EGY CSEPP KŐ
1993 tavasz
ABHÁZIA = az ókori Kolkhisz. A mítosz szerint ide hajóztak az argonauták a mesés kincsért, az Aranygyapjúért. Az abházok úgy nevezik földjüket: Apsznin = ,,a lélek országa”.
A Birodalom úgy viselkedett, mint a brontoszaurusz, melyet hátulról meglep valami fürge ragadozó, s félig-meddig felfalta már, mire a hosszúra nyúlt idegpályán eljut a hír az aránytalanul apró agyba: valaki birizgálja a monstruózus farok leghegyét.
A meghívón ez állt: BOFDIT.
Alatta bolhabetűkkel, zárójelben, inkább csak a gyengébbek kedvéért: (Baráti Országok Fiatal Drámaíróinak Találkozója).
Azután a program következett, s végül ismét nagybetűk: A Találkozó célja: tapasztalatcsere.
újkeletű nyíltság
Az indulás előtti napon hosszú távirat érkezett Tbilisziből. A többnyire kaukázusi helyőrségek és kolhozközpontok művelődési házaiban játszott darabom grúz fordítója küldte. Sütött belőle az akkoriban újkeletű nyíltság; sajnos, nem fogunk találkozni, őt nem hívták meg, mert EENVELEM MINDIG KISZARAKODAAST MUEVELNEK MINISZTEERIUMBAN, ám tegyek meg neki egy apró szívességet, mellyel megerősíthetem ingatag pozícióját, VIGYEEL MINISZTEERIUMI FOEOSZTAALYVEZETOE TICIAN TIBULIDZE HÚSZ ÓVÓGUMMA DE JAPAANT NEM BÍRJA CSAK NYUGATI NEEMET.
A gép korán indult. Már a nyitás előtt a sarki drogéria előtt toporogtam, és idegesen kocogtattam az üvegajtót. Szinte rárontottam az álmatagon előtébláboló eladónőre, úgy követeltem a húsz nyugatnémet óvszert.
A pult mögé hátrált.
– Csak japán van…
A türelmetlen fejrázás és az erőszakos hang riadalommal töltötte el.
– Meg francia…
Míg kiszolgált, végig rajtam tartotta a szemét.
Három órával később tüskehajú, kövér, szemüveges fiú markolt a vállamba a moszkvai vámfolyosó végén.
– Szerbuszbazmeg, Galaktion vagyok, késünk!
egyáltalán nem korrupt
A fekete Volga a belföldi reptér felé robogott, ő meg lélegzetvétel nélkül beszélt. Azzal kezdte, hogy régen megérdemelte már ezt a kis fekete-tengeri jutalmazást, végül is hazamegy, mit tudok én arról, mennyit szenved egy grúz Moszkvában, csak az a kár, hogy nem Tbiliszibe megyünk, hanem Abháziába, nem baj, Grúzia az is, majd csak kibírjuk. Istenáldotta szerencsém, hogy vele akadtam össze, mert ő egyáltalán nem korrupt, holott minden oka megvolna rá — majd a lakáshelyzetre tért. De bármerre indáztak is gondolatai, minduntalan visszakanyarodtak ahhoz, amire a legbüszkébb volt: — Azért én tolmácsolom neked, mert csak én tudok magyart kurvára egész nagyszar minisztérium.
Már újra a levegőben voltunk, amikor kivágta a tromfot: a paksi erőmű grúz és orosz szerelői mellett tolmácsolt, döcögős nyelvtudását a magyar építőmunkások csiszolgatták és emelték társalgási szintre. Igen hálás nekik. Szeretett tréfálkozni. Olyankor levette a szemüvegét, és megtörölgette puha flanelingének szegélyével. — Világos, mi? Kőbányai világos! — Amikor harmadszor sütötte el a nagyszerű viccet, fölemelkedett előttünk egy vörös parolis óriás. A ferde metszésű ázsiai szempár fölszikrázott, a széles járomcsontokra cinkos mosoly derült, úgy pillantott le a kövér tolmácsra, mint akinek valami titka van, melyet nyomban megoszt vele.
