha lefitymálod, minden eddiginél nyilvánvalóbb, hogy magadat boncolod, miközben a kép érintetlen marad, abszolút védetten minden műértő támadástól. Sérthetetlen, ha csak el nem ég, vagy szét nem hasogatják.

És akkor is mi lenne? Minthogy albumokban és képeslapokon, plakátokon és posztereken, olcsóbb és drágább, kisebb és nagyobb reprodukciókon milliószor is megsokszorozták ezeket a lebegő várakat, festett pipákat: a kalapos kísértetek mára tényleg mindenhová eljutottak. A kalap sziluettje embléma lett, ugyanannyira, vagy talán még inkább tartozik Magritte-hez, mint Chaplinhez vagy Churchillhez. Manapság ugyan senkinek sem jut eszébe ilyesmit hordani, mégsem kell, vagy lehetne fölcserélni valami mással, mert olyan kulturális jellé vált, amely bizonyos tájékozottság mellett minden esetben azonosítható. Ha senki nem is hordja, a fekete keménykalapok elszaporodtak, ellepték a kulturális mező jelentős szegletét, variációk születtek rájuk, és az újra és újra kiprovokált értelmezési kísérletektől megerősödve immár sajátos szimbólumokként tündökölnek. A könyvtárak, amelyektől nem szabadulhatok, e végtelenségig sokszorozott jelek tárházai; magtárak, hibernációs kamrák, ahonnét a kultúra tetszhalottjai újra és újra belekerülhetnek az eleven élet vérkeringésébe. A Nílus-völgyben is így látták egykor a sírokat: afféle földalatti tárolókként, ahová az elhunyt, ideiglenesen kivétetve az aktualitásból, bepólyált Oziriszként visszavonul a tiszta potencialitásba, és vár mindaddig, míg földbe vetett magként egyszer újra szárba szökken. A könyvek is az ideák és érzelmek kérészéletű variációinak ilyen bepólyált-bekötött múmiái. Valahányszor a polcról leveszünk egyet, és szavai megszólalnak bennünk, vagy képeinek vetülete megjelenik a retinánkon, feltámasztjuk ezeket a várakozásban kimerült, elraktározott létezőket. A görögök is úgy tudták, hogy az alvilág sápadt árnyait időnként vérrel kell táplálni, hogy magukhoz térjenek – mi sem vagyunk különbek, hisz ugyanúgy vérünkből: időnkből, energiánkból vett maradékkal adózunk nekik, hogy visszatérítsük mondandójukat az élők világába, a most aktualitásába. Mi fenntartjuk őket, ők fenntartanak minket, és azt a világot, amelyet együtt alkotunk. És mindnyájan egyformán rettegünk a névtelen, második haláltól, tudva, hogy természet szerint adott végzetünk voltaképp az volna: mert mint élőknek kiszabott jussunk a feledés.

[1] http://ligetmuhely.com/nacsinak-gergely-andras-tisztanlatas/
kép | René Magritte képei