– Kuss Galaktion — mondta a kirgiz őrnagy.
Átült hozzánk, lapos üveget húzott elő a khakiszínű zubbony zsebéből, és egészen a Fekete-tengerig a hajmáskéri garnizonról beszélt. Ahogy múlt az idő, egyre elérzékenyültebben és teltebben szerette a szép Hajmáskért.
A fürdővároska az Abház Riviérának nevezett partszakaszon feküdt, Szuhumi és Gudauta között, büszkesége az impozáns, húszemeletes Írók Háza volt.
Míg Galaktion a formaságokat intézte a recepción, a márványborítású hall műbőrfoteleiben terpeszkedő tréningruhás férfiakat néztem. Idővel kiderült: össz-szövetségi drámaíró-szeminárium. Az oktató, egy Tolsztoj-szakállas díjbirkózó, a türkmén résztvevőt egzecíroztatta éppen, egy dusanbei áruházi eladót, aki harmadik díjat nyert a helyi rádió „Jelenetek köztársaságunk életéből” című hangképpályázatán, s most arra kellett felelnie, miért nem az első két díjazott részesült a kitüntetésben. A türkmén leszegte fejét, és dacosan hallgatott.
A portás a part felé intett — a BOFDIT vendégei már odakint ismerkednek a látnivalókkal.
Langyos szél kócolta a sétányt szegélyező pálmafák zöld loboncát, a tenger engedékeny szelídkéken csillogott a délutáni fényben. A sétányt ékítő balusztrád tömzsi oszlopai éles árnyat vetettek a naplangyos díszkőre. Hihetetlennek tűnt, hogy reggel a drogéria előtt még jéghártya pattogzott a tócsa peremén.
Fehérszőke férfi bukott át a promenád combközépig érő kőkorlátján. Harmadik nekihuzakodásra talpra állt. Felénk dülöngélt, és a magasba lökte mutatóujját — nehéz volt eldönteni, hogy patetikus figyelemfelhívó póznak szánja-e, vagy az írók Házának betonárnyára mutogat.
– Költő vagyok — mondta elfolyón, majd elbődült: — Éljen a szabad Észtország! —, s mintha a kijelentés súlya végleg kibillentette volna nehezen megszerzett egyensúlyából, nekilódult a balusztrádnak, átesett rajta, és visszahengerkedett a parti homokba, ahonnan jött.
vad körjáték
Talán száz métert ha tehettünk a tarajos kígyókat, elegáns csikóhalakat és ölelkező polipokat ábrázoló mozaiklapokon, amikor tánc kezdődött egy pálma alatt — öt fiú járta. Vad körjátékban kapaszkodtak össze, ordítottak, röhögtek és forogtak szilájul. Az egyik megbotlott, akkor szertegurultak, zihálva hevertek a sárga homokban. A hozzánk legközelebb fekvő felült, gyűrött cigarettát ragasztott szája sarkába, azután átlépett a balusztrádon, és a tolmácshoz fordult. Míg fölvillant a sápadt gyufaláng, váltottak néhány szót.
– Most jöttek haza Afganisztántól. — Galaktion levette a szemüvegét és megtörölgette. — Világos? Kőbányai világos.
Kisvártatva lelkesen, a felfedezés örömével, mint az egykori matróz Kolumbusz zászlóshajójának árbockosarában azt kiáltotta:
– BOFDIT!
A ráérősen ballagó, laza csoport megtorpant. Bevártak bennünket. Galaktion fennhangon bemutatott, majd kezet fogott mindenkivel, s közben barátian noszogatott:
– Illesszél be a kollektívába!
A jelen- és távollévők együttese, a jelen- és távollét oka és mikéntje híven tükrözte a hanyatló birodalmi állapotokat, és aki akarta, láthatta: nem lesz több efféle találkozó, sőt — talán ez sincs már.
Lengyelországból nem is válaszoltak a felkérőre. A bolgár küldött — valamit félreérthettek — egy héttel hamarabb érkezett, s mivel sehogy sem tudták átírni a repülőjegyét, hazautazott, mielőtt megtudhatta volna, hogy miért jött. Az NDK-ból Raoult küldték, a mindentudó rostockit, aki a bemutatkozáshoz sietősen hozzáfűzte: eredetileg Hans-Jürgen, de szülei a kubai forradalom győzelmekor kérvényezték a névváltoztatást — itt elharapta a mondatot és az esetet nem kommentálta. A fiatal román drámaírókat hatvanas férfi képviselte; szénfekete párizsi bársonyzakóban járt, s anyanyelvén kívül csak franciául beszélt, ám tolmácsa nem lévén, magányos maradt mindvégig: napozott és olvasott. A mongol delegátus néma volt és titokzatos, ha a többiek hívták, a fejét rázta: — Nálunk nincsen változás. — Csehszlovákiából ketten érkeztek. Stefan, a prágai sikerszerző, és a szlovák dramaturg: Jela.
Jela.
Utoljára vele fogtam kezet, s amint ujjainak érintése végigborzongott rajtam, nyomban feledésbe merült az egész eposzi seregszemle.
Együtt ballagtunk tovább az üzletsorba torkolló langyos sétányon. Jela Stefannal beszélgetett; éppen előttem haladt.
A kirakatok üresek voltak, csupán a „korlátozott nyitvatartással üzemelő” vodkabolt félig lehúzott redőnye előtt kígyózott sor — érvényben volt a száraztörvény, melyet az iszákosság visszaszorítására hoztak. A sor a belváros szívéig nyúlt.
A szlovák lány előttem lépkedett még mindig. Magas, már-már atlétikus termetét puhán ringó járás ellenpontozta. Végre megállt.
– Jela — mondtam. És akkor felém fordult.
feloldhatatlan paradoxon
A nyaka hosszú volt, kecses és mégis lágyság nélkül való, csupa kemény izom, magas homlok és tüntetően fiúsra vágott haj alól villant rám a valószínűtlenül nagy, hosszú pillájú, erősen festett szem. Mintha csupa feloldhatatlan paradoxonból szerkesztették volna egybe, s az egymásnak feszülő ellentétek izgató aurát vontak köré.
Négy nyelven beszélt. Eredetiben idézte Schillert, Shakespeare-t, Csehovot. Négy éve még tizenkét másodpercen belül futotta a százat, azután egy zúzódás véget vetett vágtázó-karrierjének. A felvilágosodás eszmeáramlataiból doktorált. Tűrhetően fuvolázott. Ő mondta így: ,,tűrhetően”. Aki belépett a ráboruló, szinte látható bura alá, bizseregni kezdett nyomban.
A többiektől leszakadva, kettesben ballagtunk vissza, az Írók Háza felé.
Arról beszélgettünk, hogy a Fekete-tenger nem fekete, azután a szárazföldi népek parttalan víz utáni misztikus vonzalmáról, egy tájékozódási képességét veszített, sekély öbölben megfeneklett bálnacsapat pusztulásáról, a cetvadászat korlátozására tett nemzetközi kísérletekről. Herman Melville regényeiről. Ambrose Bierce, Malcolm Lowry és Edgar Allan Poe különös haláláról, a psziché mélyén rejlő kiismerhetetlen iszonyatról, a kútról, és az ingáról. A kezünk egy pillanatra összeért: — Pardon, pardon.
A BOFDIT Galaktion tágas sarokszobájában gyűlt össze, az asztalon üvegek.
– Litván szeparatista-vodka — fitymálta Galaktion, de azután biztatni kezdett: — Nem rossz, nem rossz, nagyon jó.
Míg csendültek a poharak, odasúgta: óvatosan az itallal, este vár a miniszter.
– Miféle miniszter?
– Abház kulturális. Fhuuuu…. — és megpöccintette a torkát; addig fog érni a pia.
Jela egy tágas bőrfotelben ült, én a széles karfán, könyökkel a háttámlára nehezedtem, ujjaim hegye olykor a vállához ért. Aurája beburkolt, én voltam odabent, egyedül én. Olykor láttam a többieket: tátogtak, koccintottak, fejüket hátravetve nevettek — nem hallottak semmit.
A doktorátusáról beszélt, miként terjednek kelet felé és miként csorbulnak a felvilágosodás nagy eszméi, sajnálkozott, hogy nem értek franciául s így nem olvashattam eredetiben az enciklopédistákat.
A színház következett. Vonzódott az avantgárdhoz, de nem kritika nélkül. Rajongott Tadeusz Kantorért és Peter Brookért.
Utolsónak érkeztünk az előcsarnokba. A feljárón fekete autók sorakoztak, már folyt a beszállás. A menzanyitásra várakozó drámaíró-kurzus irigységgel vegyes kíváncsisággal figyelte, mint nyitogatják előttünk a makulátlan öltözetű sofőrök az ajtókat. Az utolsó Volgába szálltunk, a sofőr mellett Galaktion terpeszkedett, a hátsó ülésen csak mi ketten.
A nehéz kocsik ledöccentek a följáróról, s az országútra érve jobbra fordultak, és megindultunk Abházia belseje felé.
Megfogtam Jela kezét. Nem húzta el.
Rendőrautó söpörte tisztára előttünk az utat, a fekete konvoj gyorsulva fúródott a bársonyfekete tavaszéjszakába.
Jela mondani akart valamit, de én hirtelen szóra nyitott szájához hajoltam. Csak egy pillanatig és csak tessék-lássék ellenkezett. Kemény volt az ajka, engedékeny mégis.
A parti pálmafasor összeolvadt, röpültek az abház kulturális miniszter vendégei, ahogyan soha még, szárnyra kelt az egész BOFDIT.
Szelíden hátrahúzta a fejét:
– Beszélgessünk.
Én meg ímmel-ámmal:
– Jó.
tanult galandférgek
A galandférgek kerültek szóba. Ki tudja, miért. Egy kísérlet szerint ha a tanult galandférgeket felfalják a tudatlanok, akkor tanulás nélkül, pusztán a bekebelezés által elsajátítják a tudást. Jela ellenszenvesnek tartotta a kísérletet, sőt gonosznak, mert azt bizonyítja, hogy a legfontosabb információk nem nemzedékről nemzedékre gyarapodó okulással és bölcs belátással jutnak birtokunkba, hanem zsigeri úton, azt feleltem, az elmondottakból nem kell feltétlenül az emberre következtetni, mégiscsak vannak előnyeink a galandférgekkel szemben: például van agyunk, ellenvetésre készült, de beléfojtottam a szót.
Viszonozta az ölelést.
Galaktion egy pillanatra hátrafordult, azután lesütötte a szemét, és kinézett az ablakon.
Most fekete volt a Fekete-tenger, fekete volt minden, felszívott minket az abház éjszaka.
Amikor kibontakozott, és vállam elengedve visszahúzta a kezét, ujjai mintegy véletlenül súrolták ölemet, őrjítő volt a könnyű érintés, felnyögtem, ő pedig kajánkodva nevetett:
– Beszélgessünk.
– Jó – fújtam. – Jó.
Vissza akart térni a galandférgekre; nem engedtem. Hiba volt, megbocsáthatatlan, végzetes hiba.
Bár talán fölösleges magamat okolnom, hiszen ami történt, benne rejlett a helyzetben, s oly mindegy volt, hogy mi hívja elő; idővel amúgy is ide vezetett volna minden — a galandférgek éppúgy, mint bármi más.
Jela a szüleiről beszélt, a házukról, meg az utcáról, melyben gyerekkorát töltötte. Rajongott szülővárosáért. Szinte elgyöngült, amikor a főtérről szólt, meg az Európa-szerte híres katedrálisról — ott nyugszik véletlenül egy magyar fejedelem is.
– Két perc, ott vagyunk — fordult hátra Galaktion.
Sietősre fogtam, le akartam zárni a témát, nem mintha éreztem volna a veszélyt, csupán szerettem volna elfércelni a mondatot, hogy ne maradjon a levegőben, s odahajolni gyorsan még egyszer a kemény és engedékeny ajakhoz. Odavetettem, hogy gyönyörű, sokszor jártam ott, jól ismerem Kassát.
Szinte elugrott. Félig ránehezedtem, s így az ülésre dőltem, komikus lecsúszásomat még komikusabb evickéléssel igyekeztem megállítani.
– Kosice — mondta.
Végre megleltem egyensúlyomat, ismét hozzáhajoltam, csak még egyszer, mielőtt megérkeznénk, ám ő elhúzódott megint, ha lehet, még határozottabban, mint az imént, és a suta bukdácsolás megismétlődött.
– Ko-si-ce.
A hosszú nyak kinyúlt, akár a veszélyt gyanító gázlómadáré, merev volt, csupa izom, hajolni képtelen, a nagy szürke szemek tükrét dér futotta be, a rövid haj katonásan tüskéllett, a védekezni és támadni egyaránt kész tartásban jeges visszautasítás. A kocsi hirtelen fékezett, s még meg sem állt, már nyitotta is ajtaját. Ugrottam volna utána, de Galaktion hangja izgatott volt, majdhogy parancsoló.
– Mindjárt jön abház kulturális bazmeg, most mindenki tolmácsával!
Sötét betontömb tövében álltak a Volgák. Odafönt kézírást utánzó neonfelirat: Resztorant. Villogása egy-egy pillanatra hidegzöldbe mártotta az olajsima tengert, a parti homoksávot, meg az út túloldalán magasló sziklameredélyt. A csoport egy része már eltűnt a bejárat mögött, inkább sejtettem, mint láttam Jela nyúlánk alakját, utánaeredtem. A tolmács szorosan mellettem lépkedett.
– Lesz kaja, pia.
Odabent a hántolatlan gerendákból tákolt szűk boxok, talán a természet meghitt zugait kívánták fölidézni az üres, zsírszagú betonhodályban, az asztalokat és a falakat vörös abház népi szőttesek borították. Szűk átjárón lépkedtünk a boxok között, előzni nem lehetett. A zsírszag fintorgásra késztette Galaktiont is, mindenáron valami biztatót akart mondani.
– Lesz különterem. Miniszter — különterem.
csak a zsírszag
Üvegajtó; föltárult a különterem. Épp akkora, mint az iménti — a szőttesek zöldek voltak. Nem álltunk meg. A harmadik hodály sárgán virított, a negyedik szelíden kéklett. Csak a zsírszag volt egyenletes. Azután az előttem haladók egyszerűen eltűntek. Az utolsó terem végén légóajtó nyílt a betonfalban. Mögötte tágas cső — csatornára emlékeztetett. Libasorban lépdeltünk, kissé meg kellett hajolnom, így is minduntalan bevertem a fejem. Remegés támadt, gyorsan közelítő és távolodó robaj — fejünk felett az úttest. Amennyire tájékozódni tudtam, a cső az út alatt a sziklameredély felé vezetett; előbb lejtett, majd enyhén emelkedett. Galaktion a nyakamba szuszogott. A gyér világításnál is látszott, hogy verejtékezik.
– Menjél, menjél, nem bírom bezárás!
Átbotlottunk valami magas acélküszöbön. Egy cseppkőbarlangban álltunk.
A sötétbe vesző mennyezetről oszlopok ereszkedtek alá, a hepehupás padlóról oszlopok döftek a magasba, egymást keresték középtájt a sztalaktitok és sztalagmitok, s itt-ott létrejött az évezredek óta tervezett találkozó; karcsú híd épült a fönt és lent között. Ravaszul elrejtett színes reflektorok kévéi metszettek a sötétbe, vörös, kék és lila szikrázott a barlangban, tündöklő tündércsillám. Sóhaj sem röppent, talán attól féltünk, hogy egy szóra szertefoszlik a látomás, végül Galaktion a nyakamba horkantott.
– Hú, bazmeg.
Álmélkodó moraj, beszélgetés indult, a csoport nehézkesen odébbhömpölygött, mintha az imént csupán az előszobáig jutottunk volna; íme, a barlang mélye. A beláthatatlan térség oldalában oszlopok és egymás felé vágyakozó oszlopkezdemények, középütt pedig a gondosan elegyengetett és kikövezett talajon hószín abrosszal borított, gazdagon terített asztal. U-forma öblébe vaskos, színjátszó sztalaktit ereszkedett odafentről, a nyitott oldalt hangversenyzongora zárta le. Feketén csillogott a Steinway, feltámasztott fedelének lakkján sötéten játszott a reflektorok és a cseppkövek visszfénye, a damasztabrosz fehérje, az evőeszközök ezüstje. A kerek széken frakkos férfi várakozott.
Jöttünkre két egyenöltönyös ember indult felénk az asztalfőről, szélesen integettek és túlzó szívélyességgel kezeltek mindnyájunkat. Zömök, olajbarna az első, vastag, érzéki szája mosolyra nyílt, kézszorítása vállveregetéssel folytatódott.
– Magyar? Áááá futball! — és ment tovább.
Nyomában idősebb, ősz férfi, göndör fürtjeit kopaszodó homlokába fésülte, és kezével legyezett, mintha őt magát is zavarta volna a vastag zakóból felhőző vastag kölniszag.
Galaktion sietősen súgta: — Tician Tibulidze…
A zsebemhez kaptam, és amint az illatos főosztályvezető ujjai hegyével futólag érintette a kezemet, markába nyomtam a papírba hengergetett ajándékot, míg villámgyorsan elsüllyesztette, halkan elmormoltam fordítóm nevét. Barátságosan, egyszersmind nyugtatóan meglapogatta a vállam, s közben megpaskolta a zakója zsebét; zörrent az óvógumma papírja. Csak annyit mondott:
– Ááááá….
Ismét a fülemhez hajolt Galaktion, mintha hétpecsétes titkot árulna el.
– Elöl miniszter, hátul helyettes. Helyettes grúz, miniszter grúzabb.
– Akkor ki az abház?
– A népi együttes, bazmeg. Világos?
A teríték pazar volt, túlburjánzó, fényűző. Az aranycsipke-peremű porcelántányérok bal oldalán ezüstgyűrűvel összefogott, keményített szalvéta, a jobbon bőrbe kötött étlap, körül féltucat kés, kanál és villa katonás alakzata, valamint különböző méretű és formájú poharak: metszett kristály valamennyi. A fényes felületeken szivárványt tükröztek a cseppkőreflektorok — akár a zongora fekete lakkján. A száraztörvény-szikkasztotta Birodalom kincsesbarlangjában minden terítékhez négy palack dukált; vörös- és fehérbor, vodka és konyak.
Míg a székeket húzkodtuk, igyekeztem közelebb nyomakodni Jelához, de csak részsikert értem el — kettőnk közé Galaktion ékelődött, másik oldalon Raoul ült; a beszédes rostocki is kereste a lány társaságát. Előredőltem, tekintetét kutattam, de csak a fölnyírt, pihés tarkót láttam, Jela az asztalfőre szegezte pillantását.
A miniszter fölállt. A gyűszűnyi kupicát mereven előrenyújtotta. Szinte vezényszóra ragadtuk meg a jó előre teletöltött pohárkát. Intettem a tolmácsnak, ne fáradjon, ám ő kötelességének érezte, hogy alkalmanként összefoglalja az elhangzottakat.
– Irodalom fontos — súgta. — Fiatal drámaíró előre megy. Éljen BOFDIT.
Jela kemény nyakát szuggeráltam, nem lehet ennyire érzéketlen, felém kell fordulnia előbb-utóbb.
– Népek barátsága — hallottam a susmorgást. — Népek testvérek. Népek népi testvérek. Népek szeretnek egymást. Népi mondás. Mulatságos. Nevess.
Nevettem, emeltük a kupicát. Szerettem volna a lányhoz somfordálni, de Galaktion visszahúzott. Egymásba értek a tósztok.
– Népek.
Az asztalra könyököltem, úgy néztem a visszautasító tarkót, nyakat, vállat. Egy szó, egy intés, egy félreértést tisztázó mosoly elég lett volna. Még csak nem is kerülte a pillantásomat. Egyszerűen megszűntem a számára.
– Szergo!
Csattant, akár a parancsszó.
– Szergo!
mintha maszk mögül
A zongorista fölemelkedett a kerek székről, enyhén meghajolt. Mákos haja idősebbnek mutatta koránál, vékony csontjaira fényesen feszült a szeplős bőr, az arc merev, mintha maszk mögül lesné a vendégeket, mozgása szögletes, akárha bábu volna, madzagon rángatott marionett. A frakkszárny meglebbent, az ujjak a billentyűkre igazodtak.
– Szórakozás lesz — nyitotta ki Galaktion az étlapot.
A zene megszólalt.
Én is belelapoztam a bőrbe kötött négynyelvű mappába; tizenhat számozott tétel sorakozott egymás alatt.
– Melyiket válasszam?
A tolmács felvonta szemöldökét, és lassan, tagoltan felelt, akár a jószándékú felnőtt a kiscsoportos óvodásnak.
– Nincs választás. Ezt esszük. Mindet.
Egy csillámló oszlopköteg mögül menyecske-kendős asszonyok peregtek a barlangba, a derekukon kockás konyharuha, kerekek voltak mindannyian, a néhol hiányos gombozatú slafrokféleségek alól flanel alsónemű és tengernyi comb villant elő; olcsó diákmenzák kelkáposztaszagú konyhaasszonyai sürögtek a damaszt hava körül. Ovális levesestálakat helyeztek az asztalra; a tálak füle eperlevelet formázott, kajánul kandikált elő a merőkanalak ívelt nyele; dolguk végeztével visszahemzsegtek rejtekhelyükre.
Elsőként a bársonyzakós román tért magához. Végigfuttatta ujját az egyik eperlevélen, és halkan sóhajtott: — Sèvres-i — majd elandalodva felemelte a kanalat, látszott, érti a módját, művészet volt minden mozdulata, szívélyesen, segítőkészen tálalt a körötte ülőknek, egy csöpp sem hullt mellé. Szarvashúslevest ettünk.
Csak ekkor tűnt föl a háttérzene. Közismert, világszerte agyonnyűtt dallamok, ám itt-ott egy leheletnyi parodisztikus zamattal, alig tettenérhető iróniával. A szakaszok végén éles csilingelés, épp csak egy pillanattal hosszabb, mint ami még komolyan vehető, virtuóz játékossággal odavetett, romantikusan széles akkord, vagy dzsesszre hajadzó könnyű futam — mintha Benny Goodman tréfálkozna a Moszkva-parti estékkel.
Gúnyolódott a muzsikus a miniszter lakomáján és lakomavendégein, sèvres-i porcelánján és metszett kristályain, gúnyolódott a Steinway zongorán, mely — most jutott eszembe — csak darabokra szerelve juthatott a barlangba a betoncsatornán. A gúny nem volt maró, sem éles, sem megfogható; csak nyilvánvaló.
Az asszonyok elősereglettek, a szarvasleves távozott, és megérkezett a tárkonyos birkahúsleves. A miniszter magasba lendítette kezét, csöndre intette a zongoristát. A tolmács félrenyelt.
– Éljen BOFDIT — fuldokolta. — Kedves vendég most megismerkedik abház kultúra.
Ismeretlen dallamok zendültek.
– Nem abház — harákolta Galaktion. — Grúz! Annál jobb.
A karcsú ujjak légiesen lebegtek a billentyűk fölött. A zenében rövidesen bécsi nagyoperett és ragtime-töredékek tünedeztek fel.
Az avokádóval töltött báránysülthöz örmény vörösbor illett.
Elszántam magam: törik-szakad, koccintok Jelával, és tiszta vizet öntünk a pohárba.
– Szergo! Este a hegyek közt!
Fölcsendült a híres grúz dal, az asztalfőn énekelni kezdtek. Két szólamban hajlítgatták hangjukat, szerelmesen ölelkezett a fényes miniszteri bariton és a kopott helyettesi tenor.
rizses marhavagdalt
Amikor az utolsó hang is kizengett, csönd támadt. A mongol drámaíró tapsolni kezdett, többen csatlakoztak. A duett enyhén megemelkedett ültében, s mosolyogva köszönte az elismerést. Megérkezett a főtt pálmalevelekbe hengergetett rizses marhavagdalt.
A zongorista az asztalfőre függesztette tekintetét és várt. A miniszter éppen szólni készült, amikor hirtelen fölállt Jela. A színes reflektorok delejes fénybe borították sudár, atlétikus alakját.
Nem kért engedélyt, csupán bejelentette szándékát. Az olajbarna kissé fölvonta szemöldökét, ám a göndör udvariasan intett, s e kurta mozdulattal mintegy a vendég rendelkezésére bocsátotta zenészét zongorástul.
– Ön nyilván híres művész. És nem csak keresztneve van.
A frakkos fölállt, mereven biccentett, a mozdulatban gőg és hála vegyült.
– Köszönöm, kisasszony. — Végighordozta szemét a lakomavendégeken. — Szergo Kohurdanidze.
– Megengedi, hogy én is kérjek valamit?
– Parancsoljon.
– Chopin. D-moll prelűd.
A csontokra feszülő sápadt pergamenbőr enyhén megszínesedett. A hegyes ádámcsutka föl-alá járt. A zongorista rátenyerelt hangszerére, kissé előredőlt, mákos haja a homlokába hullt. Összeszedte magát, halkan kezdte, szinte suttogva, de hangja minden szóval teltebb és erősebb lett.
– Ön bizonyára meghallotta, hogy Szvjatoszlav Richter tanítványa vagyok. Ön bizonyára meghallotta, hogy a mesterkurzust Artur Rubinstein keze alatt végeztem. — Már kiabált. — Ön bizonyára meghallotta!!! — S azután újra halkan: — Köszönöm, kisasszony.
Csönd támadt. A frakkszárny meglibbent, és fölcsendült a prelűd. Bebújt a cseppkövek közé és az asztal alá, meglelt minden rést, becsörgedezett a tálakba, a poharakba, a palackokba és a szívbe. Elringatott és a hátára vett. Puha lebegés töltötte be az abház cseppkőbarlangot, föl, föl, föl egészen a láthatatlan mennyezetig.
hajlongott
Elcsendült az utolsó hang. Jela tapsolni kezdett. Csatlakoztunk mindnyájan és nem akartuk abbahagyni. Összeverődtek a tenyerek az asztalfőn is. Szergo Koburdanidze hajlongott, akár a szólista koncert után. De ráadást nem adott. Zárásként hosszan meghajolt Jela felé, s egy pillanatig úgy maradt. Azután hátat fordított, s eltűnt a vastag oszlop mögött, ahonnan ismét előgurultak a kerek asszonyok. Bizonyára ott volt a konyha — vacsora járt neki is.
A tolmács lecsapott a vörösboros vaddisznóragura, s a szája már tele volt, amikor hozzá hajoltam.
– Cseréljünk helyet.
Tiltakozott volna, de ráförmedtem.
– Kuss, Galaktion.
Morgolódva fölcihelődött, és onnan-ide innen-oda rakosgatta a terítéket. Két arasznyira voltam Jelától. Látta a helycserét.
Vártam még, nem akartam dadogni, szavakat kerestem és mondatokat formáltam. Készültem. Igyekeztem minél pontosabban lefordítani azt, hogy „Fehérek közt egy európai”. Kipróbáltam három változatot is.
Végül megérintettem a vállát. Udvariasan felém fordult, de átnézett rajtam. Gyönyörű volt. Az előkészített mondatok szétmállottak.
– Jela… — hebegtem. — Jela…
Várt egy kicsit, majd kimért lassúsággal annyit mondott:
— Kosice. — Azután sziszegve-szótagolva: — Ko-si-ce.
Hátat fordított végleg.
Színesen izzott köröttünk az abház cseppkőbarlang. Hátra volt még tizenegy fogás. Faltunk hajnalig.